2018. november 27., kedd

Agresszióval sebzett boldogság

Ian McEwan: Szombat

Ezer Tíz éve nem olvastam McEwantől, pedig érdekelt egy-két könyve - Mézesmadzag, A gyermektörvény -, aztán a kedvenc antikváriumunkban szembe jött ez a regénye, a fülszöveg felcsigázott, meg a szombat délelőtti városi sétálgatások annyira felbuzogtatják bennem az endorfint, hogy örömömben könyveket veszek. Amúgy is a szombat a kedvenc napom - a péntek délutánt elmossa a fáradtság köde, a vasárnapot belengi a hétfő fenyegető melankóliája -, gondoltam, miért ne ezzel vegyük fel újra a fonalat Iannel.

Elég sűrű a szöveg, tényleg egy ember csapongó, örvénylő gondolatai közé láthatunk be, akinek a fő gondolatmenete ki-majd visszazökken a pillanatnyi benyomások hatására, persze közben a főszereplő életét és családját is megismerjük.
Henry Perowne agyidegsebész, ami eleve kaotikussá teszi a lehetséges szombati szabadságot. A betegei bizalmatlanul méregetik szeplőkkel tarkított lapátkezeit, úgy gondolják, ha valaki az agyszövetükben turkál, kecses, vékony ujjai legyenek. Még kevésbé lenne szimpatikus a számukra, ha tudnák, Perowne hajlamos elkalandozni beszélgetés közben, miközben megnyugtatóan bólogat a pácienseinek. Pedig Perowne jó orvos, évente 300 beteget vállal, a műtőjében fegyelmet követel és a Goldberg-variációkat hallgatja.
A felesége ügyvéd, Rosalindnak hívják. Szinte illetlen, hogy még mindig szerelmes belé és nem huszonéves lányokat hajkurász az ő korában, bár nagy, drága kocsit már vett. Két, jóformán felnőtt gyerekük van, Daisy Párizsban él, hamarosan megjelenik a verseskötete, Theo pedig zenész és szépen alakul a karrierje. Perowne néha eltűnődik, hogyan hoztak össze Rosalinddal két ilyen bohém foglalkozású gyereket, de hát ebben nem csak ők játszanak szerepet, hanem például Rosalind apja, John Grammaticus, a kitüntetett (ám kibírhatatlan természetű) költő is.
Henry Perowne, miután hajnali látomása egy lángoló repülőgépről felzaklatja, fallabda-edzésre megy, majd ráját és angyalcápafarkat vásárol az általa főzött halraguhoz. Este összegyűl a család, Daisy hazautazik Párizsból és az apósa is ellátogat hozzájuk.

Zseniális, ahogy az író visszaadja a gondolatok lüktetését, kósza egymásba játszásukat, a témák sokszínűségét. Élvezettel sodródtam a regényben, de volt egy kellemetlen tényező, ami megnehezítette az élményt. 
Nem egyszerű úgy tapicskolni egy jó könyvben, ha a falat kaparjuk a főszereplőtől, akinek a fejébe vagyunk zárva.

Nem mondhatnám, hogy rajongva sétálgattam volna Henry Perowne gondolatai között, az S500-as Mercedestől és az angyalcápafaroktól függetlenül. Annyira sznob módon tökéletes, hogy... keserűen hangzik, de az epe a fülemig ért, legalábbis gondolatban. Persze lehet, hogy ez az attitűd szándékos, hiszen ki ne lenne legalább egy kicsit unalmas/idegesítő, ha minden gondolatába védtelenül, mindenféle gondos előformázás nélkül beleláthatnánk? Asszem, Scalzi második kötetében említi valaki, hogy az emberek gondolatai rém unalmasak, mert többnyire az evés, a szex, az alvás körül forognak. Ezek a szükségletek Perowne-nál is előfordulnak, de nem ettől vált számomra ellenszenvessé - McEwan nagyon jól ábrázolja a hirtelen hangulatváltozásokat és még a fallabda-edzés sem untatott -, hanem a tipikus ötvenes fehér faszi szindrómától és a képmutatásától. Persze, írjon csak Daisy (istenem, ez a név...) verseket, mert büszke akarok lenni rá, az én gyerekem nem lehet hétköznapi ember, de mi az, hogy szexuális életet mer élni, hiszen ő az én kicsi lányom! És a véleménye ellentétes az enyémmel, hát hol a bajtársiasság és ki ez a lázadó, kérdezi Henry Perowne, miközben dönti magába az italt.
Azt hiszi, a világ az ő játékszabályai szerint játszik, és amikor felbukkan egy anomália, mindenáron megpróbálja beleerőszakolni az általa kigondolt puzzle-ba. Semmi gond, ura vagyok a helyzetnek. Elkövettem egy baklövést, de kiküszöböltem, a magam természet adta erényeivel, a méltóságomat és a fennköltségemet megőrizve. Csak egy apró, említésre sem méltó kellemetlenség történt.
Henry pedig rádöbben, hogy a világ nem mindig úgy működik, ahogy mi elképzeljük.

A pénz, a jómód, a vélt jó ízlés és a státusz csalóka köpenye alatt idegsebészünk nem más, mint egy öregedő férfi, aki lassan kiszorul a versenyből, de az ebből fakadó szorongását próbálja az agya egy hátsó zugába száműzni.Végül is, mindenki emberből van - talán ez (is) célja volt a szerzőnek, ennyire lecsupaszítani egy embert.
Szóval bírtam ezt a könyvet, amikor Henry Perowne nem a saját kis egzisztenciális nyűgével volt elfoglalva. Jól gondoljátok, nem volt egyszerű menet, de végül lebirkóztam Perowne-t és diadalmas érzéssel csuktam be a könyvet.

Eredeti cím: Saturday
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2010
Fordította: Lukács Laura
Eredeti ár: 3500 Ft

2018. november 25., vasárnap

Akusztikus fogság és tartósított cápaszem - avagy hogyan éljünk örökké

"Hol van a jelen? Valószínűleg a rohadék Amerikában, leszámítva azt a részét, ahol Tucker lakik, vagy a rohadék Tokióban. Mindenesetre valahol máshol. És azok az emberek, akik nem a rohadék Amerikában vagy a rohadék Tokióban élnek, hogy bírják ezt: ez az állandó úszkálást a múlt időben?"

Nick Hornby: A Meztelen Juliet

/Kaotikus mese habbal/

Azt hiszem, legalább 80%-ban Hornby-kompatibilis vagyok, aminek, gondolom, a párom örül. [Annak én kevésbé, hogy nem osztozik velem az Ahoy! gofrija iránti olthatatlan rajongásomban, habár némileg vigasztalhat a tény, hogy azt állítja, az én gofrimat jobban szereti. Mik derülnek ki ennyi év után.]

A rádöbbenés, hogy a fiatalságuk elmúlt és nem jön vissza, ugyanolyan keserűen belemar az egykori rocksztárba és a kisvárosi kurátorba, amit különféle gyógye-mailekkel próbálnak csillapítani.

A könyvmolyszabályomat megszegve előtt láttam a filmet, mint hogy a könyvet olvastam volna, ezáltal nehéz (de nem mondhatni, hogy annyira rettenetes) volt Ethan Hawke arcát a saját elképzelésemmel helyettesíteni, még ha a filmbeli szétcsúszott hippi képét le is kellett cserélnem egy nyugdíjas könyvelőére. Ebben a könyvben a kelleténél többször kerülnek szóba a könyvelők és holmi adóleírások.
Azt hittem, a Pop, csajok, satöbbi élménye megismételhetetlen lesz. Nos, valóban az, de egyúttal nem azt jelenti, hogy a többi Hornby-könyv élvezhetetlen lenne, ez egynél már be is bizonyosodott.
Elmondom, minek a bemutatásában jó Hornby:
- kendőzetlenül, nagyon, nagyon őszintén és nagyon hitelesen ábrázolja az emberek elcseszettségét, vagy azt a csendes pánikban hullámzó állapotot, amikor az emberek azt hiszik, hogy elcseszték. Amikor azt kívánják, hogy csak egy pillanatra ne kelljen felnőttnek lenni, csak egy pillanatra kúszhassanak be az ágy alá és tehessenek úgy, mintha eltűnhetnének a saját életükből - aztán rájönnek, hogy az az időszak elmúlt, amikor még befértek az ágy alá.
((Ezért gyorsan akarnak pár gyereket csinálni, hátha ezáltal átmenthetnek valamit magukból az örökkévalóságba - ez se úgy működik, ahogy elképzelik. Tucker Crowe-nak csak az ötödik alkalommal jött be.))
- az ún férfiléleknek, ami akkora fejtörést okoz a nőknek. Te jó isten.:D Az ember lányában egyszerre keltenek szánalmat, együttérzést és mérhetetlen haragot, a nemhiszemelhogyilyenhülyevagybmeg-szintet. A nőjmárfel-szintet.
- az aranyosan ciki helyzeteknek. Amíg a filmet néztük, nem a meghatottságtól fúrtam az arcom a pasim vállába, hanem azért, mert az én arcom égett a szereplőké helyett. A könyv esetében se volt jobb a helyzet, főleg, amikor az ember rádöbben, hogy ő is csinál(t) ilyeneket - de olyat soha nem fogok, hogy frissen vásárolt, vadiúj könyveket gyömöszölök be a kukába. Mellesleg a regényben üdítő színfoltot képeznek a könyvek, míg a filmben éppen hogy felbukkan egy.

- mindeközben iszonyú vicces. Valahányszor eszembe jutott a "Tuckerlandben karácsony van" kezdetű mondat, kitört belőlem a röhögés. Sokat elárul a lelkivilágomról, hogy azt is viccesnek találtam, hogy Tucker legkisebb gyereke azon aggódik, hogy az apja holnap meghal és ezért nem szabad kocsiba ülnie és ezáltal kérdésessé válik az élelmiszer beszerzése.

Soha nem hittem volna, hogy egyszer Nick Hornby könyvei bekerülnek a kabátkönyv-kategóriába, de nagyon örülök, hogy így történt.

Eredeti cím: Juliet, Naked
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2009
Fordította: M. Nagy Miklós
Ár: francnak van kedve utána nézni


2018. november 18., vasárnap

Rövidkék

Némi kényszerjellegű, kívülről érkező internethiány - tévedésből nálunk kapcsolták ki... -, a munkából, rohanásból és stresszből álló mókuskerék és a csekély szabadidőt lefoglaló egyéb programok miatt menthetetlenül feltorlódott a beszámolnivaló, és belátom, hogy egyrészt képtelen lennék magamat utolérni, másrészt bizonyos kötetekről nem tudok szeretnék hosszan elmélkedni.


Joyce Carol Oates: Pikk Bubi

A főszereplő Andrew J. Rush, "az úriember Stephen Kingje", aki csak férfiakat tesz el láb alól a könyveiben (és azokat is elegánsan), egyenletes tempóban, fegyelmezetten ír és teljességgel visszafogott életet él a tökéletes vidéki házában odaadó feleségével. Ám Andrew-nak van egy titka, egy írói alteregója, Pikk Bubi, aki némi alkohol segítségével előbújik és Andrew kezét vezetve gyomorforgató, vérben tocsogó krimiket vet sárga papírra éjjelente. Andrew másnap általában semmire nem emlékszik, se az írás folyamatára, se a végeredményre. A Pikk Bubi által írt könyveket természetesen ezen az álnéven adja ki. Annak a közönséges alaknak semmi köze nem lehet az élére vasalt Andrew J. Rush-hoz.
Aztán a külső máz - az életéé és a személyiségéé is - foszladozni kezd, egyre több pia folyik le a torkán, Pikk Bubi gondolatai sziszegő kígyókként töltik meg a fejét és az olvasó előtt lassan kibontakozik a nem túl hízelgő kép: Andrew-nak mindig is voltak gondjai az ivással, a feleségével erőszakos és belebonyolódik egy furcsa ügybe és egyre hajmeresztőbb dolgokat művel. Képes-e lesz Pikk Bubit száműzni oda, ahová való és összetákolni az élete széthulló darabjait?

Nagyon kíváncsi voltam a King-féle Halálos árnyék parafrázisára, igazi mélyenszántó, Oates-i mondanivalót és látásmódot vártam... helyette kaptam egy vázlatos, logikátlan és unalmas firkálmányt. Ha a szerző nevének ismerete nélkül kellett volna olvasnom ezt a könyvet, nem mondtam volna meg, hogy ő írta. Az a legnagyobb bajom, hogy totál érdektelen az egész, egyedül az egyik furcsa mellékszereplő élete és annak különös egybeesései mozgatták meg a fantáziámat, mindenki jobban járt volna, ha JCO inkább róla ír.
Elhiszem, hogy tisztelegni akart Stephen King előtt, de ez még annak is kevés - különösen tőle.


Leena Krohn: Hotel Sapiens

"- A feje fáj? - kérdeztem. - Észrevettem, hogy gyakran nyomja a tenyerét a szemére.
 - Azért, hogy ne lássak - felelte. - Gondosan meg kell válogatnom, hogy mit és mikor nézek. Amikor ránézek valamire, bármire, mint például ott, arra a fára vagy arra az ajtóra vagy az ablakra, az visszanéz rám.
 - Nem teljesen értem.
 - Nem? Hogyhogy nem? Az, amit néznek, saját maga is látni kezd. A látáshoz nincs szükség szemre, hát nem tudta? A nézelődés akár veszélyes is lehet, főleg ha mi magunk láthatatlanok akarunk maradni.
 - Ön ezt szeretné?
 - Ki ne szeretné? - válaszolta. - Tudja, miért lettem ilyen?
 - Nem tudom, mondja el, kérem.
- Azért, mert valami belém költözött.
- És mi volt az?
- A valóság - felelte. "

Nem reggeli kóma-és buszkompatibilis olvasmány. Egyszer már lefordultam róla, még az elején, a felhőleső narrátor borongásai közben.
A Hotel Sapiens elvileg egy rezervátum az emberiség apokalipszis után életben maradt tagjainak. A regénynek nincs kidolgozott világképe, nem tudjuk, milyen világméretű katasztrófa vezetett az emberiség kihalásához, maradtak-e túlélők, mikor játszódik a történet, a lakók hogyan kerültek a Hotel Sapiensbe - az biztos, hogy az ún. Őrzők (valamiféle mesterséges intelligenciák, akik valami módon átvették az uralmat) nem holmi felmérés alapján válogatták ki az embereket. Vannak bűnözők, tudósok, őrültek - habár előbb-utóbb itt mindenki őrültté válik a maga módján.
A különböző töredékes monológokból nem egy klasszikus cselekmény áll össze, hanem különféle filozofikus, helyenként elég depresszív, nosztalgikus, fájó eszmefuttatásokat olvashatunk, de nekünk kell (ha ugyan kell) eldönteni, hogy elfogadjuk-e a szereplők valóságát - alighanem minden olvasónak megfordul a fejében, hogy nemcsak metaforikus értelemben vagyunk egy őrültekházában, hanem tényleg, és a Hotel Sapiens falain kívül a világ megnyugtatóan zakatol tovább. Hogy tényleg így van-e, azt mindenki döntse el magának.
Mi lesz az emberből az ember utáni világban, hová lesz az a nagy teremtő vágy, a folytonos nyugtalanság? Képesek vagyunk-e megállítani az időt és átérezni a pillanat teljességét, vagy mindig csak az utólagos megbánás marad nekünk?


Michael Chabon: Ragyog a hold

"... hittem, hogy a csend egyenlő a sötétséggel, és a néven nevezés jelenti a fényt. Hittem, hogy a titok rosszindulatú daganat, és a vallomás a kés, a fényes forró sugár, ami éget, de közben gyógyít is. Hittem, hogy jó - a kevés dolog között, amit ki sem kell mondani - »kiadni mindent«".

Na, ez meg fog izzasztani, mert hiába nagyon szerettem olvasni, rohadtul nem emlékszem már rá - ami nem is csoda, tekintve, hogy augusztusban olvastam. Értitek, augusztusban, szégyen, hogy nem írtam ennek az unikális szerzőnek az új, magyarul megjelent könyvéről - az is kisebb fajta csoda, hogy kiadták.
Akárcsak a Jiddis rendőrök szövetségében, itt is keveredik a fikció a valósággal - csak, ha lehet, még vadabbul, vagy inkább trükkösebben; azt a ma született csecsemő se veszi be, hogy Alaszkában létrehoztak egy zsidó települést, de a halálos ágyán agonizáló nagyapa történetei közül nehéz kimazsolázni a valóságot a fikció magvai közül; romantikus, héja-nász jellegű szerelem egy pszichiátriai gondokkal küzdő, ki-tudja-honnan-jött, labilis nővel, a mindenek csodája V-2-es rakéta, a második világháború, az Aughenbaugh-gyújtó, kígyóvadászat, a Bőrtelen Ló, az apácák, a börtön, annyi színes kavics kavarog ebben a kaleidoszkópban, hogy az olvasó beleremeg a gyönyörűségbe és már cseppet se érdekli, hogy megtörtént eseményekről vagy szemenszedett hazugságokról van szó -  amit Chabon nem rest rögtön az Előszóban közölni is az olvasóval: ahol szabadon bánt bármiféle adatokkal, teljesen zabolátlanul tette, és az emlékirat papírra vetése közben ragaszkodott a tényekhez, kivéve, ha azok nem voltak hajlandóak idomulni hozzá.
Író vagyok, professzionális hazudozó, olvastam valaha egy könyvben. Chabon mesteri szinten űzi a hazudozást, és én nagyon örülök neki.

Ui.: A kiadás, akárcsak a többi Kult könyv esetében, itt is szemet gyönyörködtető, és az előzetes rettegésem ellenére a fordítással is ki voltam békülve.


2018. november 11., vasárnap

Hill House

"A természetfeletti veszélye abban rejlik, hogy a modern tudatot a leggyengébb pontján támadja, ott, ahol már elhagytuk a babona védőpáncélját, és nincs helyette semmi védelmünk."

Shirley Jackson: Hill House szelleme

Talán Rose Reddel kezdődött az egész. A zsenge molykorunkban olvasott történetek nagy hatással vannak ránk, nálam valahol ezzel a könyvvel kezdődhetett az elátkozott, ill. gonosz házakhoz kapcsolódó érdeklődésem. Guilty pleasure, na.
Shirley Jacksontól ezt leszámítva egyetlen kis novelláskötet jelent meg eddig magyarul, a Sóbálvány, ami nekem akkora élmény volt, hogy hasonlónak tűnő könyvekben (pl. a Margaret Thatcher meggyilkolása és más történetek) tudattalanul is őt keresem - ami alapján nem csoda, hogy szinte lángra lobbantak az ereim a boldogságtól, amikor felfedeztem, hogy a Gabo kiadja az eredetileg 1959-ben megjelent The Haunting of Hill House-t.

Felejtsük el azt a bűnrossz filmet, amire mindenki csak úgy emlékszik, hogy benne van Catherine Zeta-Jones.
Felejtsük el a klasszikus kísértetházas sztorikat [aki olvasta a könyvet, tudja, mire gondolok].
Felejtsünk el az idióta sztereotípiákat, amikor belépünk Hill House kapuján.

Mert ez a könyv fura.
Ha nagyon őszinte akarok lenni - és adódik a kérdés, miért ne lehetnék? Mert magammal szemben is restelkedve ismerem be, hogy kicsit szenzációéhes módon vártam az igazi viktoriánusan hideglelős rémregényt Shirley Jackson döbbenetes erejű félelemkeltésével; a Sóbálványban bőséggel szerepelnek olyan novellák, amiktől feláll a hátadon a szőr és tényleg kiráz a hideg. Kifordítja a bennünk rejlő sötétséget, hogy felfalja a világot.

Hill House nem ezt csinálja. Megosztozik a főszerepen a beköltöző emberekkel és legalább annyira a köztük kialakuló, szavakba szőtt játszmákról szól, mint a már gonosznak épült, sötét falburkolatú házról, ahol az ajtók maguktól becsukódnak és éjszaka valami az ajtókat kaparássza. A falakon furcsa üzenetek jelennek meg, megjelenik a viszály és a vádaskodás a szereplők között, ki festette a feliratot, ki nem bírja elviselni, ha nem ő áll a figyelem középpontjában. Vagy a kísértetjárta házak /  iránt érdeklődő bölcsészdoktor áll a háttérben? Az érzékeny Eleanor tényleg különleges kapcsolatban áll a házzal, vagy feltűnési viszketegsége van? Abban is megoszlanak a vélemények, mi történik éjszaka - ha ugyan történt egyáltalán valami.
Az is rettentő furcsa, hogy a szereplők adottnak veszik, hogy a ház gonosz és számítanak bizonyos jelenségekre - az történik-e, amiben hiszünk? Képesek vagyunk-e ilyen szinten becsapni magunkat? Léteznek-e ott összefüggések, ahol mi felfedezni véljük? Vagy Hill House - ami alapvetően egy fa-és téglahalom - tényleg ártó szándékkal bír és nem véletlen, hogy a gondnok házaspár nem marad sötétedés után a házban?

Nem mondom, hogy nem értem a csalódott értékelőket, de nálam egy közepes méretű olvasási válságot számolt fel a Hill House szelleme, főleg a szereplők közötti finom pszichológiai játszma, az, hogy mennyire különböző személyiségek vannak összezárva és egy csapatba kényszerítve és milyen csoportdinamikai (vagy valami ilyesmi) folyamatok zajlanak. Inkább agyalós, mintsem ijesztgetős, libabőrt eredményező könyv. Aki félni akar, inkább túrja fel az antikváriumokat a Sóbálványért.:)

Ui.: Fél milliméterrel szélesebb margóért hálás lettem volna, csak az évek és a rutin háttérben munkálkodó ereje mentette meg a példányomat a gerinctöréstől, továbbá élmény volt (nem) vaksizni vele az olvasólámpa fényében.

Eredeti cím: The Haunting of Hill House
Sorozat: Gabo SFF
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2018
Fordította: Bozai Ágota
Ár: 2990 Ft


2018. november 1., csütörtök

Végre sárgulnak a falevelek

A legutóbbi futásnál könnyű szél legyezte a fákat, úgy éreztem, az aranyszín falevelek csak az én kedvemért táncolnak a levegőben.

Ahogy a legutóbbi hónapban álmélkodva fedeztem fel, hogy nem vettem könyvet, most ugyanolyan rádöbbenéssel vettem tudomásul, hogy hármat is beszereztem - na, jó, mocorgott valami a tudatom pókhálós sarkában, hogy mintha lett volna valami. Ilyen szinten vagyok, amikor a szomszéd hajnal háromkor felveri az egész házat - amikor egyébként ötkor kellett kelnünk. Na, mindegy, nézzük a könyveket!

Hilary Mantel: Margaret Thatcher meggyilkolása és más történetek Edward St. Aubyn: Nincs baj / Baj van / Van remény Shirley Jackson: Hill House szelleme

A Margaret Thatcher meggyilkolása és más történetek, valamint a Nincs baj / Baj van / Van remény 3500 Ft volt együtt, nem lehetett kihagyni, a Hill House szellemét meg azonban nyomban előrendeltem, amint felfedeztem a kiadó honlapján, Shirley Jackson mindenek felett!
Ezek közül kettőt már el is olvastam, látszik, hogy tényleg kedvemre valóakat szereztem be.

Neal Stephenson – Nicole Galland: A D.O.D.O. felemelkedése és bukása Leena Krohn: Hotel Sapiens Iselin C. Hermann: Dominó Hilary Mantel: Margaret Thatcher meggyilkolása és más történetek Shirley Jackson: Hill House szelleme

Egy böhöm vastag és négy vékonyka könyvvel végeztem, háromról már írtam is, ami nem kis teljesítmény a részemről. Azt hittem, gyatrább a vége, mert a múlt hónapban nagyon kevés időm volt olvasni, agyam meg még kevésbé. A D.O.D.O. és a Hill House szelleme volt a csúcs, a Hotel Sapiens és a Margaret Thatcher okésak (jó-jó, de lehetett volna kicsit jobb is), a Dominó volt a mélypont, neki is ajándékozom a könyvtárnak.

Összességében olvasás terén jó hónapot zártam, olvastam az idén vásároltak és a régóta várakozók közül is, és egyet leszámítva jó kis könyvek voltak.

A többiek októbere: