Jellegzetes napok

Michael Cunningham: Jellegzetes napok

Az év első várólistacsökkentős olvasmánya, az év első csalódása...

Úgy tűnik, a Cunninghammel való viszonyom örökre ellentmondásos marad; a friss regényeit az első tíz oldal után elhajítom, ellenben Az órákért és az Otthon a világ végénért rajongok, nem is kicsit. Sajnos a Jellegzetes napok valahol a kettő közti senkiföldjén vergődik - végigolvastam, de eléggé szenvedtem közben.

Olvasás közben egyszer eszembe jutott, hogy David Mitchellnek mennyire jobban áll a minden-mindennel-összefügg, kozmikus, több idősíkon játszódó történetlavina, amitől az ember - legalábbis olvasás közben - úgy érzi, az univerzumban valami alapvető rend uralkodik. Cunningham a múlttól jövőig átívelő novellafüzére (vagy nemtudommicsodája) nem képes ezt elérni; láttam ugyan az összefüggéseket, a kapcsolódási pontokat, de érzelmileg távol maradtam az egésztől, valahogy nem tudott megérinteni. 

Egyetlen ponton, egy szereplő leírásánál éreztem azt a végtelen elragadtatást, amit Az órák és az Otthon a világ végén olvasása közben mindvégig; ezekben a könyveiben a szerző, aki hosszú évekkel ezelőtt, egy másik nyelven vetette papírra azokat a kitalált alakokat, akik a kitalált életeik kitalált fordulatai körül botladoznak egy félig kitalált városban, nem tudom jobban megmagyarázni, megalkotott valamit, ami sok-sok évvel később lelki vigasztalást jelentett nekem. Minden egyes szava, amit Tótisz András - akire Michael Cunningham "magyar hangjaként" fogok emlékezni, nem pedig A szürke ötven árnyalata gyalázatosan rossz fordítása miatt - a lélek gyönyörűsége.

[Tudom, hogy mennyire nyálasan hangzik.]

A Jellegzetes napok iszonyú depresszív könyv; az általam favorizált kötetek sem afféle Anne Shirley-i idillt idéznek meg, belengi őket a melankólia szépiaszín füstje - hogy az öngyilkosságot fontolgató vagy a halálos beteg szereplőket ne is említsük -, de a Jellegzetes napok mindhárom rétegét a totális reménytelenség és kilátástalanság sűrű köde árnyékolja be; az első történet az ipari forradalom idején játszódik, egy testileg sérült, fiatal fiú egyedül próbálja eltartani a családját, fillérekért robotol nagyon veszélyes munkakörülmények között és végzetes lépésre szánja el magát, hogy hite szerint megmentsen valakit, akit szeret; a második novella főszereplője egy rendőrnő, aki gyermek öngyilkos robbantókat próbál megfékezni és közben a saját démonaival küzd; a harmadik történet posztapokaliptikus-cyberpunk világában egy öntudatra ébredezgető mesterséges lény és egy másik bolygóról származó, humanoid teremtmény élete kapcsolódik össze.

A történet három rétegét - vagy a három történet rétegeit - Walt Whitman költészete és a talán reinkarnálódó szereplők kötik össze, de ez utóbbi nekem elég erőltetett volt, ahogy a poszt elején említettem, David Mitchell ez sokkal elegánsabban műveli és tőle nem akarom felvágni az ereimet.

Eredeti cím: Specimen Days

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás éve: 2006

Fordította: Tótisz András

Eredeti ár: 2780 Ft

Rövidkék

Nagyon hiányzik az írás - meg bármilyen normál szabadidős tevékenység -, sajnos idő és energia hiányában csak rövidkékre futja, ráadásul, ahogy elborzadva megállapítottam, még tavalyi könyvekről.


Michael Cunningham: A hókirálynő

Két könyvet olvastam a szerzőtől, mindkettőbe beleszerettem és kincsként tartalékoltam az olvasatlan harmadikat, hogy a csoda ne csak három napig tartson - el lehet képzelni az örömömet, amikor a Jaffa kiadó úgy döntött, Michael Cunninghamet fog kiadni.

Valószínűleg sok moly megtapasztalta már azt az érzést, amikor egy várva várt könyvet végre a kezébe kaparint... és nem tetszik. Ezt a keserű csalódást éreztem A hókirálynő olvasása közben.
Tartalom nélküli forma, mélység nélküli felszín, leginkább ez jut róla eszembe. Benne van az összes Cunninghamre jellemző stílusjegy, de a történetnek nincs súlya. A szereplők idegesítettek, legszívesebben mindegyiket hókon csaptam volna egy szeneslapáttal; ugyanolyan elveszettek, esendően hétköznapiak, mint az Otthon a világ végén karakterei, de hiányzott az a plusz (az a jó nagy plusz), ami miatt érdekelnie kellett volna az életüknek és hogy ne csak a feltupírozott manírhegyeket lássam.
Remélem, csak egyszeri kisiklás volt - Baricco Mr. Gwynével jártam ugyanígy -, és a többi, hátralévő könyvében nem kell csalódnom.

Update: nemrég elkezdtem olvasni a Mielőtt leszáll az éjt és kb. 30 oldal után visszatettem a polcra. A tünetek ugyanazok: mintha kilúgozták volna az általam ismert Cunningham stílusát, mindentől megfosztották a szövegét, ami szép és ami együttérzést kelt bennem a hétköznapian elcseszett szereplői iránt. Tizenkét év telt el Az órák és a Mire leszáll az éj eredeti megjelenése között - azért nem Az órák után megjelent Jellegzetes napoktól datálom az eltelt időt, mert azt még nem olvastam -, ami elég hosszú idő ahhoz, hogy egy író megváltozzon, de ez engem akkor is elborzaszt. Nem tudom pusztán a fordítóváltásra (mivel Tótisz András meghalt, a Jaffa nem is tehetett mást - jó lenne, ha nem A szürke ötven árnyalata miatt emlékeznének rá) fogni ezt az elképesztő különbséget. Nagyon szomorú vagyok.

 Joanne Harris: Urak és játékosok

Ugyan azt terveztem, hogy az újraolvasásokról nem fogok írni, hogy száz százalékban megmaradjanak szabad élménynek, de egyszerűen muszáj pár sorban megemlíteni Harrist. Emlékszem, hogy az első olvasásnál mennyire lenyűgözött a hűvösen elegáns stílusa, milyen élesen kirajzolódtak előttem a karakterek és milyen veszettül kattogtak az agyamban a fogaskerekek, hogy kitaláljam a történet fontos részleteit. Természetesen a felfedezés élménye már elveszett, mert élénken élt bennem a regény emléke, de második olvasásra volt alkalmam megcsodálni a finom részleteket, hogy Joanne Harris milyen okos szerző.
A többi könyvét is tervezem újraolvasni, bár nem ártana begyűjteni a pár hiányzót és kipipálni azt a két-három darabot, amit még nem olvastam.

 Sarah Perry: Melmoth

Amennyire magával ragadott Az essexi kígyó, annyira nem tudott lekötni a Melmoth, de lehet, hogy ez részben az én hibám, talán több egybefüggő időt kellett volna adnom neki. A stílusát... igazából mindent egy kicsit mesterkéltnek találtam, a történetet pedig túl egyszerűnek. Valamiért úgy érzem, fajsúlyosabb szerző illett volna Melmoth-hoz, az asszonyhoz, akit megelőz a haldokló liliomok édeskés illata és amíg nem jön el érted, csak egy tompa villanásként érzékeled a szemed sarkából.
Bocsi, Sarah, majd legközelebb.


Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Nagyon gonosz leszek: nekem ebben a könyvben az írónő neve tetszett a legjobban. Na, jó, a múltbéli részekkel, amikor a világ még az általunk megszokott módon működött, egész jól elvoltam, tetszett a melankolikus hangulatuk, a felvázolt élettörténetek. Az apokalipszis utáni viszont nem annyira, valahogy a szereplők és a történet is eltörpült az olvasó megdöbbentése iránti vágy mellett, miközben az írónő igyekezett költői maradni, megragadva az élet tünékeny szépségét. Nálam ez nem igazán jött át, ahhoz, hogy ledöbbenjek és elkezdjem felhalmozni a konzerveket (ismét gonosz vagyok), nem elég pár hatásvadász képet hozzám vágni. Kicsit erőltetett volt a szálak összefonódása, nehezen tudtam elhinni, hogy pont azok az emberek maradtak életben (stb., stb., stb....), akik között van pár összefüggés és hogy az egész milyen sorsszerű.

Szélfútta magány

Michael Cunningham: Otthon a világ végén

Ó, baszki, nem mondod, hogy egy sort se írtam erről a könyvről... Pedig így van. Nos, csak sikerül valamit kiszenvedni erről a regényről - egyértelmű, hogy muszáj róla írni, minél több embernek meg kell ismernie Michael Cunninghamet, akit magamban már elneveztem az apró dolgok istenének.

Nem tudom eldönteni, hogy Az órák, vagy ez a könyve tetszett jobban, mind a kettő egyaránt elbűvölt. Párként tekintek rájuk, Az órák a nőiesség, a női identitás regénye, az Otthon a világ végén a férfiaké, a fiatal fiúk felnőtté válásáé. De nem a nemi identitás a lényeg, hanem maga az ember. Cunningham látásmódjában minden egyén egy külön univerzum, több egy silány, összetákolt karakternél, nem áll meg a szem színénél és egy-két tulajdonságnál; olyan elképesztő részletességgel mutatja be a szereplőit, hogy szinte látjuk egy személyiség felépülését és reakcióinak miértjét. A karaktereit képtelenség bepasszírozni egy skatulyába, nem lehet valakire azt mondani, hogy milyen undok kis hülye - ha éppen hülyeséget csinál, ott van mellette ötven másik gondolat, amit teljesen helyénvalónak érzünk, és az adott hülyeség is más fényt kap. Ehhez járul egy nagyon kifejező, gyönyörű nyelvezet. Egy éjszaka, gondolatban kénytelen voltam Tótisz Andrást megkövetni, amiért ilyen szépen, döccenőmentesen ültette át magyarra a szerző prózáját - persze, lehet, hogy annyira átformálta, hogy inkább Tótiszt kellene dicsőítenem, de ebben nem nagyon hiszek, úgyhogy Tótisz kénytelen lesz megelégedni a képzeletbeli, posztumusz fordító-díjammal.
Cunningham nekem azt mutatja meg, hogy a világ gyönyörű hely, számtalan csoda végtelen halmaza. Ez nagyon giccsesen hangzik, de nála annyira egyben van minden, hogy ez a fickó arra van összecsomagolva, hogy engem lenyűgözzön.
Miről szól ez a könyv? Az életről. A halálról. A meghatározó pillanatokról, amelyeknek a jelentőségével néha még mi sem vagyunk tisztában. Átlagos, hétköznapi emberekről, akik keresik a helyüket, próbálnak valami otthon létrehozni és közös nevezőre hozni magukat a világgal. Nem mindig sikerül, vagy nem úgy, ott és akkor, amikor szeretnénk.
Három főszereplő körül bonyolódik a történet, akik valamennyien nézőpontkarakterek, de több ember életébe, gondolataiba is bepillantást nyerünk - a maga életében mindenki főszereplő. Alice-t, Jonathan anyját különösen kedveltem, valószínűleg a vélt hasonlóságok miatt, minden kamasz ilyen anyát szeretne - mármint, visszatekintve, amikor felnőtt. Az a fajta ember, aki prózai, hétköznapi dolgokhoz ragaszkodik, mégis könnyedén új otthont teremt magának ismeretlen terepen, olykor saját magát is meglepve. Clare-rel, a hármas női szereplőjével nem tudtam azonosulni, Jonathan nyűglődéseivel se igazán - értettem a problémáját, a viselkedését már kevésbé. Bobby nagyon érdekes figura, őt könyvelik el az emberek nehézkesnek, de a belső világa sokkal összetettebb és nem azon elvárások mentén működik, mint az átlagemberek.

Úgy gondolom, Michael Cunningham különleges tehetség - igazi szómágus, aki képes meglátni és megmutatni az élet láthatatlan, mégis fontos dolgait,  a jelentéktelennek tűnő, valójában sorsformáló mozzanatokat.

Eredeti cím: The Home at The End of The World
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2000
Fordította: Tótisz András
Ár: 2480 Ft (a Könyvudvarnál 790-ért vettem)

Gyönyörű barlangok

"Clarissa bűntudatosan  áll a virágokkal kezében, reméli, hogy a sztár ismét megmutatja magát, és szégyenli magát miatta. Nem szokott hírességeket körüludvarolni, nem jobban, mint akárki más, de magához vonzza a hírnév aurája - nem is a hírnévé, inkább a halhatatlanságé -, amelyet egy filmsztár jelenléte áraszt egy lakókocsiból a MacDougal és Spring Street sarkán. Ez a két lány, aki itt áll mellette, húszéves lehet, ha nem fiatalabb, határozottan testesek, egymásba karolnak, a kezükben különböző leértékelt áruházak színes szatyraival; ez a két lány középkorú lesz, majd megöregszik, elfonnyad vagy felfúvódik; a temetők, amelyekbe temetik őket, előbb-utóbb romkertté válnak, fű növi be a sírokat, és éjjelente kutyák kószálnak közöttük; és amikor már nem marad más ezekből a lányokból, mint néhány ezüst fogtömés, a lakókocsiban lévő nőre, legyen akár Meryl Streep, Vanessa Redgrave vagy Susan Sarandon, még emlékezni fognak. Létezni fog archívumokban és könyvekben, hangját más értékes és féltve őrzött tárgy között tárolják. Clarissa úgy dönt, ad magának még tíz percet, hogy itt álljon, mintha ő is a rajongók egyike lenne, abban a reményben, hogy látja előbukkanni a sztárt."

Michael Cunningham: Az órák

Megvolt az idei első nagy hűha-élmény: ahogy tavaly az Ötnegyed narancs, idén Az órák - nem bánnám, ha ebből rendszer lenne. Továbbá, az idei év Virginia Woolf jegyében telik, bár magától az írótól rég olvastam, de fő a kellemérzet. Imádom, ahogy az egymást követő olvasmányok szépen egybecsengnek, hogy erőlködés nélkül fel vissza tudok gondolni VW naplójának egyik sorára vagy életének valamelyik szereplőjére.
Arra is gondoltam, hogy ezt az élményt megtartom magamnak, rákuporodom, mint egy vadászó macska a zsákmány-játékára. Imádom, ahogy Scott Cunningham látja az életet, a saját, csillogó szűrőjén (a szemüvegén?) át, amitől a legjelentéktelenebb dolgok - ő Az Apró Dolgok Istene - is új színt, új jelentést kapnak. Gyönyörű, gyönyörű, egymásba indázó mondatok végtelen körhintajátéka, az ő előadásában olyan az élet, mint egy színesen villódzó kaleidoszkóp, tükörcserepek lángra lobbanó kavalkádja. És gyönyörűen fonja össze a szálakat, mint egy pozitív előjelű Klóthó.
Reggelente azért vártam, hogy felülhessek a fűtetlen trolira, hogy tovább olvashassam. Egyébként az olvasás szeretetéről is szól a regény, az irodalom vélt vagy valós nagyságáról, entitásáról. Majdnem biztos, hogy olyan anya lennék, mint Laura - csak még egy oldal erejéig ne kelljen felkelnem az ágyból, lemenni a lépcsőn és szembenézni azzal az érzéssel, hogy nem vagyok a helyemen, hogy más akarok lenni.
Érdekes, hogy mindhárom szereplőben ott motoszkál egy kényelmetlen érzés - hogy lehetett volna máshogy. A kétely, hogy régen, a múltban másfajta döntés kellett volna meghozni. Vajon tényleg elég ennyi, tényleg ez vagyok én? Mindhárom szálat belengi az elmúlás szaga, még Clarissáét is, aki egész nap dédelgeti magában a júniusi reggel szeplőtelen életörömét. Imádtam ennek a nőnek a fejében lenni.

Miről szól ez a regény? Hirtelen feltűnő és tovakúszó érzésekről. Szikrányi gondolatokról. Pillanatnyi szépségről, soha nem múló fájdalomról. Rólam és még sokakról. Az életről általában.

Eredeti cím: The Hours
Sorozat: Ulpius Klasszikusok
Kiadó: Ulpius-ház
Fordította: Tótisz András
Ár: 2480 Ft