Tigrisharapások

"A legtöbb író a saját életéből veszi a kellékeket és a jeleneteket. Az én Henriettám például szerény vacsoráját minden este kék tányéralátétre helyezi, és tömör, míves, olasz rozsdamentes acél evőeszközökkel fogyasztja el. Fura, kis részlet, sehogyan sem illik, úgy tűnik legalábbis, egy olyan nőhöz, aki a Brawny papír törlőkendők kuponjait vagdossa, de felkelti az olvasó figyelmét. Legalábbis remélem, hogy így lesz."

Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve

Alkoholizmus. Gerincferdülés. Heroin. Sivatag. El Paso, New York, Új-Mexikó, Texas, forróság, por, apácák, palacsinta, orvosi rendelő, sürgősségi, Chile, mosodák, gyönyörű nők, erőszakos, züllött férfiak, gyermekbántalmazás, kilátástalanság, magány, halál, szegénység.

Ezekkel a címszavakkal lehetne jellemezni Lucia Berlin első magyarul megjelent novelláskötetét, amely az egyik írás kissé pimasz címét viseli: ugyan miért akarna valaki a bejárónőkről, pontosabban a bejárónőknek írni? Kit érdekelnek azok az emberek, akik mások szennyesét mossák (engem. A hétköznapi emberek hallatlanul érdekesek számomra. Milyen mintás a tányérjuk, mit csinálnak lefekvés előtt, mire gondolnak munka közben.)? Nem túl piacképes koncepció, akkor biztos botrányok tucatjáról lebbenti fel a leplet, mint egy áporodott szagú lepedőt.

Azért is érdekelnek az ilyen történetek, mert képtelen vagyok elképzelni, miért alkalmaz valaki bejárónőt. Persze, vannak ésszerű kivételek: betegség, nagy család stb., de én képtelen lennék elviselni, hogy más a cuccaim között matasson, arrébb rakja a vízforralót és elégedetten fedezze fel a könyvek mögötti vékony porréteget, mert azt a területet bizony nem szoktam hetente letörölgetni. Nagyon kényes erőviszonyok uralkodnak a háziak és a háztartási alkalmazottak között, ahogy A Segítségben is szó esik róla.

"A világ halad a maga útján. Alig számít valami, ugye? Úgy értem, alig számít igazán. De néha, még ha csak egy pillanatra is, részesülünk a kegyelemben, és elhisszük, hogy van, ami számít, nagyon is."

Kicsit elkalandoztam. Szóval, Lucia Berlin kötetét könnyű pár szóval jellemezni, az írások világa elég szűk, ugyanazon elemek, motívumok, nevek ismétlődnek benne - bár előfordul, hogy ugyanaz a név nem ugyanazt az embert takarja és fordítva - és a kötet végén található rövid bemutatás nélkül is könnyű rájönni, hogy a nagy részük (ha ugyan nem minden) önéletrajzi ihletettségű - és, ha ez így van, akkor Luciának nagyon szomorú, magányos, küzdelmes élete volt.

Habár nagyon szerettem ezt a könyvet, közel hatszáz oldalnyi nehéz pillanatról elég megterhelő volt olvasni; a legtöbb írásban jelen van a magány, a fájdalom valamilyen mértékben, de néhány, mint a Feljegyzések a sürgősségiről, 1977; a Carmen vagy a Mijito olyan gyomrosokat vitt be, hogy szinte émelyegtem, pedig általában szeretem az efféle realizmust, még vidoran is olvasom, hiszen a való élet is ilyen.

A másik nagy erős érzés, ami áthatja Berlin prózáját, a nosztalgia; úgy ír a sivatagról, az egész "tex-mex" éráról, hogy az embernek rögtön kedve támad egy road tripre, mintha csak itt lehetne igazi, jó életet élni; az ételek, a caliche szaga, az emberek közvetlensége, a vibráló hőség a Paradicsommal határos helynek tüntetik fel az írónő gyermekkori helyszíneit.

Az első pár novellánál volt némi hiányérzetem, mintha Berlin megspórolta volna a befejezést, nem zárta le a történeteket. Emiatt hamar elmúlt a Katherine Mansfieldhez való hasonlóság érzése, az ő történeteinek sokkal feszesebb az íve, tökéletesre csiszoltak, Berlin csúnyán mondva sokkal hétköznapibb, nyersebb a stílusa - de ez nem von le az értékéből, nem a semmiért nyerte el az American Book Awardot. Később, az olvasás során elmúlt ez a hiányérzet, vagy hozzászoktam a szerző ritmusához, vagy a többi novellánál már kiküszöbölte ezt a hibát.

Abszolút jó döntés volt, hogy nem halogattam tovább a beszerzését.

Ui.: Amerikában miért nincs az embereknek mosógépe?...

Eredeti cím: A Manual For Cleaning Women

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2018

Fordította: Bíró Júlia

Ár: 3700 Ft

Semmi kis életek

"Szépség vibrált abban az őszi levegőben, meg az izzadt, fiatal testekben, a sáros lábakban, szépek voltak az erős fiatalemberek, amikor előrevetették magukat, hogy nagyot csattanjon a labda a homlokukon; szép volt az üdvrivalgás, ha gólt lőttek, a térdre hulló kapus. Voltak napok - Olive erre tisztán emlékezett -, amikor Henry hazafelé menet fogta a kezét, középkorú emberek voltak, életük delén. Vajon volt annyi eszük, hogy az ilyen pillanatokat csendes örömmel fogadják? Aligha. Az emberek akkor és ott többnyire nincsenek eléggé tudatában annak, hogy most élik az életüket. Neki viszont megmaradt ez az emlékkép, valami egészséges, tiszta dolog képe. Talán ez a legtisztább emlék, amit őriz, a focipálya mellett töltött pillanatoké, mert vannak más emlékei is, amelyek nem ilyen tiszták."

Elizabeth Strout: Kisvárosi életek

Úgy tartalékoltam ezt a könyvet a polcomon, mint mások a malacpersely tartalmát; tudtam, hogy nem szabad rögvest nekiesni és felfalni, hanem el kell tenni ínségesebb időkre [hogy még teljesebb legyen a képzavar], az utolsó Strout különleges figyelmet érdemel.

Ahhoz képest, hogy az írónő összes magyarul megjelent regényét olvastam - vagyis azt hittem, tudom, mire számíthatok -, a Kisvárosi életek tartogatott meglepetéseket.

Kiment a fejemből, hogy nem regényről, hanem egy laza szövésű novellafüzérről van szó, amelyeket az idős matektanárnő, Olive Kitteridge alakja kapcsol össze; vannak történetek, ahol főszereplő és az ő életét ismerjük meg, van, ahol csak cameózik és érintőlegesen esik róla szó. A műfaj nem vett el a kötet élvezeti értékéből, a legtöbb olvasóval ellentétben - illetve az olvasók általános fogyasztói elvárásával szemben - szeretek novellákat olvasni, csak egy kicsit meglepődtem.

Na, azon viszont nagyon, hogy mennyire depresszív a történetek hangulata, főleg azoké, amelyekben Olive a központi alak.

Olive Kitteridge nem egy kedves ember, sőt, piszkosul nehéz természete van. Kevésbé polkorrekt megfogalmazásban: egy elviselhetetlen banya. Most kicsit gonosz leszek hozzá, mert alaposan megrugdosott olvasás közben, valószínűleg nem véletlen, hogy pont matematikát tanított, ilyen rettegett tanárt - egy ponton a fia megemlíti, hogy ő volt a legfélelmetesebb az egész iskolában -mondjuk irodalom szakkal nehéz elképzelni. A novellák nagy része retrospektív, ezáltal a fiatal Mrs. Kitteridge-t is megismerjük, már akkor se volt kellemes természetű; házsártos, ingerlékeny, intoleráns, összeférhetetlen, nem-találom-a-helyem-utálok-mindenkit, a legtöbb ember halálosan idegesítette. A mindenki kedvence, közmegegyezéssel cukinak kikiáltott férje is - ezt a típust halálosan ingerlik a jó kedélyű, szelíd természetű emberek.

Rettenetesen keserű érzés volt Olive-ról olvasni, mert magamat láttam benne. Talán ezért nem volt nehéz a mérgezett tüskékből álló páncél mögé látnom; itt egy nő, aki korán ráébred, hogy nem azt az életet éli (vagy nem úgy éli az életét), ahogy szerette volna; a gyorsan pörgő hétköznapok észrevehetetlenül felmorzsolták az erejét, elrejtették az apró figyelmeztető jeleket és kialakult egy helyzet, amiből nincs visszaút maradandó károsodás nélkül. Óriási frusztrációt okoz benne a kényelmetlenség érzése, az, hogy tudja, mi a probléma, de nem tud (vagy már nem lehet) változtatni rajta. A frusztráció dühvé kristályosodik és kiutat keres magának, ezért Olive mindenkibe belemar maga körül - hogy képes-e felülkerekedni a keserűségen, az csak a kötet végére derül ki. 

A nem ilyen életet akartam érzése, az örökös visszakanyarodás a hol rontottam el kérdéshez szinte az összes novellára jellemző, állandóan ott lebeg a megbánás réme, amit nem lehet örökké az agyunk hátsó zugába szorítani. Mindenki azt hiszi, hogy neki majd sikerülni fog. Aztán mindenki elcseszi. Mindenki magányosan néz szembe a napok romjaival és kevesen hagynak valós nyomot a világban. Valójában minden csak illúzió.

Annak ellenére, hogy mennyire lehangoló volt - senki nem szereti, ha emlékeztetik jelentéktelen kis porszem mivoltára és az elcseszett életére -, szerettem olvasni ezt a könyvet, mert igazi. Igazi emberekről, a valós életről szól, a "kis durranásokról", mások számára jelentéktelen, nekünk viszont kulcsfontosságú eseményekről/jelenségekről, amelyek alapjában változtatják meg a "nagy durranásokhoz" (házasság, gyerekek, hivatás) való hozzáállásunkat.

Eredeti cím: Olive Kitteridge

Kiadó: General Press

Kiadás éve: 2010

Fordította: Szieberth Ádám

Eredeti ár: 2800 Ft (sajnos nem nagyon lehet már kapni, úgy vettem észre)

Sötétkékmajdnemfekete

"Akarom, hogy tudd, amikor először láttam Chollyt, az olyan volt, mint a gyerekkorom összes színe  azokból az időkből, amikor mi, gyerekek elmentünk bogyót szedni temetés után, és én a vasárnapi ruhám zsebébe tettem néhányat, persze szétnyomódtak, és összemaszatolták a csípőmet. Az egész ruhám bíborvörösben pompázott, soha többé nem jött ki. Belőlem sem. Mélyen bennem ott dolgozott a bíborvörös. És a limonádé, amit Mama készített Papának, aki hazajött a földről. Hűvös volt, sárgás, magok úszkáltak a mélyén. És az éjbogarak zöld csíkja a fákon a költözésünk éjszakáján. Az összes szín bennem lakott. Csak úgy. Amikor Cholly jött, és megcsiklandozta a lábamat, az olyan volt, mint a bogyók, a limonádé, az éjbogarak zöld csíkja, minden együtt. Cholly sovány volt akkor, a szeme világított. Úgy fütyült, hogy beleborsódzott a hátam."

Toni Morrison: Nagyonkék

Azért sokkal kellemesebb érzés rácsodálkozni egy régóta (hat éve...) halogatott regény nagyszerűségére, mint keserűen csalódni. Nem is tudom, miért halogattam eddig Toni Morrisont, amikor két könyve (ez és a Szerelem) is megvan, és minden előrejelzés szerint tetszenie kell, nem véletlenül hörcsögöztem össze őket. A felfedezés örömére felhajigáltam a kívánságlistára még kettőt.

V. mondta, hogy Auster Láthatatlanja milyen kemény könyv, szerintem meg nem, valósággal lubickoltam benne. Nekem a Nagyonkék volt durva, a rengeteg tönkrement-tönkretett, nyomorult élet, a rosszul kezelt, még rosszabb helyzetet eredményező konfliktusok, ahogy a kezdeti boldogságot lassan elkoptatja a nehéz élet, az örökölt nyomor, a nemtörődömség, ahogy az öntudatlanul átvett minták elkezdenek dolgozni és elhomályosítják az emberek ítélőképességét.

A regény néhány fekete család sorsáról mesél az ohiói Lorainben, Toni Morrison (eredeti nevén Chloé Anthony Wofford) szülővárosában. A fülszövegben emlegetett bársonyvirágoktól hevesebben kezdett dobogni a szívem, sajnos a mágikusság ebben ki is merült, de ettől függetlenül ez egy nagyon erős könyv, könnyen, gyorsan olvasható, de megfekszi a gyomrot. A nyelvezete nagyon plasztikus, érződik, hogy Morrison nagyon tudatos író és (hülyén hangzik, de) tisztelettel, komolyan, szinten nyelvészként bánik a nyelvvel, nagyon érdekes a könyv végén olvasható, a Nobel-díj átvételekor mondott beszéde (egy egész könyvet el tudnék olvasni az írók nyelvhez való viszonyáról). Persze, jó fordítás híján nehéz lenne ezt megállapítani. Egyszerre képes kívülről, hideg fejjel elemezni az emberek egymáshoz való viszonyát és belülről láttatni azt a rengeteg indulatot, ami bennük munkál, és amiken képtelenek felülemelkedni.

Az a szomorú ebben a történetben, hogy minden szereplőnek megvan a maga igazsága, és a gondolataik közt járva, az életüket megismerve nehéz (vagy nehezebb) őket elítélni. Megvan az igazsága Claudiának és Friedának, Pauline-nak, akit a saját gyereke, Pecola Mrs. Breedlove-nak szólít, de a fehér család kislánya, ahol szolgál, lepollyzhat, és akit inkább érez a gyerekének, mint a vér szerinti Pecolát. Még Cholly Breedlove-nak is megvan az igazsága, aki beviszi a végső gyomrost.

"Aztán megöregedtek. Körvonalaik élesedtek, a szaguk savanyúbb lett. Guggoltak a cukornádföldön, hajladoztak a gyapotmezőn, térdeltek a folyóparton, egy világot cipeltek a fejükön. Elengedték a gyerekeiket, és dédelgették az unokákat. Megkönnyebbülten csavarták rongyokba a fejüket, vászonba a mellüket, nemezbe a lábukat. Túl a kéjen és az elválasztáson, túl a könnyeken és a rémületen. Egyedül ők mehettek végig bántódás nélkül Mississippi útjain, Georgia dűlőin, Alabama mezőin. Elég öregek voltak ahhoz, hogy akkor és ott legyenek ingerültek, ahol akarnak, elég fáradtak ahhoz, hogy várják a halált, elég fásultak ahhoz, hogy elfogadják a fájdalom gondolatát, és közben ne vegyenek tudomást magáról a fájdalomról. Valójában végre szabadok voltak."

Borzasztó olvasni, hogy Pecola ragyogó, Shirley Temple-szerű kék szemeket szeretne, mert akkor végre szeretni fogják, és nem fog mindenki belerúgni. Hogy a fekete szülők fehér bőrű, sárga hajú, kék szemű játékbabákat ajándékoznak a lányaiknak, mintegy elutasítva őket és egy elérhetetlen ideált állítva eléjük. Claudia, a narráló kislány is ilyen babát kap - bár a szülei nem kérdezik meg tőle, mit szeretne -, amit dühösen szét is szed, és szeretné az élő, járkáló kék szemű babákat is darabokra szedni, hogy megtalálja a szépség forrását, a Valamit.

Borzasztó volt olvasni, ahogy a gyermeki naivitás természetesnek veszi a kegyetlenségét.

A sok szörnyűség ellenére imádtam olvasni ezt a könyvet, valósággal lenyűgözött Toni Morrison éleslátása. Kb. egy nap alatt elolvastam, és tudtam, hogy jajgatás lesz a vége, mint egy behabzsolt ebéd után, de képtelen voltam letenni. Lassan jöhet a többi könyve.

Eredeti cím: The Bluest Eye

Kiadó: Novella

Kiadás éve: 2006

Fordította: Lázár Júlia

Eredeti ár: 1590 Ft 

A szegény asszony

Elena Ferrante: Amikor elhagytak

Ó, az a nyomorult szerelem.
Ez a mondat fel fog bukkanni egy másik, közelmúltban olvasott könyv értékelésénél is, mindkettőben ez az illékony, mégis makacs érzelem veri bilincsbe a szereplőket, gondolataik, tetteik láttán a kívülálló olvasó csak pislog, mint hal a szatyorban.
Vagy megértően bólogat, ahogy én tettem Olga kálváriája láttán.

Olgát, a 37-38 éves, kétgyerekes nőt-anyát szó nélkül elhagyja a férje. Az egyik pillanatban együtt vacsoráznak, a kutya megbízhatóan horkol a fűtőtest alatt, aztán Olga már egyedül áll a mosogató előtt, és fokozatosan minden összeomlik.
A Briliáns barátnőm kapcsán talán már pedzegettem, hogy érdekes kísérletet tervezek végrehajtani a szerző könyveivel; az előbb említett kötet olvasásánál nagyon meglepett a könnyed - Ferrantéhez képest könnyed -, szinte játékos hangvétel, mintha az írónő kedvesen pofozgatná az olvasóit, mint a nem túl éhes macska az egeret. Érezzük, hogy milyen érzelmek feszegetik a szavak tükrét, de az indulatok nem törnek át - megmaradunk egy disztingvált, szolid érzelemvilágban.
De nem úgy a kisregények esetében.
Jól emlékeztem; Ferrante a Briliáns barátnőmet megelőző könyveiben leszaggatja a húst a szereplőiről, magáról, az olvasókról. Minden, amire a Nő a sötétben és a Tékozló szeretet kapcsán emlékeztem, itt megháromszorozódott - olyan érzelmi pokolba rántott, ami megcibálta a saját, mélyen eltemetett gondjaimat, minden rossz érzésemet. Olga önreflexív, érzékeny ember, aki sok nő számára ismerős Canossát jár; végiggondolja, mit rontott el, az első düh csillapultával szeretné őszintén korrekt módon megbeszélni Marióval a krízisüket, az egész, tizenöt éves kapcsolatukra ennek tükrében emlékszik vissza. Észrevétlenül csúszik a lejtőn; a lakás sarkaiban nyirkos árnyak ülnek meg, a terek elmozdulnak, a gondolatok összemosódnak, és megelevenedik előttünk a gyermekkor kísértete, A Szegény Asszony, Akit Elhagyott a férje, és a szánakozó-kárörvendő szomszédok szeme láttára veszítette el az ép eszét. Olga őrületében, akiben a szegény asszony kel életre, az volt a legrémisztőbb, hogy a fejében járva az illogikus következtetések, a paranoid téveszmék teljesen helytállónak tűntek.

Tulajdonképpen szörnyű volt ilyen kíméletlen feltárulkozást olvasni, valószínűleg az ezredik olvasó vagyok, aki arra gondol, ilyen tűéles ábrázolás csak személyes tapasztalt jelenthet, vagy nagyrészt azon alapul. Hihetetlen, hogy az egész történet kétszáz oldal, de olyan erőteljes, hogy kőként nehezedik az ember mellkasára. Nem hagy lélegezni. Nem hagy élni, mégis muszáj tovább olvasni, mert mindenki feloldozást akar kapni a pitiáner bűnei alól.

Hogy jobban tetszett-e, mint a Briliáns barátnőm? Bizonyos szinten igen, de évente, vagy kétévente bírnék elolvasni egy hardcore Ferrantét, mert annyira nem esik jól a földön fetrengeni. A BB kalibert [ezt is megértük, hogy a rövidítés nem a Büszkeség és balítéletet jelenti] viszont bármikor, bármilyen mennyiségben képes lennék fogyasztani, nagytételben, és még jól is esik. Szóval mindegy, csak legyen új Ferrante.:)

Eredeti cím: I giorni dell' abbandono
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2005
Fordította: Balkó Ágnes
Eredeti ár: 2690 Ft

Hamis édenkert

"Emlékszem... A betegeknek egyre rosszabbul gyógyultak a sebeik. Meg hát... Az az első radioaktív eső, amely után megsárgultak a pocsolyák. Sárgák lettek a napon. Most már mindig megrémít ez a szín. Egyrészt, mint kiderült, a tudatunk nem volt felkészülve semmi hasonlóra, másrészt pedig - de hát mi vagyunk a legjobbak, a legextrábbak, a mi országunk a legnagyobb. A férjem felsőfokú végzettségű, mérnök, és a lehető legkomolyabban győzködött arról, hogy ez terrorista merénylet."

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

Egyszer fizikaórán megkérdezte a tanárnő, milyen atomerőműveket ismerünk. Az egyik fiú élénken felordított, hogy "Csernobil!", mire a többség elnevette magát, még a tanár is mosolygott. Nagyon keveset tudtam Csernobilról - jóformán semmit, és ez az állapot állt fenn a könyv olvasásáig -, csak annyi ismeretem volt, hogy az egyik blokk felrobbant és borzalmas katasztrófát okozott.
Lehet, hogy jobban jártam volna, ha megmaradok ebben a boldog tudatlanságban, mert ez volt a legborzalmasabb könyv, amit valaha olvastam. Van az a közhely, hogy a legnagyobb drámát / szappanoperát az élet írja - hát, annál falhoz vágósabb fikciót a legelvetemültebb író sem képes kitalálni, amelyben a kisgyereknek olyan fájdalmai vannak, hogy könyörög az anyjának a halálért - mert megtörtént, mert az anya meséli el. Igen, tudom, hogy ez naponta előfordulhat, de ettől nem volt kevésbé megrázó olvasni róla.
És az állatok, istenem. Nekem senki sem mondta, hogy ez egy állatos könyv. Szalad elöl a macska, utána két kisgyerek, hátul a katona, nagy nejlonzacskóval. A kislány sikít és biztatja a macskát a menekülésre. Az a kép, hogy az elhagyatott ház ablakában a kismacska megeszi az ott lévő muskátlik összes levelét, örökre az agyamba égett, pedig nem is az én emlékem, hanem egy katonáé. Ahogy az is, hogy a kis fekete uszkár próbál kimászni a halott állatokkal teli gödörből, és senkinek se maradt egy tölténye, hogy agyonlőjék.
Szerintem aki idáig elolvasta a postot, és van némi érzelmi intelligenciája, felváltva akar hányni és sírva üvölteni - ha pedig nem, olvasson bele a könyvbe és megjön az érzés -, úgyhogy innentől megpróbálok kissé implicit és visszafogott lenni.
Nekem ez a könyv tényleg kibaszottul fájt. Az első pár oldalt egy maratoni társasparti után, hajnalban olvastam, és úgy éreztem, kisütötték az idegvégződéseimet, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Persze, tehetnétek fel a kérdést, mi a lófaszra számítottam, szépen átmosott, gondosan megtervezett amerikai-módi beszámolókra? Hát Alekszijevics nem így működik, szépen kiteríti eléd az ismeretlen emberek meztelen fájdalmát és hátradől. Nem kérdez, nem válaszol, csak megjelenít, hadd bontsa ki a szirmait az iszonyat. Az olvasás négy-öt napja alatt kezdtem hozzászokni a borzalmas dolgokhoz - a kezdeti szikrázó fájdalom után megkezdődött a lassú elhalás, de néha belém mart, mintha szurtos, fekete karmok akaszkodtak volna a belsőmbe és darabokat téptek volna ki belőlem - úgyse sok maradt már. Olyan ez a könyv, mint egy baleset, amire nem lehet nem odanézni - nem lehet nem olvasni.
[Lehet, hogy néhány embert idegesít a rengeteg kötőjel, de a Nyár Badenben c. kisregényében Leonyid Cipkin egyfolytában ezt csinálja, én pedig, aki mindig visszafogta a kötőjeles mániáját, felszabadultam tobzódom, nézzétek el nekem.]
Ennek örömére jöjjön néhány visszafogott mondatba csomagolt dolog:
Emberek azt kérték, hogy küldjék őket Csernobilba, mert hősök akartak lenni.
Háromszoros fizetést ígértek azoknak, akik az erőmű mellett dolgoztak.
Egy szál pólóban lapátolták a reaktor tetejéről a bitument.
A szennyezett élelmiszert, az ott hagyott holmikat ár alatt értékesítették más piacokon.
A japánoknál 12 évbe telik egy reaktor felépítése. A szovjeteknél 2-3 év és amit lehetett, kiloptak belőle.
Kétszáz tonna radioaktív anyag van betonszarkofágba zárva a csernobili zónában és senki nem tudja, mi történik vele. A rajta lévő repedések összesen kétszáz négyzetmétert tesznek ki. Halált lélegez ki, amit a szél felkap és az egész világon széthord.
Az ottani földet több ezer tonna radioaktív szar borítja - a hirosimai bombák háromszázötvenszeres mennyisége.
Kiakad egy pripjatyi ház falához érintett számláló.
A tévében zöldségeket mérnek sugárzásmérővel és nem mutat semmit - olyan típussal, ami csak a háttérsugárzást mutatja ki.
A kisfiú kikönyörgi az apja ködvágó sapkáját és két év múlva agydaganata lesz.
A tórium bomlása tizennégymilliárd év. (Mi ehhez képest a cigaretta vagy az eldobható pelenka...)
A rengeteg beteg ember az onkológián. A fertőtlenítő szaga. Mi mennyit kaptunk a radioaktív felhőből, ami a robbanás után két nappal már Japán felett volt?
Kelet felől fúj a szél, mondják a rádióban.

Annyira belemászott ez az egész az agyamba, hogy a sugárzással álmodtam, amire nagyon kevés könyv képes. Istenesen megmártóztam az emberi mocsokban és lelkileg belehaltam - mégis örülök, hogy elolvastam. Szép nagy sarokkő lett belőle az (olvasói) látásmódomban.

Alszanak-e a halak?

"- Sajnálom a szüleinket. Dunsztjuk sincs róla, mi folyik körülöttünk.
- De legalább nem lépsz le Kaliforniába.
- Ezen a héten biztosan nem."

Julie Orringer: Légzőgyakorlat fuldoklóknak

Nem is tudom, hol kezdjem. Legyen a vége, úgyis az az izgalmas rész.
Ez a kötet baromi jó; aki szereti a hétköznapi apróságokról szóló, azok esszenciáját jól megragadó, egyszerre fojtogató és izgalmas hangulatú írásokat, az imádni fogja. A fülszövegből nem derül ki egyértelműen (talán mert nehezebb eladni?), de ez egy novelláskötet, minden darabja egy kis gyöngyszem, egyre se emlékszem, amelyik ne tetszett volna. Éljenek a nyugtalanító befejezések!
Nézzük az elejét.
Julie Orringernek is jó szar gyerekkora volt, és nem felejtette el.
Igen, mindenkinek szar volt a gyerekkora - akinek nem volt balhé a családjában, nem volt beteg szülője/testvére és még a suliban se alázták meg, az mélyen hallgasson -, ill. van minimum pár szégyentől égő, behegedt lelki sebe. Én már el is felejtettem, mennyi, de Orringer nem; megkapirgálta a felszínt és utat nyitott az emlékeknek. A novelláktól elöntött az epe, a szégyen, a sírhatnék, az együttérzés. Néha úgy éreztem, megfulladok a gyűlölettől.
Meglepett, hogy mennyire tetszik ez a kötet, erősen esélyes Az év meglepetése címre, hiába van még fél év, hogy meglepjenek a könyvek. Érdekes, hogy ezek általában a könyvtárból kerülnek ki, ilyen volt még a Longbourn árnyékában tavalyelőtt.
Két vonatút alatt végigszaladtam rajta, nem is írtam semmit a jegyzetlapra. Érdekes módon az utána következő olvasmány, Elizabeth Strout Amy és Isabelle-je is hasonló tematikájú, habár regényről van szó és jóval komorabb a hangulata. És mindkettőben van egy Althea nevű szereplő.:)
A gyorsaság és a hasonlóság miatt nem akarok több betűt kiizzadni magamból, inkább azzal a mondással takarózom, hogy az igazán jó könyvekről nincs mit írni, azokat olvasni kell. Azt meg már említettem, hogy bizonyos nyomasztó könyvek engem mennyire fel tudnak dobni - ez is ilyen volt.

Ui.: Annyira örülök, hogy végül nem olvasatlanul vittem vissza a könyvtárba. Az Amy és Isabelle is kevésen múlt, de ez már egy másik történet.

Eredeti cím: How to Breath Underwater
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2015
Fordította: Barabás András
Ár: 3490 Ft (de akcióban olcsóbban hozzá lehet jutni, csak figyelni kell)

Erős rengés

"Azt a napot, amikor a levegőbe repült az SE Fireworks tűzijátékraktára, mindhárman Enschedén kívül töltöttük. Siem, ha jól emlékszem, Sanghajban volt az egyetemmel, Aaron és én pedig Zaltbommelben egy esküvőn. Biztonságban voltunk. Egyikünk sem veszítette el az otthonát (bár ez Aaron esetében alig tizenöt méteren múlt), sem a kezét vagy a lábát. Mégis hajlottam rá, hogy elhiggyem: ez a kegyetlen robbanás zilálta szét az életünket. Lehet, hogy van valami természeti törvény, ami kimondja, hogy ekkora morajlás beláthatatlan mechanizmusokat kelt életre, olyan lökéshullámokat indít el, melyek kiszámíthatatlan következményekkel járnak, félreértésekhez és elhatározásokhoz vezetnek. Mintha az ehhez fogható katasztrófák ősrobbanások lennének, amik következményektől, eseményektől, lehetőségektől és lehetetlenségektől sistergő térré alakulnak. A tűzijátékraktár katasztrófája valóban új, eljövendő katasztrófák bölcsője volt."

Peter Buwalda: Bonita Avenue

Erről a könyvről - habár van benne pár hihetetlen momentum -, csak szuperlatívuszokban tudok beszélni.
Remélhetőleg Ilweran nem fog vérig sértődni - ahogy én se tettem a Vanessa és Virginia kapcsán :) -, de ez a negyvenes holland fickó egy laza csuklómozdulattal maga mögé utasította Franzent, akárcsak két női szerző: Lionel Shriver és J.K. Rowling. Lehet, hogy szentségtörés, de Franzen nekem túlírt és bőven vannak olyan momentumai a Javításoknak, amik nem érdekelnek. És nem megy elég mélyre.
Buwalda viszont igen. Rowling és Shriver cincál, tépdes, Buwalda darabokra hasít; meg merem kockáztatni, a Bonita Avenue legalább annyira durva könyv, mint a Beszélnünk kell Kevinről. Úgy fejbe kólintott, hogy biztos benne lesz az évi Top5-ben; itt ismét kifejezem az örömömet, hogy idén mennyi jó kötetet olvastam, szenzációs vagyok, tartsam meg a jó szokásomat, és akkor egy-egy Az isztambuli fattyú-féle csalódással is megbékélek.

Annyira érdekes, hogy a világ valamennyi szerzője tulajdonképpen ugyanazokat a szavakat pakolgatja egymás mellé, a végeredmény mégis lehet viszolyogtató, agyzsibbasztó, unalmas, lenyűgöző, nem-bírom-letenni-izgalmas, vicces stb. Persze a különböző nyelvek, a fordítások és nyelvi regiszterek árnyalnak ezen a fekete-fehér képen, de lényeg a lényeg, képtelen voltam elszakadni a könyvtől. Olyan volt olvasni, mint bámulni egy balesetet: hiába borzalmas és rettenetes, nem bírod levenni róla a szemed. Borzongató gyönyörűség, elszabadult féktelenség és az őrület finoman az elmére ereszkedő fátyla, amikor a bénult fantázia megmérgezi a tudatod és finoman kimoccantja a valóságot a helyéből.
Az ember kibaszottul undorító lény és még undorítóbb dolgokat képes művelni, saját magával és a körülötte lévőkkel is. A métely ellen nincs orvosság; nem lehet tudni, hogy bármilyen, ártalmatlan tűnő dologból kisarjad-e a... romlás mérgező virága. Nehéz erről írni-beszélni, de per pillanat így érzem. Ebben a történetben olyan mélyen el van cseszve valami (vagy inkább minden), hogy képtelenség helyrehozni. Buwalda borzasztóan jó érzékkel váltogatja az idősíkokat és teszi elénk az újabb titkokat és fordulatokat, mintha egyenként adná a kezünkbe a zsigereinket.
Leírva mindez szörnyen hangzik, és néhányan talán azt gondoljátok, soha a közelébe nem mentek ennek a könyvnek, de a helyzet nem olyan drámai (de igen), csak péntek éjszaka van és nincs itthon kóla, ezért előtört belőlem a melodramatika iránti vészterhes hajlamom. A Bonita Avenue egy család széthullásának története, egy tökéletesnek tűnő családé, ami valójában atomjaira van szétrohadva, csak erről egyik családtag sem hajlandó tudomást venni, és ami végzetes következményekkel jár.

Ui.: Ráadásul a gép frissítéstelepítés okán újraindította magát, én pedig, a teljes felidegelés helyett, inkább elmentem aludni.

Eredeti cím: Bonita Avenue
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2014
Fordította: Zákányi Viktor
Ár: 3950 Ft

Nappal világos, este sötét

"Minden csak úgy volt. Nem léteztek jelek. Nem állt titkos összeköttetésben a világgal, és a világ sem állt titkos összeköttetésben vele. A nap nap volt, az eső eső, a test test. A fájdalom fájdalom. És eljött az az idő is, amikor Johan összetette a kezét, és így suttogott: Miért? A válasz egyszerű volt: Csak."

Linn Ullmann: Kegyelem

Mindenkinek szüksége van kegyelemre - még Johan Slettennek is, akinek az élete egyenes, lapos út volt, vargabetűk és kacsakaringók nélkül. Az egyetlen kihágása egy jelentéktelen, alig olvasott recenzor plagizálása volt, egy jelentéktelen, 1500 előfizetővel bíró újság cikkéről, amely egy alig ismert, csodálatos lett regényről szólt. Meg az, hogy egyszer titokban követte a feleségét egy orvosi konferenciára, ám megcsalatásnak, drámának nyomát sem lelte.
Johan Sletten gyáva, pálcika alkatú ember volt. Hagyta, hogy a feleségét rondaságnak nevezzék a barátai és hogy a kutyájába belerúgjon egy bunkó izompacsirta. Az életében nem volt méltóság - de kegyelem igen, a második felesége, a fényes hajú, kislányos arcú Mai személyében. Amikor a betegsége elhatalmasodik rajta, és a küzdelem ellenére látszik, hogyan (és legfőképpen: mikor) fog véget érni Johan Sletten élete, a férfi az utolsó kegyelmet kéri a feleségétől - segítse át a halálba, amikor már nem lesz ura önmagának.

"A kórházban töltött pár hét után a főorvosnő úgy ítélte meg, hogy kiengedheti Johant. Meyernek hívták, és régebbről valamennyire ismerte Mait. Meyer egy balett-táncosra emlékeztette. Minden mozdulata olyan volt, mintha táncolna. A karjával, kezével, egész testével beszélt. Ezenkívül csinos is volt. Az orvosi köpeny alatt lengén öltözött, így jól látszott szép, kicsi melle.Általában bejött hozzá, és leült az ágya szélére. Mindig ráérős volt. Egy nap a következő történt:Dr. Meyer felállt, és az ablakhoz lépett. Johan zongorázást hallott... Vajon dr. Meyer is hallja? Csajkovszkij? ... Talán egy rész a Giselle-ből? Meg akarta kérdezni tőle. De egyszerűen nem tudta kinyitni a száját, nem tudta levenni a szemét a doktornőről, ahogy ott állt az ablaknál, a fényben. Dr. Meyer hirtelen lábujjhegyre állt és előrehajolt. A teste boltívbe feszült. Tökéletes, szép mozdulat. Johan nem egészen értette, amit látott, de amikor a doktornő újból felegyenesedett, megköszönte neki."

Úgy féltem ettől a könyvtől, mint a tűztől. Nagyjából húsz évig terveztem tologatni, de egy csábító könyvheti akció felülírta az elképzelésemet, és, ha már az ember megvesz egy könyvet, előbb-utóbb kénytelen elolvasni.
Egy újabb tektonikus változás figyelhető meg az ízlésemben és/vagy a dolgokhoz való hozzáállásomban; néhány könyv elolvasása, amiről azt hiszem, hogy tetszeni fog, katasztrofális eredménnyel zárul, a fájdalmasnak tűnőkről pedig kiderül, hogy feleannyira sem harapósak. A Kegyelem - talán terjedelménél fogva - sem lapított kétdimenzióssá, de volt pár dolog, amit előrángatott a szekrényből. Nem örültem neki, de az ember semmi jóra ne számítson, ha egy haldokló főhős utolsó gondolatairól olvas. Pláne, ha az írót Linn Ullmannak hívják.
Ismét kegyetlenül őszinte, tűélesen ábrázolja az emberi kapcsolatok mikroszkopikusan undorító darabkáit is. Hogy Johan, ha az első feleségét nem üti el egy autó, maga gázolta volna el és hogy mennyire utálja a saját gyerekét. Hogy Mai minden ok nélkül hazudik apró, jelentéktelen dolgokban. Hogy meg lehet halni anélkül, hogy az ember valami rendkívülit vitt volna véghez.
Maga a hatalmas szerelem, amit a fülszöveg emleget, szerintem háttérbe szorul. Nem holmi őrjöngő, lángoló szenvedélyről van szó, hanem egy tartós, de kopott fényű, bajtársiassággá-barátsággá hűlt kapcsolatról. Johan Sletten téved - Mai volt az élete íve, a sarkcsillaga. Sokaknak még ennyi sem adatik meg. Remélem, tudta, hogy nem élt hiába.

Az egyik legpokolibb érzés, amikor arra vársz, hogy az, akit egész életedben szerettél, meghaljon. És hogy akit most látsz, nem hasonlít erre az emberre. De még csak emberre sem. A te életed is leszűkül a kórházra, a nappali világosra és az este sötétségére. Utána pedig fogalmad sincs, mit keresel az élők között.
Soha nem felejted el.

Ui.: besz*rok! Linn Ullmann (akit eredetileg Karin Beatének hívnak) gyerekkorában balettozni tanult, Mai pedig zongorázni, és a wikis szócikkben majdnem szó szerint a regény egyik mondata szerepel: „…majdnem jó voltam, ezért hagytam abba. A táncban ugyanis, akárcsak a zenélésben, tökéletesnek kell lenni.”

Eredeti cím: Nåde 
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2006
Fordította: Deák Sarolta
Ár: 2150 Ft (a Könyvhéten 500 volt)

Mi, bűnösök

"A könyvek fényt hoztak az életembe, és egyúttal megértést is: az élet egy történet."

Rene Denfeld: Az elvarázsoltak

Ballagok a metró felé, a lában alatt a beton vibrál a hőségtől. Arra gondolok, ha hazaérek, bejelölöm kedvenc könyvnek Az elvarázsoltakat. Bármilyen hihetetlenül hangzik, ezt a könyvet nekem írták, teljesen testre szabott és kompakt, egy betűt nem változtatnék meg benne.
Fájdalmasan gyönyörű, annyira, hogy újraolvastam egy-egy szót vagy bekezdést, hogy tovább ízlelgessem őket. Nemcsak a nyelvezete és a metaforái, hanem a benne feslő virágként kinyíló emberi érzések miatt is. A témával összevetve ez nagyon kontrasztosnak hat, de valójában nagyon is összeillenek; ebben a környezetben, ezen az elvarázsolt helyen nem marad más, mint az ember lényege. Nem kell tettetni, mórikálni, hamis képet mutatni - és nem is lehet. Az ősrégi falak lehorzsolják a külső rétegeket, és mindenki ott áll csupaszon, védtelenül, önmagával (legnagyobb ellenségével) összezárva. Az már más kérdés, hogy ebbe bele lehet őrülni. Igaz, sokan már azelőtt megőrültek, hogy ide kerültek volna.
De nem a fájdalmas szépség az, ami ennyire megfogott. Nem, Rene Denfeld ennél sokkal érzékenyebb és megragadta az engem alkotó két legerősebb érzést, mint egy vontatóhorgot: a félelmet és a szégyent. Borzalmas dolgok, tettek kerülnek szóba ebben a történetben, darabokra kellett volna, hogy szaggasson, mint minden jóérzésű embert, ehelyett olyan volt, mint hűvös gyógyír egy fájó sebre. Fáj. Mindig fájni fog, mindig ott lesz. Csak a halállal lehet tőle megszabadulni. De ez a könyv (legalább átmenetileg) segített egy kicsit könnyebben lélegezni. Olyasfajta "álfalhozvágós" könyv, mint A nyugalom vagy az Acél.

"Elfogadom a szégyened, gondolja. Te el tudod fogadni az enyémet?"

Az elbeszélő, a halálsor egyik lakója, szavakból épít magának várat. Megteremti a saját valóságát a valóságon belül - ahogy néha mi is tesszük. Ugyanúgy könyvekbe, történetekbe bújik bele, ahogy mi. Felmerül a borzongató kérdés: vajon miben különbözik ez a halálraítélt tőlünk? Mi szabadságban élő, tisztes polgárok vagyunk, ő egy föld alatti, sötét cellában van eltemetve, akitől az emberi érintést is megtagadták.
Néha nagyon, nagyon kevésen múlik, hogy ne erre a sorsra jussunk - nehéz eldönteni, hol kezdődik a tettes és az áldozat. Flipperjáték, hogy melyik sérült, bántalmazott gyerek képes ellenállni az örvénynek, és melyiket ragadja el az őt bemocskoló gyűlölet, hogy szörnyeteggé váljon, akikből kiszökött a lélek és minden szó. Bármennyire szörnyű, iszonyatos bűnöket követtek el az itt fogvatartottak, mivel róluk szól a regény, akaratlanul szánalmat érzünk irántuk, ahogy megismerjük a történetüket. Sajnálat, harag, értetlenség keveredik össze, olyan valódi, vegytiszta módon, ahogy az például Jodi Picoult-nak sosem fog menni. Jár-e ezeknek az emberi szörnyetegeknek a mosléknál jobb koszt, a napfény, az érintés, a kapcsolat luxusa? Megérdemlik-e Az Indák Kamráját, a tejfehér csöveket a vörös gombokkal? Jobb-e a "normál" börtön mindennapi pokla, mint a halálbüntetés?

Azt hiszem, ez egy olyan könyv, aminek meg kell adni az idejét, hogy felvehessük a ritmusát. Direkt egy csendes-magányos hétvégére tartogattam, hogy kifejtse a hatását; hagytam, hogy fekete felhőként telepedjen az álmaimra és mázsás súlyként a szívemre. Visszarepített a régi szép időkbe, a hajnalig tartó olvasás delíriumába – csak még ezt a fejezetet, csak még egy oldalt, most már jussunk el százig, aztán kettőkor nagy nehezen letettem, de nem tudtam elaludni (amiben a több napos migrénből is adódó, három órás délutáni szundikálás és némi kóla is szerepet játszott), a hölgy járt az eszemben és az a rengeteg gyomorforgató kegyetlenség, amiről nekünk nincs tudomásunk. Nincs, és ne is legyen, mert ezt emberileg nem lehet túlélni.
Nem merek utánanézni, hogy Rene Denfeld csak a foglalkozását és a külsejét kölcsönözte-e a regénybeli hölgynek. Ha az élettörténetét is, fejet hajtok előtte, és mindig rá fogok gondolni, valahányszor elkap az ember-és életundor.


Eredeti cím: The Enchanted
Sorozat: Fumax Irodalom
Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2015
Fordította: Kleinheincz Csilla
Ár: 3095 Ft

Tematikus post - Álfalhozvágós könyvek

Kezd kialakulni nálam egy abszolút abnormális kategória: a komfortos falhozvágós könyveké, amelyeket imádok, lendületesen olvasok végig a legkisebb lelki fájdalom nélkül.

"Ha valaki oda született, ahová én születtem, lehet belőle tolvaj, gyári munkás vagy eladó a Coop csemegepultjánál, esetleg elkurvulhat. Dönthet úgy az ember, hogy a saját fejével gondolkodik, és szavazhat x-re vagy y-ra. Olvashatja a la Republicá-t vagy nézhet valóságshow-t."

Silvia Avallone: Acél
Ez volt a kategória első darabja, legalábbis emlékeim szerint. Sokak szerint nem tökéletes, amivel egyet is értek, de a miliő annyira otthonos volt (nem tudok rá jobb szót), hogy teljesen magával ragadott. Nem sokkal később valamiért ismét a kezembe került, beleolvastam, és oldalakat futottam végig, mire észbe kaptam. Ritka, hogy ennyire intenzíven hat rám egy szöveg.
(Bővebben)

***

"Úgy mértem végig, mint egy túlrestaurált szobrot, amelyikből azért kihallik a szú percegése."

Bartis Attila: A nyugalom
Kb. öt éve érleltem ezt a rettenetesen fájdalmasnak tartott könyvet. 2015 nálam a régóta halogatott kötetek éve (az idei olvasmánylistám fele ilyenekből áll), volt valami a levegőben (a Várólistacsökkentés), amitől nagy merészen felcsaptam a fedelet, felkészültem a lelki kicsontozásra, és nagy szerelem lett belőle.
Hosszan írni nem tudok róla, tulajdonképpen ez ihlette a tematikus postot. Ültem felette néhány órát - közben nyomogattam az egeret, passzívan nézegettem ezt-azt, vagyis nem csináltam semmit -, de miután két értelmes bekezdésen kívül semmit nem bírtam magamból kipréselni, nem vártam meg, amíg az egyik sablon szövegmentő fordulatomat írom le.
A nyugalom szinte berántott magába. Elementáris erejű, nyers, szikár szöveg, mégis tele van szenvedéllyel és csak úgy dúlnak benne az érzelmek - egy olyan ember érzelmei, akinek már többször felhasogatták a lelkét és már a legfinomabb érintésre is csak vicsorgással tud reagálni. Első osztályú vadállat, ahogy Jordán Éva mondja, ami előbb-utóbb önmagát is darabokra tépi. Már későn érkezik a szabadság, mert a múlt utánunk nyúl és megfojt. Kevés a külső körülményektől megszabadulni, mert a téboly beette magát a bőrünk alá, a csontjainkba, és olyan nehéz kiplántálni, mint egy elburjánzott parazitát, mint egy másvilági, gonosz lényt, ami a szívbe vájt féregjáratot.*
Közben mégis igazi regény, igazi mese, aminek van eleje, közepe és vége, bonyodalma, íve, és talán valamiféle megoldása. Annyira tetszett, hogy rögtön elkezdtem nézegetni a szerző többi kötetét, aztán arra jutottam, nem árt egy kis pihenés, nem szeretném átlépni a tűrőképességem határát.

Ui.: Valamiért úgy érzem, hogy ha ma élne József Attila, úgy nézne ki, mint Bartis.

***

[Annál a résznél, ahol a kis Chip öt óra hosszát ül az undi vacsora maradványai mellett, és szóba kerül a tudatos tudatlanság, na, azt az idézetet persze lusta voltam kiírni, pedig annyira jó.]

Jonathan Franzen: Javítások
Nem igazán tudom hova tenni ezt a könyvet. Tekintve, hogy öt-hatszáz oldal után Rowling és Shriver mekkora emberundort ébresztett bennem, azt hittem, a Javítások a fák gyökeréig ledöngöl. Ehhez képest egészen más érzéseket váltott ki belőlem. Volt, ahol nagyban bólogattam, néhol nevettem (nem hittem volna, hogy ennek a fickónak van humorérzéke), és tudom, hogy gáz vagyok, de Litvánia főleg untatott. Engem a kis emberi játszmák érdekelnek, és Lamberték családi nyavalyái abszolút lekötöttek, de egy idegen ország gazdasági-politikai-stb. összeomlása nekem nem fért bele ebbe a képbe. A fentebb említett két szerző sokkal jobban belemegy a részletekbe, mütyürkéznek a szereplők lelkivilágával, olyan gondolataikról olvasunk, amiket maguk elől is szeretnének elrejteni. Néha Franzen is előveszi a nagyítót, de ő inkább nagyobb távlatokban gondolkodik. Amikor idáig eljutottam a gondolatmenetemben, eszembe jutott a férfi-nő ellentét, hogy azért szimpatizálok-e jobban az Átmeneti üresedéssel és a Születésnap utánnal (a Beszélnünk kell Kevinről-t meg se merem említeni. Az nem egyszerűen földbe döngölt, hanem kicsinált.), mert nő írta őket, és akkor én csak egy korlátolt nő ember vagyok-e, és amikor idáig jutottam, még magamból is elegem lett, nemcsak Albertékből.
A benyomásomban valószínűleg nagy szerepe van egy inkább kellemetlen, mint súlyos betegségnek és a totális kimerültségnek. Mivel úgy tűnt, egy heti szobafogságra vagyok ítélve, volt időm ezt a bazi nagy dögöt olvasni és viszonylag keveset kellett a táskámban cipelni. Amúgy roppant formatervezett darab, könnyű a fogása és remekül lehet a hasra fektetve vele szundikálni. A kedves meg is állapította: - Valahányszor feléd néztem, általában aludtál, kezedben a Franzen. Ha-ha, milyen vicces.
De a nagy titok valószínűleg az, hogy vannak napok (nem kevés), amikor olyan rettenetesen érzem, hogy azzal semmilyen irodalmi élveboncolás nem ér fel.

Görbe mennyország

"- A halál a szépség anyja - mondta Henry.
 - És mi a szépség?
 - Rettenet.
 - Úgy van - mondta Julian. - A szépség ritkán szelíd vagy vigasztaló. Éppen ellenkezőleg. Az igazi szépség mindig nyugtalanító.
 Camillára néztem, akinek arca ragyogott a napfényben, és az Iliásznak arra a sorára gondoltam, amit annyira szeretek, Pallasz Athénéről meg a borzalmas szem csillogásáról.
 - És ha a szépség rettenet - kérdezte Julian -, akkor a vágy micsoda? Úgy hisszük, sok vágyunk van, de valójában csak egyetlenegy. Mi az?
 - Élni - mondta Camilla.
 - Örökké élni - mondta Bunny, tenyerébe támasztott állal."

Donna Tartt: A titkos történet

Bődületesen sokáig kerülgettem ezt a könyvet - olyan sokáig, hogy az új kiadás adta meg a végső lökést, hogy végre elkezdjem. Tulajdonképpen nem tudom megmondani, miért tettem így; talán az tartott vissza, hogy élveboncolós, falhozvágós élményre számítottam, és, bármennyire is katartikus élmény az ilyesmi, olvasás közben nem mondhatni, hogy élvezetes lenne. Mint mondjuk a Születésnap után: alattomosan, fokozatosan szedett darabokra, úgy, hogy észre se vettem. Csak a végén tűnt fel, voltaképpen mennyire kiborultam, és ennek ellenére mennyire nehezen tudtam elengedni és másik könyvbe belekezdeni.
A titkos történet is ilyesmi élmény volt; a végén vettem észre, mennyire rettenetes. Azt hiszem, mindig ez a szó lesz az, ami elsőként eszembe fog jutni róla.
A Park új kiadása nagyon szép, igényes lett, de úgy érzem, jobb lett volna új fülszöveget írni hozzá, mert a leporolt régi kissé pontatlan, de egyvalamiben nagyon igaz: nem ölni nehéz, hanem tovább élni.
Nem maga a tett az, ami iszonyatossá teszi a könyvet, hanem az ifjúság könnyelműsége (aki olvasta a könyvet, tudja, miről beszélek), ahogy mindezt kezelik, a tett szinte észrevétlenül bújik meg az alkoholgőzös éjszakák, a ragacsos, bedagadt szemű nappalok, veszekedések és görög ragozások között. De hamis az a botor állítás, hogy ami nem látszik, az nincs is. Metamorfózis zajlik a szemünk előtt, ami belülről, a külső szemlélő számára észrevétlenül kezdi kifejteni hatását; szétbomlasztja a fiatalok egyébként is instabil lelkivilágát, az egymáshoz való viszonyukat, a csoport törékeny egyensúlyát. Még Richard az - akit egyáltalán nem neveznék feltörekvőnek -, aki leginkább megőrzi a józan eszét.

"Pür: ez az egy szó foglalja magában számomra a titkot, az ókori görögök ragyogó, rettenetes tisztaságát. Hogyan láttathatnám önökkel ezt a különös, éles fényt, mely átjárja Homérosz tájait és megvilágítja Platón dialógusait, ezt az idegen fényt, mely a mi köznapi nyelvünkön kifejezhetetlen? A mi közös nyelvünk a bonyolultság és a sajátosságok nyelve, az úritökök és az ágrólszakadtak, a varrótűk és a sörök otthona, Ahab, Falstaff és Mrs. Gamp nyeve; és miközben tökéletesen alkalmasnak találom az ilyen gondolatokhoz, teljességgel megbénít, amikor megkísérlem leírni vele, amit a görögben, abban a nyelvben szeretek, mely ártatlan minden csűrés-csavarásban; ez a nyelv a cselekvés megszállottja, a cselekvésből sokasodó cselekvés látványának öröméé, a cselekvésé, mely kérlelhetetlenül menetel előre, és még több cselekvésé, mely mindkét oldalról sorba rendeződik, hogy hátul takaros lépésre váltson, az ok és okozat hosszú, egyenes sorában, az elkerülhetetlen, az egyetlen lehetséges cél felé haladva."

Borzongatóan lenyűgöző, ahogy ez történik. Az Alekszandra és a Teremtés növendékei jutott róla eszembe, csak ott a változás fizikailag, húsba vágóan (is) történik. Mindkettő kicsi főiskolán (egyetemen) játszódik, zárt közösségben, amelyet egy (több) karizmatikus vezető irányít. Továbbá mindkét könyvnek nagyon erős a hangulata; a kollégiumi atmoszféra elegyedik még gyerek-de-már-felnőtt, daccal vegyes, helyét kereső határozatlansággal és a hidegen logikával kitervelt, dühöt elfojtó gyilkosság iszonyatával. Donna Tartt nagyon jól megragadja, mit érezhet ez az öt fiatal, a kilátástalanság depresszív érzése engem is ellepett olvasás közben. Ellenben a vidéki házban töltött időszakból árad az idill, ami a régi házak titokzatosságával keveredik, azzal, amit én annyira szeretek. Kész érzelmi hullámvasút A titkos történet - de ez nem csoda, ha az ember gyilkossá válik. És az sem mindegy, hogy hányszor.

"Csak több óra elteltével hatolt a tudatomba, mit tettünk; napok (hónapok? évek?) múltán kezdtem megérteni jelentőségét. Azt hiszem, egyszerűen túl sokat gondolkoztunk, túl gyakran beszéltünk róla, és a terv már nem a képzelet birodalmához tartozott, hanem saját borzalmas életét kezdte élni... Soha, semmilyen értelemben nem ötlött fel bennem, hogy más is lehet, mint játék."

Ui.: Tisztában vagyok vele, mennyire béna post lett - harmadjára ültem neki, és nem tudok dűlőre jutni vele, úgyhogy így marad. Nagyon sokat lehetne még beszélni a szereplők jelleméről, hogy Henry olyan, mint egy belterjes, arisztokrata családból származó ifjú, meglehetősen groteszk gondolkodással, hogy Richard mennyire láb alatt lévő kívülálló, aki csak sodródik az eseményekkel, és hogy szerintem ez fáj neki (legalább egy kicsit), és ennek tudatában nemcsak a csoporttól, hanem magától is undorodik. Az ikrek, Francis, és főleg Bunny se normális. Megdöbbentő, mennyire mélyen vezet minket Tartt a lélek sötétjébe, és mennyire ideges lettem, ha belegondolok, hogy valószínűleg engem is tudna így ábrázolni, azaz végeredményben ugyanolyan őrült vagyok, mint bármelyikük. Huh.

Eredeti cím: The Secret History
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2015
Fordította: Greskovits Endre
Ár: 3900 Ft

Egy darabka tenger

"Azt magyarázta Vicának, miközben sercegve vakarózott, hogy a halak a halottak lelkei, és azért úszkálnak a vízben, hogy könnyebb legyen nekik. Máskor meg azt, hogy az akvárium aljába telepített hajóroncs a Titanic kicsinyített mása, a szikladarab pedig egy vulkánról van, amibe egyszer belezuhant egy ember, és tiszta fekete kísértetként gyött vissza, és hamufelhő szállt a szájából, amikor beszélni akart. És hogy aki lenyel egy élő guppit, annak szivárványos lesz a bőre és selymes, viszont nagyon hamar meghal. Ilyeneket beszélt, miközben szórta a vízibolhát és hunyorgatva vizslatta a hajóroncs üregeiből elősereglő kishalakat."

Tóth Krisztina: Akvárium

"Egy akváriumból nézzük a világot." - mondja valamelyik narrátor a Kokoschka babájában, és helyeslően bólogatok magamban, hogy az egyik (régen olvasott) könyvem reflektál a másikra; a szereplői tényleg akváriumban élnek, akár a Klárimamánál a mocskos vízben (a hasukon...?) úszkáló halak. És ahogy valószínűleg mi is.
Régóta kíváncsi voltam Tóth Krisztinára, sündörögtem a könyvei körül, míg úgy nem éreztem, hogy megtaláltam a megfelelőt. Ez volt az Akvárium, az ötvenes-hatvanas években játszódó "gangregény" - szeee és néhányan a Molyon olyan hangulatosan írtak róla, hogy rögtön elkapott az olvasási vágy.

Tulajdonképpen nincs semmi különös ebben a regényben: tűéles, pontos képet ad egy nyomorgó háztömb lakóiról. Nem ítélkezik, nem mond véleményt, csak bemutat. Nagyító alatt szemléljük Klárimama harisnyát kibökő lábkörmét, a folyton cigarettázó Edu feketéllő fogcsonkjait, a folyosón rozsdásodó, trambulinként használt kórházi ágyat. Vera kemény, elnyűtt arcát, a lenőtt szőke haját. Megcsapja az orrunkat a gangon terjedő ételszag, a balatoni lángossütő fáradt olajszaga. Jenőke áporodott bűze.
Valamennyien a szeretetlenség, a magány áttörhetetlen burkában vergődnek, azt se tudják, mi a szeretet (igazán mellbevágó, ahogy Vera a kislánya előtt fáradt, elkínzott hangon kinyögi a "Neked is minek kellett megszületni." mondatot), és hogyan mutathatnák ki. Küszködnek, kínlódnak, vonszolják magukat előre, testüket egyik nap a másik után koptatja. Keserű ízt hagyott a számban, hogy tudtam, bármi történik, az nem lesz sorsfordító pillanat vagy esemény. Nincs megváltás, feloldozás, menekülés, kitörés. Csak ez a posvány van, ebbe süllyednek egyre mélyebbre, anélkül, hogy észrevennék, mert ez az életük - ill. ha rádöbbennek, a fentiekhez hasonló kijelentések szakadnak fel belőlük. Nem ismernek mást, csak egy homályos, bizonytalan körvonalú vágy bizsereg bennük. Semmi kis életek, mondhatnám már sokadszor. Talán jobb nem belegondolni, hogy valószínűleg az enyém is ilyen - pörgetem a magam kis mókuskerekét, úszkálok a magam kis akváriumában, csak az enyém kicsit szebb, mint a Veráéké.

"Sose értette, miért lényeges ez, de ismert más ilyen embereket is, akik a bútorok elszánt ide-oda cipekedésével próbálták lakhatóvá tenni a világot. Látott jó párszor ilyen asszonyokat. Mindig arra jutott, hogy ezek mind otthontalanok, különben mi végre volna ez az állandó cipekedés. Hogy Verának már akkor mindegy volt, amikor Edit néni úgy döntött, hogy magával viszi a lakásába, hogy ott éljen. Már akkor rossz helyre került, amikor megszületett. Az ilyenek sose jutottak haza, eleve nem is lehettek otthon sehol, hiába kutatták forgolódva a világnak valamely újabb szögletét, amelyet meszeléssel, súrolással, varrással birtokba vehettek volna. És ezen semmi, igazán semmit sem változtatott az, hogy ki hol lakott vagy hogy miként rendezte el a bútorait. Előbb-utóbb - gondolta Gabi bácsi - még gyereket is szül majd nagy igyekezetében. Egy ugyanilyen, elálló fülű kis majmot. És meg se tudja magyarázni, hogy minek. Mivégre az egész hűhó, nevetséges igyekezet."

Felkészültem rá, hogy falhozvágós élmény lesz, de nagy meglepetésemre annyira nem fájt, ami nem is baj, mert nem szeretek sok könyvbe beledögleni. Néha feldühített, máskor elkeserített, sokszor megcsapott az emberi kapcsolatok fájó ismerőssége, sőt, a nosztalgiája (lángossütő és maszekolás!), hiába játszódik évtizedekkel a gyerekkorom előtt.
Ajánlom mindenkinek, aki egy egészen picit szenvedni akar és megmártakodni ebben a miliőben. Hiteles lesz.

Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2013
Ár: 2990 Ft

A pusztítás anatómiája

Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére

Tipikusan olyan könyvről van szó az életemben, amiről tudom, hogy illene elolvasni, meg is van a családi könyvtárban, mégis az idők végezetéig tologatom - ha nincs Nita, aki közös kis játékunkban ezt a regényt ajánlja nekem. Az idők végezetéig hálás leszek érte.
A metrón ültem, amikor befejeztem az olvasását. Becsuktam a könyvet, bámultam ki a feketeségbe, és arra gondoltam, nem igaz. Nem hiszem el. Pedig tudtam, hogy ez lesz, egyre jobban szorongva olvastam a sorokat, fogytak a lapok, a végzet egyre jobban látszott és egyre nagyobbra nőtt, és mind tudtuk, hogy elkerülhetetlen. Ez egy görög tragédia - olyan könyv, aminek nem lehet más vége, különben hiteltelenné és nevetségessé válik. Tudjátok, mint a Romeo és Júlia [valószínűleg elmondtam már ezerszer, de imádom a szokatlan párosításokat]; tökmindegy, hányszor látom vagy hányszor olvasom, mindig abban reménykedek, hogy más lesz a befejezése. Mégis, milyen röhejes lenne, ha a szerelmesek ellovagolnának a naplementébe?! Ha így is lenne, rövid úton tönkremenne a kapcsolatuk, hiányozna az otthonuk, vádaskodnának, egymást hibáztatnák és a többi. Olyan szerelem ez, ami csak a halálban teljesedhet ki.

Ez a regény is ilyen, habár nem kakaskodó veronai fiatalokat láthatunk, hanem Randle Patrick McMurphy borzas, vörös üstökét, a vállán virító tetoválásokat, ahogy a bálnás alsógatyájában parádézik az elmeosztályon. Látjuk továbbá a Főnéni feszes kis .mosolyát, sziklatömbhöz hasonlatos testét, a fehér haragját és érezzük, hogy a pokolba kerültünk. Az Üzemben minden pontos, fegyelmezett ütemben zajlik, a drótok láthatatlanul futnak az emberek idegvégződéseibe. A Főnéni ül üvegbirodalmában, mozgatja a kapcsolókat, és a bábuk életre kelnek. Az új bábuk hamar beállnak a sorba, mert hamar megtanulják a rendet, kivéve ezt az egyet. Összekuszálja a drótokat, felborítja a szép, tiszta, ropogós rendet, bepiszkolja a fehérségét. A feszültség azonnali és állandó, addig növekszik, míg mindenkit elér. A bálvány rendíthetetlen, fénye egyre ragyogóbb, és ellenáll. De a Főnéni türelmes. Türelmes és kivár, amíg repedések jelennek meg a bálvány testén és megkopik a fénye.
Ez a könyv folyamatosan osztja a pofonokat. Olyan ismerős volt a légkör, hogy megcsapott a fertőtlenítő szaga, újra a csempékkel burkolt folyosókon járkáltam, hallottam a belső udvaron szünet nélkül ordító őrültet. Istenem, elegem van ebből a pokolból. Ezért is ért arculcsapásként, hogy sokan önként vannak itt. Nem hittem volna, hogy a világ félelmetesebb lehet a Főnéninél és a Rezgetőnél, de remélem, soha nem fogom megérteni. Ráadásul a legtöbb bentlakónak nincs semmi baja, amihez elmeosztály, elektrosokk, piros tabletták kellenének. Pláne nem Miss Ratched, a porcelán babamosolyával, ami miatt lassan mindenkiből kiszáll az élet, aki a közelében van. Kicsit meg kell őrülni ehhez a könyvhöz, meg kell mártózni a jeges vízben, távolságtartással nem lehet olvasni, de nem is hagyja. Itt mindenki őrült, az orvosoktól és ápolóktól kezdve az olvasóig.

Hetekig a gondolataim között forgott a történet, a szokásosnál tovább és intenzívebben zajlott az "emésztése". Éreztem, hogy valami még hiányzik a teljes képhez, és sok nap kellett ahhoz, hogy a kép kitisztuljon és a lényeg felszínre kerüljön. Nem írom le, mert lehet, hogy némileg spoileres, de ez volt az, ami a könyvhöz szögezett és ami miatt örökre velem marad a Száll a kakukk fészkére. Csak azért nem sirattam meg, mert nem maradt rá könnyem.
Az idei év első kedvence lesz.

Eredeti cím: One Flew Over the Cuckoo's Nest
Kiadó: Árkádia
Kiadás éve: 1988
Fordította: Bartos Tibor
Eredeti ár: 66 Ft

Legbelső félelem

"Olyan volt a kiabálásuk, mint a zöld gyík fújása.
Amikor a zöld gyík már nem tud elmenekülni, még mielőtt elkapnád, kitátja a száját, fölfújja magát, és fújni kezd, hogy megijesszen, mert fél tőled, te vagy az óriás, és az utolsó esélye az, hogy megpróbál rád ijeszteni. És ha nem tudod, hogy veszélytelen, hogy nem bánt, csak cselfogás, nem nyúlsz hozzá."

Niccolò Ammaniti: Én nem félek
Értékelés: 4.99 szentjánoskenyérfa az 5-ből
Kedvenc karakter: Teresa, a nagybetűs Anya

Valamiért abban a hitben éltem, hogy nem fog meghatni a szerző gyerekszemmel bemutatott története, mert nem rajongok a gyerekekért és túl öregnek érzem magam ahhoz, hogy beleképzeljem magam a helyükbe.
Aha. Nem öreg vagyok, hanem naiv hülye.

Hőség. Olaszország. Acqua Traverse, a négycsaládos falucska az érett búzamezők ölelésében. Egy domb.
A kilencéves Michele Amitrano, miközben a barátaival felfedező úton van a dombon lévő roskatag házban, felfedez valamit. Valamit, amiről kezdetben azt hiszi, a mesék csodálatos világába tartozik, de valójában nem egy drágakövektől csillogó barlangba jut, vagy egy olyan helyre, ami gyerekfaló óriásokat és boszorkányokat rejt. Rájön, hogy a szörnyek tényleg léteznek, csak nem órási karmaik és agyaraik vannak, hanem emberbőrbe bújtak, és Sergiónak, Pinónak vagy Felicének hívják őket.

"Maria kihozta a zománcozott kistálat, és a Barbie babáit úsztatta benne.Kettő volt, egy normális és egy szénfekete, kopasz, olvadt karral.Én tettem így tönkre. Egyik este, miután megnéztem a tévében Jeanne D'Arc történetét, megragadtam a Barbie-t, és üvöltve bedobtam a tűzbe. - Égj! Boszorkány! Égj! - Amikor láttam, hogy tényleg ég, elkaptam az egyik lábát, és belehajítottam a fazék levesbe.Mama egy hétre eltiltott a biciklitől, és egyedül kellett megennem az egész levest. Maria könyörgött, hogy vegyenek neki egy másikat. - Majd a születésnapodra. Addig játssz ezzel. Köszönd meg az idióta bátyádnak. - Aztán Maria hozzászokott. A szép Barbie-t Paolának hívták, a megégetettet Szegénykének."

Borzasztó, idegőrlő feszültség rejlik ebben a kicsi regényben, csak kezdetben nem nagyon lehet érezni, ill. én nem éreztem. Egyrészt ott van a szentjánoskenyérfa, a biciklizés, a lekváros kenyér, a pöcifoci, és ott van az, amit Michele felfedez, és ami végleg átalakítja kicsiny gyermeki felfogását.

Nagyon szerettem a történet hangulatát, egy kicsit újra gyerek akartam lenni, vagy inkább megélni egy másik gyerekkort, de ama sötét iszonyat nélkül, ami kérlelhetetlenül a markába szorította Michelét.

Az az igazság, hogy baromira fáj a fejem és annyira nyűgös vagyok, hogy nem tudok többet mondani erről a könyvről, valamint nagyobb kedvem van olvasni, mint írni. Ez egy jó könyv, na. Kicsi, de erős, akkora feszültség keletkezik az idilli gyerekkor-részek és a borzalom-része között, hogy egy hétig rákapcsolhatnák a paksi atomerőművet.

Jaj, Teresáról azonban még szót kell ejtenem.

Ez a nő csodálatos. Igazi olasz anyatigris, pont, mint a nagykönyvben meg van írva. Szép nő, akit a férfiak

megbámulnak, és akik hozzá képest gerinctelen kis férgek, mert erős, és olyan tartása van, mint egy vasbeton oszlopnak. Nem csoda, hogy Michele legszívesebben dühöngve nekirontana minden pasinak, aki mohó szemekkel bámulja az édesanyját.

Teresa nem bánik szűkmarkúan a pofonokkal, de a világon mindennél jobban szereti a gyerekeit és bármit megtenne értük, rendíthetetlen, mint egy ólomkatona. Szilárd, biztos hátország, ahová mindig bizalommal lehet visszavonulni. Azt hiszem, mind ilyen anyára vágyunk, és Michelének erre az anyatípusra van leginkább szüksége.

Váá, és tíz elolvasott könyvnél járok a várólistacsökkentésben, és nincs elmaradt postom, éljen!

Eredeti cím: Io non ho paura

Sorozat: Modern Könyvtár

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2008

Fordította: Matolcsi Balázs

Ár: 1900 Ft (a Nagy Nyári Szandis Akcióban sokkal olcsóbban hozzá lehetett jutni, én két évvel ezelőtt szereztem be így)

Az élet szép

"- A kórházban erőnek erejével életben tartanak, Momo. Törvényeik vannak rá. Pont, mint a nürnbergi törvények. Azt te nem ismered, fiatal vagy hozzá.
 - Soha semmihez nem voltam fiatal, Rosa mama."

Émile Ajar: Előttem az élet
Értékelés: 5 emelet az 5-ből
Kedvenc karakter: Rosa mama


Történt egyszer [mert ezt a könyvet se a közelmúltban olvastam], hogy nagyon elegem lett a világból és magamból, ezért meglátogattam Romain Gary barátomat, azaz Romuskát, akivel A virradat ígérete óta nagy spanok vagyunk.
Elsoroltam a barátomnak, mi minden bántja az érzékeny kis lelkemet, miután vendégszertőn megpaskolta maga mellett a homokot a Big Sur-i tengerparton. Panaszáradatom végeztével együttérzőn, mégis csúfondárosan rám mosolygott, és azt mondta, ha nem bánom, elmesél egy történetet.

Így ismerkedtem meg Momóval, a Párizs nem fényes, nem színpompás külvárosi negyedében élő kiskamasszal, aki számos társával együtt Rosa mama kurvagyerekbömböldéjében nevelkedik, tekintélyét a napra pontosan érkező ötszáz frank biztosítja. De Momo egyébként is különleges; fiatal kora ellenére felnőtt, akinek hihetetlen éléslátását a gyermeki énje adja.
Engem az ragadott magával a legjobban ebben a könyvben, hogy micsoda feszültséggel teli ellentét van Momo helyzetében - ő teljes szívnyugalommal vesz tudomásul és nyugtáz olyan dolgokat, amik egy hétköznapi körülmények között élő embert elborzasztanak.

Lehetne még beszélni a felelősségről, a szeretetről, az etnikai és nyelvi kérdésekről a könyv kapcsán, de utóbbihoz nem értek, az előbbiekről pedig Momo sokkal nagyobb ékesszólással :) beszél, mint én. Olyan ez a kis regény, mint egy zárójelbe tett szívdobbanás.

További Momo-aranyköpések (kicsit sok, de így alaposan szelektáltam):

"Sosem szerettem fájdalmat okozni az embereknek, én filozófus vagyok."
"- Ez az én zsidó rejtekhelyem, Momo.
 -Ja, akkor jó.
- Érted?
- Nem, de nem számít, megszoktam.
- Oda bújok el, amikor félek.
- Amikor mitől fél, Rosa mama?
- A félelemhez nem kell ok, Momo."
"Én nem játszottam a többi kiskrapekkal, túl kicsik voltak hozzám, kivéve a ftyülő-összehasonlítósdit, és Rosa mama dühöngött, mert ki nem állhatta a fütyülőket, olyan sokat látott már életében."
"Ha az embernek senkije sincs, aki szeresse, akkor az hájjá változik."
"De én nem vagyok úgy oda a boldogságért, az élet még mindig jobb. A boldogság egy nagy rakás szar és szemétláda, móresre kéne tanítani."
"A vanília a legjobb dolog a világon."
"Az emberek félnek tőle, hogy gyereket találnak gázolni, és élvezet volt érezni, hogy nem voltam mindegy nekik."
"Hamil úr mondja, hogy szavakkal mindenre képes az ember, gyilkolni se kell, és majd ha lesz időm, akkor kipróbálom."
"Nagyon szép nő volt, ahhoz képest, hogy férfi..."
"Azt gondoltam magamban, hogy milyen jótét cselekedet volna, ha Hamil úr feleségül venné Rosa mamát, mivel mind a ketten benne vannak a korukban, és együtt mehetnének tönkre, ami mindig örömtelibb."
"Irtózott a kolerától, ami nem higiénikus, és a koszt szereti. Én nem ismerem a kolerát, de azt hiszem, mégse lehet olyan mocsadék, mint ahogy Lola asszony mondja, csak egy betegség, ami nem tehet róla. Sőt néha legszívesebben megvédtem volna a kolerát, mert ő legalább nem a saját hibájából olyan, amilyen, sose akart ő kolera lenni, csak így alakult."
"Én is mosolyogtam, de belül legszívesebben megdöglöttem volna." - Milyen ismerős ez az érzés...
"Az élet, az egy olyan izé, ami nem való mindenkinek."
"Rosa mama azt mondja, hogy az élet lehet nagyon szép, de azt még nem találták fel, és addig is élni kell."

Eredeti cím: La vie devant soi
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1980 Ft
Ár: pár száz forinttól

Isten teremtményei / Szomorú vasárnap / Előttem az élet

Kicsit megtévesztő a hármas cím, hiszen nem három különálló történetről van szó, hanem egyről, de mindegyik annyira illik hozzá, hogy egyikről se tudtam lemondani. A tárgy egyébként A Hold színe.

"Az a fa - cseresznyefa - ott állt a dohányföld határán. Volt ott egy csillag is, amely alig pislákolt az égbolt szempillája alatt. Egy derült márciusi éjjelen a cseresznyefát elfogta a félelem. Ágait az ég felé tárta, és mélyen felsóhajtott. A csillag a szemébe nézett és rámosolygott. Erre az összes tündér meg manó belekapaszkodott az éjszaka szoknyájába, majd táncra perdültek. A szelek - úgy északon, mint délen - vették a harmonikájukat és énekeltek. Amerről csak szél fújhat, részegségtől kipirult szellő kapott az éjszaka hajába, a száját csókolva. Egész későig tartott a mulatság, mígnem feltűnt a hajnalcsillag, és becsukta az égbolt utcájának kapuját."

Ha egy regény így kezdődik, az ember lánya harmonikusan mosolyog, hogy milyen szép kis könyvet szedett ki a szekrényből - igen, Pesten a szekrényben tárolódik az a néhány könyvem -, ez majd gyöngéden simogatja a lelkét és kellemesen elringatja.
Aha. Megjelenik a másik szál, a tulajdonképpeni fősodor, és az fáj. Nemcsak ebben a könyvben olvashatunk egy szegény családról, amelyet egymásután érnek a nyomorúságok, de éppen az érzékletes leírások, bemutatások azok, amelyek annyira szívfájdítóvá teszik Fotiszék történetét. De a regény nem emiatt volt számomra falhozvágós, hiszen tragédiáktól, sorscsapásoktól szenvedő emberek nagyon sok könyvben szerepelnek, hanem a személyes vetülete miatt. Végigperzselte a lelkemet, mint a tűz, megbántott, felingerelt, olyannyira, hogy összeszorított foggal olvastam tovább, arra gondolva, hogy mit képzel magáról ez a csávó nő, cseresznyefa meg csillag, persze, közben meg nagy okoskodás közepette kitépkedi a lelkemet, utállak, te átkozott, miért csinálod ezt velem?! Észrevétlenül a történet részévé váltam, rettegtem a befejezéstől, hogy a szereplők megkapják-e a feloldozást - és hogy én megkapom-e, vagy életem végéig szaggatni fog ez a kín, ellopja a könnyeimet, megmérgezi az álmaimat és ízetlenné tesz mindent.

Restellés nélkül bevallom, örültem, hogy a könyv mindössze 148 oldal, nem bírtam volna ezt ki, mondjuk, 600 oldalon keresztül. Nagyon szépek a különféle költői képek, a regény mondanivalóját már sok más könyvben olvastuk, láttuk filmeken, színdarabokban - vagyis megértem, ha másoknak nem olyan nagy szám, mint nekem. Fénybe és virágillatba szőtt tengernyi fájdalom. Hozzám közel áll, mert nekem is ősz van a szememben és körömmel kaparom a sötétséget.
Mi a boldogság? Egy masni a hold színével...

Készítek egy idézetes aloldalt (lásd a fejléc alatt, a "Versek" felirat mellett), de ide is bevések néhány mondatot:

"Azután az éjszaka édesen elaludt. Az egyik kezében egy darab ottfelejtett krumplival, a másikban egy tasak karamellával." (38. oldal)
"A vén Gedeon! Azzal a sötétkék szemével. Két háborgó tenger, amely táncolva várta a hajnalt." (39. oldal)
"Tudod, ki van egyedül? Az, aki egyre halmozza magában a csendet." (39. oldal)
Készítek egy idézetes aloldalt (lásd a fejléc alatt, a "Versek" felirat mellett)
"Gyakran megesik, hogy az ember fájdalma nagyobb az Isten haragjánál - válaszolta a fa." (80. oldal)
"Elmondom, mint olvastam, Nikosz. Amikor úgy érzed, hogy trágyadombon vagy, ültess szamócát!" Változata a Montgomery-féle limonádénak:D (105. oldal)
"Ő az a lány, aki a szelekbe kapaszkodik. Ajkán aszfodéloszból vett virágpor. Nyakában hosszú sálat visel, szakadt szárnyakból. Ő az a lány, aki megrészegíti az éjszakát...
 - Egy parányi konyhában ő az a lány, aki a fénybe néz. Sajtot reszel a metélthez.
 Sárga szoknyát visel. És az arcvonásaiból szép lassan előtűnik a telihold.
 Ő az a lány, aki megrészegíti az éjszakát..." (143. oldal)

Eredeti cím: TO XPΩMA TOΨ ΦEΓΓ AΠIOΨ
Kiadó: Kairosz
Kiadás éve: 2001
Fordította: Donáti István
Ár: 1680 Ft

Eszmélet

"Kezd elegem lenni a Harpóból, mongya. Másra se bír gondolni amióta összeházasottunk, csak hogy hogy taníccson engem móresre. Neki nem feleség kell hanem kutya.
 A férjed, mondom. Mekkel maradnod mellette. Mi mást is csinálhatnál?"

Alice Walker: Kedves Jóisten
Értékelés: 3 sor az 5-ből
Kedvenc karakter: Sofia

Emlékszem, alig vártam, hogy megkaparintsam ezt a könyvet - szokás szerint nagyban megnövelte az akaritisz szintjét az a tény, hogy alig lehet kapni -, és csekély egy év késéssel el is olvastam, de a várthoz képest egyáltalán nem voltam lenyűgözve.

A történet főszereplőjét, Celie-t 14 éves korában ismerjük meg, az Istennek írott levelein keresztül - ennek a lánynak iszonyúan sanyarú sorsa van, ütik-verik, szidják és rabszolgaként robotol, mintha igavonó barom lenne. Celie annyira szégyelli az életét, hogy még Istennek se bír róla beszélni, ezért inkább leírja az eseményeket, amelyekbe itt-ott beleszövi a gondolatait is. Olyan, mint egy fa, már teljesen érzéketlen a rengeteg szenvedéstől, és valószínűleg ez kell is ahhoz, hogy képes legyen tovább vonszolni magát az úton.

Ennek a kálváriának már az olvasásába is bele lehet pusztulni, könnyen olvasó és gyorsan lehet haladni vele, mert rendkívül egyszerű a stílusa, de közben észrevétlenül megüli az ember gyomrát, legalábbis velem ez történt. Celie elbeszélésében két másik nőt is megismerünk, az erős Sofiát (engem egy kicsit A segítség Minnyjére emlékeztetett:), Shug Averyt, a szinte delejes vonzerejű énekesnőt és a saját, Celie-nek írott leveleiben Nettie-t is, a főszereplő testvérét, aki egészen más utat jár be. Rajta keresztül betekintést nyerünk az olinka indián törzs életébe is.
Ez a sok női portré egy célt szolgál, igen, a nők helyzetének, sorsának bemutatását, ezért éreztem úgy, hogy nem is regényt olvasok, hanem egy indulatos transzparens szövegét. Nincs ezzel semmi bajom, de a szándék nagyon kiütközött a szövegen keresztül, és én inkább irodalmilag voltam kíváncsi erre a történetre, mintsem... propaganda szemszögből, ráadásul a cselekmény alakulása sem tetszett.
Tehát értem én meg fontosnak tartom a maga nemében, de olvasóként nem tudott elcsábítani.

Kicsit spoileres idézet:

"Néha asziszem Shug sohase szeretett. Nézem a mezitelen testemet a tükörben. Mit is szeretne rajtam? kérdem magamtól. A hajam rövid és gyapjas mer már nem huzogatom ki a vassal. Eccer a Shug aszt monta neki így is jó, akkor minek. A bőröm sötét. Az orrom közönséges orr. A szájam közönséges száj. A testem mint bármelyik másik asszonyé a változás korába. Nincs itt semmi különös amit bárki szeressen. Se mézszínű, hullámos haj, se báj. Se fiatalság, se frissesség. Pedig a szívem fiatal és friss lehet, mer olyan mintha vért virágzana."

Ui.: Van film is, csak azt nem értem, miért nem az eredeti címet fordították le a könyv esetében is.

Eredeti cím: The Color Purple
Sorozat: Európa Zsebkönyvek
Kiadó: Európa
Fordította: Dezsényi Katalin
Eredeti ár: 25 Ft 
Az írónő a wikin

Dína könyve

Anita Diamant szintén egyike a méltatlanul mellőzött szerzőknek, gondoltam, ideje, hogy ezúttal őt kopizzam át. Ha kíváncsi vagy a kommentekre, itt tudod őket elolvasni.

***

"Ráhelnek ugyanis - komolyan mondom - vízszaga volt. A nyomában a friss víz illata lengett. Gyönyörűséges, zöld illat volt abban a sivatagban, az életé és az egészségé. Amikor egy-egy kisgyerek eltűnt, végül rendre Ráhel takaróján találták meg, ahol nagy gyönyörűséggel szopta az ujját."

Anita Diamant: A vörös sátor
Értékelés: 5* baba az 5-ből
Kedvenc karakter: Dína, Ráhel

A vörös sátor a nők birodalma, itt adták át az anyák tudásukat a lányaiknak, szerelemről, születésről, életről, halálról....

A cím kicsit csalóka, a könyv nem is annyira a vörös sátorról, mint inkább Jákob feleségeiről és egyikük - Lea - lányáról, Dínáról szól, ill. az első, kisebb rész szól a négy nőről, a következő rész pedig Dínáról.
Ugye az alaptörténet így hangzik:
"Dina, Lea lánya, akit Jákobnak szült, egy napon elment meglátogatni a vidék leányait. Amikor Szichem, a vidék fejedelmének, a hivvita Hámornak a fia meglátta, elrabolta, vele hált és erőszakot követett el rajta... Hámor így szólt hozzájuk: "Szichemnek, a fiamnak a szíve hozzátapadt lányotokhoz. Adjátok neki feleségül, lépjetek velünk sógorságba. Jákob fiai válaszoltak Szichemnek és apjának... Nem engedhetjük meg magunknak - mondták -, hogy húgunkat körülmetéletlen férfinak adjuk. Ez nálunk szégyennek számít. Csak akkor járhatunk kedvetekben, ha olyanok lesztek mint mi, vagyis ha mindenki körülmetélkedik, aki a férfinemen van köztetek. Akkor nektek adjuk lányainkat és elvesszük a ti lányaitokat... A harmadik napon azonban, amikor seblázban feküdtek, Jákob két fia, Simeon és Lévi, Dina testvérei kardot ragadtak, merészen rátámadtak a városra és megöltek minden férfit; Hámort és fiát, Szichemet is megölték karddal. Dinát kihozták Szichem házából és elvonultak."

Ehhez a történethez fűzött magyarázatot az írónő, és annak folytatásához, a lány életének továbbalakulásához, egyes szám első személyben: "... Dína története ragadta meg a fantáziámat. A lány némasága. Ez magyarázatot kívánt, hát kitaláltam egyet." (Úgy látszik, ez már ilyen idézetes post lesz.) És milyen jót!
Imádtam ezt a könyvet, pedig sokáig tologattam a polcon, megvan vagy nyár óta (esetleg múlt nyár óta?). Izgalmas, olvasmányos regény, az ízét pedig tovább fokozza, hogy bibliai történetet olvashatunk kicsit másképp - egy nő szemszögéből. Nekem valamiért az első rész jobban tetszett, mint a Dínáé, jó volt olvasni ezekről az emberekről, hogyan éltek, mik voltak a szokásaik, Dína anyáinak a bemutatását pedig különösen élveztem, lásd fenti idézet. Letehetetlen, ajánlom mindenkinek, már ha még lehet kapni, emlékszem, én is véletlenül, Nima riasztásával jutottam hozzá.
Ui.: A borító förtelmesen ronda (sőt, nemcsak ronda, hanem sok esetben hibás is). Ha nem lenne ráírva, bizisten azt mondanám, a Kellyé.

Eredeti cím: The Red Tent
Kiadó: Athenaeum 2000
Kiadás éve: 2003
Fordította: Árokszállásy Zoltán
Ár: 1990 Ft
Az írónő honlapja
Az írónő blogja