2019. július 21., vasárnap

Minden évi novelláinkat add meg nékünk

Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2019

Szerintem már mindenki tudja, hogy mennyire várom az éves Jonathan Strahan-féle novellaválogatást.:) Azt szeretem benne a legjobban, hogy mindegyik írás egy másik világba repít el, és ez a kötet valóságos kaleidoszkópja a különböző világoknak. Annyiféle stílus, mentalitás, történetszövés, hozzáállás tükröződik benne, hogy az ember csak bódultan kapkodja a fejét. Mintha Alice nem egy, hanem sok üregen keresztül zuhanna le. Nem, nem mindegyik a mi szánk íze szerint való, de roppant nárcisztikus lenne elvárni, hogy egy ősz hajú ausztrál pasas a kedvünkért mellőzzön egy csomó szokatlan gyöngyszemet.

A tavalyi mélyrepülés egysíkú pangása után volt bennem némi félsz, de csupán egészségesen hullámzó színvonal kerekedett ki a kötet végére - voltak sokcsillagos, emlékezetes, nagyon elszállt és felejthető darabok is, ahogy az egy ilyen sokszínű válogatástól elvárható.

A besorolásom alapján nem úgy tűnik, hogy ez a kötet különösebben lenyűgöző lenne, de az egyéni preferenciák miatt ez a lista mindenkinél máshogy fog kinézni - sokaknak fog tetszeni Garth Nix klasszikus varázslóbotos sztorija, amikkel engem ki lehet kergetni a világból (de ezt csak halkan mondom, mert kidobnak itthonról), és sokan fogják a hajukat tépni John Crowley vagy Daryl Gregory novellájától, amelyeket én kifejezetten szerettem olvasni.

Kíváncsi lennék, Strahan milyen koncepció alapján szerkeszti a kötetet, mert igen érdekes görbe rajzolódna ki, ha ábrázolni szeretnénk: az eleje nagyon erős, fellő a kockás papír tetejéig, aztán a közepe táján kilapul (bandáznak az elszállt írások), hogy a végén ismét felfelé igyekezzen az íve.

Csoportosítva, pár szóval/mondattal jellemezve mutatom be a kötetet, hosszas elemzésre nem vállalkozom, mert így is öt nekifutásból állt össze ez a post és a két utolsó kategória darabjaira gondolni sem szeretek, nemhogy fellapozni őket amiatt, hogy pontosan miért nem tetszettek.

1. A nagyon jók:
- Alyssa "cuki vagyok, de genya" Wong: Olivia étkei - mindig megörülök, ha felfedezem Ms. Wong nevét a szerzők között. Az Olivia étkei hangulatában nagyon hasonlít a Megfulladsz, hogyha itt maradsz (In: Jonathan Strahan [szerk.]: Az év legjobb science fiction és fantasy novellái 2017) című írására, szinte érezni az arizonai sivatag perzselő forróságát, ahol minden kaktusz a mágikus realizmustól virul.
- P. Djèlí Clark: George Washington kilenc néger fogának titokzatos története - azt hozza, amire a cím alapján számítunk. Ötletes novella, ami új színt visz a rabszolgaság-paradigmába. Egy nagyon kicsit a túlzott felsorolásjelleg zavart, de szinte elhanyagolható módon.
- Tade Thompson: Szakadt - betegállat, kicsitelszállt novella, érdekes látásmóddal.
- Zen Cho: Ha nem sikerül elsőre, próbáld meg újra - ez az írás különleges helyet foglal el a szívem kisprózáknak fenntartott kamrájában. Bődületesen vicces! A cím, annak ellenére, hogy illik a történethez, egyáltalán nem érzékelteti a tartalmat. Istenem, a tehenek... soha többé nem tudok úgy nézni a tehenekre, mint ennek az olvasása előtt.
- Daryl Gregory: Kilenc utolsó nap a Föld nevű bolygón - low science fiction (vagy valami ilyesmi), avagy hogyan hat ki egy átlagember életére az idegen fajok jelenléte.
- John Crowley: Kova és tükör - nagyon erős, hollószárnyfekete atmoszférával bíró, történelmieskedő írás. A mögöttes mondanivalóban nem vagyok biztos, de nincs rosszul megírva és a hangulata mindent visz.
- Maria Dahvana Headley: Felejtsd el, hogy ismersz, és én sem fogok emlékezni rád - totál ciki, de kétszer kellett már megnéznem (egyszer a vázlat összedobásánál, egyszer most), miről szól ez a történet, pedig nagyon tetszett... A cím alapján ennél se lehet sejteni, miről fog szólni, tartogat is meglepetéseket. Nagyon feszes a cselekménye, egy felesleges betű nincs benne, a jó novella mintapéldánya.
- Ken Liu: Minőségi időtöltés - még nem olvastam a szerzőtől semmit, de tervben van, és ez a történet megerősített a Ken Liunak megelőlegezett bizalmamban (ma a semmitmondó mondatok istennője vagyok). Éljenek a patkányok!
- N.K. Jemisin: A mesemondó helyettese - sárkánymese, nagyon más szemszögből, olyan jemisinesen. Imádom ezt a nőt, eddig minden a plafont verte, amit elolvastam tőle. Friss, pimasz, nagyon dühös hang az irodalomban.

2. A szimplán jók:
- S. Qiouyi Lu: Anyanyelv - az a fajta disztópikus írás, ami kényelmetlen érzést okoz olvasás közben. Diszkomfortos a világ, ismeretlen, csillogóan rideg. Csak az idegenkedésem miatt maradt ki az exkluzív klubból, egyébként teljesen rendben van - fogalmam sincs, mennyire számít ötletesnek egy tájékozottabb SFF-olvasónak, nekem az volt.
- Yoon Ha Lee: A csillaghajó és a templommacska - szubjektív szempontból jónak gondolom, mégiscsak macska van benne és megáll a lábán a cselekmény, de nem okozott katartikus élményt.
- Naomi Kritzer: Tündértani terepgyakorlat - aranyos kilógok-a-sorból-kislány novella tündérekkel, el lehet olvasni, de nem egetrengető, az üzenete viszont fontos.
- Naomi Novik: Áldások - Naomi, nem csapsz be, tudom, hogy ez egy regény nyitánya, mint az Ezüstfonásnál! Szóval vedd ezt meghitelezett bizalomnak - amit meg kell téríteni!
- Rich Larson: Hús és vér és lélek - animálfiction! Biztos vagyok benne, hogy sokaknak jobban fog tetszeni, mint nekem, akinek kellett volna még egy kis spiritusz. A szívszorító faktor elég magas, de a csattanó olyan kis semmilyen.
- Andy Duncan: Egy ügynök Utópiából - nem semmi fekete humora van a szerzőnek, aki csak nevében rokona Dave Duncannek. Az ember könnyen elveszítheti a, khm, a fejét. Vagy másvalakiét.
- S.L. Huang: A nő, aki elpusztított minket - érdekes ötlete van, jól kombinálva a családi drámával.

3. Elmegy egynek, azaz a futottak még mostoha kategóriája: 
- Annalee Newitz: A kék tündér kiáltványa - nem volt rossz, de az az érzésem, hogy ezt a történetet már nagyon sokszor olvashattuk...
- Alix E. Harrow: Egy boszorkány útmutatója a meneküléshez - ezt is... szerintem sokaknak tetszeni fog, de semmi olyan nem volt benne, ami az ínyenc énemre hatással lehetett volna.
- Garth Nix: A kőbe zárt bot - ahogy a napokban gondolkodtam rajta, nem rossz ez, csak, ahogy a bevezetőben írtam, engem ez a fajta stílus nem tud meghatni.
- Elizabeth Bear: Oké, Glory - már azt is utálom, hogy a telefonom okosabb, mint én. Egy háztól max. azt várnám el, hogy öntisztító ablakai legyenek (in memoriam vasárnap délután, amikor akár egy jó könyvvel is fetrenghettem volna a fotelben).
- Kelly Barnhill: Szörnyű ifjú hölgyek - tök jó lett volna, ha be is fejezi az író, érzetre ugyanis egy hosszabb novella első pár oldala. Van, aki hat oldal alatt remekművet rittyent össze, Kelly Barnhillnek ez (most) nem sikerült.
- T. Kingfisher: A Rose MacGregor ivócimboraság és rajongói csoport - kínos pasinyavalygás, Kingfisher haverjai biztos jól szórakoztak, amikor elolvasták.
- Ursula K. Le Guin: Tűz fénye - igazából külön kategóriát érdemelne, mert erősen érződik, hogy más íráshoz/írásokhoz kapcsolódik, annak/azoknak egyféle lezárása. Mivel még semmit nem olvastam Le Guintól, a felszín alatt hemzsegő utalások miatt nem tudtam értékelni.

4. Miafaszvoltez, avagy az SFF méregzöld köde (ha a bölcsészeknek lila van...):
- Carmen Maria Machado: Illanó, félelmes csillag - ennek a befejezését nem tudtam hova tenni; addig szépen építkezett, de az utolsó pár oldal számomra nehezen volt értelmezhető.
- Simone Heller: Amikor nem járt csillag az égen - nagyon, nagyon furcsa novella, amelyet kínkeservvel próbáltam kontextusba helyezni, de annyira idegen, hogy nem tudtam megkedvelni, hiába állt össze valami kép a végére.
- Dave Hutchinson: Golgota - túl rövidnek és értelmetlennek találtam, lehet, hogy egy nálam hozzáértőbb olvasó jobban fogja szereti.


5. Amelyek nélkül tudtam volna élni:
- Kelly Robson: Beavatkozás - patetikus óda a gyerekneveléshez némi csillagközi körítéssel, szirupba fullasztva. Kicsit átalakítva nagyon jó lehetett volna (nekem).
- Jeffrey Ford: A könyvespolc-expedíció - nem tudom, Jeffrey Ford milyen komája Jonathan Strahannek, de nagyon örülnék, ha végre áttérne a kisszékek faragására.
- Vandana Singh: Vindam - abszolút nem nekem szól
- Brooke Bolander: Páratlan, nagy, ártalmatlan - talán ezzel szenvedtem meg a legjobban. Ha más stílusban, más megközelítésben van megírva, még élveztem volna is, de ez az idegen szemszög és az iszonyatosan lehangoló téma még az olvasástól is elvette a kedvem, és még hosszú is! Alig vártam, hogy a végére érjek.

El se hiszem, hogy a végére értem a mondókámnak, a könyvet olvasni nem volt ilyen nyögvenyelős.:) Nagyon örülök, hogy ez a válogatás jobban sikerült a tavalyinál, így legalább kellően fájó a búcsú. Kicsit duzzogva, kicsit halkan írom, hogy a magyar kiadó nagyban tudná enyhíteni a fájdalmamat a megelőző kötetek kiadásával, akár csak e-formátumban is (velem könnyű egyezkedni).

Eredeti cím: The Best Science Fiction & Fantasy of the Year, Volume Thirteen
Sorozat: Gabo SFF
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2019
Fordította: Abrudán Katalin, Ballai Mária, Hári Katalin, Heinisch Mónika, Juhász Viktor, Kemenes Iván, Kleinheincz Csilla, Kőszeghy Anna, Márton Zsófia, Miks-Rédai Viktória, Mile Csaba, Pék Zoltán, Roboz Gábor, Tamás Gábor, Varró Attila, Vitális Szabolcs
Ár: 4990 Ft


2019. július 9., kedd

A pokolból

"A törvények olyanok, mint a pókháló, mert ha valami jelentéktelen és gyenge esik beléjük, azt megfogják, ám ha valami nagy és erős esik beléjük, az széttépi a hálót, és megszökik."
(Anakharszisz)

Alan Moore - Eddie Campbell: From Hell - A pokolból

Sir William Withey Gull.
Walter Sickert.
Montague Druitt.
Albert Viktor Edward herceg.
Aleister Crowley.
Nicholas Hawksmoor.
Sir Arthur Conan Doyle.
Adolf Hitler.
Oscar Wilde.
William Butler Yeats.
Robert Louis Stevenson.
William Blake.
Viktória királynő.
Raszputyin.
Olga Tchkersoffal.
Az Arany Hajnal.
A szabadkőművesek.
Kleopátra tűje.
Az Ohrana.
Az illuminátusok.
Egy orvos.
Egy festő.
Egy hentes.
Egy bába.
A zsidók.
Juwes.

Hasfelmetsző Jack két évszázad rejtélye és botránya, és mindenki benne akar lenni/benne volt, mint egy hollywoodi szuperprodukcióban. Viktória királynő elhunyt férjén, Albert hercegen kívül szinte mindenkit meggyanúsítottak azzal, hogy ő volt a Hasfelmetsző, akit pedig nem, önként jelentkezett. Na, jó, Aleister Crowley-t nem, mert a gyilkosságok idején még csak tizenhárom éves volt.

Már említettem, hogy nem vagyok képregényrajongó, de mostanában sorra jelennek meg az izgalmasabbnál izgalmasabb kötetek, amelyek túlmutatnak a rikítóan ripacs rajzokkal túlzsúfolt kis füzeteken (amelyeknek szintén megvan a maga értéke, és nem csak az, hogy istenien büdösek). Meggyőződésem, hogy az általam körülrajongott darabok a hozzám hasonló ingatag szkeptikusokat is elbűvölnék, A pokolból pedig különösen.

Forrás
Ez a könyv túlmutat a (közértelemben vett) képregényzsáner keretein és a szerzők elkövették azt a briliáns trükköt, hogy a szövegfanatikus regényimádók imádott darabja, a féltégla, csupa betű könyv korlátait is szétrúgja. Nem az elhagyott, égett füvű határmezsgyén áll, hanem a művészi alkotókemencében egyesült a művészi erejű képek és a látnoki szöveg démonikus ereje, kettejük szintézise pedig egy műfajt hozott létre - nekem legalábbis mindenképpen újat.

Vájtfülű, harcedzett könyvmolyoknak (és itt ki nem az?) talán nem kell mondanom, hogy ez a történet jóval többről szól, mint amit az abszintbódulatban fetrengő Johnny Depp és a szendén pislogó Heather Graham nyújtani tud. Harmincnyolc oldalnyi függelék (Alan Moore, aki többször megcsillogtatja humorát, attól félt, hogy hosszabb lesz, mint maga a képregény) fűz magyarázatot és ad forrásmegjelölést a fejezetekhez, bár többször olvashatjuk azt, hogy az adott elemet fogalma sincs, hol olvasta, de valahol ott van a körülötte lévő omladozó könyvkupacokban (így hangzik minden filológus rémálma). A hézagok kitöltésére alkalmazott kohéziós elemek persze fiktívek, ekkora időtávból lehetetlen rekonstruálni az események pontos sorrendjét, ráadásul úgy, hogy rengeteg a
Nicholas Hawksmoor spitalfieldsi temploma
Forrás
kérdőjel, a "ripperológusok"nézőpontjai több ponton eltérnek és a lakosság sem könnyítette meg a nyomozás munkáját, amely több szinten akadályoztatva volt. A Függelékben kimerítő alapossággal olvashatunk a forrásokban szereplő véleményekről, az ügy melyik szereplője mit mondott, ott volt-e (vagy lehetett-e) valamelyik tetthelyen vagy boncoláson, látták-e az egyik áldozaton új fekete főkötőt stb., és a szerzők azévi vagy egy-két évvel későbbi térképek alapján dolgoztak. Ezt a korhű vázt egészítik ki a művészi fantázia elemei, egy folyó falán lévő gyomorforgató rézkarc, egy látszólag különálló felső-ausztriai jelenet, különféle metafizikus eszmefuttatások és jelenségek, amelyek szédületesen túlmutatnak egy gyilkossági nyomozáson és az ember feje zsongani kezd a lehetséges összefüggésektől, talánoktól és miértektől.

Ki volt Hasfelmetsző Jack? Nem tudjuk, valószínűleg soha nem is fogjuk megtudni. Rossz hír, hogy Alan Moore se tudja, csupán felvázolja a saját hipotézisét, amelyet nem véletlenül nevez "trükkös áltörténelemnek".
De talán érdemes az ő megközelítéséről szemlélni ezt az ügyet:
"A gyilkosság, ez a térben és időben történő emberi esemény egy képzeletbeli mezőt képez, amelyet sem egyik, sem másik nem korlátoz. Értelme és formája van, megoldása nincs. A kvantumbizonytalanság, amely képtelen meghatározni egy részecske helyét és természetét, megköveteli, hogy a részecske minden lehetséges állapotát, vagyis szuperpozícióját feltérképezzük.... Jack egy szuperpozíció."

Eredeti cím: From Hell
Kiadó: Vad Virágok Könyvműhely
Kiadás éve: 2019
Fordította: Bayer Antal
Ár: 7990 Ft



2019. július 7., vasárnap

Hang a szélben

"- Hová temettük el magunkat? - kérdezte egyszer Kent gazda az első évben. Hát senki nem tud másról beszélni, mint a gabonáról meg a disznókról?
 - Itt csak a sör meg a szalonna számít - feleltem sóhajtva, mert azokban az első napokban attól féltem, hogy csak az bírja ki ennek a földnek a gyötrelmeit, akit ez a föld ringatott. De miután megtaláltam Cecilyt, és magam is kipróbáltam a gazdálkodást, hamarosan olyan lettem, mint ők, sör-szalonna ember, aki ismeri a nőszirom hagymájának igazi értékét. Nem kellett sok napot végigdolgoznom, hogy megértsem, maga a föld is - gyeptől kaszálóig - rugalmatlan és szigorú. Sőt, türelmetlen. Nem tud várni. A tűnődésre révedezésre nincs külön évszak. Nem hagy bennünket tétovázni vagy pihenni, nem akarja, hogy megálljuk és dicsérjük a szépségét, vagy dalt költsünk róla. Nincs ideje a dalainkat hallgatni. Csak azt kéri, hogy ne fáradjunk bele a kemény munkába. Azt akarja, hogy a bőrünk megkérgesedjen, a nyakunk és az alkarunk megfeketedjen, akár a kürt; azt akarja, hogy a munkától lesoványodjunk és meginasodjunk. Pirkadattól szürkületig hajt bennünket éjjel pedig gyötör; a rigó erre panaszkodik. Minden egyes évben az a nagy feladat áll előttünk, hogy eszközökkel-szerszámokkal megvédjük magunkat az éhségtől és a vereségtől. Belesüketülünk a lármába. De így kell élnünk az életünket."

Jim Crace: Az utolsó aratás

Lassan a végére érek - már csak a Gustav-szonáta van hátra - a Könyvfeszten beszerzett négyes 21. Század kiadós kupacnak, szóval már csak kétszer kell kibírni*, hogy leírjam a hirtelen felindulásból, a szép borítók és a csábító árajánlat által indikált vásárlást és az a feletti örömködést, hogy ösztönösen milyen jó olvasmányokat választottam (vagy a kiadó minden könyve szuper és képtelenség mellélőni velük).

*Ja, nem, a Drága kis szívemről még nem írtam, bocs.:)

Az utolsó aratás külseje különösen vonzóra sikerült ezzel a bukolikus, a vidéki élet szépségét sugalló borítóval; zöldellő vidék, amerre a szem ellát, melynek harmóniáját csak egy terelőkutya és két ember töri meg, a cím viszont valaminek a kérlelhetetlen végére utal, valaminek, ami körülbelül az idővel egykorú. 
Névtelen, eldugott kis faluban járunk. Nincsenek utcák, nincs templom, kereskedelem, az átmenő forgalom ritka, csak a helyi, szegényes földesúr és az aratómunkások alkotják a kicsi, szűk közösséget - azt a fajta közösséget, ami szemmel tartja minden lépésedet és borostyánként fonódik az életedre. Ha a családod nem itt él három-négy generáció óta, jöttmentnek számítasz és bármilyen rendellenes jelenség esetén te leszel az első számú gyanúsított és jaj annak, akit a falu a szájára vesz - azt hiszem, ez a fajta miliő sokaknak ismerős lehet a hazai kisvárosok hasonló habitusa kapcsán.

Az aratást követően füstoszlop ébreszti az embereket; ismeretlenek felgyújtják a helyi gazda galambházát. Ezzel egy időben kigyúl egy másik tűz: idegenek táboroztak le az erdőben.

Így indul Jim Crace regénye, két tűzzel, amelyek elindítják az események sodrását, amelyet egy idő után az emberek akkor se tudnának megállítani, ha akarnának. A szöveg egyszerűsége ellenére a regény hangulata rendkívül szuggesztív - a fordítás abszolút átadja ezt a fojtogató közeget -, szinte vibrál a feszültségtől. Mélyre eltemetett sérelmek, szunnyadó indulatok törnek a felszínre, megsemmisítő szavakat mondanak ki, gyanúkat és féligazságokat öltöztetnek az ítélet bíborszín ruhájába. Ezek az emberek olyanok, mint a föld, amivel mindennap megküzdenek, hogy életben maradjanak: kemények és nem bocsátanak meg (valamint iszonyatosan fafejűek). Nem egészséges ennyire bezárni a világgal szemben.

Ahogy fentebb utaltam rá, nagyon kellemes meglepetés volt ez a könyv, szerintem érdemes megadni neki az időt és lassan, nyugodt körülmények között olvasni, hagyni, hogy hasson ránk, mert jóval több rejlik a jéghegy csúcsa alatt, mint néhány falusi pitiáner perpatvara.

Ui.: Ismételten gratulálok a 21. Század kiadónak, nagyon szép, igényes kiadványt adtak ki a kezük közül, Pék Zoltán vagy lubickolt az eredeti szövegben [ebben legalábbis nincsenek fejésre váró bikák - mégiscsak falusiakról van szó], és/vagy nem sajnálták az időt-pénzt a szerkesztésre és a korrektúrára.

Eredeti cím: Harvest
Sorozat: Kult Könyvek
Kiadó: 21. Század
Kiadás éve: 2018
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 3990 Ft

2019. július 6., szombat

Tikkasztó június

Szokás szerint teljesen kiment a fejemből a havi zárás, de amióta határidőkhöz kötött munkám van, perverz örömmel szegem meg a korábban szépen betartott ütemezési terveimet.

Gillian Flynn: Éles tárgyak

Ezt az egy könyvet szereztem be júniusban (egész pontosan ajándékba kaptam), az azonos című sorozat hatására, szeretnék róla bővebben írni.

Sam J. Miller: Orkaváros Radclyffe Hall: A magány kútja Tommy Orange: Sehonnai Jim Crace: Az utolsó aratás Gillian Flynn: Éles tárgyak
Zadie Smith: Swing Time

Csupa jó könyvet olvastam a múlt hónapban is kicsit erőre is kaptam ezen a téren. A Sehonnainál és a Swing Time-nál kicsit rezgett a léc, de őket leszámítva nagyon jó kis könyvek kerültek a kezembe. Az Orkavárosról már lelkendeztem, Radclyffe Hall nagyjából azt hozta, amire számítottam, Az utolsó aratás ellenben nagyon meglepett, olvassátok minél többen! Az Éles tárgyakhoz meg egészen különös viszony fűz, de, ahogy fentebb írtam, erről majd később írok.

A többiek júniusa: