Vanessa és a nővére

"-... Tea, pirítós, kellemes kandallótűz és francia regények... olyan csábító volt mindez, úgy szerettem volna ezek társaságában eltölteni a délutánt! Hirtelen felötlött bennem, ha összeházasodnánk, minden délutánom ilyen lenne, és mielőtt még meggondolhattam volna, már ki is mondtam...
- Megcsókoltad?
- Pfuj! - Lytton a kezébe temette arcát.
A csóknak még a gondolatától is irtózott. Szemmel láthatóan halálosan megdöbbent, mi több, felháborodott azon, hogy Virginia elfogadta az ajánlatát. Ezt igazán nem várta tőle. Őszintén szólva én sem.
- Mihelyst kimondtam, rádöbbentem, hogy én ízig-vérig buzeráns vagyok! Soha nem lennék képes elvenni egy nőt - jajdult fel. - Különösen nem egy olyat, mint Virginia!
- Megértelek."

Priya Parmar: Vanessa és Virginia

Az Alexandra jó érzékkel választja ki a színvonalasabb női regényeit - legalábbis azt a pár darabot, amit én olvastam:P -, Paula McLain és Naomi Wood Hemingwayhez kapcsolódó írásai után itt van nekünk Priya Parmar és Virginia Woolf, illetve Vanessa Bell.
Nem kevés cidrizést éreztem, amikor átvettem a rendelést, de a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult. Nem hiszitek el, de körülbelül azt az élményt adta a Vanessa és Virginia, mint A párizsi feleség anno; szép, érzékeny hangvételű regényt, amit élmény és kikapcsolódás olvasni.
Azért is jó ilyen könnyed, mégis informatív kötetekhez nyúlni, mert jó eséllyel felkeltik az érdeklődést a történet tárgya iránt, kicsit "lefaragnak" a köztünk lévő távolságból (az senkit ne tántorítson el, hogy Hemingwaytől még mindig az egy szem Vándorünnepet  olvastam - esküszöm, hogy idén változtatok ezen!), ezért ajánlom a Vanessa és Virginiát és társait nemcsak azoknak, akiket érdekel az adott híres személy életműve, hanem a tartalmas szórakozást keresőknek is - aztán, ki tudja, mihez hozzák meg az étvágyat.

Napló-, ill. levélregény formájában ismerhetjük meg Vanessa és Virginia Stephen életét, az egymáshoz kötődő bonyolult, összetett viszonyukat. A naplórészletek fiktívek, Vanessa nem vezetett naplót (ha jól emlékszem...), de a fennmaradt levelek, egyéb dokumentumok, a temérdek Virginia Woolfról szóló életrajz alapján elég részletes képet lehet alkotni a nővéréről is, mondhatni, az írói képzeletnek kevés bebarangolni való "tér" marad.
A szerző az adott korra, a későviktoriánus Anglia változásaira is ad némi kitekintést. A négy Stephen-testvér szüleik halála után a kevésbé előkelő, bohéman züllékeny Bloomsbury negyedben bérel közös házat. Leslie Stephenről ellentmondásos apakép rajzolódik ki a szakirodalom alapján, de az mindenképpen a javára szól, hogy a lányait is színvonalas oktatásban részesítette, nem arra nevelte őket, hogy vigyorgó szobadísz-feleségek és kirakatanyák legyenek. A négy fiatalban egyesül a műveltség, a művészetek iránti érzékenység és tehetség, valamint az újra, a változásra való szomjazás. Elhatározzák, hogy csütörtökönként baráti összejöveteleket szerveznek, amelyek csakhamar a fiatal értelmiségiek vitaestjei lesznek. A később Bloomsbury-körnek elnevezett társaságnak meggyőződése, hogy nagy dolgokat visznek véghez, változást hoznak létre, megtörik a konvenciókat - az összejöveteleken csak úgy repkednek a "buzeráns" és az "ondó" szavak.:D Milyen érdekes, hogy tulajdonképpen igazuk lett, bár ekkor még csak az egyikük, E.M. Forster írt és adott ki regényt (irigyek is rá:D). Bár elég valószínű, hogy más, hasonló csoportosulások is ezt képzelték magukról, mégsem tudunk róluk fikarcnyit sem - elképzeléseiket elsöpörte az idő és a történelem.

Vanessa Bell. George Charles Beserford fényképe,
1902.
Forrás

Térjünk át Vanessára. Tetszik nekem ez a lány; színekben, textúrákban gondolkodik, a hasonlatai mind a festészethez kötődnek. A szülők halála után ő a család szilárd tartóoszlopa, aki figyel a többiekre, befizeti a csekkeket, megszervezi az összejöveteleket, az utazásokat. Közben minden idegszálával próbálja önmagát mint művészt meghatározni, ami nem egyszerű a máris elnyomó Virginia mellett.
Gyakran előfordul, hogy a zseniális alkotók magánemberként, a hétköznapokban... elviselhetetlenek. Vagy szimplán kiállhatatlan a természetük, vagy az eszméik teszik tönkre a szociális hálójukat, vagy a zseniális műveket eredményező, ám ingatag szellemi állapotuk és érzékenységük teszi próbára a kapcsolataikat. Virginia Stephenre egy kicsit mindegyik igaz. Vanessa az ellenpontja, a kikötője, a riválisa, a másik fele, világának elválaszthatatlan része. A nővére iránt érzett szeretete rendkívül összetett (nem kevés abnormális elemmel), emellett olyan pokoli féltékeny, mint egy kisgyerek. Muszáj megszereznie, ami az övé, muszáj jobbnak lennie nála. Vanessának nagyon nehéz dolga van - gondoskodnia kell a testvéreiről, meg kell találnia önmagát nőként és művészként. Végig az volt az érzésem olvasás közben, hogy Nessa próbál keresni egy sarkot, ahol végre kiegyenesedhet és kifújhatja magát - hogy ő mint egyedülálló személy létezzen, nem pedig kontextus.

"A rettenthetetlen Vanessa péntek esti partit adott, hogy ellensúlyozza a mi nehézkes csütörtöki összejöveteleinket. Ő maga egyébként nem kötelezte el magát egyetlen művészeti irányzat mellet sem: a vizuális művészetekbe vetett hitének dogmáit sokféle művészeti vallás tételeiből válogatta össze. A szalonja sem preferál egyetlen hitvallás vagy művészeti módszert sem, inkább a törekvést, az erőfeszítés értékeli. Erőfeszítés és fegyelem az ő ikercsillagai."

A szeretet és a megbocsátás nem ugyanaz - írja a regény utolsó levelében a testvérének. Ha a helyében lettem volna, nem biztos, hogy a világirodalomnak része lenne a Mrs. Dalloway vagy az Orlando. Nessa lemondásokkal teli, nehéz utat tesz meg, mire sikerül függetlenítenie magát a körülötte lévő emberektől és rájön, hogy "Mindvégig önmagamra vártam." Sokáig tartott, mire megszületett Vanessa Bell és nem félt elhinni, hogy ér annyit, mint a többi ember.
Néhány gonosz megjegyzés: eközben úgy várják Leonard Woolfot Srí Lankáról, mint a Messiást, a gyönyörű és zseniális Virgnia méltó párját. Szegény ember.
Tudom, rettenetesen gonosz vagyok, de Virginia Woolfot maximum angol viszonylatban lehet szépnek nevezni. Habár rendkívül illusztris családdal bírt - a dédmamának Disraeli és Tennyson írt levelet, Elizabeth Barrett-Browning Leslie Stephennek ajánlotta az Aurora Leigh-t -, egy lengyel nagymama nem vált volna a hátrányára.

Nagyon jó kis könyv a Vanessa és Virginia, "irodalmi csemege", amit jóízűen lehet ropogtatni, de akár "irodalmi lányregény"-nek is lehetne nevezni. Sose fogom elfelejteni, milyen megkönnyebbülés volt Vanessa színes, gyengéd narratívájába burkolózni a fáradt év vége felé.

Ui.: Nessa talán nem sejtette, de előfutára volt egy 21. sz.-i "toposznak", "a nő és meleg férfibarátja" formációnak - a fenti párbeszéd közte és Lytton Strachey újságíró között hangzik el. Lytton végig Nessa támasza volt a nehéz időszakok alatt. Jót mulattam, amikor Nessa azt írja, hogy "... átjött Lytton, és jó sok tortát megettünk.":)

Ui2.: Örültem volna, ha a kiadó nem viszi túlzásba az antikolt mályvaszínt a dizájnban, elég nyálasra sikeredett. Az eredeti kiadás színvilága sokkal kiegyensúlyozottabb.

Eredeti cím: Vanessa and Her Sister
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2015
Fordította: Getto Katalin
Ár: 3700 Ft