Gyönyörű barlangok

"Clarissa bűntudatosan  áll a virágokkal kezében, reméli, hogy a sztár ismét megmutatja magát, és szégyenli magát miatta. Nem szokott hírességeket körüludvarolni, nem jobban, mint akárki más, de magához vonzza a hírnév aurája - nem is a hírnévé, inkább a halhatatlanságé -, amelyet egy filmsztár jelenléte áraszt egy lakókocsiból a MacDougal és Spring Street sarkán. Ez a két lány, aki itt áll mellette, húszéves lehet, ha nem fiatalabb, határozottan testesek, egymásba karolnak, a kezükben különböző leértékelt áruházak színes szatyraival; ez a két lány középkorú lesz, majd megöregszik, elfonnyad vagy felfúvódik; a temetők, amelyekbe temetik őket, előbb-utóbb romkertté válnak, fű növi be a sírokat, és éjjelente kutyák kószálnak közöttük; és amikor már nem marad más ezekből a lányokból, mint néhány ezüst fogtömés, a lakókocsiban lévő nőre, legyen akár Meryl Streep, Vanessa Redgrave vagy Susan Sarandon, még emlékezni fognak. Létezni fog archívumokban és könyvekben, hangját más értékes és féltve őrzött tárgy között tárolják. Clarissa úgy dönt, ad magának még tíz percet, hogy itt álljon, mintha ő is a rajongók egyike lenne, abban a reményben, hogy látja előbukkanni a sztárt."

Michael Cunningham: Az órák

Megvolt az idei első nagy hűha-élmény: ahogy tavaly az Ötnegyed narancs, idén Az órák - nem bánnám, ha ebből rendszer lenne. Továbbá, az idei év Virginia Woolf jegyében telik, bár magától az írótól rég olvastam, de fő a kellemérzet. Imádom, ahogy az egymást követő olvasmányok szépen egybecsengnek, hogy erőlködés nélkül fel vissza tudok gondolni VW naplójának egyik sorára vagy életének valamelyik szereplőjére.
Arra is gondoltam, hogy ezt az élményt megtartom magamnak, rákuporodom, mint egy vadászó macska a zsákmány-játékára. Imádom, ahogy Scott Cunningham látja az életet, a saját, csillogó szűrőjén (a szemüvegén?) át, amitől a legjelentéktelenebb dolgok - ő Az Apró Dolgok Istene - is új színt, új jelentést kapnak. Gyönyörű, gyönyörű, egymásba indázó mondatok végtelen körhintajátéka, az ő előadásában olyan az élet, mint egy színesen villódzó kaleidoszkóp, tükörcserepek lángra lobbanó kavalkádja. És gyönyörűen fonja össze a szálakat, mint egy pozitív előjelű Klóthó.
Reggelente azért vártam, hogy felülhessek a fűtetlen trolira, hogy tovább olvashassam. Egyébként az olvasás szeretetéről is szól a regény, az irodalom vélt vagy valós nagyságáról, entitásáról. Majdnem biztos, hogy olyan anya lennék, mint Laura - csak még egy oldal erejéig ne kelljen felkelnem az ágyból, lemenni a lépcsőn és szembenézni azzal az érzéssel, hogy nem vagyok a helyemen, hogy más akarok lenni.
Érdekes, hogy mindhárom szereplőben ott motoszkál egy kényelmetlen érzés - hogy lehetett volna máshogy. A kétely, hogy régen, a múltban másfajta döntés kellett volna meghozni. Vajon tényleg elég ennyi, tényleg ez vagyok én? Mindhárom szálat belengi az elmúlás szaga, még Clarissáét is, aki egész nap dédelgeti magában a júniusi reggel szeplőtelen életörömét. Imádtam ennek a nőnek a fejében lenni.

Miről szól ez a regény? Hirtelen feltűnő és tovakúszó érzésekről. Szikrányi gondolatokról. Pillanatnyi szépségről, soha nem múló fájdalomról. Rólam és még sokakról. Az életről általában.

Eredeti cím: The Hours
Sorozat: Ulpius Klasszikusok
Kiadó: Ulpius-ház
Fordította: Tótisz András
Ár: 2480 Ft