Így jártam anyátokkal

Anne Tyler: Légzőgyakorlatok

Azért kezdtem el Anne Tylert olvasni, mert fáradtnak éreztem magam és úgy gondoltam, kellemesen szusszanok egyet eme komfortkönyv barátságos miliőjében.

Hát persze, Maggie Daleyt pont olyan fából faragták, aki hagyja pihenni a szegény olvasót.

Nem tudom, Anne Tyler hogy csinálja, de ő tényleg a hétköznapok embereit örökíti meg a regények lapjain, minden apró idegesítő gyarlóságukkal egyetemben, akkurátusan, kíméletlenül, az ember szinte szégyelli olvasni a szereplők gondolatait, amelyek egyben a saját rossz döntéseikre emlékeztetik.

A Légzőgyakorlatok főhőse, hasonlóan a Vacsora a Honvágy étterembenéhez, egy idősebb, múltba révedő asszony; Pearl Tull egy igazi nyársatnyelt, szívós, hirtelen haragú és megkeseredett nő, akitől jobban Maggie Daley (ill. Maggie Moran) nem is különbözhetne jobban; szeleburdi, kotnyeles, csapongó, aki, bárhol is tűnik fel, nagy kalamajkát és konstans fejfájást okoz. Ő az a szomszéd, aki átlóg a kerítésen és a második kérdése az, hogy régóta együtt vagy-e azzal a fiatalemberrel és mikor mész hozzá; ő stalkol a konyhaablakból és vacsora közben kész fantasztikus regényt kerekít az életedből légből kapott feltételezések alapján - magyarán átkozottul idegesítő, akit nagy ritkán megcsap az önkritika szele, de gyorsan visszatér szélfútta gondolatai világába, hiszen nem akart ő semmi rosszat és a dolgok maguktól összekavarodtak.

Ugyanakkor nagy odaadással végzi a gyakorlatilag mindenki által lenézett idősgondozói munkáját és becsülendő, hogy nem hagyta magát eltéríteni a céljától, kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő idősekkel akar foglalkozni, nem beülni egy kényelmes irodai székbe, ha megérem ezt a kort, szeretnék egy Maggie típusú nő ápoltja lenni.

Ha ebből a regényből sorozat készülne, biztosan nem raknám a saját listámra, mert annyira hétköznapi, hogy fájna nézni és én érezném kínosan magam a szereplők helyett.

Van egy vezérmotívum a regényben, ami megragadott: hogyan változunk, milyenné válunk azon emberek mellett, akik mellett kikötünk. Érdekes, hogyan reagálunk egymásra; Maggie, habár korábban nem volt rá jellemző, kifejezetten locsifecsi hebrencs lett a szótlan, hallgatag Ira Moran mellett, munkál benne a nem megfelelőség érzése és tisztában van vele, milyennek látják az emberek, de az önvizsgálat elmarad; erről nagyon szívesen olvastam volna többet, mert dimenziót adott volna a történetnek (ha rondán akarok fogalmazni: értelmet adott volna neki).

Kicsit elgondolkodtató, kicsit szórakoztató, olykor fárasztó olvasmány, nekem a Vacsora pár fokkal jobban tetszett.

Eredeti cím: Breath Lessons

Kiadó: Tericum

Kiadás éve: 2021

Fordította: Megyeri Luca

Ár: 3970 Ft

És jobb is

Michelle Richmond: Úgysem ismered

Könyvcímek tekintetében régóta ez a kötet a kedvencem, a poént számtalanszor elsütöttem, de hát pont az értékelésnél nem hagyhatom ki - azt hiszem, még Csenga mesélte megtörtént esetként:

- Mit olvasol?

- Úgysem ismered.

(- És jobb is, tehetném hozzá.)

Sajnos Michelle Richmond regénye egyéb kategóriát nem hódított meg nálam, ellenben gondoskodott az alacsony vérnyomás megemeléséről. Általában heves tetszésnyilvánítás követi a régóta várakozó könyvek elolvasását, most azonban a ritka ellenkező végletbe sikerült belefutnom: rettenetesen utáltam.

Valami könnyed krimiszerűségre vágytam, a könyvtárból persze az összeset elkapkodták, mindenki agylöbbölő olvasmányra vágyott, ezért kénytelen voltam a szűkös otthoni készletre hagyatkozni. Kifejezetten a mostanában divatos krimikre kívántam rá (mi másra), hiába ajánlgatta a kedves Wodehouse-t, a Vajákot, mindenféle könnyed, mégis minőségi szórakoztató irodalmat, nekem a szemét baljós fekete borítójú popcorn kellett. Az Úgysem ismerednek ugyan nem fekete a borítója, ellenben kriminek ígérkezett némi matekos fűszerezéssel.

A főszereplő Ellie Enderlin (mondtam már, hogy utálom az alliteráló neveket?) nővérét, a zseniális matekhallgató Lilát meggyilkolják, holttestét kidobják az erdőben. A gyanú hamar Lila nős szeretőjére-tanárára terelődik - főleg Ellie mentorának az esetről írott könyve miatt -, akit bizonyítékok hiányában nem helyeznek vád alá, de az élete ellehetetlenül. Az eset megoldatlan marad. 20 évvel (asszem) később a felnőtt, kávékóstolóként dolgozó Ellie egy kis közép-amerikai faluban összefut a gyanúsítottal, Peterrel és egy késő esti beszélgetés mindent megváltoztat, amit Liláról és a gyilkosságról gondolt.

Annyira gagyin és logikátlanul van megírva, hogy az már fájt. Miért gondolja meg hirtelen magát valaki egyetlen monológtól? Ellie mégis mit gondolt, a fickó mit fog mondani? Persze, hogy azt, hogy nem ő ölte meg Lilát és imádta az eszétől a lábujja hegyéig.

Ha annyira fájdalmat okozott a családjának egy szenzációhajhász könyv és a kizsákmányolásuk, miért nem perelték be a szerzőt? Ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek fel bennem állandóan, pedig ha egy történet beszippant és elszórakoztat - betölti a funkcióját - nem szoktam fennakadni a logikátlanságokon, sőt, észre se veszem őket. Még Ellie foglalkozása (bocs, Niki:) is idegesített, kávékóstoló, mintha valami habrózsaszín regényből vette volna a szerző, valamiért nekem nem passzolt a történethez, de az egyéni kukacoskodásom még hajlandó vagyok elengedni.

A karakterek végtelenül bosszantóak és sematikusak, az érvek, magyarázatok nagyon erőltetettek, utóbbiakat spoiler miatt nem részletezem. Lila karaktere olyan, mintha a szerző elolvasott volna két cikket az introvertáltakról és ezekből próbálta meg felépíteni a visszahúzódó, otthonülő matekzseni képét. A szülők rettentően idegesítőek és ellentmondásosak voltak, nem hiszem, hogy egy anya/apa képes lenne elmenni valami vacsorára és menet közben odavetni a gyerekének, hogy mire hazajönnek, tüntesse el a meggyilkolt nővére cuccait.

Az dühít a legjobban, hogy jó regény lehetett volna, Ellie-ben is rengeteg lehetőség volt a magánéleti nyűglődésén túl, főleg abban, hogy Lilához képest értéktelennek érezte magát és szinte bűntudata volt, amiért ő van életben, akire az apja nem lehet büszke - csúnyán mondva kiemelte volna a hasonló könyvek sorából ez a fájdalom az Úgysem ismeredet, de Richmondnak nem erőssége a jellemrajz.

És, te jó isten, hogy lehet olyat kitalálni, hogy azt az embert, akit valaki 20 éven át megveszekedetten gyűlöl, a második találkozásnál jóképűnek találja és azt hiszi, meg akarja őt csókolni? Elhiszem, hogy némi kutakodás után más színben látta Lila szeretőjét (még ez is, jézusom...), de ilyen pálfordulás egyszerűen nem létezik.

Kiírogattam pár érdekes dolgot a könyvből, de nincs nálam a jegyzetem (kivételesen nem elhagytam, csak messze vagyok tőle), ami a fentieken túl eszembe jut, két fordítási unikum, a "kúszótér" - lehet, hogy csak én nem ismertem - és a "plafonig hergel" kifejezés. Mondjuk, ezek voltak a legkisebb fennakadásaim.

Remélem, a könyvtár örülni fog neki, mert nem akarom, hogy nálam foglalja a helyet.

Eredeti cím: No One You Knw
Kiadó: Tericum
Kiadás éve: 2008
Fordította: Balázs Laura
Eredeti ár: 

Két út között

Napok óta ezen a bejegyzésen kotlok, egyszerűen képtelen vagyok dűlőre jutni vele - ahogy az a hozzám passzoló, nagyon jó könyvekkel elő szokott fordulni -, ezért kimegy így, ahogy van.

Jeffrey Eugenides: Egy test, két lélek

A 2017-es év fináléjában csúszott be a legjobb olvasmányok közé az Egy test, két lélek, ami félig-meddig impulzusvásárlás eredménye volt - azért félig-meddig, mert ott bujkált a tudatom valamelyik rekeszében, hogy alkalomadtán be kellene szerezni, és nem sokáig haboztam, amikor megpillantottam egy antikvárium kirakatában.

És milyen jól tettem! Kicsit tartottam ettől "a gén, amely átszörföl az évszázadon"-dologtól, amit a fülszövegben olvastam, reméltem, hogy nem valami megfoghatatlan animusizé-vándorlást kell olvasnom, mint mondjuk Joanne Harris egyik novellájában (A J-ZUS gén, vagy valami ilyesmi a címe), de nem: egy család három generációját ismerjük meg Callie/Cal, az egyik unoka szempontjából.

A családtörténet egy apró görög faluban kezdődik a nagyszülőkkel, akik a török támadás miatt kénytelenek elhagyni szülőföldjüket, és nagy viszontagságok után Detroitban próbálnak új életet kezdeni. Callie/Cal visszatekintő módszere miatt könnyű az antik görög művekre jellemző, sorsszerű, eleve elrendelt véletlenek sorozatát belelátni és visszafojtott lélegzettel várjuk, hogy beüssön a katasztrófa és magával sodorjon mindent.

Eugenides előszeretettel ír - mivel mind a három, magyarul megjelent regényét olvastam, feljogosítva érzem magam az okoskodásra - valamilyen lelki kínban élő, zavarral küzdő emberekről, legyen szó az egyetem és a felnőttlét közötti légüres térben szorongó fiatalokról (Házassági összeesküvés), vagy az elérhetetlen vágy tárgyát leső, a tinédzser zűrzavarokkal küszködő fiúkról (Öngyilkos szüzek). Callie/Cal is identitásproblémákkal küzd, csak más pályán, de személyiség szempontjából még ő a legszimpatikusabb - a többiekről is jó élmény olvasni, de, ha a Házassági összeesküvés Maddyjére vagy Leonardjára gondolok, eléggé megemelkedik a vérnyomásom. Eugenides (egyik) zseniális tulajdonsága, hogy élő-lélegző karaktereket alkot, akik sem jók, sem rosszak (ill. a kettő egyszerre), de leginkább egymás életét igyekeznek agyonbonyolítani. Callie-vel kapcsolatban is az volt az érzésem, hogy mintha általa ismert személyekből gyúrta volna össze (lehet, hogy valóban így volt), vagy meginterjúvolt volna egy hermafroditát és költött volna mögé egy hátteret.

Az úriember másik roppant vonzó tulajdonsága, hogy nem besuvaszt a szereplők mögé egy hátteret, hanem kiegészíti őket (vagy háttérbe szorítja); az Egy test, két lélekben olvashatunk a selyemhernyó-tenyésztésről, a görög-török "konfliktusról" (borzalmakról), Szmirnáról, a bevándorlók életéről, az ehhez kapcsolódó identitáskérdésről és magáról Detroitról - ez a város a nagyszínpad -, amely a kerekekre épült. Remekül egybeolvad az emberek élete és a világban zajló történések, a történet nem esik szét hosszas leíró és cselekvő részekre, hanem kerek egész. 

Hiába tűnik unalmasnak a szavaim nyomán, hogy leíró meg cselekvő rész blabla, faltam a sorokat, és eszembe nem jutott nyavalyogni, hogy miértilyenhosszúez és mikorfogokavégéreérni. Reménytelenül bénán (vagy inkább sehogy) tudom érzékeltetni ennek a könyvnek a nagyszerűségét. Kár, hogy Eugenides nehezen ír - ha jól látom, csak négy könyve jelent meg -, és a magyarul megjelent regényeit is csak antikváriumokban lehet kapni.

Eredeti cím: Middlesex

Kiadó: Tericum

Kiadás éve: 2005

Fordította: Kovács Kristóf

Ár: nehezen beszerezhető

A széplány, a zarándok és a mániákus

Jeffrey Eugenides: Házassági összeesküvés

Ó, az a nyomorult szerelem. (Mondtam, hogy még egyszer fel fog tűnni.)
Az az eget rengető, mindent más színben láttató, vakká és totálisan önsorsrontóvá tevő nyomorult szerelem.
Egy régimódi romantikus-viktoriánus történet modernizált változatában járunk; Mitchell (Grammaticus!) Maddybe szerelmes, Maddy Leonardba, Leonard viszont nem szereti Maddyt - nem, Mitchellt se, ez nem az a történet. Mielőtt valaki elkezdene fintorogni, gyorsan hozzáteszem, hogy nemcsak ez adja a regény sava-borsát; a gúzsba kötő, engesztelhetetlen érzelmek mellett végig követhetjük a három fiatal vargabetűit a nagybetűs Élet kezdetén, miután az utolsó iskola is kilökte őket meleg, biztonságos öléből. Nincs több halogatás, szembe kell nézni magunkkal; milyen emberré formálódtunk, mit akarunk elérni az Életben (ettől az öt szótól még én is ideges leszek), egyáltalán, kik vagyunk. A regényt remekül összefoglalja az egyik szereplő vágya: "Csak lennék valaki más, bárki más, csak ne önmagam." Ismerős?

Mint sok más fiatal, ők sem tudják. Mindegyiküknél felszínre kerülnek a gondosan elzárt problémák; Mitchell a vallás iránti elköteleződése és a Maddy iránt érzett, négy éve tartó sóvár szerelme között őrlődik. Maddy bölcsész, és ez magába foglalja minden bölcsészek problémáját: igen, az irodalom a legnagyobb szerelem az életben, de hogyan fogok vele boldogulni? Nagyon találó az a mondat, ahol a humán tárgyakban erős fiatalok totóznak az egyetemi szakok között; a jogra történelmet kell magolni, a természettudományoktól félek, a matek az matek, marad a bölcsészkar. (Nem tartozik annyira a tárgyhoz, de szerintem nem kellene idejekorán bekategorizálni a gyerekeket és kvázi halálra ítélni - ha azzal nem viszed semmire, amiben a legjobb vagy, nem tudsz majd váltani és véged van. A legtöbb humán orientált nem reménytelen eset a természettudományok terén, max. nem lesz belőle űrhajós vagy húsz év múlva az egyik közgáz tanszék vezetője.) Maddy aközött ingadozik, hogy próbáljon-e valami újat villantani a viktoriánusok (eme rongyos téma) kutatása terén, vagy "majd lesz valami"-alapon koncentráljon Leonardra, a komolyan mániás-depressziós sármőrre. Jaj, Maddy. Mi már túl vagyunk ezen a szerelem-mindent-túlél-és-megváltoztat - perióduson, és tudjuk, nem így van. De Maddy még nem, hiába küldözget neki témába vágó cikkeket az anyja. A lány helyében valószínűleg én is így viselkedtem volna, de most kifejezetten örülök, hogy öreg vagyok annyira, hogy értékeljem az anya gesztusát.
Leonard slendrián, nemtörődöm szülők gyereke, akinek a betegsége még felnőtt korában sem kap megfelelő kezelést (ne feledjük, a nyolcvanas években járunk), telenyomják lítiummal, amitől zombiként viselkedik és állandóan vizelési ingere van. A mániákus szakaszokban intelligens sármőr, akire tízesével ragadnak a lányok - Maddy is egy ilyen időszakban szeret bele, de aztán jön a depressziós szakasz egy kiszámíthatatlan, ön-és közveszélyes Leonarddal, aminek a kezeléséhez nem elég a szerelem illékony feromonja. Leonard maga is tudja, mennyire megterhelő a betegsége, és a tiszta szakaszaiban marcangolja az öngyűlölet és a magánytól való félelem.

Az első 50-80 oldal nem kötött le, sőt, idegesített. De egy ricsajozó osztállyal teli vagonban minden idegesített volna, és nehéz más pályaválasztási problémáival együtt rezonálni, amikor majd' három órán keresztül vérrel akartam kifesteni az egész vonatot. A fordítás is erősen megbicsaklott a könyv elején - Az ifjú Werther keservei, és egyéb apróságok mellett ezt lehet olvasni:
"... és minden különösebb habozás nélkül megbízta a fodrásznőt, egy masszívan szögletes, katonásra nyírt hajú, roppant férfias menyecskét, hogy kegyetlenül sarabolja le a haját, oldalt szinte semmit se hagyjon, csak a feje búbján valamicskét. - Tuti? - óvatoskodott a nő. - Tuti! - vágta rá Madeleine, és, hogy megmutassa, mennyire elszánt, levette a szemüvegét."
És így tovább. Nem tudom, milyen az eredeti szöveg, de vagy fiatalos szlengben, vagy ízes-tájszólásban erőlködünk. Nem hiszem, hogy így beszél egy fiatal amerikai nő a nyolcvanas években. Szerencsére később normalizálódott a helyzet - és az utazás is véget ért -, és nyugodtan élvezhettem a regényt. Szeretem, ahogy Eugenides ír, élesen-érzékenyen, a legkisebb vagy legbénább érzelmeket is hitelesen, de nem irritálóan bemutatva. Itt azt a rémületes érzést, hogy ki a fene vagyok valójában, és hogyan ugorjam át az alattam tátongó szakadékot. Hogyan döntsem el, mivel foglalkozzam, amikor abban se vagyok biztos, milyen frizura áll jól és az egyik szeminárium fegyverténye az, hogy a kiszemelt srác megjelenik vagy sem? Ha igen, szeret, ha nem, nem érdeklem. Nem baj, ha rám se néz, a puszta jelenléte igazolja az érzelmeimet.

Mindez roppant idegesítően hangzik, de Eugenides jól csinálja, és annak, aki vevő az efféle csetlő-botló önmarcangolósdira, megéri elolvasni.

Eredeti cím: The Marriage Plot
Kiadó: Tericum
Kiadás éve: 2012
Fordította: Kovács Kristóf
Ár: 3970 Ft, de a Molyon már 1000 Ft-tól is van

Dél-Amerikai tombol

Az alábbi jelenetben a falubeliek a katonákat vegzálják:

"A hatodik éjszakán Hectoro és Pedro ellátogatott Don Emmanuel medencéjéhez, ahonnan egy kajmánnal tértek vissza. Hatalmas állat volt, őrjöngve küzdött, csapkodott a farkával, míg Pedro végre egy botot tudott nyomni a fogai közé, és letakarta a fejét. Jókorát sózott a szeme közé, hogy elaltassa, azután fogták, és becipelték a táborba. Megvárták, hogy egyszerre ketten is megszökjenek egyazon sátorból. A kajmánt és egy döglött patkányt ebbe a sátorba vitték be, a patkányt az egyik, a kajmánt a másik hálózsákba fektették, utóbbit jó alaposan be is cipzárazták, de előtte még összekötözték, nehogy kievickélhessen. Reggel aztán csak úgy rázkódott a sátor a kajmán vergődésétől, egy katona pedig halottsápadt arccal rohant ki a sátorból, és azt kiabálta, hogy Suarez kajmánná változott! Kajmán lett belőle! Figueras földbe gyökerezett lábakkal állt a hálózsák lábánál, majd rémülten hátraugrott, hogy valóban egy őrjöngő szörnyeteg vonaglik odabenn, amelynek éppen ebben a pillanatban sikerült kiszabadítania magát, és a rémülten szerteiszkoló katonák döbbent tekintetétől kísérve elcsörtetnie a Mula irányába. Figueras egy kiskatonát zavart a sátorba, hogy kutassa át. A fiú - tizenévesnél aligha lehetett több - keresztet vetett, reszkető kézzel félrehajtotta a sátor lapját, és benézett. Nem látott semmit, úgyhogy beljebb merészkedett, de azonnal vissza is hátrált, és dadogva jelentette, hogy a másik katona meg patkánnyá változott, és meg is halt."

Louis de Berniéres: Don Emmanuel háborúja

Nem indult zökkenőmentesen a viszonyunk Don Emmanuellel, egy rövid, ámde feszült időszak harmadik megkezdett olvasmánya volt. Semmihez nem volt kedvem, hiába néztem farkasszemet a saját és örökölt könyveim 90%-ával. Végül emellett kötöttem ki, Dél-Amerika legalább annyira az olvasási komfortzónám közepe, mint az amerikai Dél. Van, aki a fagyos, depresszív Skandinávia hóborította térségét kultiválja, én a remegő hőség, a szieszta, a függőágyak hazáját, ahol az emberek eszüket vesztik a szerelemtől, pénzzel tapétázzák ki a házat, és mindenki egyszerre kommunista, konzervatív és liberális. Azaz vagy hideg és jólét van, vagy meleg és nyomor, de kit érdekel, amíg süt a nap, letépsz egy banánt és annyi.:D

Habár Berniéres - ilyen névvel hogy merészel brit lenni?! - imádnivaló és erőszakos meséje egy kitalált országban játszódik, számomra tökéletesen hozta a dél-amerikai miliőt. Nem olyan, mint Márquez, de amint túljutottam az első válságos napokon és jutott némi időm a teraszon merengeni a macskákkal, elkapott a történet hangulata és nem is eresztett, amíg a végére nem értem.
Furcsa kettősség jellemzi a könyvet; bizonyos epizódok, részek gyomorforgatóan kegyetlenek, mintha a durvaság epicentrumai lennének, ezt követik a jócskán könnyedebb, hangulatosabb részek, amelyek sokszor nyerítő röhögést váltottak ki belőlem, mint amikor csuklásokkal tarkítva felolvastam vicomte-nak a strandon a világ legviccesebb szexjelenetét.  Az erőszakos jelenetek annyira élesen elválnak a többitől, hogy még mindig bajban vagyok egy kicsit a kontextusba helyezésükkel - hogy ilyen szépen fejezzem ki a hozzá nem értésem -, de talán azt akarta általuk bemutatni az író, hogy ez is az ország egyik arca. A történetszálak ugyanis lazán kapcsolódnak egymáshoz (vagy egyáltalán nem), Berniéres szeszélyesen ugrál térben, időben és a szereplők közt, mindig valami mást villant fel, de egy idő után belerázódtam a ritmusába. Emiatt kicsit félrevezető a fülszöveg, kiemeli az egyik eseménysort, holott nemcsak az történik, hogy egy csatorna kiásása exodushoz vezet - és persze ez sem ilyen egyszerű. Ezért is filózok még mindig azon, hogy miért Don Emmanuel háborúja a kötet címe, a híresen nagy tökű, példás és roppant különc gazda csak egy szereplő a sok közül és nem is a jelentősebbek közé tartozik.

"Szerette az Amazonas áthatolhatatlan zöldjét, a vízeséseket, az égig érő fákat, a mérges zöld békákat és az óriáskígyókat, a tigriseket, a bolondos pofájú majmokat és az indiánokat, akik mindmáig meztelenül jártak és fúvócsővel meg mérgezett nyíllal vadásztak. Szerette a Karib-tenger siralmas halait és millió akvamarinkék árnyalatát, a fehérarany fényű homokot. Szerette a partok ódon spanyol városait, a félig vad disznókat, akik árkot ástak maguknak, és abba hemperedtek le szieszta idején a pálmafák árnyékában, a halászfeleségeket, ahogy alkonyatkor a férjük hajóját fürkészték a partról, féltve őket a cápáktól. Szerette a csendes-óceáni partot, ahogy szinte azonnal látványos hegyekbe kapaszkodik fel. Fájt a szíve az országért minden egyes földrengéskor, és rettegett az apály hullámaitól, amelyek telihold idején szétverték és sivár sivataggá tették a parti tájat, és a többi honfitársához hasonlóan büszkeség töltötte el, ha sikerült hősies munkával helyreállítaniuk a világukat a katasztrófák után. Továbbá büszke volt, hogy ilyenkor még a tolvajok se fosztogattak, és notórius erőszaktevők segítettek az anyáknak megtalálni a gyerekeiket a romok között."

Az összkép kicsit sírva nevetős - az arisztokratákon és a korrupt vezetőkön kívül szinte mindenki szegény, a legközelebbi orvos vagy kórház általában mérföldekre van, a katonák népirtást rendeznek az indiánok között -, mégis van ebben a helyben és ezekben az emberekben valami, ami különleges varázzsal ruházza fel ezt a nem is annyira fiktív országot. Mágikus, szürreális, és minden nyomor ellenére tombol benne az élet; az ének, a tánc, a párás levegő, a burjánzó dzsungel, a kajmánok lidércként parázsló szeme, a jaguár morgása, a kivétel nélkül mindenkit ledöntő szieszta. Továbbá hídrobbantások történnek, kitör a nevetésjárvány, és óriási, doromboló macskák lepik el húsz kilométeres körben a környéket.
Mindig sejtettem, hogy otthon egy kicsit Dél-Amerikában élek. Én is szoktam pihegve a hintaágyon heverni, citromos vizet kortyolva, miközben négy-öt macska mászik az ölembe meg a vállamra.

Eredeti cím: The War of Don Emmanuel's Nether Parts
Sorozat: Latin-Amerika trilógia 1. (aminek a harmadik része magyarul nem jelent meg)
Kiadó: Tericum
Kiadás éve: 2006
Fordította: Kovács Kristóf
Ár: 

Becoming Marie Antoinette

(Roppant eredeti ötlet az angol címet adni egy bejegyzésnek, de semmi értelmes nem jut eszembe.)

"- Mária Terézia - mondtam ki a nevet, amelyet el sem felejthettem volna, hiszen ez volt édesanyám neve is - volt XIV. Lajos, a Napkirály felesége. Spanyol infánsnőnek született: ő az én leendő férjem, a dauphin, Lajos Ágost ük-ük-ük-nagymamája.
 - Továbbá? - ösztökélt Vermond.
 - Ó, ja! - villant meg a szikra a fejemben. - Illetve, bocsánat: oh, oui! Ő mondta azt az ostobaságot, amikor a fülébe jutott, hogy a francia parasztok éheznek, nincs kenyerük sem. Qu'ils mangent de la brioche: egyenek kalácsot. De hát miféle kalácsot, és miért pont azt, ha egyszer kenyerük sincs?"

Juliet Grey: Királyné lettem
Értékelés: 4 korzett az 5-ből
Kedvenc karakter: Toinette

Az ötödik könyvet olvasom Marie Antoinette különös sorsáról - ha Michelle Moran: Madame Tussaud-ját nem számítjuk -, de még mindig nem értem, hogy sikerült a tényezőknek, a tetteknek úgy kevernie a lapokat, hogy azok a francia forradalmat osszák ki. Nem fogok sopánkodni (maximum értetlenkedni, eddig is azt tettem) és a lisszaboni földrengéstől a Médeiát ábrázoló faliszőnyegig mindenbe rossz óment belemagyarázni, inkább mesélek a könyvről.
Az általam olvasott kötetek sorában ez az első, ami egyes szám első személyű regényként mutatja be az osztrák főhercegnő életét, amelyet az írónő trilógiára bontott, az első részben kislány korától a trónra lépéséig kísérhetjük el "Toni"-t, ahogy itt nevezik. Kicsit tartottam tőle, hogy 460 oldalon keresztül szenvedni fogok és valami nyálas izébe sikerült beletenyerelnem, de hálistennek nem ez történt. Nem vagyok maradéktalanul elégedett, de az összkép pozitív és több mint egy hónap elteltével is jó emlékeim vannak a könyvről, úgyhogy örülök, hogy elolvastam és várom a folytatásokat (amelyek nagyon remélem, hogy megjelennek).
Túlzott elvárásai senkinek ne legyenek, Juliet Grey nem Szerb Antal és nem Lady Antonia Fraser, ez a kissé öregedési pánikban szenvedő hölgy - lásd a fotókat - egy szórakoztató, könnyed történetet írt. Nem tudom, milyen alaposan ásta bele magát a korabeli iratokba és hogy milyen forrásokat használt, mert ezek nincsenek feltüntetve (fekete pont). Újdonságot nem nagyon közöl (ill. nekem annyival bővült az információtáram, hogy Antóniának aranyból volt a fogszabályzója), valószínűleg nem is tud - bár nagyon várom, hogy az Európa megjelentesse André Castelot két kapcsolódó művét, az egyik MA-ról, a másik a lányáról szól -, Marie Antoinette élete lerágott csont, megkövesedett hiedelmek és heves cáfolatok tárháza. Tényleg csődbe vitte a francia gazdaságot? Megcsalta a férjét Fersen gróffal? Mindig fenntartással olvastam ezeket a pletykákat, a csekély igazságtartalmukhoz képest túlságosan az emberek fejére nőttek, lásd Báthory Erzsébet vérfürdőzését. Bizonyos dolgok megítélése csupán nézőpont kérdése.
Juliet Grey a felmentők táborát gyarapítja írásával, érzékeny, csupaszív, a világ dolgaiban erősen járatlan lányként mutatja be Mária Antóniát, aki a gondoskodó anyai szeretet után sóvárog. A szerző ujjnyi vastagon kihangsúlyozza a hercegnő jóságát, naivitását, Mária Terézia állandóan az "osztrák császárnő", aki kérges szívvel, kupec módjára bánik a lányaival. Ez a mártíromság volt a legnagyobb problémám a könyvvel, elhiszem, hogy fájdalmas dolog, ha valakit kiszakítanak a megszokott környezetéből, az életét fel kell áldoznia a diplomácia oltárán (a szófordulat illik a regény stílusához, igen), szoros fűzőket és vakolatnyi sminket kell hordania és egy idegen országban helyt állnia, de mások meg nyomorban élnek és a mások által kidobott szeméten tengődnek - a koldus és a dauphine is nehéz sorsán kesereg.

"- Talán - fogta gyengéden a tenyerébe a kezemet - talán ez a szegény pillangó túl szép volt ahhoz, hogy hosszú életű lehessen.", mondja nevelőnője Antóniának, aki szintén túl szép és túl törékeny volt ahhoz, hogy a francia udvart irányítsa. Ide egy fiatal Mária Terézia kellett volna, a lánya pedig a történelem számára jelentéktelenül, boldogan élhetett volna, ha egy alacsonyabb rangú családba születik.

Juliet szeretne tíz évvel és valószínűleg tíz kilóval fiatalabbnak tűnni.

Eredeti cím: Becoming Marie Antoinette
Sorozat: Marie Antoinette 1. (Days of Splendor, Days of Sorrow; Confessions of Marie Antoinette)
Kiadó: Tericum
Kiadás éve: 2012
Ár: 3970 Ft
Honlap