Gyönyörű gyermek

Joyce Carol Oates: Szöszi

Az az izé a vásznon nem én vagyok.

Sose érdekelt Marilyn Monroe. Egyetlen oka van annak, hogy elolvastam ezt a könyvet, mégpedig a szerző; arra gondoltam, hogy ha Joyce Carol Oates a maga hússzaggató látásmódjával, írói eszköztárával a mélyére ás az ikonikus szőke szépség életének, abból valami rendkívüli fog kisülni.

Először a filmmel találkoztam; érzékelhető volt benne Oates stílusa, de az írott szó nélkül csak egy inkoherens nyomorpornó volt (nekem), végig se bírtam nézni. Amikor a könyvtárban belefutottam, kicsit haboztam, de mégiscsak Oates-ról volt szó és ki kellett törölni a film emlékét (vagy tartalommal megtölteni a látottakat).

Nem mondom, hogy nem küzdöttem vele, nem egyszerű 900 oldalon keresztül Norma Jean/Marilyn fejében lenni, aki a nagykönyv szerinti megbízhatatlan narrátor. Vele együtt lebegünk a nembutalos-benzedrines-pezsgős kábulatban, érezzük (az álmokban vagy a valóságban) a tűzforró víz hevét, a hasogató migrént, a vér romlott bűzét, halljuk az igazi vagy képzelt csecsemő elhaló nyöszörgését. Norma Jean/Marilyn továbbra is rejtélyes jelenség, nem lehet biztosan tudni, ki volt az apja, hány szeretője és abortusza volt, tényleg öngyilkos lett-e vagy megölték, tudott-e színészkedni vagy minden szerepében önmagát adta. Oates könyve nem tesz markáns kijelentéseket, a szerző az előszóban leszögezi, hogy fikciós műről van szó, mert nem történelmi forrásokra támaszkodik, hanem életrajzokra, még a versek jó része és a Norma Jean/Marilyn által forgatott, színészi játékról szóló könyvek egy része is kitalált.

Úgy is mondhatjuk, hogy megalkotja a saját Norma Jeanét/Marilynét, és ezt a Norma Jeant/Marilynt nem nehéz szánni. Látjuk a rengeteg rossz döntést, a maladaptív sémákat, de nem igazán lehet haragudni erre a lányra - én legalábbis nem tudtam -, akiből úgy dől a magány, mint egy született Buendíából. Egy elhagyott kisgyermeknek tűnik, aki egy nagyon vonzó női testbe került - és mindenki ezt a vonzó testet akarja valamilyen módon kihasználni. Ahogy haladunk előre a történetben, az igazi Marilyn Monroe összemosódik a fiktív Norma Jeannel/Marilynnel és amikor valamilyen kontextusban előkerül a színésznő neve, eszünkbe jut ez a zavarodott, magányos lány és az első gondolat az, hogy de ő nem ilyen volt, ti nem ismertétek.

Veszélyes dolog a fikció ereje.

Marilyn Monroe holttestéért a halálát követő 24 órában senki nem jelentkezett.

Ui.: a New Yorkban és a Maine-ben játszódó részt nagyon élveztem, mintha egy mázsás súly került volna le rólam és végre úgy éreztem, egy olyan regényt olvasok, amit jó érzés is befogadni, nemcsak fájdalmas. A Kapitány Háza A Manderley-ház asszonya hangulatát idézte nekem, ez a rész önmagában jó alapanyag lenne egy borzongató pszichothrillerhez.

Eredeti cím: Blonde

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2022

Fordította: Bíró Péter

Ár: 10.000 Ft (Mennyi?!)

Kenya vadóc lánya

Paula McLain: Napkeringő

Ezzel a könyvvel mindig konkrét terveim voltak; majd az akcióban veszem meg (pipa), ő lesz a laza nyaralós olvasmány (pipa), meg a nem-gondolkodós (pipa). Shirley Jackson után elég megnyugtató volt olvasni ezt a bizonyos részleteiben roppant sablonos, de alapvetően buktatókkal teli és küzdelmes élettörténetet.
Az írónő A párizsi feleség után ismét egy rendkívüli nő portréját rajzolta meg, de a hasonlóság itt véget is ér; Beryl Markham volt a világ első női lovastrénere és pilótája, háromszor ment férjhez és két angol herceggel - az egyikük a koronaherceg volt - is hírbe hozták. A regény alapján egy vadóc kislányból erős, függetlenségre vágyó, ám azt elérni képtelen (mégiscsak a húszas-harmincas évekről beszélünk) nőt ismerhetünk meg, aki fittyet hány a szóbeszédre és az óvatos megfogalmazásra. Vele szemben Hadley Richardson, Hemingway első felesége egy végtelenül szelíd, támogató és naiv lány volt, akinek a személyisége a regény stílusán is megmutatkozott, nagyon szerettem a szenzitív, nőiesen finom írásmódot. Berylt csúfosan ledaráltam, olyan gyorsan pörgettem a lapokat, hogy szerintem már a fél életét elfelejtettem - nem tehetek róla, ennyire könnyű és olvasmányos volt, talán emiatt éreztem kicsit összefoglalóbb jellegűnek A párizsi feleséghez képest.
Nagyon megmaradt bennem, hogy Beryl apja mennyire nem törődött a lányával, hiába szerette. A kislány nőtt, mint a gaz, a kikuju törzs hagyományai formálták a jellegét tizenéves koráig, ezek után nem csoda, hogy nem tudott az angol gyarmati iskolába beilleszkedni, és lázadás miatt kicsapták. (Nagyjából ugyanez a helyzet áll elő A szerelemről és más démonokról c. Márquez-regényben, csak rosszabb végkifejlettel.) Tizenhat éves volt, amikor a családi farm csődbe ment és az apa úgy döntött, elköltözik Kenyából a messzi Nairobiba. Beryl semmiképpen nem akarta elhagyni az otthonát, ezért a házasság kényszermegoldása mellett döntött. Apuci mit csinál? Ad a lányának egy pohár whisyt, megállapítja a leendő vejéről, hogy jól bírja a munkát, és kész. Miután elmegy Nairobiba, néha küld egy táviratot. Az anya Beryl kisgyermekkorában visszatér a szülőhazába a kislány bátyjával, majd tizensok év múlva ismét Kenyába költözik, és úgy kéri Beryl segítségét, mintha állandó, szoros kapcsolatban maradt volna a lányával. Nem tudom, hogy a szülők tényleg ilyen nemtörődömök voltak, vagy McLain fogta ilyen szűkszavúra, de, mivel őt is elhagyta az édesanyja és államilag gondozott gyerek volt, valószínűleg nem hagyta hidegen a téma, ahogy azt a regény utószavában is kifejti.

Kuksizzátok csak meg a borítón lévő nőt!

Berylnek nagy szüksége lett volna egy idősebb barátnőre - szándékosan nem anyapótlékról beszélek -, aki megmutatja neki, nőként hogyan boldogulhat az akkor még erősen férfiak irányította világban. Persze könnyű kívülről és ennyi év távlatából okoskodni, de Beryl bárdolatlan, nyers modora és konfliktuskezelése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az (egyébként szűk látókörűségre, álszentségre hajlamos) emberek elutasítóak, bizalmatlanok legyenek vele. Nem hibáztattam annak a gazdag lóverseny-tulajdonosnak a feleségét, aki féltékeny volt a csábító hírében álló Berylre. Az a híresztelés viszont nonszensz, hogy az önéletrajzát a harmadik férje írta, mert Beryl a találkozásuk előtt már több fejezetet megmutatott a kiadójának. Sajnáltam ezt a nőt, mert alig volt nyugodt szakasz az életében, állandóan a kezdőpontra jutott vissza, általában pénztelenül. Nyolcvanéves korában is szegényen élt, amikor a könyvét ismét megjelentették, ugyanis Hemingway (ezen nagyon röhögtem) fia megtalálta apja egyik levelében a Napot követem méltatását, miszerint átkozottul jó könyv, és szégyelli, hogy őt (Hemingwayt) írónak nevezik. Hála az egyébként kissé nőgyűlölő, négy feleséget elfogyasztó Hemnek, Beryl Markham életének utolsó hat évet viszonylagos jómódban és a megérdemelt elismertségben élte le. Minden jó, ha a vége jó.:)

Ha a szerepét nézem, akkor jó kis könyv volt, könnyen, gyorsan olvasható, kalandos, némi agytágító mellékhatással, de A párizsi feleség alapján kicsit többet vártam tőle, azt a fajta irodalmiságot, ami tartós hatással bír az emlékeimre és megkocogtatja a szép-és szórakoztató irodalom közötti vastag falat. Vagy a Tortúra-féle hatást, a várakozást, hogy minél hamarabb visszatérhessek hozzá. Sajnos ezt nem kaptam meg, de vevő Paula McLain következő könyvére is. Remélhetőleg nem unok rá, mint  mondjuk Jodi Picoultra.

Eredeti cím: Circling the Sun
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2015
Fordította: Frei-Kovács Judit
Ár: 3700 Ft

Otthon a világban

"Mi lenne, ha megbocsátanék magamnak, még ha tettem is olyasmit, amit nem kellett volna? Mi van, ha hazudtam és megcsaltam, és ha nem volt más mentség arra, amit tettem, mint hogy ezt akartam, ezt kellett tennem? Mi van, ha sajnáltam, de ha visszamehetnék az időben, akkor sem csinálnám másképpen? Mi van, ha én tényleg le akartam feküdni azokkal a férfiakkal? Mi van, ha a heroinból tanultam valamit? Mi van, ha a helyes válasz nem a nem, hanem az igen? Mi van, ha éppen az hozott el idáig, ami miatt megtettem azokat a dolgokat, amiket mások szerint nem lett volna szabad? Mi van, ha nincs számomra megváltás? Mi van, ha már meg is vagyok váltva?"

Cheryl Strayed: Vadon

2016 nálam a bajba jutott nők éve. Helen McDonald (H, mint héja), Caroline Knapp (Pia) és Cheryl Strayed (Vadon) mind súlyos krízist élt át a szülei halála után - Caroline egy évvel az apja halála után az édesanyját is elvesztette -, mindegyikükkel a rák végzett. De inkább azt kellene írnom, hogy tönkrement az addigi életük. Fiatal, ám már felnőtt, önálló élettel bíró emberekről van szó, közülük kettőnek tartós kapcsolata, ill. jó házassága volt - legalábbis a felszínen, bár szerintem súlyos válság esetén egy stabil, szeretetteli párkapcsolat is tönkremehet, nemcsak egy problémás, amelyben a rejtett gondok előtörnek, ha valamelyik felet tragédia éri.
Először azt gondoltam, hogy még Helen járt a legjobban, aki a gyászt (részben) egy héja megszelídítésével dolgozta fel, de saját bevallása szerint akkoriban kicsit megőrült, ami a könyvében is egyértelműen látszik, ezért átnyergeltem Cherylre, aki talán a legegészsé... igen, végiggyalogolni 1500 kilométert az amerikai vadonban, még ez tűnik a legegészségesebbnek, de, ha megnézzük, előtte mi történt vele, a kép már korántsem olyan egyértelműen pozitív.
[Aztán rájöttem, hogy én jártam a legjobban - nyilván nem véletlen, hogy kíváncsi voltam ezekre a könyvekre. Kurva nagy szerencsém volt, hogy nem sokkal előtte lépett be valaki az életembe és nem futamodott meg attól az érzelmi roncstól, aki akkor voltam, hanem meglátott bennem valamit és segített többé-kevésbé összerakni magam. Igen, többé-kevésbé. Soha nem leszek már töretlen egész. De, amikor az voltam, az is csak illúzió volt.]
Cheryl a legfiatalabb a három nő közül, ha jól emlékszem, 22 éves volt, amikor meghalt a negyvenöt éves édesanyja. Bevallom, azt hittem, sokkal könnyebb lesz ez a könyv; nem cukormázas spiritiszta, Camino-szerű halandzsára számítottam, de arra se, hogy az első fejezetnél legszívesebben a szembe szomszéd leanderdzsumbujáig hajítanám a könyvet, aztán elszaladnék a másik irányba, hogy minél messzebb kerüljek tőle. Megidézte az akkori életemet, kiszabadult a mérgező dzsinn a dobozból és nekilátott újabb darabokat kiharapni belőlem. Nem volt egy pepsi érzés.
Ahogy Caroline Knapp menekült az alkoholhoz, Cheryl ugyanarra használta az egyéjszakás kalandok során összeszedett férfitesteket - és a heroint. Ki akarta tölteni a lyukat a szívében, de az csak nem akart eltűnni. Egy újabb, még mélyebb gödör után a bujkáló gondolat - teljesíteni a Pacifikus Túraösvény egy szakaszát - tervvé nőtte ki magát. Van egy olyan érzésem, hogy ugyanaz az önpusztító vágy vezette (legalábbis először) a PTÖ-n, mint ami a házassága tönkretétele és a drog felé hajtotta. Komolyan csodálkozom, hogy túlélte.:) Nulla edzettséggel, minimális ismeretekkel vágott neki az útnak, milliom felesleges cuccal tömte tele orbitális hátizsákját, amit csak lekuporodva tudott felemelni - ha más nem, ez tuti önbüntetés -, és, ahogy kiderült, eggyel kisebb túrabakancsban. Igen, kell a hely a lábujjaknak. Ja, és két nappal indulás előtte még belőtte magát heroinnal.

"- Megjártam Koreát - nyögte, miközben szemmel láthatólag erőlködve fellendítette a kisteherautó fémplatójára. - De még ott sem cipeltünk ilyen nehéz hátizsákot. Illetve egyszer talán ilyen súlyos volt a holmim, de akkor éppen büntetésben voltam."

Érdekes. Ahhoz képest, hogy ez a drog mennyire addiktív szer, Cheryl függősége nem kerül előtérbe, olyannak tűnik, mint a kocadohányzás, ami bizonyos bulik alkalmával aktivizálja magát. Nekem ez nagyon furcsa volt, azon se lepődtem volna meg, ha az első túranapon habzó szájjal összeesik az elvonási tünetek miatt, de lehet, hogy az írónő szándékosan nem részletezte a témát.

Cheryl a PTÖ-n
Forrás

Azt viszont igen, mennyi hibát elkövetett a túra során és milyen kalamajkákba keveredett, és hogy nem, közel sem olyan felkészült és tapasztalt, mint ahogy gondolta. Jóformán minden nap revideálta ezt a gondolatot.:D Találkozott medvével, szarvassal, csörgőkígyóval (egészségtelenül sok csörgőkígyóval), támadták meg hangyák, meneteltek rajta aprócska békák, miközben édesdeden szendergett egy tó partján - ezen nagyon röhögtem -, levált vagy hat lábkörme, elvesztette a fél pár

A vágyott Snapple limonádé

bakancsát, állandóan elfogyott a pénze és igazán meleg helyzetekbe is került. Észveszejtően kívánta a korábban közömbös Snapple limonádét. Úgy falta az ételt, mint egy barbár. Nem meglepő módon egymagukban nők nem nagyon vágnak neki az érintetlen vadonban haladó túrának; halálra lehet fagyni és ki lehet száradni a hőségtől, megtámadhatnak vadállatok, érkezhetsz kiszáradt kúthoz a sivatagban, lezuhanhatsz a szakadékba, szinte végig a sátradban alszol, és huszon-harminc kilométerekre van a következő ellátmányos dobozod. Legalább.
Jaj, képzeljétek, a könyveit pedig elégette! Oké, értem, ahol szó szerint meg is halhatsz és a hátizsákod tartalmától függ az életed, néhány száz oldalnyi papírdarab viszonylag hátul szerepel a prioritási listán, de az égőáldozaton jobban meglepődtem, mint a heroinon. A kötet végén van is egy lista a PTÖ-n elégetett könyvekről.:D Kettő menekült meg a tűzhaláltól, egy cserekönyv és egy verseskötet (Adrienne Rich: Dream of a Common Language), utóbbi végigkalandozta a Pacifikus Túraösvényt. Vajon sérülés nélkül megúszta?
Cheryl viszontagságai közepette a gondolatait, emlékeit is megosztja az olvasókkal, ha úgy tetszik, útja egy szerzetesi elvonulás - Helen McDonald is tkp. a természethez, a vadonhoz fordul az emberektől, amikor a héjával vadászik -, vagy belső utazás, ha úgy tetszik. Nem véletlen, hogy egyedül akart haladni az ösvényen. Sok bólogatnivaló mondat szerepel a belső monológjaiban, az maradt meg a legjobban bennem, hogy: A legnagyobb hibája, hogy meghalt. Jót tett a könyvnek a témaváltogatás, négyszáz oldalnyi gyaloglás, a vissza-visszatérő problémák és emberek még így is picit kifulladtak nekem a végére és pihentetnem kellett az olvasását.

Testreszabott olvasmány volt a Vadon, nagyon örülök, hogy a vásárlásakor félredobtam minden önmegtartóztató mantrát és olyan fasza könyveket zsákmányoltam, mint a Pia és ez. A borítón merengő Reese Witherspoon senkit ne riasszon el, nem cukormázas-happy endes, önsajnáltató regényről van szó, és nagyon kevés túraadat szerepel benne, ha valaki attól félne, hogy unalmas.:)

Eredeti cím: Wild: From Lost to Found on the Pacific Crest Trail
Kiadó: Cartaphilus
Kiadás éve: 2015
Fordította: Gázsity Mila
Ár: 3690 Ft

Egy nő élete

"Az a kapcsolat, ami olvasóim és köztem kialakul a rovat elindulása után, egészen különleges a számomra. Megírják, hogy úgy érzik,  mintha személyesen ismernének. Már hozzátartozik a szombat délelőttjükhöz, hogy kinyissák az újságot, és megnézzék, miről gondolkodtam, és mi történt nálunk. Megismerem a kézírásukat a borítékon, a gyerekeik és férjük nevét. Kiteszem fényképeiket az íróasztalom mellé a falitáblámra, s az rövidesen megtelik a személyesen soha nem látott asszonyok arcával. Ismeretlen ismerőseimnek hangjai a postaládámban - azok a hangok, amik ellen Jerry Salinger annyira óvott - egyfajta kapcsot jelentenek a világgal."

Joyce Maynard: Otthon a világban

Nem lesz egyszerű összetákolni egy bejegyzést erről a könyvről, de - mivel az év egyik legjobb olvasmányélménye volt és az is marad -, mindenképpen szeretnék róla írni.
A regényes (ön)életírások, vallomások aktuális ízléstől és hangulattól függetlenül mindig ínyencfalatnak számítottak nálam. Nagyon a hatása alá kerültem Joyce Maynard önéletírásának; hiába több mint 500 oldal, annyira nem akartam befejezni, hogy random módon újra és újra beleolvasgattam a metrón. Az jutott eszembe, hogy mennyi nehézséggel és fájdalommal kellett szembenéznie és milyen iszonyatosan magányos volt - más csak elolvasni a tárgyilagos hangvételű, pár soros összefoglalásokat, az odavetett megjegyzéseket fordulópontokról, és mennyire más megélni. Nem sajnálni akarom Maynardot, de borzalmas volt belegondolnom, hogy egy katasztrofális, romboló kapcsolat után házasságot kötött egy jóformán ismeretlen, és, ami a rosszabb, homlokegyenest más emberrel, és egyetlen vigasza a három gyerek mellett a Családi ügyek című rovata volt, amelyben (kicsit szépítve) megírta a mindennapjaikat, a meggyötört, depressziós anyák gondjait.
Igyekszem egy egészséges, három lépésnyi távolságot fenntartani a szövegtől, ahogy minden fikciós (ön)életrajz esetében; szerintem minden, ebbe a tárgykörbe tartozó műnél fontos figyelembe venni, hogy mindig az adott író saját olvasatáról, nézőpontjáról van szó, ő pedig úgy csiszolgathatja a bántó éleket, a kiugró sarkokat, ahogy akarja. Igaz ez Kleopátrára, Hemingwayre, Virginia Woolfra, bárkire - nem szabad őket kizárólag egy történet alapján megítélni. Ugyanezért nem fogok Salingerre köpködni - bár Joyce Maynard egy rossz szót nem ír róla -, nem tudni, ő hogyan élte meg az akkor tizennyolc éves lánnyal való kapcsolatát, és már nem is fog kiderülni. Ha Maynard nézőpontját vesszük alapul, akkor ez egy borzalmas viszony volt. Ami most szöget ütött a fejembe: hol voltak ekkor a lány szülei? Egyáltalán, általában hol voltak?
Az erőteljes, karizmatikus, vagy inkább nárcisztikus szülők Salinger mellett Maynard életének, mentalitásának origóját képezték; elképesztő ambícióval nevelték, de nekem, a külső szemlélőnek elsikkadt a lényeg. Egy kövérkés anya szerint miért kell a lányának soványnak lennie? Ha még tizenévesen is ő fürdeti, miért nem akarja észrevenni, hogy a gyereke éhezteti magát, hogy elnyomó, abuzív olyan párkapcsolatban él, ahol hála istennek az anorexiája mellé felveszi hobbinak a bulimiát is?

"Úgy tűnt, sok kritikusom szemében életem egyetlen jelentős eseménye az volt, hogy egy ágyban aludtam a nagy emberrel. Ez nemcsak rám nézve volt elkeserítő, hanem abból a szempontból is, hogy történetemnek és személyemnek ez az értelmezése mit sugall a véleményezők nőkről való felfogásáról. Remélem, hogy egyszer majd valamilyen feminista tudós megvizsgálja, miért is van az,, hogy ha egy nő megírja életének történetét, azt oly gyakran teszik nevetségessé mint önmagába merülő és alapvetően jelentéktelen művet. (...) Én úgy vélem, a nők iránti, kultúránk szövetébe ágyazódott ellenségesség mércéje, hogy mikor egy nőíró hangot ad azoknak a küzdelmeknek, amelyek egy nő életét kitöltik, gyakorta intézik el azzal, hogy hogy lelkiző, önkielégítő, triviális. Pedig nem kell messzire menni ahhoz, hogy az ember számos példát találjon, mikor férfiak írnak gátlás nélkül és jócskán önmagukba merülten tapasztalataik terepéről, s őket aztán égig magasztalják bátorságukért és metsző őszinteségükért."

Nekem nagyon extrém, hogy Maynard ennyire kitárulkozóan beszél a legintimebb titkairól is. Ahogy ő mondja: ha te árulod el a titkaid, mások nem tudnak megszégyeníteni. Kíváncsi lennék, hogyan élte meg a rengeteg olvasó levelet, amelyek között szép számmal akadhatott elítélő, lekezelő és pocskondiázó. Az újságbeli rovata olyan lehetett, mint egy korabeli blog, csak inkognitó nélkül.
Mindezek ellenére kitűnik az elbeszéléséből, hogy megbocsátott a szüleinek (és a volt férjének is). Jót akartak - persze, minden ép eszű ember jót akar a szeretteinek, csak nem biztos, hogy az a "jó" mindenkinek ugyanazt jelenti. Azt vettem észre, hogy az emberek azt akarják megadni a gyerekeiknek, amikre gyerekkorukban ők maguk vágytak és nem kapták meg.

Bevallom, Joyce Salingerrel való együttélése érdekelt a legkevésbé, talán ezért találtam egy kicsit unalmasnak. Sokkal jobban érdekelt, Joyce hogy élte meg a szüleitől való elszakadást, a saját normarendszer kialakítását. Perverz módon jólesik néha más hétköznapi emberek gondjairól olvasni.:)

Eredeti cím: At Home in The World
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2003
Fordította: Siklós Márta
Ár: antikvár könyv

Vanessa és a nővére

"-... Tea, pirítós, kellemes kandallótűz és francia regények... olyan csábító volt mindez, úgy szerettem volna ezek társaságában eltölteni a délutánt! Hirtelen felötlött bennem, ha összeházasodnánk, minden délutánom ilyen lenne, és mielőtt még meggondolhattam volna, már ki is mondtam...
- Megcsókoltad?
- Pfuj! - Lytton a kezébe temette arcát.
A csóknak még a gondolatától is irtózott. Szemmel láthatóan halálosan megdöbbent, mi több, felháborodott azon, hogy Virginia elfogadta az ajánlatát. Ezt igazán nem várta tőle. Őszintén szólva én sem.
- Mihelyst kimondtam, rádöbbentem, hogy én ízig-vérig buzeráns vagyok! Soha nem lennék képes elvenni egy nőt - jajdult fel. - Különösen nem egy olyat, mint Virginia!
- Megértelek."

Priya Parmar: Vanessa és Virginia

Az Alexandra jó érzékkel választja ki a színvonalasabb női regényeit - legalábbis azt a pár darabot, amit én olvastam:P -, Paula McLain és Naomi Wood Hemingwayhez kapcsolódó írásai után itt van nekünk Priya Parmar és Virginia Woolf, illetve Vanessa Bell.
Nem kevés cidrizést éreztem, amikor átvettem a rendelést, de a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult. Nem hiszitek el, de körülbelül azt az élményt adta a Vanessa és Virginia, mint A párizsi feleség anno; szép, érzékeny hangvételű regényt, amit élmény és kikapcsolódás olvasni.
Azért is jó ilyen könnyed, mégis informatív kötetekhez nyúlni, mert jó eséllyel felkeltik az érdeklődést a történet tárgya iránt, kicsit "lefaragnak" a köztünk lévő távolságból (az senkit ne tántorítson el, hogy Hemingwaytől még mindig az egy szem Vándorünnepet  olvastam - esküszöm, hogy idén változtatok ezen!), ezért ajánlom a Vanessa és Virginiát és társait nemcsak azoknak, akiket érdekel az adott híres személy életműve, hanem a tartalmas szórakozást keresőknek is - aztán, ki tudja, mihez hozzák meg az étvágyat.

Napló-, ill. levélregény formájában ismerhetjük meg Vanessa és Virginia Stephen életét, az egymáshoz kötődő bonyolult, összetett viszonyukat. A naplórészletek fiktívek, Vanessa nem vezetett naplót (ha jól emlékszem...), de a fennmaradt levelek, egyéb dokumentumok, a temérdek Virginia Woolfról szóló életrajz alapján elég részletes képet lehet alkotni a nővéréről is, mondhatni, az írói képzeletnek kevés bebarangolni való "tér" marad.
A szerző az adott korra, a későviktoriánus Anglia változásaira is ad némi kitekintést. A négy Stephen-testvér szüleik halála után a kevésbé előkelő, bohéman züllékeny Bloomsbury negyedben bérel közös házat. Leslie Stephenről ellentmondásos apakép rajzolódik ki a szakirodalom alapján, de az mindenképpen a javára szól, hogy a lányait is színvonalas oktatásban részesítette, nem arra nevelte őket, hogy vigyorgó szobadísz-feleségek és kirakatanyák legyenek. A négy fiatalban egyesül a műveltség, a művészetek iránti érzékenység és tehetség, valamint az újra, a változásra való szomjazás. Elhatározzák, hogy csütörtökönként baráti összejöveteleket szerveznek, amelyek csakhamar a fiatal értelmiségiek vitaestjei lesznek. A később Bloomsbury-körnek elnevezett társaságnak meggyőződése, hogy nagy dolgokat visznek véghez, változást hoznak létre, megtörik a konvenciókat - az összejöveteleken csak úgy repkednek a "buzeráns" és az "ondó" szavak.:D Milyen érdekes, hogy tulajdonképpen igazuk lett, bár ekkor még csak az egyikük, E.M. Forster írt és adott ki regényt (irigyek is rá:D). Bár elég valószínű, hogy más, hasonló csoportosulások is ezt képzelték magukról, mégsem tudunk róluk fikarcnyit sem - elképzeléseiket elsöpörte az idő és a történelem.

Vanessa Bell. George Charles Beserford fényképe,
1902.
Forrás

Térjünk át Vanessára. Tetszik nekem ez a lány; színekben, textúrákban gondolkodik, a hasonlatai mind a festészethez kötődnek. A szülők halála után ő a család szilárd tartóoszlopa, aki figyel a többiekre, befizeti a csekkeket, megszervezi az összejöveteleket, az utazásokat. Közben minden idegszálával próbálja önmagát mint művészt meghatározni, ami nem egyszerű a máris elnyomó Virginia mellett.
Gyakran előfordul, hogy a zseniális alkotók magánemberként, a hétköznapokban... elviselhetetlenek. Vagy szimplán kiállhatatlan a természetük, vagy az eszméik teszik tönkre a szociális hálójukat, vagy a zseniális műveket eredményező, ám ingatag szellemi állapotuk és érzékenységük teszi próbára a kapcsolataikat. Virginia Stephenre egy kicsit mindegyik igaz. Vanessa az ellenpontja, a kikötője, a riválisa, a másik fele, világának elválaszthatatlan része. A nővére iránt érzett szeretete rendkívül összetett (nem kevés abnormális elemmel), emellett olyan pokoli féltékeny, mint egy kisgyerek. Muszáj megszereznie, ami az övé, muszáj jobbnak lennie nála. Vanessának nagyon nehéz dolga van - gondoskodnia kell a testvéreiről, meg kell találnia önmagát nőként és művészként. Végig az volt az érzésem olvasás közben, hogy Nessa próbál keresni egy sarkot, ahol végre kiegyenesedhet és kifújhatja magát - hogy ő mint egyedülálló személy létezzen, nem pedig kontextus.

"A rettenthetetlen Vanessa péntek esti partit adott, hogy ellensúlyozza a mi nehézkes csütörtöki összejöveteleinket. Ő maga egyébként nem kötelezte el magát egyetlen művészeti irányzat mellet sem: a vizuális művészetekbe vetett hitének dogmáit sokféle művészeti vallás tételeiből válogatta össze. A szalonja sem preferál egyetlen hitvallás vagy művészeti módszert sem, inkább a törekvést, az erőfeszítés értékeli. Erőfeszítés és fegyelem az ő ikercsillagai."

A szeretet és a megbocsátás nem ugyanaz - írja a regény utolsó levelében a testvérének. Ha a helyében lettem volna, nem biztos, hogy a világirodalomnak része lenne a Mrs. Dalloway vagy az Orlando. Nessa lemondásokkal teli, nehéz utat tesz meg, mire sikerül függetlenítenie magát a körülötte lévő emberektől és rájön, hogy "Mindvégig önmagamra vártam." Sokáig tartott, mire megszületett Vanessa Bell és nem félt elhinni, hogy ér annyit, mint a többi ember.
Néhány gonosz megjegyzés: eközben úgy várják Leonard Woolfot Srí Lankáról, mint a Messiást, a gyönyörű és zseniális Virgnia méltó párját. Szegény ember.
Tudom, rettenetesen gonosz vagyok, de Virginia Woolfot maximum angol viszonylatban lehet szépnek nevezni. Habár rendkívül illusztris családdal bírt - a dédmamának Disraeli és Tennyson írt levelet, Elizabeth Barrett-Browning Leslie Stephennek ajánlotta az Aurora Leigh-t -, egy lengyel nagymama nem vált volna a hátrányára.

Nagyon jó kis könyv a Vanessa és Virginia, "irodalmi csemege", amit jóízűen lehet ropogtatni, de akár "irodalmi lányregény"-nek is lehetne nevezni. Sose fogom elfelejteni, milyen megkönnyebbülés volt Vanessa színes, gyengéd narratívájába burkolózni a fáradt év vége felé.

Ui.: Nessa talán nem sejtette, de előfutára volt egy 21. sz.-i "toposznak", "a nő és meleg férfibarátja" formációnak - a fenti párbeszéd közte és Lytton Strachey újságíró között hangzik el. Lytton végig Nessa támasza volt a nehéz időszakok alatt. Jót mulattam, amikor Nessa azt írja, hogy "... átjött Lytton, és jó sok tortát megettünk.":)

Ui2.: Örültem volna, ha a kiadó nem viszi túlzásba az antikolt mályvaszínt a dizájnban, elég nyálasra sikeredett. Az eredeti kiadás színvilága sokkal kiegyensúlyozottabb.

Eredeti cím: Vanessa and Her Sister
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2015
Fordította: Getto Katalin
Ár: 3700 Ft

Közöny

"Elérkezett ahhoz a pillanathoz, amikor egyre nagyobb intenzitással merült fel benne egy olyan megsemmisítően egyszerű kérdés, hogy nem tudott szembenézni vele. Azon tűnődött, érdemes-e élnie; érdemes volt-e valaha is. Gyanította, hogy a kérdés előbb-utóbb mindenkire rátör; de vajon ugyanilyen személytelen erővel-e? A kérdéshez szomorúság társult, de csak amolyan általános jellegű szomorúság, amelynek (gondolta) nem sok köze van őhozzá és az ő konkrét sorsához; még abban sem volt biztos, hogy abból a nyilvánvaló okból fakad-e, amivé az élete vált. Úgy hitte, inkább évei egymásra rétegződéséből ered, a véletlenek és a körülmények megsűrűsödéséből meg abból, amit most már érteni vél belőlük. Zord, csúfondáros örömet lelt a lehetőségben, hogy e tudáshoz talán mindaz a tudomány vezette el, amire szert tett: hogy végül minden, még a tudás is, ami megérteti ezt vele, hiábavaló és üres, s a végén a semmibe fakul, abba, amin semennyit sem változtatott."

John Williams: Stoner

Nagyon, nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, egy nehéz nap (vagy hét?) után úgy döntöttem, megérdemlem, berongyoltam egy könyvesboltba és majdnem teljes áron megvettem, mert néha szarni kell az ilyenekre, az árra, a várólistára, az "úgyis-lesz-akcióban"-gondolatokra. Rögtön elkezdtem olvasni, ne legyen ideje kialakulni a komplexusoknak (ez persze nem jött össze), létre is jött a harmónia a második oldalon (avagy a komplexusok sírva távoztak), és természetesen a projekt utolsó lépésénél sikerült elcsúszni - nagyon, nagyon sokáig eltolódott, hogy beszámoljak a könyvről. És a Stonerről elég nehéz, nem olyan kis könnyed, tinglitangli könyv, mint mondjuk az Illatos levélkék vagy a Vanessa és Virginia. Erre, mondjuk, rácáfol a Mrs. Hemingway postja, ami annyira nem akart sikerülni, hogy az első változat kinyomtatott verzióját írtam át, annyira nem boldogultam a képernyővel.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor elárulom, hogy a könyvvel kapcsolatban volt egy felkavaró vitám, ami óhatatlanul hozzátapad az olvasmányélményhez, mondhatni, átszínezi, érzelemdúsabbá teszi számomra a regényt - már csak emiatt is inkább személyes, mintsem objektív jellegű lesz a post. A másik ok az, hogy régen olvastam és már mindent megírtak róla, amit lehetett.
A Stoner nekem abból a szempontból kiemelkedő az idei olvasásaim közül, hogy szembesít a saját jelentéktelenségemmel. Úgy vág oda ez a könyv, hogy abszolút nem hatásvadász, falhoz-és érfelvágós sem akar lenni, de a tiszta, egyszerű, sallangmentes próza olyan harmonikus kontrasztot alkot Stoner teljesen átlagos életével, hogy csak azt nem rendíti meg, aki szándékosan ellenáll a varázsának. És mit kezdjek Stonerrel? Vessem meg a megalkuvásáért, a szelíd belenyugvásáért, ahogy egy "Nem számít." kijelentéssel elengedi a nyűgeit és inkább alkalmazkodik a helyzethez, mintsem felvegye a harcot? Mire megyek én a pitiáner küzdelmeimmel, a saját jelentéktelenségem miatti önkínzással? Nem biztos, hogy a toporzékolással előrébb jutok, mint Stoner a jóindulatú közöny kiépítésével. Talán ez kell ahhoz, hogy több-kevésbé épséggel ki lehessen bírni egy ilyen, hétköznapi veszteségekkel teli életet.
Kibírni az életet, hétköznapi veszteségek - baromi elszomorító jelenségek. Fel lehetne tenni a kérdést, hogy miért jó erről olvasni; mert megkönnyebbülök, cseszd meg, hogy nemcsak engem gáncsol el az élet, hanem még a regényhősöket is, és egy író megírásra érdemesnek találja a sablonos, pitiáner problémáimat, problémákat.
Egyébként tele van a könyv hihetetlenül emberi, jellegzetes pillanatokkal, ami az átlag (avagy fantasztikus) regényhősökre soha nem jellemző; nincsen például olyan "üres jelenet", amikor kívülről nézve nem történik semmi, de a szereplőben valami fontos játszódik le; Stoner egy téli estén az irodájában ül, hirtelen indíttatásból kinyitja az ablakot, a villanyt lekapcsolja, és némán a kint kavargó fehérségbe mered. Gyönyörű jelenet; semmit nem tudunk meg a gondolatairól, a szavak csak a külső körülményekről szólnak, de az író tökéletesen érzékelteti a pillanat jelentőségét. Nem hiszem, hogy van olyan ember, akivel ne történt volna meg legalább egyszer, hogy az idő egy pillanatra megtorpant, ő pedig kilépett az életéből, hogy aztán ugyanolyan gyorsan minden visszazökkenjen a szokott menetébe.

Kevés "mai" könyvről lehet megjósolni, hogy részévé válik-e a világirodalmi kánonnak és az emberi emlékezetnek, de a Stoner biztosan ilyen. Nem ilyen lesz, hanem már ilyen.:)

Eredeti cím: Stoner
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2015
Fordította: Gy. Horváth László
Ár: 3900 Ft

"Egy idegen szív mindig sötét erdő"

"Mindig több kell neki: ez lesz a veszte..."

Naomi Wood: Mrs. Hemingway

A címet Pauline Pfeiffer, azaz Fife (második feleség) egyik leveléből loptam, amit Ernest Hemingwaynek írt, és amelyet egyébként Martha Gellhorn (harmadik feleség) is felhasznált az egyik könyvének címeként - Egy idegen szív, de szerintem a teljes mondat sokkal szebben hangzik. A sorban az hibádzik, hogy én nem voltam Hemingway felesége, de ez senkit em zavarjon.

Ez a regény Hemingway négy feleségének és a gyümölcsök fölött sajnálkozva néző zöldségesek regénye. Mindegyik asszony kap egy fejezetet, amelyekben megtudhatjuk, hogyan ismerkedtek meg Hemingwayjel, hogyan fonódnak össze a szálak - mert Hemingwaynek állandó jelleggel nem elég egy nő, legalább kettőre van szüksége; úgy viselkedik, mint mohó kisfiúnak a cukorkásboltban -, hogyan válnak a nők "nem-is-tudom"-szendéből hipergyorsan őrülten vágyakozó szeretőkké, majd megkeseredett feleségekké, miközben egy másik, a sorban őket követő asszony ugyanezen a metamorfózison esik át. Kifejezetten vicces volt olvasni az erős akaratú, a munkáját imádó (szándékosan nem írok karrieristát) Martha Gellhorn egymást követő megnyilatkozásait, a könyvébe írt sorokat: "Nesto, légy örökre az enyém!", az ezt követő fejezetben pedig Hemingway már Disznóként szerepel, aki azért űzte ki a nácikat a párizsi Ritzből, hogy hozzájusson a piakészletükhöz. Vagy azt, hogy a Maryvel (utolsó versenyző) való házassága kis híján egy napig tartott.Naomi Wood annyira nem ás mélyre, ezért csak tippelni lehet, mivel bódította el a nőket - akik ráadásul gyökeresen különböztek egymástól - az író. Pláne, hogy már a megismerkedésük elején felvillantotta a rosszabbik énjét; a faragatlan, agresszív alkoholista, lelkibeteg emberét, akik lassan, de biztosan felemészt a benne rejlő sötétség, és aminek a forrásához sem ő, sem a feleségei nem jutottak el. Hemingwaynek inkább egy, a gondoskodó anyaszerepet betöltő, idősebb nőre lett volna szüksége, vagy egy jó pszichiáterre. Vagy mindkettőre; egyikük a böhöm nagy önérzetét lelkét dajkálta volna, a másik nem hagyta volna, hogy gyáván meghátráljon a problémák elől és inkább megismételje őket újra és újra.
Persze utólag, egy fiktív mű összegzése közben könnyű okosnak lenni - valószínűleg mindannyian ugyanazt tesszük a saját életünkben, legalább egyszer. Azt hiszem, a felnőtté válás (?) egyik fő ismerve, amikor egy kapcsolatban félretesszük az "én"-t - engem bántottak meg, nekem van jogom megsértődni és bosszút állni -, és próbáljuk a másik fél szemszögén keresztül látni  és megérteni a konfliktusokat.
Ennyi női szapulás után illendő lenne valami mást is olvasni Hemingwaytől a Vándorünnepen kívül - ami 2011-ben megjelent bővített kiadásban, olyan jó lenne magyarul olvasni, habár Göncz Árpád hangulatos fordítását már nem élvezhetnénk -, valószínűleg tombolna sértettségében, ha megtudná, hogy egy jelentéktelen, huszonegyedik századi kelet-európai kislány ennyire semmibe veszi az írásművészetét. Egyébként a Vándorünnep az utolsó fejezetben többször előkerül "párizsi emlékek" fedőnév alatt. Anno, amikor olvastam Mary pár szavas megjegyzését a kötethez, eszembe jutott, vajon milyen érzés lehetett a negyedik feleségnek lenni - inkább már ápolónő volt, vagy a megszelídült író fényében diadalmasan sütkérező múzsa? Inkább az előbbi. Neki a paranoid, félig őrült, depressziós Hemingway jutott, a torta legkevésbé ízletes szelete.

Ja, hogy maga a könyv milyen volt? Habár még tavaly olvastam, akaratlanul összehasonlítottam A párizsi feleséggel, ill. elég élénken élt bennem az emléke ahhoz, hogy szokatlannak érződjön az E/3-mas elbeszélésmód. Késő este, nyűgösen majdnem félredobtam, hogy ez most nem lesz nekem jó, de némi alvás javított az ítélőkészségemen és onnantól élveztem az olvasását. Könnyű, nagy érzelmekről nem csicsásan nyilatkozó női regény a Mrs. Hemingway, egy nehéz időszak és az Elizabeth Costello megterhelése után baromi jólesett olvasni, még a sok időigényes elfoglaltság mellett is három nap alatt elolvastam.
Fontos tudatosítani, hogy ez a könyv regény, tehát bővelkedhet kitalált elemekben, erre maga a szerző is figyelmeztet a felsorolt szakirodalom előtt (A párizsi feleséget is megemlíti, nemcsak a magyar kiadó játszik rá a két könyv olvasóközönségére)

Ui.: Érdekesek a véletlen egybeesések; az első feleség, Hadley gyerekkorában lezuhan az erkélyről és eltöri a gerincét, Hemingway egyik szeretője, Jane Mason leveti magát egy balkonról és szintén a gerince sérül meg. Martha Gellhorn édesapja Hadley nőgyógyásza volt, és így tovább.

Eredeti cím: Mrs. Hemingway
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2014
Fordította: Komáromy Zsófia
Ár: 3500 Ft

WS

"Akkor hát vajon az én irományom sem más, mint amit az a herceg olvasott a könyvében? Szó, szó, szó? Mindenki annyit ér, amennyit a szavai. Én viszont színész vagyok, és a szavaim nem a sajátjaim. Hogy is lehetnének azok, amikor annak az embernek az Életét írom, aki életet adott nekem? Ez a könyv nem más, mint a színész bosszúja. A színjátszó bosszúja. Tehát nem színjáték. És még csak nem is játék."

Robert Nye: A néhai Mr. Shakespeare

Hölgyeim és uraim, bemutatom Önöknek Mr. Robert Tiresias Pickleherring Reynoldsot, a ma esti előadás mesélőjét. Keresve sem találhattak volna jobb alkalmat erre a bizarr és mitikus kalandra, kedveseim - odakinn zuhog az aranyat érő, májusi eső, az ég borongós és sötét. Húzódjanak be meleg fényű teátrumunkba és hallgassák meg Pickleherring mester szójátékát.
Elárulom a mélyen tisztelt közönségnek, hogy fogalmam sincs, kicsoda Pickleherring. Állítása szerint "posztumusz gyerek" és hadovál valami vénkisasszony nővérekről, akik örökbe fogadták édesanyja halála után és időnként elnáspángolták, de ezt később tagadja. Valószínűbbnek látszik, hogy az Önök alázatos szolgálja imaginárius lény, démon, esetleg a kollektív tudatalattink szülötte, azaz irgalmatlanul berúgtunk és közösségi élményként és előhívtuk őt elménk legmélyéről.
Mindenesetre Sózott Heringünk azt hiszi magáról, hogy egy bizonyos Mr. Shakespeare szülötte, ő hívta életre szavakkal és tintával. Ez a bizonyos Mr. Shakespeare - aki egyébként drámaíró volt - már meghalt, és Pickleherring, a kiöregedett csepűrágó még egyszer, utoljára színpadra lép, hogy bemutassa Mr. Shakespeare Életét, úgy, ahogy eddig senki más nem volt rá képes, és nem is lesz ezután.
Habár Pickleherring ír, a szemünk előtt írja a könyvét, halad fejezetről fejezetre, betűről betűre keservesen rója a sorokat, színházat játszik, ahogy egész életében tette - "Ez a könyv az én színházam, és a darabnak még nincs vége"- mondja. Ameddig mesél, addig tart ki ő is; élete egybeforr az írásával, a színházával, és ezen keresztül Shakespeare életével is. Lassan eggyé válnak, és nem tudni, hol kezdődik az egyik és hol végződik a másik.
Elbeszélőnk rendkívül csapongó. Azzal, hogy folyamatosan eltér az elbeszélés tárgyától és a világon mindent beszuszakol az előadásba, olyan terjengős, burjánzó szöveghalmazt hoz létre, ami már-már önálló életre kel, de labirintusként is egész jól működik, ami tele van a semmibe nyíló ajtókkal, falak mögött eltűnő utalásokkal, folyosókkal, amik nem vezetnek sehová. De hát valamivel meg kell tölteni a lapokat, nemde? Hiszen mindaz, amit Shakespeare-ről tényként állíthatunk, elfér egyetlen lapon. Egy lap pedig egy egész életről, pláne egy ilyen rendkívüliről, nem sok, ezt mindenki beláthatja. Úgyhogy Pickleherring képzelete és tolla nekilódul és 533 oldalon keresztül záporoztatja ránk az információk, féligazságok és totális sületlenségek garmadáját. Teszi mindezt oly szórakoztatóan, hogy elnéző mosolygással... fenét, rajongó imádattal fogadom ezt a mítoszkastélyt, ahol számosszor eltévedek, de egy cseppet sem bánom.

"William Shakespeare-t nem lehet úgy jellemezni vagy meghatározni, hogy azt mondjuk: ilyen vagy olyan, például mint darabjainak bármely szereplője. Mindegyikükhöz hasonlított, és mindegyiküktől különbözött. Éppannyira volt Iago, mint Cordelia. Azok a sokszor felidézett kezdetleges fametszetek lelkének tükrei voltak. Egyszóval tehát Shakespeare csak akkor tudott önmaga lenni, amikor másokat ábrázolt. Képes volt kilépni önmagából, és kifejezni Kleopátra lelkét. Amikor azonban saját személyében volt jelen, úgy tűnt, mintha mindig a súgótól kapott végszóra várna. Ha mások gondolatait akarta kifejezni, megszállta őt az ihlet; ha a sajátjait, egyszerű iparos lett belőle."

Olyan ez a könyv, mint egy sok lapra csiszolt drágakő, amelyik minden oldala máshogy veri vissza a fényt; a nyelvezete szédületes, költői, húsba vágó, játékos, úgy simul a történet változó elemeihez, mint ruha a testhez - amely test olyan sokféle, hogy el se merem képzelni antropomorf formában.
Milyen még ez a könyv? Nem lehet róla eleget beszélni! Iszonyatosan és imádnivalóan bölcsészregény, tobzódik a posztmodern motívumokban és tele van mesei elemekkel. Kimerítően megismerjük például William Shakespeare sóba jöhető szüleit - bizony, nemcsak az apa, hanem az anya személye is kétséges lehet! Talán I. Erzsébet volt, aki véletlenül (hát persze) összetalálkozott John Shakespeare-rel, és rendkívül pajzánul elmesélt kalandjuk során fogant meg William? Vagy tényleg Mary Arden az édesanya, aki lehet, hogy boszorkány volt?
Megtudhatjuk továbbá, hogy:
- A csecsemő Shakespeare-t griffmadár ragadta el;
- A kis Shakespeare-t lenyelte tulajdon édesanyja;
- A kis Shakespeare első nadrágja egy templomban töltött éjszaka alatt készült el, ahol az ügyes kis szabólegényt majdnem felfalta egy izé... szörny - és amely kaland hatására a szabó teljesen megőszült;
- Shakespeare foglalkozásainak sora már egyszerűen végtelen: lehet, hogy felcsapott kalóznak Sir Francis Drake oldalán, lehetett hentes, házitanító, ügyvédbojtár, irodista, haramia Itáliában, esetleg mágus.
- Sokakhoz hasonlóan erotikus íróként kezdte pályafutását;
- Hogyan kell betűzni Shakespeare nevét és hányféle változata ismert;
- Mi volt a nagy költő és drámaíró első szava;
- Milyen betegségei voltak gyerekkorában;
- Mit tanult a stratfordi iskolában;
- Hogyan sétált Anne Hathaway csapdájába Shakespeare (avagy hogyan fogjunk férjet egy kupac lószar segítségével);
- Ki a szonettek Sötét Hölgye (öt fejezeten keresztül);
- Hogyan teniszezett Shakespeare.

Ez csupán ízelítő azon fejezetekből, amelyek kimerítő részletességgel, de nagyon szórakoztatóan foglalkoznak Mr. Shakespeare Életével. De, mivel Pickleherring Pickleherring, ahogy haladunk előre, az ő élete is része lesz a regény szövedékének, és kezdődik a posztmodern gyanúsítgatás, azaz hogy kicsoda is valójában az elbeszélő?
Ezt viszont írjátok meg ti, mert én én elfáradtam, mennem kell piskótákat rakosgatni és még egy sort se olvastam ma.

Eredeti cím: The Late Mr Shakespeare
Kiadó: Gondolat
Kiadás éve: 2014
Fordította: Bényei Tamás
Ár: 3990 Ft

Hash és Hem

"Lehet, hogy túlságosan részeg vagyok ahhoz, hogy megítéljem, de talán van magában valami."

Paula McLain: A párizsi feleség

Persze nálam is, ahogy sokaknál - még az írónőnél is -, minden a Vándorünneppel kezdődött, ezzel a kenyér-és esőillatú, bohém Párizs szimfóniával. Magával ragadott a hangulata, a könnyedsége. Azt hiszem, álmodozás közben mindenki hasonlónak képzeli el párizsi kiruccanását.
Lehet, hogy utólag tévesen látom, de emlékeim szerint az élet gyakorlati nehézségei erősen hiányoznak a könyvből - a lakás nyirkos, alatta mulató zajong, a pénz kevés, a ruhák legjobb esetben ódivatúak, rosszabb esetben kopottasak, szakadtak.
Igen, így csak egy férfi írhatta meg a Párizsban töltött időszakot.

Hemingway huszonegy, Hadley Richardson 28 éves, amikor 1920-ban, Chicagóban megismerkednek. Én úgy láttam, mindketten traumát átélt, partra szakadt emberek, akik várnak valamire, valakire, aki az Utána életük kezdeti origója lesz. Hemingway még elképesztően fiatal, amikor az első világháborúban mentősként szolgál. Olaszországban repeszek szaggatják szét a lábát, de a sérülése ellenére biztonságos helyre vonszol egy másik katonát, tettéért kitüntetik.
Hadley Elizabeth Richardson egy súlyos gyerekkori sérülésen, három (szeretett) személy elvesztésén van túl. Úgy érzi, az élet elrohan mellette, ő megrekedt egy ponton és képtelen tovább lépni, mintha üveg mögül szemlélné a világot. Ernest viszont ezer fokon ég, vad, szilaj, kergeti az álmát - hiszen ő maga a legnagyobb író, akit ismer -, miközben menekül a haláltól, ami úgy ég a homlokán, mint egy fekete stigma, és ami, jól tudja, egyszer pontot tesz az élete végére.

"Könnyű léptű ifjú volt egy görög vázáról, aki az igazságot és a szépséget kergette."

A fene se tudja, mi vonzza ezt a két ellentétes embert egymáshoz. Találkoznak és megpillantanak a másikban valamit - a biztonságot, a szabadulást? A kaland elkezdődik.
És minden kalandnak megvannak a sötét pillanatai.
A párizsi feleség a Vándorünnep női tükre. Ha csupán a tényeket nézzük, akkor is elképesztő, mennyire más

Hadley esküvői ruhában (1921)

a feleség szemszöge, mennyire mást tart fontosnak. Nyilván nem kevés fikciót tartalmaz a regény, de tetszett, mennyire emberiek Hadley gondolatai, aki a művészfeleség kényelmetlen, szűkös szerepébe kényszerül. Megbízhat-e ebben a link alakban, kockára tegye-e e a kevés lelki békéjét? Hemingway "gyönyörűen összegyűrt leveleket" irkál "Hash-nek", akit (elvileg) kezdetben csupán barátnak tekintett. A megcsontosodott, viktoriánus értékrend ekkor van változóban, a szesztilalom ellenére patakokban folyik az ital (jézusom, hogy ezek mennyit ittak!), mindenki ujjong, hogy túlélte a háborút, mindenki szorong, hogy milyen élet vár rájuk. Hadley-nek a saját kétségei és a bizonytalan értékrend mellett az... öntudatosságával is meg kell küzdenie; a nők immár nem csupán feleségek és anyák, hanem sikkes, dolgozó nők, akik büszkék a függetlenségükre. És Hadley-nek semmije nincs a férjén, annak művészetén, és később a gyerekükön kívül, csak a félig komolyan űzött zongorázás, ám egyetlen koncertje is meghiúsul a házassága miatt. Mindig ijesztőnek találtam a művészházasságokat, ahol az egyik fél zsenialitása uralkodik és minden ennek rendelődik alá, nem enged teret önállóságnak, családnak, gyakorlatilag semminek.

"- Mi a véleménye Pound elméletéről, a szimbolizmusról? - tette fel a kérdést Ernest Steinnek. - Tudja, hogy a sólyom mindenekelőtt legyen sólyom.- Ez elég nyilvánvaló, nem? - felelte Stein. - Egy sólyom mindig sólyom, kivéve, ha - itt felvonta egyik vastag szemöldökét, és titokzatos mosoly jelent meg az ajkán -, kivéve, ha a sólyom egy káposzta.- Micsoda? - kérdezte Ernest vigyorogva, vidáman és láthatólag elképedten.- Hát ez az - felelte Gertrude."

Szerettem a könyv őszinteségét. Híres-hírhedt szerelmek árnyoldalait ritkán ábrázolják, a Vándorünnepben sincs szó termékenységi naplóról - mondjuk, azt se tudom felfogni, hogyhogy nem tudja egy nő észben tartani a ciklusát és miért a férje figyel erre -, féltékenységről, szerelmi háromszögről, a változó tagokból áll társaságról, amely mélységesen unatkozik és retteg az élettől. Igen, rettegnek és fogalmuk sincs, mihez kezdjenek. Isznak, utaznak, partikat adnak, isznak, veszekednek, egymásba szeretnek, isznak, hergelik és vérig sértik egymást, isznak, majd ezt megírják. Nincs biztos pont az életükben, minden esetleges - és Hadley a biztos pont iránti vágyával lóg ki a sorból. Annyira szomorú. Nem tudom, hogy Hadley-nek tényleg erre volt-e szüksége, pár évnyi érzelmi hullámvasútra - de, istenbizony, megnyugtatott a későbbi életének alakulása, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Így már más.

Finom, érzékeny, nagyon női írás, nagyon szerettem olvasni (és nem nyálas, romantikus könyv). Külön érdekessége, hogy feminin szempont ide vagy oda, masszívan árasztja a Vándorünnep hangulatát.

Ui.: Hemingway egy naaagy... izé. Az. Nem emlékszem, melyik író mondta rá, hogy nem hisz abban, amit ír, ez a könyvben lefestett jellemére nagyon igaz. Magabiztosnak, hányavetinek színészkedi magát, holott borzasztóan fél és olyan görcsös elszántsággal dolgozik, hogy majd' átszakítja a papírt. Látszólag megveti az öntudatos, gyönyörű nőket. Valójában fél tőlük, mert elfújják a saját önbizalomlégvárát, ami egyenesen visszavezethető a mindenek felett uralkodó édesanyjára.

Eredeti cím: The Paris Wife
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Csonka Ágnes
Ár: 3000 Ft

A csavar fordul egyet

"Jelölések vannak itt, kidomborodó jelek. Olvasd el őket. Olvasd el, ami fáj. Írd át. Írd át a sebeket.
 Ezért vagyok író - nem »elhatároztam«, hogy az leszek, azt sem mondom, hogy azzá »váltam«. Nem játszott benne szerepet az akarat, még csak tudatos választásnak sem nevezhetem. Hogy ne kerüljek bele Mrs. Winterson történetének sűrű szövésű hálójába, meg kellett fogalmaznom a magamét. Részben tény, részben fikció az élet. És mindig címlapsztori. Kiírtam magam belőle.
- De hát nem úgy volt... - mondja anyám.
Hanem? Ő beszél, aki azzal magyarázta a surranó egerek neszezését, hogy ektoplazma van a konyhában."

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
Értékelés: 5* oldalszám az 5-ből

Néhányszor előfordult már velem, hogy egy-egy könyv mágnesként vonzott; nem a szinte állandó jellegű "ezt el szeretném olvasni"-ról van szó, hanem kínzó sürgetésről. Csak a magamhoz hasonló, megszállott könyvmolyoknak vallanám be, hogy ez a könyv konkrétan annyira kellett, annyira must have volt, hogy egy éjszaka alig bírtam elaludni a feszültség miatt. És akkor döntöttem úgy, hogy megadom magam, mert tudtam, hogy különleges helyet fog elfoglalni az olvasmányaim között.

Nemrég olvastam Winterson Teher című könyvét, és a róla írt postocskában lévő idézet fogott meg a legjobban:

"Kiskoromban, az éjjeli lámpám egy világító földgömb volt. Accrington nem volt ott a térképén, még Anglia is alig, de a világ tengerei végtelennek tűntek és úgy hittem addig hajózhatnék rajtuk, míg egy jobb helyre nem érnék, olyanra, ami az igenek, nem a nemek helye.Mikor még a kicsinél is kisebb voltam, az árvaházban, a szobám ablakán túl a világ egy nagy szuvenír glóbusz fényébe borult, mely fehér porcelánból lehetett. Olyan volt, mint a hold. Olyannak tűnt, mint egy másik világ.Addig-addig néztem, amíg a képe álommá olvadt, amíg a gumiredők concertója szólt az útkanyarulatnál és az utolsó villamos is elsuhant.A glóbusz és a villamos a társaim voltak, és a bizonyosságuk, hűségük tette elviselhetővé a savanyú tej szagát, a kiságy magas rácsait, a léptek keltette zajt a kopott linóleumon, a mindig távolodó léptekét.Távolodásban én is jó vagyok. Az elutasítás megtanít rá, hogyan utasíts el te magad is. Elhagytam a szülővárosom, elhagytam a szüleimet, elhagytam az életem. Maradtam menekülő. Miért tűnt mégis elviselhetetlennek a teher?Mit is cipeltem valójában?"

Nem tudom (illetve dehogyisnem tudom) mi ragadott meg ebben a rövid részletben, de láthatatlan kötelet húzott közém és az írónő közé. Ez volt az a részlet, ami felébredt bennem, és addig nem hagyott nekem nyugtot, amíg a kezemben nem tartottam az önsegítő kötetnek is beillő címmel rendelkező Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?-t.

Bizonyos értelemben valóban önsegítő könyv, legalábbis nekem az volt. Habár homlokegyenest eltérő a kettőnk a sorsa, van benne egy (több) azonosság. Általában ezért vagyok kíváncsi az életrajzokra: érdekel, hogyan küzdenek meg az emberek az örökségükkel, a terhükkel, hogyan formálja őket, az egyéniségüket, a kapcsolataikat; miért lesz belőlük az, ami. Általuk talán könnyebben megbirkózom a magaméval.

Bele lehet őrülni abba, ha valakit nem akarnak és elutasítják.

De abba is, ha valakit mindenáron akarnak, és inkább megfojtanák, de nem engednék el.

A Miért lennél boldog... alapján képet kaphatunk Jeanette Wintersonról, az emberről és az íróról. Beleírja magát a könyveibe, mert fáj, mert piszkálja, mert túl akarja élni. Határozottan ezt kellett volna elsőnek olvasni, még a töredékes írásmód is magyarázatot kap.

És az a rengeteg könyv (készítek is majd nekik egy polcot vagy postot), te jó ég. Angol irodalom A-tól Z-ig. A fóliába tekert, ágyneműtartóban rejtegetett hetvenvalahány könyv. Meg a sorsuk... nos, aki számára a könyvek otthont jelentenek - és ehhez kályha, macskák és a teher társul - az rokonlélekre fog találni Jeanette Wintersonban.

Nagyon köszönöm a könyvet a Park kiadónak, de úgy nagyon-nagyon.:)
Itt beleolvashattok a regénybe.

Ui.: Ááááá, J.W. szereti egy magyar származású költő verseit! George Szirtesről van szó (életemben nem hallottam róla, igen, szégyellem magam), hálistennek jelent is meg magyarul kötete, naná, hogy az Európánál.

Imádom ezt a nőt.

Eredeti cím: Why Be Happy When You Could Be Normal?

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2013

Fordította: Lukács Laura

Ár: 3500 Ft

Az írónő honlapja

Üvegfal mögött

"Régebben, amikor még sört ittam whisky helyett, a sörösüvegeket gyűjtöttem. Egyszer összeszámoltam őket: ezernégyszázötvenkét darab volt. Aki nem próbált még éjnek idején kicsempészni a lakásából több egy több száz sörösüveggel teli műanyagzsákot, az nem tudja, mit a szorongás."

Augusten Burroughs: Kiszáradva
Értékelés: 4.5 kupak az 5-ből
Kedvenc karakter: -

Augusten a reklámszakmában dolgozik, hobbija pedig az ivás, vagy már inkább az életstílusa. Amikor lekési a Fabergé világkampány megbeszélését az előző éjszakai dorbézolás után, a főnökei választás elé állítják: vagy elvonóra megy, vagy elbocsátják...

A könyv nemcsak Augusten elvonókúrájának története, ezt le kell szögeznem, mivel szerény személyem ebben a hitben élt. Többet nem mondok, ld. előző post.

Tulajdonképpen nem a témája miatt - abszolút nem érdekel az alkoholizmus, látom magam körül eleget - érdekelt ez a történet, hanem a fülszöveg keltette fel az érdeklődésem, humorosnak találtam a hátoldalon lévő idézetet. Még jó, hogy nem használok hajkondicionálót. Az idézethez hűen a könyv vegyíti magába a humort, a borzalmas részleteket Burroughs gyerekkoráról, ezen kívül néhol már-már költői, szép kis ellentétet alkot a káromkodásokkal:)

Tulajdonképpen nem tudom pontosan meghatározni, miért volt jó olvasni a történetet, talán a hangvétele miatt. Burroughs egyébként nagyon bátor ember, hogy mindezt le merte - le tudta - írni, én sose tudnék ennyire kitárulkozni, pláne nem öt könyvön keresztül.

Ui.: Nagyot nevettem, hogy én "hamarabb" tudtam, mit jelent a Tizenkét Lépés - kedves Augusten, olvass Matt Scuddert Lawrence Blocktól.

A könyvet köszönöm a Kelly Kiadónak!

Eredeti cím: Dry
Kapcsolódó kötet (talán?): Farkas az asztalnál
Kiadó: Kelly
Kiadás éve: 2010
Fordította: Illés Róbert
Ár: 2980 Ft
Az író honlapja

Az angol Marie-Antoinette

Igen, elkezdtem átmenteni a régi postokat.

*******

Ezt a bejegyzést szeee-nek ajánlom, akinek nagyon tetszett a film. "Bár felhizlalhatnák ezt a csoffadt Keirát...", meg az a "túl sovány"-os mondat hihi, szeee, olyan bond na már írni se tudok miattad bolond vagy:DDD

"Felismerték, hogy életüknek sok közös vonása van: mindketten inkább egy pozícióhoz mentek hozzá, mintsem egy szeretett férfihoz, s anyjukkal ápolt kapcsolatuk is nagyon hasonlított egymásra."

Amanda Foreman: A hercegnő
Legutálatosabb megátalkodott aljas sunyi nőszemély: Bess Foster

A Spencer család idősebbik lánya, Georgiana, miután Devonshire hercegnője lesz, már életében legendává válik: tehetséges író, zenész, természettudós, politikus, szerető anya és a divat királynője....

Vannak olyan könyvek az őrült molyok polcán, amikről nem tudják, tkp. minek is vették őket. Egyszerűen szembejött, olcsó volt, új, színes-szagos, hát miért ne? Mint a boltkóros divatcica, amikor vesz egy felsőt, de ott eszik meg a (ruha)molyok a szekrényben. Na, én így jártam A hercegnővel. De a boltkóros divatcica felsőjével szemben nagyon örülök, hogy megvettem.
Ódzkodásom oka emellett a "filmregény" nagyon is valószínű lehetősége volt, franc gondolta volna, hogy (mint oly sok esetben) - ezúttal is előbb volt a kötet, és csak utána a filmvászonra adaptálás.
De van más is! Georgiana az "ellentmondások asszonya" volt, ez a könyv meg a meglepetéseké; ugyanis ez nem regény, hanem hiteles kor-és életrajz, 500 oldal tömény 18. szd-i angol történelem és politika, apró betűkkel, s van olyan oldal, ahol a lábjegyzet foglalja el az oldal oroszlánrészét (vagy a következő lapon folytatódik...), a végén meg nyolc oldal irodalomjegyzék szerepel. Foreman ti. Georgiana korának faji szemléletéről írta a doktori disszertációját, kutatásai közben akadt rá Devonshire hercegnőjének történetére, és valósággal beleszeretett: "Az elkövetkező hat hónapban csupán egy könyvet olvastam tizennyolcadik századi faji szemléletekről, s mellette harminckét regényt.", írja a kötet bevezetőjében. Magyarán szakszöveggel van dolgunk, nem romantikus-abroncsszoknyás-elsőbálozós meséről.

Ennek ellenére nekem nagyon tetszett, aki bírja gyomorral a lexikonnyi történelmi regényeket, annak ez se fog belügyminiszteri zavarokat okozni, de emellett azt is fontos megemlíteni, hogy a tartalom 85%-át Georgiana politikabeli munkássága tesz ki. Még ez sem tudott eltántorítani a könyv szeretetétől, pedig

Thomas Gainsborough festménye

nagyon sajnáltam, hogy az adósságain kívül (a hölgy megszállott szerencsejátékos volt) nem nagyon esik szó magánéleti vonatkozásokról. Persze van róla szó, de ha meg kellene számolni, melyik a könyvben legtöbbet előforduló szó, könnyen lehet, hogy a "whig" lenne az.

Tehát hamis kis könyv, csak az vágjon bele, aki lelkileg alaposan felvértezte magát. A kiadás egyébként nagyon kellemesre sikeredett küllemét tekintve, még a filmes borítót se bánom, mert szép a plakát. (De mekkorát röhögnék, ha kiderülne, a kiadó is pont ebbe a filmes eméletbe ringatta magát és kicsit elkámpicsorodott a képük, amikor beleolvastak az elejébe:D Fuj de gonosz vagyok.)

Ui.: És ahogy a fenti idézet jól példázza, még a franciaországi eseményekről is esik szó, mondani sem kell, mennyire örültem neki.
Ui2.: Ahogy a honlapon látható, Foremannek van egy másik Georgianával foglalkozó könyve, a Georgiana's World (Georgiana világa), a könyv felturbózott változata, de itt szerepel a The Sylph (Az Angyal) is, melyet a hercegnő írt.
Ui3.: És a fíííílm linkje.
Ui3.: A wikin is van róla cikk.

Eredeti cím: Georgiana, Duchess of Devonshire
Kiadó: Partvonal
Kiadás éve: 2009 [Jesszus, most látom, az eredeti könyv '98-as....]
Fordította: Réti András
Ár: 3500, felébe került a Szépséghibás Szandiban (és semmi baja)
Amanda Foreman honlapja

"Neki a szépség az volt, ami a hívőnek az Isten."

"- Miért hiszitek, hogy a szépség, ami a legbecsesebb értéke az egész világnak, csak úgy hever, mint a kavics a parton, hogy a közönyös járókelő hanyagul fölszedegesse? A szépség csodálatos és különös valami, amit a művész hív életre a mindenség káoszából lelki vívódások és gyötrelmek között. És nem adatott meg mindenkinek, hogy felismerje. Hogy megértse az ember, át kell élnie a művész élményét. Dallam a szépség, amelyet a művész énekel nekünk, és hogy a dallam visszhangozzék a szívünkben, ahhoz tudás, fogékonyság és fantázia kell."

William Somerset Maugham: Az ördög sarkantyúja
Értékelés: 3.7 költött gazember az 5-ből

Bajban vagyok ezzel a könyvvel. Az egyik oldalon az áll, hogy tetszett a történet - eddig ahány festővel, festészettel kapcsolatos történetet olvastam, valamennyi kedvemre való volt -, a másikon pedig az, hogy rettenetesen irritált az elbeszélő személye és stílusa.
Az első tizenvalahány oldalon szenvedtem és arra gondoltam, hogy visszateszem a polcra ezt a könyvet, mit locsog a narrátor itt összevissza, lássuk már, hogyan lesz egy londoni tőzsdésből festő Tahiti szigetén. Éjszaka kialudhattam a türelmetlenségem, mert másnap már könnyen haladtam, de az élmény nem volt maradéktalanul tökéletes...
Ennek a legfőbb oka az, hogy a történet nagyon töredékes, az elbeszélő egy kívülálló szemével meséli el Gauguin, azaz Charles Strickland történetét, pontosabban: elmeséli nekünk, amit erről az emberről és a környezetéről tud, a saját aprólékos megfigyeléseit, a másokkal folytatott párbeszédeit, mintha egy fantáziával dúsított jegyzőkönyvet olvasnánk. Zavart, hogy nem láttam a fontos momentumokat, mert arra számítottam, hogy Strickland vagy egy hozzá közel álló ember lesz a narrátor.
Nem mintha bárki is közel állt volna Stricklandhez. Mogorva emberkerülő, aki fikarcnyit sem törődik senkivel - többek között saját magával sem. Mindegy, hogy mit eszik, milyen ruha van rajta, milyen kényelmes az a szék, amelyen ül, milyen a fekhelye, a lakása (már ha van). Egyetlen dolog érdekli: a festés. Mert festenie kell, olyan, mint mechanikus gépezet, vagy mint egy bábu, amelyet durván, szeszélyesen rángat a mozgatója. "Álomban élt, és a valóság nem jelentett számára semmit." - és tényleg ilyennek tűnik.

Szerettem, hogy az elbeszélő éles vonásokkal rajzolja meg az embereket - ebben hasonlít a Hattyútolvajokra (továbbá abban is, hogy itt is majdnem megrongálnak egy festmény késsel), amelynek szintén a festészet a tárgya; mégis, az aprólékos leírások, bemutatások mások, mint Kostovánál, kevésbé érzékenyek - valószínűleg azért, mert nem egy nő írta őket. :)

"Végső benyomásom az volt, hogy Strickland hallatlan erőfeszítéssel próbált kifejezni egy bizonyos lelkiállapotot, és szerintem ebben az erőfeszítésben kellett keresni a magyarázatát annak, ami engem annyira elképesztett. Világos, hogy a formának és színnek egészen különleges jelentősége volt az ő számára. Elviselhetetlen, parancsoló kényszerűség hajtotta, hogy kifejezzen valamit, amit érez, és pusztán ez a szándék vezette az alkotásban. Pillanatnyi habozás nélkül egyszerűsített vagy torzított, ha ezzel közelebb jutott ahhoz az ismeretlen valamihez, amit keresett. Tények nála nem számítottak, mert a lényegtelen, apró események tömege alatt olyasmi után kutatott, aminek éppen az ő szempontjából van jelentősége. Mintha a világegyetem lelkét érezte volna magában, s azt akarta volna kifejezni. Bár a képek zavarba hoztak, és egészen megrökönyödtem tőlük, nem tudtam közönyös maradni a belőlük áradó, viharzó érzésekkel szemben; és isten tudja, miért, olyan érzés ébredt bennem, amilyenre sosem hittem volna magamat képesnek Stricklanddel kapcsolatban: mélységes részvét fogott el iránta."

Nevermore
Itt látható a kép és innen is vettem.

Egyvalamit viszont utáltam a narrátorral kapcsolatban: a közhelyeit. Úgy szórja az alapigazságnak szánt megállapításait, mint papagáj a magvakat, a nőkről szólók kiakasztottak: nem, a nőknek nem a szerelem körül forog az egész élete, te tejfölösszájú pojáca, és ha azt hiszed, hogy egy nő nem lehet művész, akkor most Berthe Morrisot odamasíroz, és jól... jól eltángál sodrófával, ha már ragaszkodsz az előítéleteidhez.

"Az új evangélium régi volt, mikor Ninive nagysága tetőpontján ragyogott."  

Huhh. Meglehet, rosszkor vettem elő a könyvet - pedig elég régóta szólongatott szegény -, azért ítélem meg ilyen szigorúan, de nekem kevésbé tetszett, mint A színes fátyol. Az összbenyomásom viszont pozitív, a fent említett negatívumok csak olvasás közben zavartak, a történet szórványossága, az elbeszélő személye már

feloldódott a múltban.
 Maughamtól még a Karácsony Párizsban és a Téli utazás című könyvek vannak a birtokomban, majd ők is sorra kerülnek (remélhetőleg nem tíz év múlva), kíváncsi leszek, hogyan alakul tovább a viszonyom ezzel az íróval.

Ui.: egy kicsit szentségtörő megállapítás: szerintem a fordításra ráférne egy kis frissítés, néha megakasztott az olvasás lendületében.

Eredeti cím: The Moon and Sixpence
Kiadó: Kulturtrade
Kiadás éve: 
Fordította: Devecseriné Guthi Erzsébet
Ár: kb. 500 Ft-tól [én ennyiért vettem]
Gauguin életrajza a Wikipédián - már ebből is látszik, hogy a regény csak részben épít a festő életére

Becoming Marie Antoinette

(Roppant eredeti ötlet az angol címet adni egy bejegyzésnek, de semmi értelmes nem jut eszembe.)

"- Mária Terézia - mondtam ki a nevet, amelyet el sem felejthettem volna, hiszen ez volt édesanyám neve is - volt XIV. Lajos, a Napkirály felesége. Spanyol infánsnőnek született: ő az én leendő férjem, a dauphin, Lajos Ágost ük-ük-ük-nagymamája.
 - Továbbá? - ösztökélt Vermond.
 - Ó, ja! - villant meg a szikra a fejemben. - Illetve, bocsánat: oh, oui! Ő mondta azt az ostobaságot, amikor a fülébe jutott, hogy a francia parasztok éheznek, nincs kenyerük sem. Qu'ils mangent de la brioche: egyenek kalácsot. De hát miféle kalácsot, és miért pont azt, ha egyszer kenyerük sincs?"

Juliet Grey: Királyné lettem
Értékelés: 4 korzett az 5-ből
Kedvenc karakter: Toinette

Az ötödik könyvet olvasom Marie Antoinette különös sorsáról - ha Michelle Moran: Madame Tussaud-ját nem számítjuk -, de még mindig nem értem, hogy sikerült a tényezőknek, a tetteknek úgy kevernie a lapokat, hogy azok a francia forradalmat osszák ki. Nem fogok sopánkodni (maximum értetlenkedni, eddig is azt tettem) és a lisszaboni földrengéstől a Médeiát ábrázoló faliszőnyegig mindenbe rossz óment belemagyarázni, inkább mesélek a könyvről.
Az általam olvasott kötetek sorában ez az első, ami egyes szám első személyű regényként mutatja be az osztrák főhercegnő életét, amelyet az írónő trilógiára bontott, az első részben kislány korától a trónra lépéséig kísérhetjük el "Toni"-t, ahogy itt nevezik. Kicsit tartottam tőle, hogy 460 oldalon keresztül szenvedni fogok és valami nyálas izébe sikerült beletenyerelnem, de hálistennek nem ez történt. Nem vagyok maradéktalanul elégedett, de az összkép pozitív és több mint egy hónap elteltével is jó emlékeim vannak a könyvről, úgyhogy örülök, hogy elolvastam és várom a folytatásokat (amelyek nagyon remélem, hogy megjelennek).
Túlzott elvárásai senkinek ne legyenek, Juliet Grey nem Szerb Antal és nem Lady Antonia Fraser, ez a kissé öregedési pánikban szenvedő hölgy - lásd a fotókat - egy szórakoztató, könnyed történetet írt. Nem tudom, milyen alaposan ásta bele magát a korabeli iratokba és hogy milyen forrásokat használt, mert ezek nincsenek feltüntetve (fekete pont). Újdonságot nem nagyon közöl (ill. nekem annyival bővült az információtáram, hogy Antóniának aranyból volt a fogszabályzója), valószínűleg nem is tud - bár nagyon várom, hogy az Európa megjelentesse André Castelot két kapcsolódó művét, az egyik MA-ról, a másik a lányáról szól -, Marie Antoinette élete lerágott csont, megkövesedett hiedelmek és heves cáfolatok tárháza. Tényleg csődbe vitte a francia gazdaságot? Megcsalta a férjét Fersen gróffal? Mindig fenntartással olvastam ezeket a pletykákat, a csekély igazságtartalmukhoz képest túlságosan az emberek fejére nőttek, lásd Báthory Erzsébet vérfürdőzését. Bizonyos dolgok megítélése csupán nézőpont kérdése.
Juliet Grey a felmentők táborát gyarapítja írásával, érzékeny, csupaszív, a világ dolgaiban erősen járatlan lányként mutatja be Mária Antóniát, aki a gondoskodó anyai szeretet után sóvárog. A szerző ujjnyi vastagon kihangsúlyozza a hercegnő jóságát, naivitását, Mária Terézia állandóan az "osztrák császárnő", aki kérges szívvel, kupec módjára bánik a lányaival. Ez a mártíromság volt a legnagyobb problémám a könyvvel, elhiszem, hogy fájdalmas dolog, ha valakit kiszakítanak a megszokott környezetéből, az életét fel kell áldoznia a diplomácia oltárán (a szófordulat illik a regény stílusához, igen), szoros fűzőket és vakolatnyi sminket kell hordania és egy idegen országban helyt állnia, de mások meg nyomorban élnek és a mások által kidobott szeméten tengődnek - a koldus és a dauphine is nehéz sorsán kesereg.

"- Talán - fogta gyengéden a tenyerébe a kezemet - talán ez a szegény pillangó túl szép volt ahhoz, hogy hosszú életű lehessen.", mondja nevelőnője Antóniának, aki szintén túl szép és túl törékeny volt ahhoz, hogy a francia udvart irányítsa. Ide egy fiatal Mária Terézia kellett volna, a lánya pedig a történelem számára jelentéktelenül, boldogan élhetett volna, ha egy alacsonyabb rangú családba születik.

Juliet szeretne tíz évvel és valószínűleg tíz kilóval fiatalabbnak tűnni.

Eredeti cím: Becoming Marie Antoinette
Sorozat: Marie Antoinette 1. (Days of Splendor, Days of Sorrow; Confessions of Marie Antoinette)
Kiadó: Tericum
Kiadás éve: 2012
Ár: 3970 Ft
Honlap

Elmebeli pokolkeringő

"Az életemben soha, semmi nem fakult meg, nem foglalta el helyét az élményeknek abban a panteonjában, amely az én tizennyolc évemet kitette. Az egész múltam velem élt, eleven emlékekként bezsúfolva az agyam raktárába, összerendezve és felstószolva, mint a fényképek meg a régi ruhák a nagyanyám sublótjában. Én nemcsak a padlásszobába zárt őrült nő voltam, hanem a padlásszoba maga."

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország
Értékelés: ...

Nem tudom ezt a könyvet értékelni - nem azért, mert nem tetszett (ill. a "tetszés" jelen szintén nem játszik, de erről majd később), hanem mert nem akarom egy ember szenvedését idióta egységekben meg számokban kicentizni. És igen, szenvedésről beszélek, hiába látom, ahogy sokan húzgálják különféle arcalkatrészeiket, mert aki csak egyszer is heverészett önnön aljasságában a padlón - amely olyannyira vendégmarasztaló - az tudja, hogy nemcsak fizikai fájdalomtól lehet szenvedni.

Arra jutottam, hogy aki unta ezt a könyvet, örüljön magának és mosolyogjon egyet a tükörképére. Boldog ember. [Nem azt mondom, hogy ő nem szenvedhetett vagy nem szenved vagy nem fog szenvedni. Emberek vagyunk, mind szenvedünk, de őt soha nem fogja az a fekete örvény magába szippantani, amivel sokan minden napért megküzdenek.] Nem mintha végigjártam volna azt a kálváriát, mint Elizabeth Wurtzel, valószínűleg depressziós se vagyok, de én is rendelkezem azokkal a kifinomult eszközökkel, melyek segítségével szép lassan be lehet dilizni.

Gyorsan lehet vele haladni, de általában száz oldalas adagokban fogyasztottam, mert észrevétlenül sötétített néhány fokot az egyébként sem rózsás szemüvegemen. Felhorzsolt. Jó néhányszor szájtátóan megdöbbentett. Hogy volt képes ez a nő ilyen kendőzetlenül a világ elé tárni a legbensőbb gondolatait, félelmeit? Mindezt úgy, hogy tudja, a külvilág számára mennyire elkeserítő, idegesítő az állapota, mégis kitakarja a sebeit. Felkavart, mert olyan érzéseket ír le, amelyeket az ember még magának se mer bevallani, és azért is, mert néhány mondata mintha az én fejemből mászott volna ki. Néhány helyen felszabadított.


Most így ennyi. Kicsit személyes élmény volt, közepesen fáradt vagyok és nagyon álmos.

Ui.: Van belőle film is, bár úgy látom, magyar szinkron nem készült hozzá.

"A honvágy számomra megszokott lelkiállapot. Mindig hiányérzetem van, mindig vágyom valaki vagy valami után, mindig szeretnék visszatérni valami képzeletbeli helyre. Az életem egy nagy vágyakozás."


Eredeti cím: Prozac Nation
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2001
Fordította: Zentai Éva
Ár: 1980 Ft
Az írónőről a wikipédián
Ez pedig a twittere