"Neki a szépség az volt, ami a hívőnek az Isten."

"- Miért hiszitek, hogy a szépség, ami a legbecsesebb értéke az egész világnak, csak úgy hever, mint a kavics a parton, hogy a közönyös járókelő hanyagul fölszedegesse? A szépség csodálatos és különös valami, amit a művész hív életre a mindenség káoszából lelki vívódások és gyötrelmek között. És nem adatott meg mindenkinek, hogy felismerje. Hogy megértse az ember, át kell élnie a művész élményét. Dallam a szépség, amelyet a művész énekel nekünk, és hogy a dallam visszhangozzék a szívünkben, ahhoz tudás, fogékonyság és fantázia kell."

William Somerset Maugham: Az ördög sarkantyúja
Értékelés: 3.7 költött gazember az 5-ből

Bajban vagyok ezzel a könyvvel. Az egyik oldalon az áll, hogy tetszett a történet - eddig ahány festővel, festészettel kapcsolatos történetet olvastam, valamennyi kedvemre való volt -, a másikon pedig az, hogy rettenetesen irritált az elbeszélő személye és stílusa.
Az első tizenvalahány oldalon szenvedtem és arra gondoltam, hogy visszateszem a polcra ezt a könyvet, mit locsog a narrátor itt összevissza, lássuk már, hogyan lesz egy londoni tőzsdésből festő Tahiti szigetén. Éjszaka kialudhattam a türelmetlenségem, mert másnap már könnyen haladtam, de az élmény nem volt maradéktalanul tökéletes...
Ennek a legfőbb oka az, hogy a történet nagyon töredékes, az elbeszélő egy kívülálló szemével meséli el Gauguin, azaz Charles Strickland történetét, pontosabban: elmeséli nekünk, amit erről az emberről és a környezetéről tud, a saját aprólékos megfigyeléseit, a másokkal folytatott párbeszédeit, mintha egy fantáziával dúsított jegyzőkönyvet olvasnánk. Zavart, hogy nem láttam a fontos momentumokat, mert arra számítottam, hogy Strickland vagy egy hozzá közel álló ember lesz a narrátor.
Nem mintha bárki is közel állt volna Stricklandhez. Mogorva emberkerülő, aki fikarcnyit sem törődik senkivel - többek között saját magával sem. Mindegy, hogy mit eszik, milyen ruha van rajta, milyen kényelmes az a szék, amelyen ül, milyen a fekhelye, a lakása (már ha van). Egyetlen dolog érdekli: a festés. Mert festenie kell, olyan, mint mechanikus gépezet, vagy mint egy bábu, amelyet durván, szeszélyesen rángat a mozgatója. "Álomban élt, és a valóság nem jelentett számára semmit." - és tényleg ilyennek tűnik.

Szerettem, hogy az elbeszélő éles vonásokkal rajzolja meg az embereket - ebben hasonlít a Hattyútolvajokra (továbbá abban is, hogy itt is majdnem megrongálnak egy festmény késsel), amelynek szintén a festészet a tárgya; mégis, az aprólékos leírások, bemutatások mások, mint Kostovánál, kevésbé érzékenyek - valószínűleg azért, mert nem egy nő írta őket. :)

"Végső benyomásom az volt, hogy Strickland hallatlan erőfeszítéssel próbált kifejezni egy bizonyos lelkiállapotot, és szerintem ebben az erőfeszítésben kellett keresni a magyarázatát annak, ami engem annyira elképesztett. Világos, hogy a formának és színnek egészen különleges jelentősége volt az ő számára. Elviselhetetlen, parancsoló kényszerűség hajtotta, hogy kifejezzen valamit, amit érez, és pusztán ez a szándék vezette az alkotásban. Pillanatnyi habozás nélkül egyszerűsített vagy torzított, ha ezzel közelebb jutott ahhoz az ismeretlen valamihez, amit keresett. Tények nála nem számítottak, mert a lényegtelen, apró események tömege alatt olyasmi után kutatott, aminek éppen az ő szempontjából van jelentősége. Mintha a világegyetem lelkét érezte volna magában, s azt akarta volna kifejezni. Bár a képek zavarba hoztak, és egészen megrökönyödtem tőlük, nem tudtam közönyös maradni a belőlük áradó, viharzó érzésekkel szemben; és isten tudja, miért, olyan érzés ébredt bennem, amilyenre sosem hittem volna magamat képesnek Stricklanddel kapcsolatban: mélységes részvét fogott el iránta."

Nevermore
Itt látható a kép és innen is vettem.

Egyvalamit viszont utáltam a narrátorral kapcsolatban: a közhelyeit. Úgy szórja az alapigazságnak szánt megállapításait, mint papagáj a magvakat, a nőkről szólók kiakasztottak: nem, a nőknek nem a szerelem körül forog az egész élete, te tejfölösszájú pojáca, és ha azt hiszed, hogy egy nő nem lehet művész, akkor most Berthe Morrisot odamasíroz, és jól... jól eltángál sodrófával, ha már ragaszkodsz az előítéleteidhez.

"Az új evangélium régi volt, mikor Ninive nagysága tetőpontján ragyogott."  

Huhh. Meglehet, rosszkor vettem elő a könyvet - pedig elég régóta szólongatott szegény -, azért ítélem meg ilyen szigorúan, de nekem kevésbé tetszett, mint A színes fátyol. Az összbenyomásom viszont pozitív, a fent említett negatívumok csak olvasás közben zavartak, a történet szórványossága, az elbeszélő személye már

feloldódott a múltban.
 Maughamtól még a Karácsony Párizsban és a Téli utazás című könyvek vannak a birtokomban, majd ők is sorra kerülnek (remélhetőleg nem tíz év múlva), kíváncsi leszek, hogyan alakul tovább a viszonyom ezzel az íróval.

Ui.: egy kicsit szentségtörő megállapítás: szerintem a fordításra ráférne egy kis frissítés, néha megakasztott az olvasás lendületében.

Eredeti cím: The Moon and Sixpence
Kiadó: Kulturtrade
Kiadás éve: 
Fordította: Devecseriné Guthi Erzsébet
Ár: kb. 500 Ft-tól [én ennyiért vettem]
Gauguin életrajza a Wikipédián - már ebből is látszik, hogy a regény csak részben épít a festő életére