Sakkjátszma színesben

 

Joanne Harris: Kékszeműfiú

Óriási újraolvasás-láz tört ki rajtam az év vége felé, közeledett a szeretet ünnepe is, vágytam az ismerős, bekuckózós történetekre.

Aki ismeri a regényt, tudja, hogy az előbbi mondatból sugárban dől a szarkazmus.

A Kékszeműfiú minden, csak nem kedves komfortkönyv. Ez nem a Csokoládé világa, amiben megmutatkozik Harris lélektani analizáló képessége, de csak a felszínt kapirgálja az emberi aljasságok tekintetében; a Kékszeműfiúban alámerül az őrültségek és aberráció világába, olyan kifimonult formában, hogy kilenc évvel az első találkozásunk után is megtévesztett, pedig egy kivételével az összes csavarra emlékeztem. Olyan elegánsan és hideg intelligenciával vezeti tévútra az olvasót - pontosabban hagyja, hogy lépre menjen a szeme előtt meglengetett csali miatt -, hogy legszívesebben tapsolnék neki. Ez Harris sötét oldala (régebben dark Harrisnek hívtam) és nekem fényévekkel jobban tetszik, mint a fogyasztóbarátabb könyveiben megvillantott stílusa.

A család öl, butít és nyomorba dönt. A szerző valamennyi regényében szerepet kap a család elidegenítő, traumatizáló szerepe, de ebben csúcsosodik ki a legjobban, mennyire megnyomorítja az embert a mérgező családi légkör és józan ésszel milyen felfoghatatlan állapotokat teremt, amely általában külső segítséggel vagy az egyik családtag halálával bomlik fel, ezáltal átrendeződnek az erőviszonyok és jó esetben új életet kezdhetnek a túlélők.

Ebben reménykedik BB is, a történet fő narrátora, akinek a kezében összefutnak a szálak - vagy legalábbis úgy tűnik. Csendesen hintázik a pók a hálójában, kifejezéstelen tekintettel figyelve áldozatai vergődését, mi pedig halálos tét nélküli voyeurokként, gúvadt szemmel lessük, hogy mi történik - mert, ne áltassuk magunkat, valójában fogalmunk sincs, hogy mi zajlik Malbry városkájában (Harris Derryjében), ahol a jelen és a múlt, a valóság és a fikció egymásba mosódik és ahol a történeteknek soha nincs vége.

Nehéz erről a könyvről hosszan írni, mert annyira kerek egészet alkot és bűn bármit elárulni róla. Nagyon sok regényt elolvastam az elmúlt kilenc évben, amióta először vettem a kezembe, de még mindig eredetinek és zseniálisnak tartom - az olvasmányélmény nem lenne teljes Szűr-Szabó Katalin kiváló fordítása nélkül -, a maga nemében egyedülálló.

Eredeti cím: blueeyedboy

Kiadó: Ulpius-ház

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Eredeti ár: 4000 Ft

Csokoládé 2. kör

"Álmokat árulok, könnyű kis vigasztalást, édes és ártalmatlan kísértéseket, hogy a szentek fancsali képpen pottyanjanak a magasból a pralinés és nugátos tálcák közé." 

Joanne Harris: Csokoládé

Sokan ismerjük azt az érzést, hogy amikor már kora reggel 25 fok van, locsolják a villamossíneket és nincs olyan lenge ruha, ami megóvna a patakokban folyó izzadtságtól, hogy bizonyos könyvek nem csúsznak, vagy maga az olvasás se megy. Amint beköszönt a kánikula, megjelenik a könnyedség iránti vágy. Mi menti meg a hőségtől és a munkától [továbbra is igazságtalanságnak tartom, hogy a felnőtteknek nem jár nyári szünet] elcsigázott elmét? Az enyémet nem Ben Lerner és nem Toni Morrison. Ide valami ismerős kell, valami nem túl megerőltető, nem lelki mélységeket és poklot szántó, briliáns írás, azt hagyjuk meg a hosszú téli estékre.

Ide a játékos, de felkavaró-nyugtalanító szél kellett, az apró francia falucska a fehéren világító templomtornyával és az örömtelenségnek fityiszt mutató csokoládébolt a bűnös élvezetekre csábító, csillogó kirakatával és a mindent átjáró fahéj-szegfűszeg-és marcipánillatával.

Természetesen teljesen más volt most olvasni a könyvet, mintt 2009-ben (úristen), sokkal kevésbé kerültem a hatása alá és bizonyos momentumai inkább megmosolyogtattak, mintsem elbűvöltek. Mai mizantróp énemnek hihetetlennek tűnik, hogy léteznek olyan emberek, akik ennyire adni akarnak másoknak, ennyire bírnak adni és nem émelyíti el őket a hétköznapi nyomorúságok végtelen sora.

Persze, Vianne-nak is vannak sötét gondolatai és az élete minden, csak nem fenékig tejfel, hiszen egyedülálló anya, nem Madame, hanem Mademoiselle Rocher, nem jár templomba, színes ruhákat hord és a nagyböjt idején csokoládéboltot nyit - ezek közül egy is bőven elég lenne ahhoz, hogy kivívja egy apró, konzervatív közösség ellenszenvét, hát még amikor elkezdi maga köré gyűjteni eme alattomos nyáj számkivetettjeit és nem átall arra törekedni, hogy a földi boldogság felé terelje őket a mennyek üdvözlete helyett.

Minden ember rengeteg traumát hordoz magában, még Vianne Fekete Embere, Reynaud atya, akit a gondolatai alapján inkább szánni lehet, mintsem gyűlölni, bár azt az első olvasás óta sem bocsátottam meg neki, hogy szerinte egy állatnak nincs lelke.

A további kötetek ismeretében érdekes megfigyelni, hogyan változik Harris stílusa; emlékeim szerint a Csokoládécipő sokkal sötétebb hangulatú és annakidején az volt a kedvencem, a Csokoládés barack eléggé vízízű volt, Az epertolvaj - ezt 2019-ben olvastam, tehát sajnos friss az élmény - meg egyenesen csalódottá tett: meglepett a Vianne-t uraló (szándékos vagy akarattalan írói szándékból fakadó) keserűség, az ellenfél pedig fájóan sematikus, minden harrisi varázslat hiányzott belőle és csak az ordító manírok maradtak helyette. Persze 20 év még regényidőt tekintve is sok és még a regényszereplők is megöregednek, de minden józan észérvem dacára úgy éreztem, ez a történet már nagyon kifáradt a negyedik kötetre és Harris nem az a szerző, aki egy ötletéből él meg - itt muszáj megjegyeznem, hogy aligha van még egy olyan adaptáció, ami annyire beskatulyázta volna az írót, mint a Csokoládé c. film -, hiszen minden könyve más és eddig minden alkalommal meglepett.

Minden változás dacára jólesett újra elmerülni a Csokoládé világában. A fókusz a mágikus realista elemekről áttevődött a földhözragadtabb témákra, de a szkepticizmusom ellenére hagytam (és örültem neki), hogy Harris elvarázsoljon és a hűvös lakásban jólesően elnyúlva élvezettel nyammogtam a sorokon. Hogy folytatom-e az újraolvasást? A második kötet erejéig valószínűleg igen, amikor nagyon elegem lesz mindenről és érezni akarom a szél hívó szavát.

Ui.: Igen, nekem a Csokoládé tipikusan kabátkönyv.

Eredeti cím: Chocolat

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás éve: 2007

Fordította: Szántó Judit

Eredeti ár: 3000 Ft

Kényes egyensúly

 "Mennyire megbízhatatlan dolog az idő... ha azt akarom, hogy repüljön, úgy ragad hozzám, mint az enyv. És milyen szeszélyes. Az idő a madzag, amivel életünk dobozait, amelyekben évek és hónapok vannak, összekötjük. Vagy gumiszalag, amit tetszés szerint lehet nyújtani. Az idő lehet csinos szalag egy leányka hajában. Vagy ránc az arcodon, ami ellopja ifjúságod pírját és a hajad színét... Aztán a végén az idő lassan szoruló hurok lesz a nyakadon."

Rohinton Mistry: India, India

Ha nincs Ilweran bejegyzése, valószínűleg én is megmaradok a botrányos kiadói marketing áldozatának. Úgy, ahogy a külsejük alapján akaratlanul kialakul egy kép bennünk az emberekről, a borító és a cím révén rögtön elhelyezzük a könyveket is egy láthatatlan skatulyarendszerben - igen, még akkor is, ha sokat látott, harcedzett könyvmolyok vagyunk. Az előítéletek segítenek szelektálni, a vélemények pedig az első benyomásokat átértékelni.

Miről szól Rohinton Mistry leples romantikát sejtető monstrum nagyregénye? A szenvedésről. A semmi kis életekről, amik porban tekergőző féregként próbálnak életben maradni, és, akárcsak a férgek láttán, a könyv olvasása közben is feltesszük a kérdést: minek? Miért nem fogja el ezeket a végletekig kiszolgáltatott, iszonyatos hányattatásoknak kitett szereplőket a a halálvágy? Mert ilyen az életben maradás ösztöne; ha lehántunk egy emberi életről minden kényelmi elemet, amivel kipárnázzuk ezt a rettenetes világot, hogy szépnek és néha élvezhetőnek lássuk, az ösztönök akkor is dolgoznak bennünk. Tudjuk, hogy milyen vékony és törékeny a máz, ami az ún. civilizált, emberhez méltó életet tartja fenn, milyen kényes az egyensúly, ami amiatt az emberek többségének az a legnagyobb gondja, hogy hétköznap korán fel kell kelni (nem kell ehhez zombi apokalipszis [bár rohadtul közel állunk ahhoz, hogy megéljünk egyet] vagy polgárháború. Elég egy betegség és minden reggel arra a gondolatra eszmélsz, hogy de jó, hogy megérted ezt a reggelt is). És, ha nyomorba születsz és abban élsz, ahogy körülötted több ezren - hála egy kíméletlen rendszernek és a fejekben elpusztíthatatlan társadalmi normáknak -, az értékrendben egészen máshol helyezkedik el a normalitás illúziója. 

És mert mindig lehet rosszabb, ahogy ebben a regényben is. A nyomor, a szenvedés korrajza ez, aminek a középpontjában a társadalom nagyon szegény rétege áll, akik nagy nehézségek árán tudják fenntartani magukat - gyakorlatilag árral szemben, mert mind a társadalom, mind a kasztrendszer a kizsákmányolásukra és az elpusztításukra törekszik. Ha lehet mondani egy társadalmi berendezkedésre, hogy a velejéig rothadt, akkor a Mistry regényében bemutatott az. A kafkai rémálom egzotikus kiadása bontakozik ki a szemünk előtt, ahol fennen hangoztatják az igazságot, a méltányosságot, de külön szakma alakult ki a bírósági ügyek előmozdítására, védelmi pénzt kell fizetni egy nagyhatalmú bűnözőnek, hogy a háziúr verőlegényei a lakbérfizetés ellenére ne késeljenek meg és dobjanak ki az utcára, és a városszépítési program keretében lerombolják az illegális viskóvárosokat (gumibotokkal és fegyverekkel távol tartva a lakókat), amiből (és leginkább az ott élőkből) az önkormányzat, a hely építője és legalább egy tucat másik ember húzott hasznot.

Ebben a könyvben nincs feloldozás, nincsenek minden bút-bajt elsöprő fordulatok, nincs happy end. 956 oldalnyi, masszív alámerülés az indiai kasztrendszer pöcegödrébe, amíg úgy nem érzed, hogy a kilátástalanság, az émelyítő kapzsiság és kegyetlenség a torkodra fonódik és megfojt álmodban, hogy soha ne ébredhess fel ebből a rémálomból.

Nem szerettem olvasni, de kellenek az ilyen kegyetlen pofonok - még akkor is, ha tudom, hogy nemhogy a boldogság, hanem a pillanatnyi jól-lét is csupán illúzió -, gondolatban a Csernobili ima és az Aki lezárt a történelmet: Dokumentumfilm Ken Liu-novella mellé kerül.

Eredeti cím: A Fine Balance

Kiadó: Ulpius

Kiadás éve: 2007

Fordította: Csikós András

Eredeti ár: 5000 Ft (kb. lehetetlen beszerezni)

Jellegzetes napok

Michael Cunningham: Jellegzetes napok

Az év első várólistacsökkentős olvasmánya, az év első csalódása...

Úgy tűnik, a Cunninghammel való viszonyom örökre ellentmondásos marad; a friss regényeit az első tíz oldal után elhajítom, ellenben Az órákért és az Otthon a világ végénért rajongok, nem is kicsit. Sajnos a Jellegzetes napok valahol a kettő közti senkiföldjén vergődik - végigolvastam, de eléggé szenvedtem közben.

Olvasás közben egyszer eszembe jutott, hogy David Mitchellnek mennyire jobban áll a minden-mindennel-összefügg, kozmikus, több idősíkon játszódó történetlavina, amitől az ember - legalábbis olvasás közben - úgy érzi, az univerzumban valami alapvető rend uralkodik. Cunningham a múlttól jövőig átívelő novellafüzére (vagy nemtudommicsodája) nem képes ezt elérni; láttam ugyan az összefüggéseket, a kapcsolódási pontokat, de érzelmileg távol maradtam az egésztől, valahogy nem tudott megérinteni. 

Egyetlen ponton, egy szereplő leírásánál éreztem azt a végtelen elragadtatást, amit Az órák és az Otthon a világ végén olvasása közben mindvégig; ezekben a könyveiben a szerző, aki hosszú évekkel ezelőtt, egy másik nyelven vetette papírra azokat a kitalált alakokat, akik a kitalált életeik kitalált fordulatai körül botladoznak egy félig kitalált városban, nem tudom jobban megmagyarázni, megalkotott valamit, ami sok-sok évvel később lelki vigasztalást jelentett nekem. Minden egyes szava, amit Tótisz András - akire Michael Cunningham "magyar hangjaként" fogok emlékezni, nem pedig A szürke ötven árnyalata gyalázatosan rossz fordítása miatt - a lélek gyönyörűsége.

[Tudom, hogy mennyire nyálasan hangzik.]

A Jellegzetes napok iszonyú depresszív könyv; az általam favorizált kötetek sem afféle Anne Shirley-i idillt idéznek meg, belengi őket a melankólia szépiaszín füstje - hogy az öngyilkosságot fontolgató vagy a halálos beteg szereplőket ne is említsük -, de a Jellegzetes napok mindhárom rétegét a totális reménytelenség és kilátástalanság sűrű köde árnyékolja be; az első történet az ipari forradalom idején játszódik, egy testileg sérült, fiatal fiú egyedül próbálja eltartani a családját, fillérekért robotol nagyon veszélyes munkakörülmények között és végzetes lépésre szánja el magát, hogy hite szerint megmentsen valakit, akit szeret; a második novella főszereplője egy rendőrnő, aki gyermek öngyilkos robbantókat próbál megfékezni és közben a saját démonaival küzd; a harmadik történet posztapokaliptikus-cyberpunk világában egy öntudatra ébredezgető mesterséges lény és egy másik bolygóról származó, humanoid teremtmény élete kapcsolódik össze.

A történet három rétegét - vagy a három történet rétegeit - Walt Whitman költészete és a talán reinkarnálódó szereplők kötik össze, de ez utóbbi nekem elég erőltetett volt, ahogy a poszt elején említettem, David Mitchell ez sokkal elegánsabban műveli és tőle nem akarom felvágni az ereimet.

Eredeti cím: Specimen Days

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás éve: 2006

Fordította: Tótisz András

Eredeti ár: 2780 Ft

Rövidkék

Nagyon hiányzik az írás - meg bármilyen normál szabadidős tevékenység -, sajnos idő és energia hiányában csak rövidkékre futja, ráadásul, ahogy elborzadva megállapítottam, még tavalyi könyvekről.


Michael Cunningham: A hókirálynő

Két könyvet olvastam a szerzőtől, mindkettőbe beleszerettem és kincsként tartalékoltam az olvasatlan harmadikat, hogy a csoda ne csak három napig tartson - el lehet képzelni az örömömet, amikor a Jaffa kiadó úgy döntött, Michael Cunninghamet fog kiadni.

Valószínűleg sok moly megtapasztalta már azt az érzést, amikor egy várva várt könyvet végre a kezébe kaparint... és nem tetszik. Ezt a keserű csalódást éreztem A hókirálynő olvasása közben.
Tartalom nélküli forma, mélység nélküli felszín, leginkább ez jut róla eszembe. Benne van az összes Cunninghamre jellemző stílusjegy, de a történetnek nincs súlya. A szereplők idegesítettek, legszívesebben mindegyiket hókon csaptam volna egy szeneslapáttal; ugyanolyan elveszettek, esendően hétköznapiak, mint az Otthon a világ végén karakterei, de hiányzott az a plusz (az a jó nagy plusz), ami miatt érdekelnie kellett volna az életüknek és hogy ne csak a feltupírozott manírhegyeket lássam.
Remélem, csak egyszeri kisiklás volt - Baricco Mr. Gwynével jártam ugyanígy -, és a többi, hátralévő könyvében nem kell csalódnom.

Update: nemrég elkezdtem olvasni a Mielőtt leszáll az éjt és kb. 30 oldal után visszatettem a polcra. A tünetek ugyanazok: mintha kilúgozták volna az általam ismert Cunningham stílusát, mindentől megfosztották a szövegét, ami szép és ami együttérzést kelt bennem a hétköznapian elcseszett szereplői iránt. Tizenkét év telt el Az órák és a Mire leszáll az éj eredeti megjelenése között - azért nem Az órák után megjelent Jellegzetes napoktól datálom az eltelt időt, mert azt még nem olvastam -, ami elég hosszú idő ahhoz, hogy egy író megváltozzon, de ez engem akkor is elborzaszt. Nem tudom pusztán a fordítóváltásra (mivel Tótisz András meghalt, a Jaffa nem is tehetett mást - jó lenne, ha nem A szürke ötven árnyalata miatt emlékeznének rá) fogni ezt az elképesztő különbséget. Nagyon szomorú vagyok.

 Joanne Harris: Urak és játékosok

Ugyan azt terveztem, hogy az újraolvasásokról nem fogok írni, hogy száz százalékban megmaradjanak szabad élménynek, de egyszerűen muszáj pár sorban megemlíteni Harrist. Emlékszem, hogy az első olvasásnál mennyire lenyűgözött a hűvösen elegáns stílusa, milyen élesen kirajzolódtak előttem a karakterek és milyen veszettül kattogtak az agyamban a fogaskerekek, hogy kitaláljam a történet fontos részleteit. Természetesen a felfedezés élménye már elveszett, mert élénken élt bennem a regény emléke, de második olvasásra volt alkalmam megcsodálni a finom részleteket, hogy Joanne Harris milyen okos szerző.
A többi könyvét is tervezem újraolvasni, bár nem ártana begyűjteni a pár hiányzót és kipipálni azt a két-három darabot, amit még nem olvastam.

 Sarah Perry: Melmoth

Amennyire magával ragadott Az essexi kígyó, annyira nem tudott lekötni a Melmoth, de lehet, hogy ez részben az én hibám, talán több egybefüggő időt kellett volna adnom neki. A stílusát... igazából mindent egy kicsit mesterkéltnek találtam, a történetet pedig túl egyszerűnek. Valamiért úgy érzem, fajsúlyosabb szerző illett volna Melmoth-hoz, az asszonyhoz, akit megelőz a haldokló liliomok édeskés illata és amíg nem jön el érted, csak egy tompa villanásként érzékeled a szemed sarkából.
Bocsi, Sarah, majd legközelebb.


Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Nagyon gonosz leszek: nekem ebben a könyvben az írónő neve tetszett a legjobban. Na, jó, a múltbéli részekkel, amikor a világ még az általunk megszokott módon működött, egész jól elvoltam, tetszett a melankolikus hangulatuk, a felvázolt élettörténetek. Az apokalipszis utáni viszont nem annyira, valahogy a szereplők és a történet is eltörpült az olvasó megdöbbentése iránti vágy mellett, miközben az írónő igyekezett költői maradni, megragadva az élet tünékeny szépségét. Nálam ez nem igazán jött át, ahhoz, hogy ledöbbenjek és elkezdjem felhalmozni a konzerveket (ismét gonosz vagyok), nem elég pár hatásvadász képet hozzám vágni. Kicsit erőltetett volt a szálak összefonódása, nehezen tudtam elhinni, hogy pont azok az emberek maradtak életben (stb., stb., stb....), akik között van pár összefüggés és hogy az egész milyen sorsszerű.

Agresszióval sebzett boldogság

Ian McEwan: Szombat

Ezer Tíz éve nem olvastam McEwantől, pedig érdekelt egy-két könyve - Mézesmadzag, A gyermektörvény -, aztán a kedvenc antikváriumunkban szembe jött ez a regénye, a fülszöveg felcsigázott, meg a szombat délelőtti városi sétálgatások annyira felbuzogtatják bennem az endorfint, hogy örömömben könyveket veszek. Amúgy is a szombat a kedvenc napom - a péntek délutánt elmossa a fáradtság köde, a vasárnapot belengi a hétfő fenyegető melankóliája -, gondoltam, miért ne ezzel vegyük fel újra a fonalat Iannel.

Elég sűrű a szöveg, tényleg egy ember csapongó, örvénylő gondolatai közé láthatunk be, akinek a fő gondolatmenete ki-majd visszazökken a pillanatnyi benyomások hatására, persze közben a főszereplő életét és családját is megismerjük.

Henry Perowne agyidegsebész, ami eleve kaotikussá teszi a lehetséges szombati szabadságot. A betegei bizalmatlanul méregetik szeplőkkel tarkított lapátkezeit, úgy gondolják, ha valaki az agyszövetükben turkál, kecses, vékony ujjai legyenek. Még kevésbé lenne szimpatikus a számukra, ha tudnák, Perowne hajlamos elkalandozni beszélgetés közben, miközben megnyugtatóan bólogat a pácienseinek. Pedig Perowne jó orvos, évente 300 beteget vállal, a műtőjében fegyelmet követel és a Goldberg-variációkat hallgatja.

A felesége ügyvéd, Rosalindnak hívják. Szinte illetlen, hogy még mindig szerelmes belé és nem huszonéves lányokat hajkurász az ő korában, bár nagy, drága kocsit már vett. Két, jóformán felnőtt gyerekük van, Daisy Párizsban él, hamarosan megjelenik a verseskötete, Theo pedig zenész és szépen alakul a karrierje. Perowne néha eltűnődik, hogyan hoztak össze Rosalinddal két ilyen bohém foglalkozású gyereket, de hát ebben nem csak ők játszanak szerepet, hanem például Rosalind apja, John Grammaticus, a kitüntetett (ám kibírhatatlan természetű) költő is.

Henry Perowne, miután hajnali látomása egy lángoló repülőgépről felzaklatja, fallabda-edzésre megy, majd ráját és angyalcápafarkat vásárol az általa főzött halraguhoz. Este összegyűl a család, Daisy hazautazik Párizsból és az apósa is ellátogat hozzájuk.

Zseniális, ahogy az író visszaadja a gondolatok lüktetését, kósza egymásba játszásukat, a témák sokszínűségét. Élvezettel sodródtam a regényben, de volt egy kellemetlen tényező, ami megnehezítette az élményt. 

Nem egyszerű úgy tapicskolni egy jó könyvben, ha a falat kaparjuk a főszereplőtől, akinek a fejébe vagyunk zárva.

Nem mondhatnám, hogy rajongva sétálgattam volna Henry Perowne gondolatai között, az S500-as Mercedestől és az angyalcápafaroktól függetlenül. Annyira sznob módon tökéletes, hogy... keserűen hangzik, de az epe a fülemig ért, legalábbis gondolatban. Persze lehet, hogy ez az attitűd szándékos, hiszen ki ne lenne legalább egy kicsit unalmas/idegesítő, ha minden gondolatába védtelenül, mindenféle gondos előformázás nélkül beleláthatnánk? Asszem, Scalzi második kötetében említi valaki, hogy az emberek gondolatai rém unalmasak, mert többnyire az evés, a szex, az alvás körül forognak. Ezek a szükségletek Perowne-nál is előfordulnak, de nem ettől vált számomra ellenszenvessé - McEwan nagyon jól ábrázolja a hirtelen hangulatváltozásokat és még a fallabda-edzés sem untatott -, hanem a tipikus ötvenes fehér faszi szindrómától és a képmutatásától. Persze, írjon csak Daisy (istenem, ez a név...) verseket, mert büszke akarok lenni rá, az én gyerekem nem lehet hétköznapi ember, de mi az, hogy szexuális életet mer élni, hiszen ő az én kicsi lányom! És a véleménye ellentétes az enyémmel, hát hol a bajtársiasság és ki ez a lázadó, kérdezi Henry Perowne, miközben dönti magába az italt.

Azt hiszi, a világ az ő játékszabályai szerint játszik, és amikor felbukkan egy anomália, mindenáron megpróbálja beleerőszakolni az általa kigondolt puzzle-ba. Semmi gond, ura vagyok a helyzetnek. Elkövettem egy baklövést, de kiküszöböltem, a magam természet adta erényeivel, a méltóságomat és a fennköltségemet megőrizve. Csak egy apró, említésre sem méltó kellemetlenség történt.

Henry pedig rádöbben, hogy a világ nem mindig úgy működik, ahogy mi elképzeljük.

A pénz, a jómód, a vélt jó ízlés és a státusz csalóka köpenye alatt idegsebészünk nem más, mint egy öregedő férfi, aki lassan kiszorul a versenyből, de az ebből fakadó szorongását próbálja az agya egy hátsó zugába száműzni.Végül is, mindenki emberből van - talán ez (is) célja volt a szerzőnek, ennyire lecsupaszítani egy embert.

Szóval bírtam ezt a könyvet, amikor Henry Perowne nem a saját kis egzisztenciális nyűgével volt elfoglalva. Jól gondoljátok, nem volt egyszerű menet, de végül lebirkóztam Perowne-t és diadalmas érzéssel csuktam be a könyvet.

Eredeti cím: Saturday

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás éve: 2010

Fordította: Lukács Laura

Eredeti ár: 3500 Ft

A Ködös Időszak olvasmányai

Ha kicsit szigorú vagyok magammal, nem kellene ezekről a könyvekről írnom, ugyanis jóformán semmire nem emlékszem belőlük. Ahogy a zárásban írtam, az információ valahol elakadt a látóidegemben (de inkább már az orrom környékén), és nem tudtam értékelni-élvezni ezeket a történeteket - ugyanakkor az olvasás nekem már annyira az életem része, mint a levegővétel, olyan nincs, hogy legalább pár oldalt ne gyűrjek le, bármilyen fáradt is vagyok.

Dennis Lehane: Titokzatos folyó

Élményszinten kb. ugyanott vagyok, mintha nem is olvastam volna újra ezt a könyvet; a mostani emlékeim megegyeznek a négy évvel ezelőtti olvasás emlékeivel. Mire kettőt pislogtam, már a végére értem - a köztes részt különösen agyhalott állapotban olvashattam. A befejezésnél viszont valamennyire kipihent voltam és eléggé megkeseredett a szám íze.

Aki már olvasott Lehane-től, az tudja, hogy az általa megalkotott, szimpatikus szereplők is követnek el vagy mondanak olyan dolgot, amit mi, szubjektív megítélés szerint, nem tartunk helyesnek. Pl. Patrick Kenzie a Hideg nyomon végén jogilag helyesen cselekszik, de Angie-vel együtt én is kizártam a szívemből a tette miatt. Megesik, méghozzá elég sokszor, hogy a fehér lesz a fekete, és a fekete a fehér.

A Titokzatos folyó végén viszont egy másfajta önbíráskodás és önigazolás történik, olyan, ami feltételezéssel támasztja alá az egyik szereplő cselekedetét.

Kicsiben mi is ismerhetjük ezt az érzést: csinálunk valamit, amiről utólag derül ki, hogy oltári baromság volt. A felismeréstől zúgni kezd a fülünk, a szívünk őrülten zakatol, a szánk kiszárad; valami belül sikítani kezd és keresi a menekülőutat, de a kétségbeesés ketrecet font köré. Hiába kaparjuk, úgy érezzük, sose szabadulunk belőle. Ám az önmarcangolás nem tarthat örökké, egy, legalább részben életképes ember túllép rajta. A ketrec szétfoszlik, a dolgok elrendeződnek - valahogy megmagyarázzuk magunknak, mert muszáj helyrebillenteni a világképünket. Fontos, hogy tisztában legyünk önmagunkkal és valamennyire el is fogadjuk igaz lényünket (vagyok, aki vagyok), mondja Amadea, Coelho mai szócsöve.

De nem mindegy, mit követsz el és az önigazolással mennyire színezed át a valóságot. Nem elég az a magyarázat, amit Annabeth mond: mi erősek vagyunk, ők gyengék. Ha valaki gyenge, az nem azt jelenti, hogy el kell pusztítani. Anyám mindig azt mondta, hogy az ember azért ember, hogy uralkodjon magán. Ahogy nőttem, egyre több aspektusát értettem meg ennek a kijelentésnek.

Lapály Jimmy, te tényleg gonosz ember vagy. De nem ez a baj, hanem az, hogy hazug és önáltató.

Ez nem von le semmit a könyv értékéből, sőt, újabb aspektussal gazdagítja. Mégiscsak megérte zombi állapotban újraolvasni.

Janet Evanovich: A szingli fejvadász 1-2

Komoly volt a helyzet, amikor már ezt se tudtam élvezni, sőt. Fel se tűnt, hogy állandóan esznek, nem mozgatott meg Stephanie anyjának almás pitéje vagy püspökkenyere. Néha a ködből felderengett olyan gondolat, hogy Trenton Burgnak nevezett városrésze olyan, mint egy magyar kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit az óvoda óta (és látható élvezettel emlegetik fel egymás botlásait totyogós kortól datálva) és kedvenc szabadidős tevékenysége más dolgába beleütni az orrát, mert a saját kis élete kurva unalmas. Na, jó, nálunk talán nem mindenki vállról indítható rakétával a retikülben ül be a fodrászhoz.

Ahhoz képest, hogy Stephanie Plum nejlonbugyi-felvásárlóból lesz óvadékügynök, már a második kötetben zsarunak nézi az utca tapasztalt embere, és úgy is viselkedik - magyarán érzésem szerint túl hamar magára vesz néhány attitűdöt, még ha történik is vele pár katasztrófa, mint amikor kidől alóla a legendás amerikai tűzlépcső és egy nagy adag kutyaszarba esik. Lássuk be, bárkivel előfordulhat.

Mazur nagyi emlékeim szerint vicces, szabadszájú-és öltözködésű néni, most inkább idegesítőnek találtam. Pozitív, hogy nem állandóan a leleteiről vakerál, de mélyen átéreztem Stephanie apjának helyzetét, aki inkább órákra a vécébe zárkózik. Ahogy Morelli mondja hősnőnknek: fantasztikus a családod, de te zabálni fogod a nyugtatót. Nem téved nagyot.

Amúgy vicces, hogy most fedeztem fel

A tisztesség kedvéért, ha olyan kedvem lesz, elolvasom a másik két részt is (de legalább a harmadikat), hogy ne degradálódjon le méltatlanul bennem ez a sorozat.

Lidia Amejko: A telepi szentek élete

A könyvtár tökéletesen alkalmas kamikaze akciók végrehajtására. Három dolog miatt vettem le az állványról ezt a könyvet: a lengyel szerző, a lakótelepi közösségben játszódó történet és a... na, jó, a rózsaszín külső annyira nem vonzott, sőt, az "Európa női szemmel" sorozatcímke miatt kicsit fintorgok is rá (főleg, hogy az előző kötetterv még kék volt...), de ez van.

Ez a szentfüzér szívta meg a legjobban a megterhelő időszakot. Spirituális-transzcendes-vallásos szürrealizmus, vagy nem is tudom, mi szeretne ez lenni, én kevés vagyok hozzá. Hát még a narrátor alkoholtól kásás, szlenggel megsorozott értelme! A végére rémesen idegesített a rengeteg "öcsém", szinte éreztem, hogy megböki a vállamat egy bütykös kéz és megcsap az olcsó pia pórusokból párálló szaga, váá. Maguk az abszurd betonlegendák nem rosszak. Ahogy sejthető, ezen a lakótelepen bármi megtörténhet - főleg olyasmik, melyek miatt David Lynch térden állva könyörög a lakóknak, hadd vihesse filmvászonra őket (ingyen!). Sőt, különb dolgok is; haraggal teli befőttesüvegek robbannak fel, Isten egy italautomatával hat a lelkiismeretre, a létből a nemlétbe a gomblyukak szegélyén segít át minket egy kirúgott öreg varrónő, másvalaki főállásban vállalja mások helyett a halál folyamatát, a helyszínt pedig a Harag Kukái, az Armageddon pálya, Epifánia Nyárfája, az áruház és természetesen a Jerikó nemzeti italbolt szolgáltatják a reggeli gyógysör mellett. Aztán az Úristen mentsen meg minket a metafizikától, mert kacsacsőrű emlős lesz a vége!

Szélfútta magány

Michael Cunningham: Otthon a világ végén

Ó, baszki, nem mondod, hogy egy sort se írtam erről a könyvről... Pedig így van. Nos, csak sikerül valamit kiszenvedni erről a regényről - egyértelmű, hogy muszáj róla írni, minél több embernek meg kell ismernie Michael Cunninghamet, akit magamban már elneveztem az apró dolgok istenének.

Nem tudom eldönteni, hogy Az órák, vagy ez a könyve tetszett jobban, mind a kettő egyaránt elbűvölt. Párként tekintek rájuk, Az órák a nőiesség, a női identitás regénye, az Otthon a világ végén a férfiaké, a fiatal fiúk felnőtté válásáé. De nem a nemi identitás a lényeg, hanem maga az ember. Cunningham látásmódjában minden egyén egy külön univerzum, több egy silány, összetákolt karakternél, nem áll meg a szem színénél és egy-két tulajdonságnál; olyan elképesztő részletességgel mutatja be a szereplőit, hogy szinte látjuk egy személyiség felépülését és reakcióinak miértjét. A karaktereit képtelenség bepasszírozni egy skatulyába, nem lehet valakire azt mondani, hogy milyen undok kis hülye - ha éppen hülyeséget csinál, ott van mellette ötven másik gondolat, amit teljesen helyénvalónak érzünk, és az adott hülyeség is más fényt kap. Ehhez járul egy nagyon kifejező, gyönyörű nyelvezet. Egy éjszaka, gondolatban kénytelen voltam Tótisz Andrást megkövetni, amiért ilyen szépen, döccenőmentesen ültette át magyarra a szerző prózáját - persze, lehet, hogy annyira átformálta, hogy inkább Tótiszt kellene dicsőítenem, de ebben nem nagyon hiszek, úgyhogy Tótisz kénytelen lesz megelégedni a képzeletbeli, posztumusz fordító-díjammal.
Cunningham nekem azt mutatja meg, hogy a világ gyönyörű hely, számtalan csoda végtelen halmaza. Ez nagyon giccsesen hangzik, de nála annyira egyben van minden, hogy ez a fickó arra van összecsomagolva, hogy engem lenyűgözzön.
Miről szól ez a könyv? Az életről. A halálról. A meghatározó pillanatokról, amelyeknek a jelentőségével néha még mi sem vagyunk tisztában. Átlagos, hétköznapi emberekről, akik keresik a helyüket, próbálnak valami otthon létrehozni és közös nevezőre hozni magukat a világgal. Nem mindig sikerül, vagy nem úgy, ott és akkor, amikor szeretnénk.
Három főszereplő körül bonyolódik a történet, akik valamennyien nézőpontkarakterek, de több ember életébe, gondolataiba is bepillantást nyerünk - a maga életében mindenki főszereplő. Alice-t, Jonathan anyját különösen kedveltem, valószínűleg a vélt hasonlóságok miatt, minden kamasz ilyen anyát szeretne - mármint, visszatekintve, amikor felnőtt. Az a fajta ember, aki prózai, hétköznapi dolgokhoz ragaszkodik, mégis könnyedén új otthont teremt magának ismeretlen terepen, olykor saját magát is meglepve. Clare-rel, a hármas női szereplőjével nem tudtam azonosulni, Jonathan nyűglődéseivel se igazán - értettem a problémáját, a viselkedését már kevésbé. Bobby nagyon érdekes figura, őt könyvelik el az emberek nehézkesnek, de a belső világa sokkal összetettebb és nem azon elvárások mentén működik, mint az átlagemberek.

Úgy gondolom, Michael Cunningham különleges tehetség - igazi szómágus, aki képes meglátni és megmutatni az élet láthatatlan, mégis fontos dolgait,  a jelentéktelennek tűnő, valójában sorsformáló mozzanatokat.

Eredeti cím: The Home at The End of The World
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2000
Fordította: Tótisz András
Ár: 2480 Ft (a Könyvudvarnál 790-ért vettem)

Antoinette és mi

"Ha pokolra vezet az utam, hadd jöjjön hát a pokol. De a festett egekből elég. Elég a sok átkozott varázslatból. Gyűlölsz, és én is gyűlöllek. Majd meglátjuk, ki gyűlöl jobban. De előbb még összezúzom a gyűlöleted is."

Jean Rhys: Széles Sargasso-tenger

Nem is tudom, hogyan jutott eszembe pont ezt a könyvet elolvasni, amikor teli vagyok vadiúj, várhatóan fantasztikus könyvekkel, a Sargassót meg olyan régen vettem, hogy még a moly.hu adatbázisába se vezettem be a megszerzés idejét. De, ahogy mostanában, engedtem a hirtelen támadt sugallatnak, úgyis nemrég olvastam el másodjára a Jane Eyre-t.

Ismerjük meg Antoinette Coswayt, az egykori rabszolgatartó fekete hajú, szépséges félvér lányát, mielőtt az élete összefonódott az őrülettel és a tűzzel. Ismerjük meg Jamaica szigetét, ahol az ég valószerűtlenül, szikrázóan kék, a virágok éjszaka bontják szirmaikat és illatok súlyosan üli meg a párás levegőt, a hegyek bíborvörösek és mindent átitat a mágia kétarcú hatalma. Ismerjük meg a fiatal Rochestert, aki most még csak egy rémült ifjú, és olyan világban találja magát, ahol minden az ellenkezője annak, amit eddig ismert.
Az 1800-as évek közepe táján járunk, Jamaicán, a rabszolgaság betiltása (1834-38) után. Antoinette édesapja, aki szintén rabszolgatartó nagybirtokos volt, még a főszereplő gyermekkorában meghal, veszélyes, iszákos ember, aki a szóbeszéd szerint megőrült. Antoinette a második feleségével való házasságból származik, aki nem fehér bőrű, martinique-i szépasszony volt. Az apa halála után a család - anya, Antoinette és a születése óta ágyban fekvő öccse, Pierre - öt évig számkivetetten, szegényen él. A tekintély és a pénzforrás a családfő halála és a rabszolgafelszabadítás után megrendül, ill. elapad, Antoinette-ék a néhány megmaradt szolgával gúny és zaklatás céltáblája lesznek. Antoinette magányos gyerekként, két világ határán nő fel; se a fehérek, se a feketék közé nem tartozik, gyakorlatilag senki nem foglalkozik vele, kivéve az egyik szolgáló kétes törődését, Christophine-ét, akit fekete (obeah, ill. ahogy mi jobban ismerjük: vudu) mágiáért le akarnak tartóztatni, édesanyja minden törődést, amire képes, a beteg kisfiúra fordítja, az se érdekli, hogy a lányának nincs egy normális ruhája és madzaggal köti össze a haját, mert nem telik nekik szalagra. A szökőévente érkező látogatók előtt (is) szégyelli magát, mert nem igazi angol lány, de a hihetetlenül vegyes jamaikai népesség körébe sem tartozik, fehér niggernek vagy fehér svábbogárnak csúfolják. Talán nem csoda, hogy szegény lány teljesen össze van zavarodva, de ezután következnek az igazi katasztrófák, amelynek utolsó állomása egy fiatal angol nemes, Edward Fairfax Rochester személyében testesül meg.
Természetesen ez a Rochester még nem az a Rochester, akit mi ismerünk a Jane Eyre-ből; nem a goromba természetű, művelt, világlátott, ám megkeseredett és magányos férfi, a komor Thornfield Hall nyughatatlan ura, hanem egy... egy rémült, dacos fiatalember, aki karót nyelt angol modorába próbál kapaszkodni. Dühös a családjára, amiért jóformán rákényszerítik (nemcsak hajadon leányokra várt elrendezett házasság), hogy a pénzéért elvegyen egy vadidegen nőt, aki a titokzatos, mágiával átitatott egzotikus vidék szülötte. Az a szerencse, hogy nem királyi párról van szó, mert ez a kapcsolat legalább akkora katasztrófa, mint Marie Antoinette és XVI. Lajos házassága - annyi is lett volna az angol birodalomnak -, ha ugyan nem nagyobb. Két világ ütközik egymással, elkeseredett indulatok csapnak össze, magány, félelem, gyűlölet, bujaság találkozik ennél a két embernél, akik ennél nem is lehetnének különbözőbbek. Antoinette csak egy magányos, rettegő lány, a személyiségének nincsenek erős alapjai, Rochester szintén halálra van rémülve - talán van abban valami törvényszerűség, hogy a fiatal férfiak halálra rémülnek a feleségüktől -, és az egész Antillák idegenségét látja a feleségében, de egy tapodtat nem mozdul azért, hogy megismerje, helyette megteszi bűnbaknak, és egy perc alatt felül a szóbeszédnek, hogy a felmenői után hamarosan Antoinette is megőrül - át is kereszteli Bertha névre (a lány anyját hívták így), hogy még jobban eltávolítsa magától.

Ja, ezt mind magamnak raktam össze.
Maga a szöveg hihetetlenül... együgyű, nem tudok rá jobb szót kitalálni. Értem én, hogy kihagyásos technikával dolgozik, hogy a szereplők zavarodottságát akarja érzékeltetni, de majdnem kiszaladtam tőle a világból. Pár elkapott leírás, esemény az egész, tulajdonképpen egy délután alatt elolvasható. Szörnyen csalódott voltam, hogy ezt a remek (és egyben klisés) ötletet így valósították meg, a vége pedig még magához képest is borzasztóan összecsapott lett. Valószínűleg az a magyarázat, hogy egyrészt éretlen vagyok hozzá (megpróbálom nem elfelejteni, hogy tíz év múlva olvassam újra), másrészt tudom, hogy engem a túlburjánzó, részletes szövegekkel lehet elbűvölni - legalábbis erről próbálom meggyőzni magam. (Azt még valahogy csak-csak beveszem magamtól, hogy éretlen vagyok (!!) egy szöveghez, de a a minimalista prózától is képes vagyok eldobni az agyam, szóval...) Szóval próbálom magam meggyőzni, hogy jó ez, csak engem nem érintett meg. Ez az az eset, amikor lehet toporzékolni, hogy tényleg annyi minden van benne, amit belelátunk, vagy sokkal prózaibb a valóság.
Tudjátok, mi most a legerősebb érzés bennem? Hogy a fejemben egy sokkal jobb verzió íródott a regény, a saját fantáziám és az összeolvasott cikkek alapján, mint amilyen valójában a Széles Sargasso-tenger. Ez az emlék fog bennem rögződni - remélem, tíz év múlva eggyé válik a valósággal. Talán ezek az igazán jó könyvek.

Eredeti cím: Wide Sargasso Sea
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2007
Fordította: Tandori Dezső
Ár: 3000 Ft

A pikk dáma

Joanne Harris: Aludj, kislány!

Nem is tudom, mi ütött belém, hogy a Sipino olvasása után erre a hányatott sorsú, egyöntetűen közepesnek minősített Harris-regényre kívántam rá. Amíg megforgattam magamban az ötletet, gyorsan elolvastam a Tengeralattjáró Révfülöpön-t, mert könyvtári, de utána habozás nélkül őt választottam. Úgy tekintettem rá, mint egy erőpróbára - vagy sikerül megugranom, vagy nem.
Sikerült. Valószínűleg Joanne Harris-rajongó vagyok, akinek a neve az avatatlan bűnösök számára igénytelen cukimuki lektűrszerző, de aki képes egyetlen, enyhén giccses film alapján megítélni egy sokoldalú szerzőt, az le van szarva.

Hat évvel ezelőtt egyszer már megpróbálkoztam az olvasásával, de a sápadt, beteges leányzó és a parancsolgató faszi kettőse untatott és szokatlan bizarrságot árasztott magából, ezért kb. hatvan oldal után félretettem azzal a magyarázattal, hogy minden írónak lehetnek kevésbé sikerült könyvei. Most már nem látom félresikerültnek, max. sajátosnak, de, úgy gondolom, méltó helye van a tiritarka, sokszínű életműben. Szeretem, ha Harris kísérletezik, és tök jó, hogy nem ragadt le a boszorkányos, franciás gasztroélvezetekkel tarkított sémánál, ami előbb-utóbb úgyis sablonossá kopott volna.
Nekem a főszereplő Henry Chester volt; az ő sötét vágyai, a lelke mélyén tekergő őrülete a cselekmény katalizátora. Mindig érdekelt, hogyan lesz valakiből sorozatgyilkos - mert, ha a rogyadozó önkontrollja nem fogja vissza, Henry Chester nőket kaszaboló gyilkossá vált volna. A gyerekkori elfojtások, félelmek, egy gyerek számára félelmetesnek tűnő, vallásos babonák, a szülői háttér lehetett a felelős ennek az embernek a torzulásaiért, és ezáltal lett Effie, az ízig-vérig gótikus, naiv hősnő nemezise, aki kísértetként lebeg végig az egész regényen.
Harris a hagyományos kísértettörténet-felállást fűszerezi meg a saját, egzotikus-egyedi fantáziájával; felbukkan a többi regényéből ismert karizmatikus, erős nő, akit most Fanny Millernek hívnak, és majdnem egészen a sötét oldal szolgája, jól feldobja a gótikus keret sápadtságát. A gárdához csatlakozik még a csavargó, kétes erkölcsű festő-szélhámos, Mose Harper. Valamennyien egy nem nevesített személynek mesélik el a történetet és a benne játszott szerepüket - gyónni akarnak, meggyőzni vagy csak szimplán mesélni.
Lehet, hogy Szűr-Szabó Katalinnál szokványos jelenség, de elbűvöltek a gyönyörű, találó szavak: nyírfalány, és a"a holdfényben ezüsthamuvá dermedt dús csipkéket és bársonyt, az öltözőasztal sötét fáján jégcsapként csillogó üvegeket és fiolákat"-féle részletek.

Nem igazán tudom, kinek ajánljam ezt a regényt, mert még a Harris-olvasókat is megosztja, de szerintem érdemes vele tenni egy próbát. Azt hiszem, nekem még a Partvidékiek is tetszeni fog...

Ui.: Az írásjelektől megfosztott cím, a borító és az üvöltő romantikusregenyek.hu-reklám fölött hat év alatt sem tudtam napirendre térni.

Eredeti cím: Sleep, Pale Sister
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2009
Ár: 3500 Ft

Gyönyörű barlangok

"Clarissa bűntudatosan  áll a virágokkal kezében, reméli, hogy a sztár ismét megmutatja magát, és szégyenli magát miatta. Nem szokott hírességeket körüludvarolni, nem jobban, mint akárki más, de magához vonzza a hírnév aurája - nem is a hírnévé, inkább a halhatatlanságé -, amelyet egy filmsztár jelenléte áraszt egy lakókocsiból a MacDougal és Spring Street sarkán. Ez a két lány, aki itt áll mellette, húszéves lehet, ha nem fiatalabb, határozottan testesek, egymásba karolnak, a kezükben különböző leértékelt áruházak színes szatyraival; ez a két lány középkorú lesz, majd megöregszik, elfonnyad vagy felfúvódik; a temetők, amelyekbe temetik őket, előbb-utóbb romkertté válnak, fű növi be a sírokat, és éjjelente kutyák kószálnak közöttük; és amikor már nem marad más ezekből a lányokból, mint néhány ezüst fogtömés, a lakókocsiban lévő nőre, legyen akár Meryl Streep, Vanessa Redgrave vagy Susan Sarandon, még emlékezni fognak. Létezni fog archívumokban és könyvekben, hangját más értékes és féltve őrzött tárgy között tárolják. Clarissa úgy dönt, ad magának még tíz percet, hogy itt álljon, mintha ő is a rajongók egyike lenne, abban a reményben, hogy látja előbukkanni a sztárt."

Michael Cunningham: Az órák

Megvolt az idei első nagy hűha-élmény: ahogy tavaly az Ötnegyed narancs, idén Az órák - nem bánnám, ha ebből rendszer lenne. Továbbá, az idei év Virginia Woolf jegyében telik, bár magától az írótól rég olvastam, de fő a kellemérzet. Imádom, ahogy az egymást követő olvasmányok szépen egybecsengnek, hogy erőlködés nélkül fel vissza tudok gondolni VW naplójának egyik sorára vagy életének valamelyik szereplőjére.
Arra is gondoltam, hogy ezt az élményt megtartom magamnak, rákuporodom, mint egy vadászó macska a zsákmány-játékára. Imádom, ahogy Scott Cunningham látja az életet, a saját, csillogó szűrőjén (a szemüvegén?) át, amitől a legjelentéktelenebb dolgok - ő Az Apró Dolgok Istene - is új színt, új jelentést kapnak. Gyönyörű, gyönyörű, egymásba indázó mondatok végtelen körhintajátéka, az ő előadásában olyan az élet, mint egy színesen villódzó kaleidoszkóp, tükörcserepek lángra lobbanó kavalkádja. És gyönyörűen fonja össze a szálakat, mint egy pozitív előjelű Klóthó.
Reggelente azért vártam, hogy felülhessek a fűtetlen trolira, hogy tovább olvashassam. Egyébként az olvasás szeretetéről is szól a regény, az irodalom vélt vagy valós nagyságáról, entitásáról. Majdnem biztos, hogy olyan anya lennék, mint Laura - csak még egy oldal erejéig ne kelljen felkelnem az ágyból, lemenni a lépcsőn és szembenézni azzal az érzéssel, hogy nem vagyok a helyemen, hogy más akarok lenni.
Érdekes, hogy mindhárom szereplőben ott motoszkál egy kényelmetlen érzés - hogy lehetett volna máshogy. A kétely, hogy régen, a múltban másfajta döntés kellett volna meghozni. Vajon tényleg elég ennyi, tényleg ez vagyok én? Mindhárom szálat belengi az elmúlás szaga, még Clarissáét is, aki egész nap dédelgeti magában a júniusi reggel szeplőtelen életörömét. Imádtam ennek a nőnek a fejében lenni.

Miről szól ez a regény? Hirtelen feltűnő és tovakúszó érzésekről. Szikrányi gondolatokról. Pillanatnyi szépségről, soha nem múló fájdalomról. Rólam és még sokakról. Az életről általában.

Eredeti cím: The Hours
Sorozat: Ulpius Klasszikusok
Kiadó: Ulpius-ház
Fordította: Tótisz András
Ár: 2480 Ft

Az egymást keresztező sorsok

"Miképp lehet, hogy nekik az az élet jutott, nekem meg ez? Lehettem volna én is ügyvéd vagy könyvelő vagy bármi, amivel akkora fizetés jár, hogy a highburyi pályák mellett lehessen házam, ha akartam volna. Engem Surreyben fogadtak örökbe középosztálybeli szülők, jó iskolába jártam. Kaptam állást is a Cityben. Huszonkét éves voltam, és már Prozackal indítottam a napot. Volt saját pszichomókusom. Borzadva gondoltam az összegre, amit kifizettem neki, hogy megtudjam, mi bajom van. Amikor elárultam, hogy fogadott gyerek vagyok, felcsillant a szeme. Az örökbe fogadott gyerekekről írta a doktoriját. Végül magam találtam meg a választ. Nem voltam már képes bevállalni új dolgokat. Nem is veszélyekre gondolok, hanem arra, hogy az ember kiszakítsa magát a talajból, és fejest ugorjon valami újdonságba."

David Mitchell: Szellemírók

"Mitchell könyvében szellem járja be a világot." A fülszöveg első mondata hosszú-hosszú ideig elriasztott a könyv olvasásától, olyan elvont tartalmat sejtetett, amit én se érteni, se értékelni nem tudok (ez egy régre visszanyúló, ősi félelmem az olvasás terén). Aztán idén beválogattam a Várólistacsökkentésbe, egy hónapja pedig rávettem magam, hogy elővegyem - és kevés híja volt, hogy nem mondtam le róla, annyira kényelmetlen volt a terrorista szektatag gondolataiban olvasni.
[Most nézem, hogy sikerült pont azt a kifejezést használnom Quasarra, mint a fülszöveg. Eh...]
Hálistennek rendelkezem némi kitartással (legalább az olvasás terén), meggyőztem magam, hogy jó lesz, csak ezt éljük túl. Habár a végére kezdtem megszokni a hibbant fickót, iszonyú megkönnyebbülés töltött el, amikor átköltöztünk a lemezboltos srácba. Ennek a fejezetnek a hangulata a Füstre emlékeztetett, ami ez év dédelgetett kedvenc filmje lesz, és ami tetszik, hajlamos vagyok tovább keresni, hátha megtalálom további filmekben vagy könyvekben.
A másik történet, ami nem került közel a szívemhez, A szent hegy volt - nem igazán tudtam vele azonosulni, de, gondolom, olvasófüggő, hogy kinek melyik történet tetszik. A többiekkel nagyszerűen elvoltam, főleg a Pétervár, a London és a Clear-sziget tetszett, utóbbinál Mitchell még a humorát is megvillantotta, köszönjük, jól áll neki.
Mit lehet még erről a könyvről mondani? Gyönyörűen játékos, sokszor mosolyra késztető, ahogy a szálak különböző pontokon összekapcsolódnak, vagy amikor az egyik történet befejezése mintegy mellékesen megemlítődik egy következő fejezet párbeszédében. Szerettem felderítősdit játszani, egy jó memóriával bíró embernek pedig igazi játéktér az összefüggések keresése. Nagy örömömre eszembe jutott a Felhőatlasz filmfeldolgozása, belőle pedig két név: Timothy Cavendish és Luisa Rey - a Szellemírókban mindketten előkerülnek egy említés, ill. rövid szereplés erejéig.
Az összefüggéseken túl az adja a regény varázsát, hogy mennyire egymástól különböző embereket, élethelyzeteket mutat be és köt össze. Ki hinné, hogy köze van egymáshoz a link dobosnak és a tehetséges atomfizikusnak, az orosz  műkincstolvajnak és a Kínában dolgozó közgazdásznak, ráadásul homlokegyenest eltérő stílusban? Hullámhegyek és -völgyek követik egymást, szorítunk Marcónak, az említett élvhajhász dobosnak és szellemírónak (most jut eszembe, az orosz műkincsrablás itt is szóba kerül...), hogy ne sodorja magát életveszélyes őrültségbe, idilli hangulatba ringat minket a Clear-sziget nosztalgikus-bajtársias otthonossága, és elszoruló szívvel tudjuk, hogy Hongkongnak és Pétervárnak nemigen lesz jó vége.
Színes-szagos, az egész világot körbeindázó, érdekes regény a Szellemírók. Habár azt mondják, a Felhőatlasz nem éri el a szintjét, már csak a teljesség kedvéért is elolvasom előbb-utóbb.

Többen említették, hogy a befejezés zavaros volt számukra, ezért lélekben felkészültem a rettegett elvont tartalomra, de ismét meglepődtem, mert nekem így volt kerek egész. Visszatérünk az eredethez, oda, ahonnan indultunk, és a kör bezárul. Szeretem az olvasó értelmezésére bízott befejezéseket (a Marija Morevna és a Halhatatlan, az Angyali játszma, ill. a Kafka a tengerparton is képes tyúkszemet növeszteni az ember agyára, hogy csak néhányat említsek), amikor engem is hagynak játszani az irodalmi sakktáblánál.

Ui.: A könyv olvasása után volt egy érdekes véletlen egybeesésem; a metrón mellém ülő hölgy A Mester és Margaritát olvasta, reflexből pillantottam a könyvre, és szemembe ötlött a "Latunszkij" név - és eszembe jutott, hogy az orosz műkincstolvajt Margarita Latunszkajának hívják.
Egyszer pedig Thorpapa írta a Molyon, hogy tényleg létezett-létezik egy japán terrorista, aki úgy tevékenykedett, mint Quasar. Néha viccesek, néha hátborzongatóak a párhuzamok, mert így érezzük, hogy a regény világa(i) akár a valóság is lehetne.
Ui2.: „Az együttesemet úgy hívják,hogy »Véletlen Zene«. Annak a New York-i fickónak a regényéről neveztük el így.” Éljen Paul Auster.:D

Eredeti cím: Ghostwritten
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2004
Fordította: Bart Dániel (István rokona, vagy agyamra mentek az összefüggések?!)
Ár: Meglepő módon jelenleg nem lehet kapni

Jön az Apok... öö, Ragnarök!

"Loki elutasítóan legyintett. - Istenek? Na ne nevettess. Bárkiből válhat isten, ha elég híve akad. Még hatalom sem kell hozzá. Az én időmben láttam színházi isteneket, gladiátor isteneket, sőt, mesemondó isteneket is, Maddy... ti, emberek, mindenhol isteneket láttok. Ez csupán ürügy, hogy ne kelljen a saját fejetekkel gondolkodnotok...
- De azt hittem...
- Isten csak egy szó, Maddy. Mint a Fúria. Vagy a démon. Szavak, amikkel az emberek olyasmiket jelölnek, amiket nem értenek. Fordítsd meg, és netsit kapsz. Az is megteszi."

Joanne Harris: Rúnajelek

A lelkiismeretemet (vagy annak helyét) nyomó súly ismét csökkent egy mikronnyit, és ismét hálás vagyok a Várólistacsökkentésnek (nem mikronnyi mértékben), amiért "elolvastatta" velem a Rúnajeleket, ami, könnyen lehet, hogy az egyik leghosszabb ideje várakozó olvasatlan könyvem. Bumm, ez is megvolt. Mint a világvége.
Az előzetes feltérképezések - khm, volt rá időm - alapján tudtam, hogy nem a Csokoládé-féle Harris-stílus várható, semmi boszorkányos rafinéria és háztáji mágia. Anno ez a visszatartott a regénytől, mert azt hittem, a fantasy annyira nem kenyere az írónőnek, de tévedtem.
Ennek a nőnek még ez is megy! Néhány könyv alatt sok arcát mutatta meg; a fent említett nőiesebb mellett van kifejezetten sötéten játékos oldala (ezt hívom dark Harrisnek - lásd Kékszeműfiú vagy Urak és játékosok), a fantasy-Harris - PuPilla írta valamikor, hogy az ebbe a műfajba tartozó könyveit most már Joanne M. Harrisként fogja jegyezni -, és most jutott eszembe, hogy talán maga a Szederbor (amikor Jo egy férfi fejébe bújik) és az Aludj, kislány is külön kategóriát érdemel, bár az utóbbit még nem olvastam, ill. egyszer belenéztem, de éppen nem voltunk kompatibilisek és visszatettem a polcra. Állítólag elég "beteg" könyv - hogy aztán ez a dark Harris-féle beteget jelenti, vagy valami egészen mást, azt nem tudom, de egyszer majd kiderül.

Most viszont nézzük a Rúnajeleket.
A regény a mostanában divatos északi mitológiába kalauzol minket, nem a Marvel-módi, trendi változatban, hanem az igaziban. Mondhatnám, hogy érződik a történeten, hogy Harris mennyire beleásta magát a témába, de annyira felületesen ismerem, hogy nincs pofám leírni. Később lapozgattam Arthur Cotterell Képes mitológiai enciklopédiáját - imádom ezt a könyvet, ámuló gyereknek érzem magam, ahogy lapozgatom a gyönyörű képekkel teli albumot -, és az olvasottak alapján úgy tűnt, Harris alaposan elmélyedhetett egy hasonló kötetben. Azt hiszem, ez a mondat felel meg az igazságnak.
Természetesen a mértéktelen locsogás mögött megbújó igazság az, hogy túl régen olvastam egy túl olvasmányos könyvet. Meglepődtem, mennyire magával ragadott, mennyire izgalmas, pedig az is visszatartott annakidején, hogy egy YA-ról van szó, de Harris a nagy klisét - a kiválasztott lányét, aki egyébként meghurcolt árva - is okosan kezeli, színt és életet visz bele. Azzal a régi trükkel is jól él, hogy egy fordulópontnál vált nézőpontot. Neki elnézem ezt a fogást, mert nem érzem hatásvadásznak, vagy csak szimplán érdekel a történet, és ilyenkor leszarom, ha valami hatásvadász.
A jellegzetes Harris-i motívum, akárcsak a többi regényében, itt is jelen van: az emberi rosszindulat kendőzetlen bemutatása. Elképesztő és undorító, hogy az emberi butaság, félelem és szűklátókörűség mekkora rombolást képes véghezvinni, és ezt mennyire gátlástalanul teszi. Ilyenkor felmerül bennem, hogy Rowlinghoz hasonlóan Joanne Harris se szereti annyira az embereket.

"- Helyes - mondta Szkádi. - Induljunk! És Loki...
 - Igen?
 - Ha valami trükkel próbálkoznál...
 - Kicsoda? Én?!"

De talán az isteneket se. Nagyon tetszett, hogy nem korlátlan hatalommal bíró, sebezhetetlen mindenhatókról van szó, hanem szinte emberi lényekről, akikben az átlagosnál nagyobb mágikus szikra van, de ami csupán szánalmas maradványa a korábbi ősi, végtelen erőnek - a régi isteneknek leáldozott, és egy új követeli magának a hatalmat? Sikerül-e megvédeni a világot, és felidézni a fénykort, vagy minden ismét összeomlik, és egy új világrend alakul ki, amiben nincs helye Odinnak és családjának, a koboldoknak, a tündéreknek?

Hogy mindez sziklaszilárdan kiderüljön, ahhoz szükségem lenne a folytatásra, a Runelights-ra, amit könnyen lehet, hogy kénytelen leszek angolul abszolválni, mert ez még akkor se akaródzott megjelenni, amikor az Ulpius még létezett, hát még most... azért remélem, hogy valamelyik kiadó folytatja Joanne Harris magyar kiadását, ha a sok junk book kaphatott esélyt, akkor neki is kellene. Nem mutogatok a Librire, áá, dehogy.

Ui.: ááá, összeesküvést fedeztem fel! Ugye emlékeztek, hogy a Kékszeműfiú és az Urak és játékosok egy Malbry nevű városkában játszódnak? Hát a Rúnajelek is! Hűű!

Eredeti cím: Runemarks
Sorozat: Rúnajelek 1.
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2008
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Ár: 4000 Ft

Fogság

"A kollégiumot övező körfal mögött leanderek és estikék virágoztak. Alkonyatkor csak úgy ontották kábító illatukat. Ettől mindig valami különös nyugtalanság fogta el az intézeti lányokat, ami később sem csitult, hiszen a leszálló éjszaka édes-bűnös fuvallata, amit az apácák sem űzhettek el, újra meg újra felkorbácsolta a érzékeiket.
(...) De a tenger jelenléte a falak közt is érzékelhető volt. Oda is behatolt az a keserűsó illatú pára, mely a szivárvány összes színében pompázva gomolygott a levegőben. Amikor egy nagyobb párafelhő fennakadt valamiben, megremegett, majd szétszóródott, mint a szappanbuborék. Olykor a szellők távoli hangokat is beloptak a falak közé, egy halárus rikoltozását, egy macska nyávogását vagy gyerekek zsibongásának, veszekedésének a hangját. Többnyire azonban csak az apácák óránként felhangzó szomorú kántálása hallatszott. Csakhogy a fiatalság ott tör utat magának, ahol tud, ugyanúgy, mint azok a burjánzó gyomnövények, melyeket Giovanna nővér, a kertész verejtékes munkával se volt képes kigyomlálni a kertből."

Mariolina Venezia: Ezer éve itt vagyok

Ugye tudjátok, mire gondolok? Hát persze. Írni kellene az Ezer éve itt vagyokról, és megint egy bazi nagy monoszkóp virít a fejemben.
Úgy látszik, mostanában ugyanazokat a köröket futom; mire vért izzadva összekaparok pár sort a hetekkel ezelőtt olvasott könyvekről, megfogadom, hogy ilyet többet nem csinálok - és persze megint sikerült összehozni. Ráadásul az olasz írónő regényét erősen elhomályosítja az utána olvasott Napok háza és A titkos történet.
Nem, nem kell megint egy gigászi nyavalygást végigolvasnotok arról, hogy jaj, ez is egy lejárt szavatosságú könyv, annyi rossz könyvet olvastam idén blablabla, ugyanis az Ezer éve itt vagyok nem rossz, csak kellemes. Mi ez az ellentmondás, kérdezhetnétek. Hát az, hogy a kellemes könyveket jó olvasni, néha szükségem van az ilyenekre, de egy-két hónappal később csupán pár futó benyomás marad belőle az emlékeim között - azaz felejthetővé válik.

Szögezzük le: azért ez nem a Száz év magány testvérregénye, erre a szerepre sokkal jobban megfelel a Kísértetház, de Allende hálistennek meg sem próbál babérarató erőlködéseket tenni. Nem tudom, Venezia mennyire törekedett erre az összehasonlításra - ha már a cím erre utal, akkor roppant nagyzoló és gyermeteg -, de Márquez könyve sokkal komplexebb, összetettebb, messze túlmutat egy kedélyes családregény keretein. És ezt nem azért írom, mert Márquez férfi és kolumbiai, Venezia meg nő és olasz, a skatulyáknak - részemről - semmi köze a megítélésemhez. Egyszerűen jobb, és kész.
Mariolina Venezia tulajdonképpen biztonsági játékos; fogott egy rakás családi anekdotát, kicsit kiszínezte, felvázolta mögé a történelem árnyalakját banditákkal, háborúval, PVC-vel, meg ami kell, és kész az instant családregény. Kicsit ízetlen, mint a zacskós cipőfűzőleves, de néha baromi jól tud esni, és itt-ott még a hangulatát is elkaptam.
Többségében a szenvedés jött át; a nők általában dolgoznak, mint egy igavonó barom, próbálják felnevelni a gyerekeiket, miközben az élet és a kínlódás idő előtt öregasszonnyá koptatja őket. A pasik vagy akaratos óriáscsecsemők, vagy részeges disznók, esetleg szenvelgő értelmiségiek, de, azt hiszem, ebből a fajtából csak egy van. Az emberek képtelenek kiszakítani magukat ebből a végtelen körből - kivéve talán Gioiát, az utolsó leszármazottat. Vele történik valami spirituális-karmikus izé, amit nem igazán fogtam fel, túl földhözragadt vagyok hozzá. Mindenesetre, tanulság van, csak nekem nem akart levonódni.
Egyébként az Ezer éve itt vagyok erős hasonlóságokat mutat a Szerelmem, Rómával - nem csak abban, hogy olasz családregényekről van szó; a helyszín is közeli, a nyomorgó Dél-Olaszországban játszódnak (kb. száz kilométerre egymástól), és itt is szóba kerül Aldo Moro elrablása és meggyilkolása: ha jól emlékszem, Marciano egyik főszereplője az elkövető terroristacsoport tagja volt. Viszont lényeges és megkönnyebbülést okozó különbség, hogy az Ezer éve itt vagyok sokkal jobb könyv, még ha a postból nem is ez világlik ki.:)

Azt hiszem, kicsit kiöregedtem a könnyed, asszonyi családregényekből, meg úgy általában a korábban olvasott női szerzőkből - pl. Kate Morton, Katherine Webb, Kate Furnivall -, még fáradtan is egykaptafásnak és unalmasnak látom őket. Hogy ne csak csupa Kate-et soroljak fel, itt van a polcon Tracy Chevalier három regénye és rájuk se bírok nézni, pedig anno imádtam a Leány gyöngyfülbevalóvalt.

Ui.: valamiért szent meggyőződésem volt, hogy ez a könyv mágikus realista. Hát, nem az.:)

Eredeti cím: Mille anni che sto qui
Sorozat: Piros-fehér könyvek [nem tudom, mi a sorozat neve]
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2010
Ár: 3500 Ft

Én vétkem

"Nem tudom, miért tettem."

"Hanna bűnét egyszerre akartam megérteni és elítélni. Ehhez azonban túlságosan is borzasztó volt az ő vétke. Ha megpróbáltam megérteni, az volt az érzésem, nem ítélhető el olyan mértékben, amennyire voltaképpen el kellene ítélnem. Ha úgy ítéltem el, ahogy megérdemli, nem maradt tere a megértésnek. Mindazonáltal én meg akartam érteni Hannát; ha nem értem meg, valójában újra elárulom. Ezzel a dologgal képtelen voltam zöld ágra vergődni. Mindkettővel meg akartam birkózni: meg is akartam érteni, és el is akartam ítélni. A kettő azonban egyszerre nem ment." 

Bernhard Schlink: A felolvasó

(Próbáljunk meg összehozni valamit túlevéstől megzápult aggyal, aha.)

A könyv kicsi, de annál súlyosabb - olyan sok kérdést vet fel, hogy nem győzném felsorolni, és naná, hogy a válaszok már nem fértek bele. És van olyan kérdés, amire nem létezik válasz.
Nyugtalanító élmény volt olvasni A felolvasót; az író annyira beenged minket Michael Berg, a főszereplő fejébe, hogy a gondolatai a mi gondolataink lesznek, zaklatottsága átragad ránk és a gondok, titkok mázsás súlyként nehezednek ránk. Vele együtt leszünk megközelíthetetlenek, bizalmatlanok és rettentően magányosak. A végén pedig nincs katarzis, megoldás, csak egy kérdés: Miért?
Igen, ez egy olyan kérdés, amire nem létezik válasz.

Hosszú oldalakat lehetne írni a történetről, arról, hogy valószínűleg mindenki számára más a mondanivalója. Minek a regénye ez? Egy kamasz fiú bizonytalan léptű útkeresése? Egy megfejthetetlen nő kálváriája, önbüntetése? Egy kapcsolaté? A náci Németországé, a koncentrációs táboroké, a holokauszt, a német örökség regénye? Az ítélkezésé? A megbocsátásé vagy a feloldozás képtelenségéé?
Bernard Schlink (is) azt mutatja meg, hogy nincs fekete és fehér. Elítéled a háborús bűnösöket? Haha, te is az vagy - vagy az lehetnél. Mit tennél, ha egy kilátástalan helyzetben belebotlanál egy lehetőségbe, ami kiutat jelent? Mit tennél egy foglyokat őrző felügyelő helyében?
Nagyon kíváncsi lettem volna egy tükörregényre, Hanna nézőpontjára. Az elbeszélés alatt végig megfejthetetlen, titokzatos marad, Michael is a sötétben tapogatózik, amikor a nő motivációit próbálja kitalálni, a tetteit magyarázattal ellátni.

"Ugyanakkor megkérdem, és már akkor megkérdeztem magamtól: tulajdonképpen az én későbbi nemzedékemnek mit kellene vagy kell kezdenie a zsidók megsemmisítésének rémségeiről szóló információkkal? Nem hihetjük, hogy felfogható a felfoghatatlan, nem hasonlíthatjuk össze, ami összehasonlíthatatlan, nem szabad kérdezősködnünk, mert a kérdezősködő, még ha nem is kérdőjelezi meg a szörnyűségeket, mégis a beszélgetés tárgyává teszi, és nem olyan valaminek  fogja fel őket, amelyektől csak elborzadva, szégyenkezve és bűntudatosan érezve elnémulhat."

Habár a regény nagyon fontos történelmi kérdéseket boncolgat és merész kérdéseket tesz fel, engem jobban megfogtak a szereplők egyéni drámái, a részletek, gondolatok aprólékossága. A szenvtelen, tárgyilagos hangvétel ellenére nagyon megkapó, ahogy Michael Hanna mozdulatairól, a testéről beszél - még a történtek után sok évvel is süt belőle a szenvedély, az intimitás. Olyan, mint egy lehajtott fejjel, monoton hangon elsuttogott vallomás, amit valaki azért akar elmondani, mert nem bírja tovább cipelni.

(Mivel negyedórája elrévedő tekintettel és a hajamat csavargatva bámulom a képernyőt, inkább befejezem az erőlködést.) Megrázó, elgondolkodtató regény, olyan, amitől a belsőm összezsugorodik és átjár a tehetetlenség érzése.

Eredeti cím: Der Vorleser
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2009
Fordította: Rátkai Ferenc
Ár: 3000 Ft

"A nevetésben nincs édesség. Mindent felfal..."

"Mint már említettem, tökéletes nap volt. Ötvenöt év távlatából nehéz annak a néhány órának a repeső örömét érzékeltetni; kilencévesen az ember olyan sebezhető, hogy néha egyetlen szótól is kiserken a vére, és én még az átlagnál is érzékenyebb voltam. Szinte vártam, hogy elrontson mindent..."

Joanne Harris: Ötnegyed narancs

Minél hosszabb idő telik el egy könyv olvasása és a róla való írás között, annál "fakóbb" az élmény, küszködve keresem a szavakat, amelyek a legpontosabban adják vissza az átélt érzéseket. Az Ötnegyed narancs nem ilyen. Holnap lesz egy hónapja, hogy nekiálltam olvasni, de elég rágondolnom, és olyan erősen megrohannak az emlékek, mintha csak tegnap fejeztem volna be. Mintha én is átéltem volna azokat a rettenetes és mégis gyönyörű eseményeket.
Tudtam, hogy Joanne Harris jól bánik a szavakkal. Mágusként idéz fel olyan elemi benyomásokat, színeket, hangokat, illatokat, amik az ember legmélyére jutnak el, az ösztönök birodalmába. Oda, ahol az értelem, a civilizáció nincs jelen, csak a nyers ember, az, ami a maszk mögött van. Ősi érzések, amik néha kiszabadulnak a béklyóikból; a félelem, a gyűlölet, a birtoklás vágya.
Nem véletlenül ezeket emeltem ki.
Tudtam, hogy Joanne Harris nemcsak a színek-hangok-illatok hármas mágiáját birtokolja, hanem ismeri a hideg, számító téboly uralmát is, a könyörtelen játékosét.
Sőt, az is tudtam, hogy ismeri a nyers ösztönök hatalmát, hiszen minden könyvében megjelenik. Általában a felszín alatt fodrozódik, mint Öreganyó, a csuka "olajosan fénylő oldalának irtózatos szépsége". De az Ötnegyed narancsban elszabadul a pokol; olyan mélységig itatja át a harag és a gyűlölet, hogy perzseli az ember bőrét. És a gyűlölet lángja soha nem alszik ki; átokként, a génekbe kódolva öröklődik, úgy adja át egyik generáció a másiknak, mint egy házat vagy egy birtokot. Ebből élsz, ez az örökséged. Ez vagy te.

"Elég, ha egyszer említi a Dartigen nevet, és gondosan, kemény munkával felépített életem összeomlik...Talán túlzásnak hangzik. Pedig nem az. Les Laveuses-ban most is élénken emlékeznek a háborúra. Vannak, akik még mindig nincsenek beszélő viszonyban. Denise Mouriac és Lucile Dupré, Jean-Marie Bonet és Colin Brassaud. Aztán ott volt pár éve az az eset Angers-ban, amikor egy legfelső emeleti lakás feletti szobába zárva találtak rá egy öregasszonyra. A szülei zárták be oda 1945-ben, amikor rájöttek, hogy együttműködött a németekkel. A lányuk akkor tizenhat volt. Ötven évvel később szabadult ki, amikor az apja végre meghalt. De közben megöregedett és megőrült.És azok az öregemberek, akiket - némelyiket nyolvan-, kilencvenévesen - háborús bűnökért zártak börtönbe? Vak, agylágyulástól megzavarodott, beteg öregembereket, akiknek petyhüdt arcán értetlenség ült. Képtelenség elhinni, hogy valaha fiatalok voltak. Lehetetlen véres álmokat képzelni a törékeny, feledékeny koponyákba. Törjük szét az eszközt, és a lényeg kisiklik az ujjaink közül. A bűn önálló életre - igazolásra - kel."

Ez párosul Harris megszokott, már-már boszorkányos hangulatával. Elképesztő kombinációt hozott létre, mint amikor egymással elegyedik két, egymástól távol álló íz. Amikor befejeztem, legszívesebben azonnal újra kezdtem volna, hiányzott ez az utált-szeretett világ, Framboise világa, gyerekkora. Nosztalgiát éreztem a múltja iránt, pedig nem is velem történt. Annyira élő a történet, hogy akár igaz is lehetne - nem lepődnék meg, ha Harris valós elemeket alkalmazott volna.

Feleslegesnek érzem, hogy leírjam, miről szól a történet, pontosabban annak kerete. Nem az a lényeg, hol játszódik, kik a szereplők. Talán még az se, hogy mi történt. Mennyire apró, halálos titok, merengtem el rajta. És mire képesek, akkor is, ha rejtve maradnak, akkor is, ha kitudódnak. Az apró titkok istene, az övé ez a regény.

Ui.: egy apró fricska az elszállt gasztromániásoknak:
"Aztán jelent meg a cikk. Én magam nem olvastam; olyan képeslapban jelent meg, amely az ételt a stílus velejárójának tekinti – Idén mindenki kuszkuszt eszik, drágám, az olyan de rigueur –, míg számomra az étel egyszerűen csak étel, az érzékek számára élvezet, gondosan megszerkesztett mulandó dolog, akárcsak a tűzijáték, néha kemény munka, de nem olyasmi, amit komolyan kell venni; az isten szerelméért, nem művészet! Fent be, lent ki."


Eredeti cím: Five Quarters of the Orange
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2003
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Eredeti ár: 2480 Ft

A vörös ház

"Az igazság kimondása mocskos dolog lehet."

Francesca Marciano: Szerelmem, Róma

A munkahelyemen azt hiszik, csupa szerelmes könyvet olvasok; itt volt a Szégyenlős szerelem, most meg a Szerelmem, Róma. A magyar elkeresztelések nem éppen témamegjelölőre sikeredtek, előbbinek Želary, utóbbinak Casa Rossa az eredeti címe, amelyek teljesen helytállóak a két regény cselekményét tekintve.
A Casa Rossa a regényben szereplő család otthona, vagy inkább kiinduló-és végpontja. Itt kezdődik minden a festő nagyapával, Lorenzóval, aki az elhagyatott, romos tanyaházból impozáns udvarházat varázsol, és itt ér véget az unokájával, Alinával, aki azzal próbálkozik, hogy lezárja a családjukhoz, főleg a nőkhöz kötődő balsorsot. Tényleg átok ül-e Casa Rossa lakóin?

Kissé misztikus, színes-szagos, fűszeres családregényre számítottam, erőteljes érzelmekkel. Az Ulpius nemcsak a címmel, hanem a fülszöveggel is rosszul bánt; amellett, hogy kicsit spoileres [bocsánat, hogy az Elkezdtem-postba nem írtam bele, akkor kezdtem olvasni a könyvet és nem sejtettem, hogy a közepe-vége felé eső fordulatokat is leírták], nem érzékeltem a "nemes tradíciókat" és "sötét babonákat", amiket ígér. Ez egy nagyon is realista családtörténet három generáció félresiklott, toldozott-foldozott életéről, a történelmi és politikai eseményekkel tarkítva.
Tegnap este azon filozofáltam - miután befejeztem a könyvet és kicsit leülepedtek az élményeim -, hogy nem volt ez rossz könyv, de különösebben jó se. Olyan... dühös. Elkeseredett, bűntudattal teli, mint a szereplők többsége. Még én is mérges lettem, főleg Albára és Isabellára, kettejük esete erősen összefügg. Alba volt a könnyebbik eset (nekem), a szertelen, felelőtlen királylány-voltával, az önzésével. A legnagyobb probléma, hogy nem foglalkozott a lányaival, nem volt képes az azt érzelmi hátteret biztosítani, amire támaszkodva Isabella és Alina kiegyensúlyozott felnőttekké válhattak volna. Nem fogok konyhapszichológiához folyamodni, de valószínűleg ehhez köthető, hogy Isa (agresszivitása ellenére) mindig valaki befolyása alatt állt és az egész személyisége ennek megfelelően változott - méghozzá fanatikus hittel. Iszonyú önző és kíméletlenül áttapos bárkin, hogy elérje a célját. Alinát nagyon sajnáltam, amiért nem volt képes nemet mondani és hagyta, hogy újra és újra széthulljon miatta az élete. A végén rettenetesen felhúztam magam ezen a romboló kapcsolatrendszeren és alig vártam, hogy véget érjen a könyv.

"A délután legcsöndesebb időszakában sétáról jöttem vissza, és a nappali kanapéján találtam: könyve a cipője mellett a földön, lélegzetvétele mély álomtól nehéz. A konyhába mentem, a tiszta konyharuha alá kukkantottam, ahol az agyagedényekben levegős gombócként kelt a kenyértészta. Az élesztő átható szaga csípte az orromat.Aznap este a konyhaasztalnál vacsoráztunk. Levest ettünk ropogós kenyérrel és sajttal, az égő fa füstje és a frissen sült kenyér illata melengette a helyiséget."

Emellett a nemrég olvasott Ötnegyed narancs bombasztikus árnyékot vetett rá (ezért nem szoktam egymást követően hasonló könyveket olvasni). Akaratlanul is összehasonlítottam a két történetet és a két írót. Joanne Harris sokkal jobban bűvészkedik az érzelmekkel (és ezáltal velem) és jobban is képes ezeket érzékeltetni. Azaz jobb ember-és életismerő és író, mint Francesca Marciano, legalábbis számomra. Az Ötnegyed narancstól földhöz vertem magam a gyönyörűségtől, a Szerelmem, Róma éppen csak meghessegetett a szépecske képeivel. A Puglia-életérzés ( ha van Toszkána- és Provance-életérzés, pugliai miért ne lehetne?) nagyon átjött, szerintem a hangulatfestés jobban megy Marcianónak, mint az emberi kapcsolatok ábrázolása - de ez totálisan szubjektív, az értékelések alapján a legtöbb olvasóját sikerült meggyőznie. Engem sajnos nem.

Eredeti cím: Casa Rossa
Kiadó: Ulpius
Kiadás éve: 2006
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Ár: 2580 Ft

Burgbéli krónikák 3.

" - Ugye, nem két láb az, mi kilóg az autódból?"

Janet Evanovich: A szingli fejvadász 3.
Értékelés: 4.8 vén fütyiorrú az 5-ből
Kedvenc karakter: mindenki

Mindig az a legnehezebb, ami a legegyszerűbbnek tűnik: Stephanie-nak ezúttal Moses Bedemierre, mindenki Mo bácsijára kell vadásznia, aki fagylaltozót működtet. Stephanie-t ezért mindenki megutálja Trentonban, aki abszolút nem tehet arról, hogy Mo szabálysértést követett el. Ahogy arról sem, hogy lépten-nyomon pitiáner drogdílerek tetemébe botlik....

Stephanie Plum a túlélési csajoskönyv: mindig arra az esetre tartogatom, amikor tele a topánom mindennel és mindenkivel, és azokat se tűröm meg a közelemben, akiket szeretek. Ez a dinka, szeretnivaló csaj mindig jobb kedvre derít.
Már említettem, de ebben a kötetben még jobban látszik, hogy kicsit olyan, mint Bridget Jones, csetlik-botlik, ötszázszor leégeti magát, van egy kis súlyfölöslege, utál korán kelni és egészséges (pl. a tofut értem most alatta) ételeket enni. Egyszóval olyan, mint mi, totál hétköznapi ember, és néha nagyon jólesik olyan szereplőkről olvasni, akik nem néznek ki istenien és/vagy nem istenien okosak vagy valamilyen okból "kiválasztottak". Ennél a könyvnél elfelejtettem megemlíteni, de Vince és Joy is ugyanilyen halandó emberek, gondoljunk csak Vince munkájára.
Lula beszédstílusa is jobban kibontakozik, ahogy egyre fontosabb karakterré növi ki magát, a vén fütyiorrú sztereotíp szófordulat is neki köszönhető, nem lehet nem röhögni rajta. És ezek a burgbéli vénemberek és öregasszonyok! Elképesztően elevenek, ízekre szedik az összes embert, valóságos arzenált tartanak a lakásukban, ráadásul hajlott koruk ellenére roppant fürgék. A többiek is hozzák szokott formájukat, Morelli (vonatozás...:) viselkedésében némi változás áll be, ami erőteljes aggodalmat vált ki Stephanie-nál, Rangerről is kicsit többet tudhatunk meg, de marad a veszélyes-feketeruhás-fülbevalós kubai figurájánál.
Tehát ez a kötet is jóformán ugyanolyan, mint a sorozat előző részei: aranyos, vicces, némi lövöldözéssel megspékelve, tökéletes kikapcsolódás.
Ui.: Egyvalamit nagyon szeretnék egyszer: Stephanie anyukájánál vacsorázni. Azóta is kívánom a csokis püspökkenyeret....
Hogy a negyedik rész megjelent-e új kiadásban, nem tudom, ennek a hátlapján ott virít a soron következő rész rózsaszín borítója. Valamikor a Beholder honlapján meg lehetett rendelni az ő kiadásukban - én is így csaptam le rá -, jelenleg "elfogyott" van mellé kiírva. Egyébként érdekes ennek a sorozatnak a sorsa: az első három részt keresztül-kasul mindenki kiadta, de a többit valamiért büdös megjelentetni.

1. rész:
Egy - mérgezett a meggy - Magvető sárga kis Albatrosz sorozat (a borítótól kiver a víz) (1997)
A szingli fejvadász 1. - Ulpius-ház (2008)
Egy fejvadász - Ulpius-ház (2011)

2. rész:
Kétesélyes játszma - Beholder (2001)
A szingli fejvadász 2. - Ulpius-ház (2007)
Két ravatal - Ulpius-ház (2011)

3. rész:
Hárman a pácban - Beholder (2004)
A szingli fejvadász 3. - Ulpius-ház (2008)
Három díler - Ulpius-ház (2011)

4. rész:
A négy fejvadász - Beholder (2004)
Négy lövés - Ulpius-ház (2012)

Ui2.: A TÖBBI RÉSZT IS ADJÁTOK KI! MOST AZONNAL!!!! Nézzétek meg, mennyi van!

Eredeti cím: Three to get Deadly
Sorozat: A szingli fejvadász 3.
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2008
Fordította: Merényi Ágnes
Ár: 3000 Ft