Az év legjobb SFF novellái - sajnos ezúttal nem

"-Tizenegy évesnek kellene lenned! - vágott vissza a Legfőbb Főpap paprikavörös arccal. - Nem volna szabad véleményt formálnod! Meg... hogy is hívják azokat az izéket, amiket össze kellett szednie, amíg olyan sokáig készülődött?

 - Tamponnak, excellenciád - válaszolta az egyik alacsonyabb rangú Főpap.

 - Pontosan. Meg a melltartók! Azoknak sincs itt semmi keresnivalója! Sem a véleményednek! Vagy ezt már mondtam?"

(Kelly Barnhill: Alighanem még mindig kiválasztott)

Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2018

Habár én voltam az, aki vitriolosan élcelődött azokon az olvasókon, akik tényleg a(z ő ízlésük szerinti) legjobb novellákat várták-várják a kötet szerkesztőjétől, ezúttal bennem is hasonló gondolat mocorgott.

Minden évben, a Könyvfesztivál előtt az éves Strahan-válogatás a könyvmolyünnep fénypontja számomra, az a megjelenés, ami felteszi a koronát az egész eseményre. Nem, nem mindegyik novella tetszik, sőt, bőven akadnak olyanok, amelyek fölött huzigálom a szemöldököm, vagy amelyek nem a szám íze szerint valóak. Gyarló ember vagyok, pl. Greg Egan sose lesz a kedvenc szerzőm és nem tudok úgy lelkesedni az írásai iránt, mint Cat Valente esetében (borzasztó kicsinyes érzés, de sérelmeztem is, hogy kimaradt az idei kötetből - értitek, kimaradt:D. Mindenki a saját ízlésének rabja). Engem mindig a kötet változatossága nyűgözött le, vártam, hogy a novellák milyen új, ismeretlen világokba repítenek el. A mostani körutazás kicsit laposra sikeredett.

Számomra új felfedezés, hogy Strahan próbálja az adott évi kötetet valamiféle tematika vagy vezérmotívum köré szervezni. Tavaly ez a nők társadalmi helyzete és az a körüli feszültségeket, idén a menekültproblémát és ezen keresztül a másság, az ismeretlen elfogadását jelentette. A reflektálás önmagában nem jelent gondot, az viszont már igen, amikor a művészet teljesen alárendelődik és egy-egy adott művet nem az érdemei alapján emelünk ki. Érzésem szerint a kötetben lévő, a tematikához kapcsolódó írások jó része további szerkesztést kívá... Szóval. Nehéz elhinnem, hogy ezeknél nem születtek jobb írások 2017-ben. 

A kötet feléig nem szikrázott fel nálam a csillagszóró és kezdtem aggódni, hogy túlságosan fáradt/elutasító vagyok, aztán @Odett megnyugtatott, hogy az idei válogatás szerinte is gyengébb, mint a korábbiak (a nyomor szereti a társaságot). Sok a nyugtalanító, szinte félelmetes írás, amely szintén lehet az emberi érzések metaforája a jelenlegi globális helyzetre. A világ fél és visszafojtja lélegzetét, ezt mindenben lehet érezni.

Még több a befejezetlenség érzését kiváltó novella, mintha egy nagyobb egészből metszettek volna ki egy részt. Csonkaság, a katarzis elmaradása. Vársz valamit, ami nem jön. Kibic vagyok, de sejtem, hogy novellát írni nehéz, más, feszesebb az íve, nincs annyi idő és hely kibontakoztatni a cselekményt, mint egy regény esetében, de na. Egy jó író nem arról ismerszik meg, mennyit ír, hanem arról, mennyit dob ki, vallotta Márquez. Nem nekem kell hinni, hanem neki.

Idén sajnos elmaradt a katarzis, az-agyam-eldobom-érzés. Nagyon közel állt ehhez Max Gladstone a Crispin modelljével, ami nagyon az ízlésem szerint való, és ez volt az első írás a kötetben, amire azt mondtam, végre valami jó, de a korszakalkotó zseniális tűzijátéktól egy kicsit elmaradt. Nem hittem volna, hogy az ő novellája lesz a számomra legtetszetősebb, miután a Nagyrészt halott ötlegorgiáját "lélektelennek" éreztem.

Ebben a "nagyon jó" dobozba került A botok titkos élete is. Annyira sci-fisen cuki! Ötletes, működik, minden a helyén van benne! 

Az Egy kontra vallomása a jó írásnak a kényelmetlenséget okozó, félelmet keltő fajtája, a magamfajta introvertáltaknak kifejezetten hideglelős. 

A ...Nagyon erős tud lenni, bár kicsiny pedig egyenesen bizarr, de a jóféle, gondolkodást a feje tetejére állító módon, nem a hatásvadász ócskaság ösvényén haladva. 

A fentiek voltak a számomra kiemelkedő novellák [azért emelem ki, hogy "számomra", mert könnyen lehet, hogy egy rutinos zsánerolvasónak korántsem olyan meglepő a ...Nagyon erős..., vagy olvasott már ennél ütősebbet a maga kategóriáján belül], a következő kategóriát a "Jók" alkotják, amelyeket olvasgatok, kellemesek, de nincs csillagszórózás.

Az Alighanem még mindig kiválasztott-tal lehet, hogy kicsit szigorú vagyok, mert tényleg jó írás, vicces és szokatlan nézőpontból ábrázol egy fantasy toposzt. A 9-es karnevál is felfelé tendál, nyugtalanító és mindenféle asszociációkat indít el az ember agyában. A tündérfa tulajdonképpen semmi újat nem mutat, de ügyesen, gaimanesen van megírva. Az Angol nevem még bizarabb, mint a ...Nagyon erős tud lenni, bár kicsiny, az idegenség, a magány egészen végletes formáját mutatja meg. A Hold nem csatatér erős áthallásokat keltett bennem a Luna-Újholddal, olyan, mintha egy kiegészítő novella lenne egy egyszerű katona szemszögéből. Nem koppintás, de elég hasonló a Holdábrázolásuk.

A Kesztyűkészítők tiszteletre méltó társaságát nagyon vártam, jólesett elmerülni a komfortzónámba tartozó, fantáziadús darabjában, akárcsak a Jöjjenek, lássanak eleven driádot! c. novellában, bár nála már rezgett a léc, mintha egy sokkal terjedelmesebb írást nyirbált volna meg a Magyarországon született Theodora Goss.

A Szépasszonyfüves éjszakák társadalmi berendezkedése erősen hajaz a Napok házáéra, bejön nekem Alastair Reynolds hardsággal kevert költőisége.

Van két novella, amely erősen biceg; az egyik Charlie Jane Anders: Ne vádolj és nem perelekje. Nekem ő az irodalom olyan divatos alakja, mint Ann Leckie. Van bennem egy csipetnyi sznob ellenszenv iránta (Leckie iránt sokkal több:D), de nincs rosszul megírva a novellája, csak... nem szeretem a témáját, túl felkapott nekem az egész LMBTQ-akármi.

A másik az Esti mese a Wood Streetről Caitlín R. Kiernantól. Strahan bírja őt, eddig mindhárom, magyarul megjelent válogatásban szerepelt novellája, pedig a Dancy vs. a pteroszaurusz elég gyenge volt. Sajnos az Esti mese is van. Én is bírom Kiernant, egyedi, sötét, kissé elmebeteg világa van, azonnal megcsapott az a hangulat, amelyet a The Drowning Girl olvasása közben éreztem, de ez, ebben a formában kevés. Tessék belőle regényt írni! 

Tévedtem, három bicegő írás van. A harmadik A csúfos torony, nem villant semmi újat, de csak egy kicsit kellett volna jobban megírni ahhoz, hogy igazán jó legyen a maga kategóriáján belül.

A következő skatulyának az lehetne a címe, hogy "Értem én, de minek?" Fellobban a láng, aztán azon nyomban kialszik. Sajnos az ilyen novellákból van a legtöbb.

A zen meg az űrhajóápolás művészete és A Turing-gép diszkrét bája esetében lehet, hogy csak én nem vagyok velük kompatibilis és másoknak ezek lesznek a kedvencei. Az arany füstje a dicsőség is hasonló; a hosszán kívül semmi kiemelkedőt nem láttam benne, tipikus kardozós, nagyot mondó vándormesélős darab, klasszikus fantasy rajongók szeretni fogják.

 A válogatott falatok, a Severyn Grimes, A marsi obeliszk, az Ázsió, A kaméleon kesztyűje, a Kanalat hozz magaddal mind olyanok, amelyekre a skatulyacímnél nem szeretnék több betűt áldozni.

A Járdáknak tetszett a stílusa, de a tartalmat keveselltem. Az Alku szépen építkezett, kedvemre való volt, aztán a végén elmaradt a katarzis, kifejezetten dühös voltam rá miatta.

A végére maradt a feketeleves, amelyekkel nem tudtam mit kezdeni, vagy egyenesen undort váltottak ki belőlem, és nem azért, mert szokatlanak vagy extrémek lennének, hanem mert szimplán rosszak. A houstoni remete fogalmam sincs, hogy miről szólt, a reggeli félkómás buszozás se tett jót az élménynek. Kai Ashante Wilsontól többet vártam. Az Asszonyaik jajveszékelése csupán frusztrációs kifakadás, nincs mondanivalója, megoldása. Hasonlóan értelmetlennek láttam a Babilont is, ezek azok a novellák, amelyeknek a kötetben kerülését a post elején megkérdőjeleztem. A dühnek hangot lehet, vagy hangot kell adni, de az indulattól nem lesz irodalmi értékük és, ha az az üzenetük, amelyet faék egyszerűséggel sugallni akarnak... akkor azt nem szabad támogatni. 

Összességében nem túl jó az arány: 29-ből négy novellát éreztem nagyon jónak és túl sok volt az ízetlen nyámmogás. Nagyon hiányoztak a zseniális írások, amelyek átszakítják a plafont, a szerző nemétől, életkorától, társadalmi helyzetétől és nemzetiségétől függetlenül. Nem akarok nevesíteni, mert nem azt várom el Jonathan Strahantől, hogy ugyanazon szerzőktől válogasson évről-évre. Azt várom el, hogy meglepjen, elkápráztasson, elgondolkoztasson, még meg is ijeszthet, de ne váljon propagandisztikussá. Maradjon nyitott, olvasson friss szemmel, elfogulatlanul és teremtse meg a sokszínű kiegyensúlyozottságot - ami egy vérbeli szerkesztőtől elvárható.