Mohó könyvmolykoromban jó érzékem volt a ritkaságok - úgy értem, a jónak tűnő ritkaságok - begyűjtéséhez, na meg az általános harácsoláshoz. És néha, ahogy most is, képzeletemben megveregetem az akkori énem vállát - ne csak mindig szidást kapjon szegény a felhalmozott kötetek miatt -, ugyanis prímán választottam. Igazán prímán.
[A jegyzeteim elhagyásához is kitűnő érzékem van, úgyhogy fejből fog menni az egész.]
David Guterson nálunk elfeledett regénye igazi csendes gyönyörűség, az a fajta, amihez elmélyült figyelem és nyugalom illik, nem a metrókocsi zakatolása és a körülöttünk lévő emberek mormogása, azt is mondhatnám, introvertált könyv. Gyönyörű, érzékletes leírásokat olvashatunk San Piedro szigetéről; halljuk a tenger zúgását, érezzük a messzire nyúló eperföldek édes illatát, a szél csípős hidegét, és magunk is bekuckózunk a szereplőkkel együtt a téli vihar elől.
Ezek a finom, érzékeny leírások a szereplőkre is érvények, Guterson biztos kézzel, határozott kontúrokkal vázolja fel a karaktereket, élő emberekké varázsolja őket, akiknek minden apró rezzenését megismerjük - meg lehet őket kedvelni, mint a védőügyvéd Nels Gudmundssont, vagy egy életre megutálni, mint Carl Heine végtelenül kapzsi anyját, azt a gonosz vén szatyrot.
San Piedrón mindenki ismer mindenkit. Kis közösségekben nem tanácsos összetűzésbe keveredni valakivel, azonban a régi sérelmek és a japán származásúak iránt érzett, a háború előtt és után is fennálló idegengyűlölet láthatatlan kötélként feszül a lakosok között. Kemény, makacs emberek, akiknek a lelkét kérgesre koptatták a viszontagságok, a háborús traumák és a természettel való küzdelem. Ez a lassú tűzön táplált, olthatatlan harag lobban fel bennük, amikor holtan találják az egyik helyi halászt, és a seriff villámgyorsan, néhány előítélet és pár tárgy alapján letartóztatja Kabuo Mijamotót.
A regény története a jelenben játszódó bírósági tárgyalásból és a háborús időszakot magába foglaló múlt szálából áll, megtűzdelve apró, néha jelentéktelennek tűnő részletekkel, ezek azonban tovább árnyalják a szemünk előtt kibomló történetet, és amik annyira szerethetővé tették nekem ezt a könyvet. Habár izgultam, mi lesz a tárgyalás kimenetele - még előre is lapoztam, gyengeség, ó, egek -, akármeddig elolvasgattam volna, ki csúszott el a hóban és mikor fogy el az utolsó kanna benzin Petersen vegyesboltjában, meg az efféle leírásokat:
"San Piedróra rátelepedett a rosszkedv, valami görcsös előérzet kíséretében. Ki tudhatja, mi történhet, most, hogy a decemberi hóviharok elkezdődtek? A szigetlakók házait hamarosan belepheti a hó, csak a parti kunyhók meredek teteje és a nagyobb házak emeletei állnak majd ki belőle. A villamoshálózat tönkremehet, ha erősebben fúj a szél, és itt maradnak sötétségben. Lehet, hogy nem tudják majd lehúzni a vécét, a kútszivattyúk talán nem szippantanak föl vizet, a kályhák és a lámpák mellé kell majd húzódniuk. Másrészt a hóvihar hozhat soron kívüli boldog téli szünidőt. Az iskolák becsuknak, az utakat lezárják, senki sem megy dolgozni. A családok későn, de hatalmasan reggeliznek, azután fölhúzzák a téli ancúgot, és abban a tudatban mennek ki a szabadba, hogy meleg, barátságos házba jöhetnek vissza. A kéményekből füst gomolyog; alkonyatkor kigyulladnak a fények. Dülöngélő hóemberek állnak őrt az udvarokban. Amíg van elég ennivaló, nincs miért aggódni."Nem szeretnék tovább tobzódni a dicsőítő jelzőkben, a Hó hull a cédrusra az a típusú olvasmány, ami "személyesen" mutatja meg magát, nem egy közvetítő szavain keresztül. Aki pörgős, izgi krimire vágyik, csúcsra járatott érzelmekkel és kiélezett helyzetekkel, ne ebbe kezdjen bele, ez a könyv a magába forduló, elmerengő líraiságával nyűgözi le az erre fogékony olvasókat.
Ui.: Meglett a jegyzet, de nem lettem sokkal okosabb a pár felfirkantott oldalszámtól.
Eredeti cím: Snow falling on cedars
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1999
Fordította: Bihari György
Ár: hacsak valahol fel nem bukkan egy kósza példány, sajnos könyvtári olvasás lesz belőle
