2021. október 24., vasárnap

Olcsón mért borzongás - Mexikói rémtörténet

Silvia Moreno-Garcia: Mexican Gothic - Mexikói rémtörténet

Nem is annyira a szívem mélyén tudtam, hogy ez a könyv nekem nem fog tetszeni, de szántszándékkal elhallgattattam a belső hangot, mert azt akartam, hogy a Mexikói rémtörténet jó regény legyen és, ahogy az tudott, az olvasó akarata hegyeket képes megmozgatni.

Magával a történettel ellébecoltam volna; adott egy fiatal, öntudatos, ám hebrencs hősnőcske, akit az apja megbíz, derítse ki, miféle bajba került az unokatestvére, aki túl gyorsan ment férjhez egy gyanús alakhoz és egy zavaros, szanatóriumi kezelés után sikító levélen kívül nem ad magáról életjelet. Noemít a hideg rázza a komor Magaslaktól, ami igazi sápkóros angol kúria; egy magas, nehezen megközelíthető hegyen található, mellette van az angol temető, az időjárás általában ködös és nyirkos, a falakat eszi a rothadás és a penész. A karótnyelt, barátságtalan család a bányájuk bezárása után elszégenyedve vegetál és kevés sikerrel próbálja fenntartani a házat, amely persze számtalan veszélyes titkot rejt és amelyek felderítése akár Noemí életébe is kerülhet.

Akár egy igazi csemege is lehetett volna a számomra, de Moreno-Garcia sajnos nem igazán jó író, és/vagy nagyon gyenge kezű a szerkesztője. Nem tesz jót, hogy ennyire Noemí fejébe vagyunk zárva, kb. a regény fele róla szól, a fiatalemberekkel való flörtöléséről, kivel szemben milyen szerepet vesz fel, antropológus akar-e lenni vagy sem - igen, ő a főszereplő, de ez a könyv nem fejlődésregény szeretne lenni és jobban örültem volna, ha több szó esik a környezetről, és ha az a környezet valóban mexikói, ahogy a cím ígéri. Ha valamivel, hát a helyi folkórral fel lehetett volna tupírozni ezt a vérszegény kliséhalmazt; Magaslak pontosan olyan, mintha a szerző leállított volna egy kísértetházról szóló angolszász filmet egy olyan jelenetnél, amely premier plánban ábrázolja a házat és minden egyes jellegzetességét felsorakoztatta volna papíron - csak hogy a kisiskolás bemutatástól egy történet nem kel életre az olvasó fejében.

A megdöbbentően trehány magyar szöveggondozás övön aluli ütés volt ennek a gyenge lábakon álló regénynek, olyan volt, mintha a nyersfordítás került volna a nyomdába; a szöveg helyesírási és központozási hibák garmadája, rossz ragozás, értelmetlen mondatok egymásra hány halmaza, egyedül a "botrányos" szóval lehet illetni a kiadó munkáját.

Lehetne, de nem akarom hosszan taglalni ezt a regényt, el lehet rajta nyammogni, de teljesen felesleges. Halovány utánzat voltát erősíti, hogy az olvasása alatt nagyon rákívántam az Angyali játszma újraolvasására; Zafónnak a kisujjában volt a műfaj, úgy, hogy tartalmat is képes volt prezentálni, nemcsak a díszleteket. Olvasd inkább őt - ha nagyon ki vagy hegyezve a kísértet témakörre, akkor a Marinát, bár az nem a legerősebb könyve -, vagy nézd meg a Bíborhegyet, amelyben a gyenge sztorit elviszi a hátán a látványvilág, lehet Tom Hiddlestonon sóhajtozni és rettegni a film legfélelmetesebb látványelemeitől (Jessica Chastaintől és a rohadt sok lepkétől). Nesze neked, spooktober!

Eredeti cím: Mexican Gothic

Kiadó: Főnix

Kiadás éve: 2021

Fordította: Vancsó Éva

Ár: 3680 Ft

2021. október 17., vasárnap

A megcsúszott szeptemberi zárás

 Ez történik, ha a lustaság, a perfekcionizmus és a mókuskerék reakcióba lép egymással (azaz istenien pörgetem a munkát napi 9-10 órában, de utána semmihez nincs erőm).

Kissé elhűltem, amikor megláttam, mekkora könyvkupacot sikerült összeharácsolni az előző hónapban, a régmúlt időket idézően fellépett az ilyenkor jellemző amnézia: ezeket pontosan mikor és miért is vettem (gyorsan, egymásután és csak)?



Az Addie LaRue-t azóta elolvastam és írtam is róla, kellemes emlékeim maradtak vele kapcsolatban, továbbra se bánom, hogy beszereztem, de nem ez az a könyv, amitől eldobom az agyam. A Fedőneve Hélène, a Mexican Gothic - Mexikói rémtörténet, a Paper Girls - Újságoslányok 1. és a Sárkányok könyve is sorra került azóta, a félkómás buszos olvasások nem maradtak el, már csak az értékelések megírásához kellene összekaparni pár agysejtet.

A többieket, úgy mint az Érkezést, a Felnőtt embereket, a Manhattan Beach-et (teljes extázisba kerültem az új Jennifer Egantől) szemlélődőbb időszakokra tartogatom, a Hosszú, fényes folyó felfedezős impulzusvásárlás volt, ennek megfelelően kicsit tartok tőle, A halványuló fél pedig Délhez kötődik, persze, hogy képtelen voltam ellenállni neki.



Évek óta a várólistámon parkoltattam Harmos Ilona férjéről szóló életrajzát, tudtam, hogy a Várólistacsökkentés erejére lesz szükségem, hogy elolvassam. Több darabban csúszott le, megterhelő olvasmány, a vége pedig nagyon megviselt. Addie LaRue-ról már rengeteget írtam, az Újságoslányoknál kicsit verem a fejem a falba, hogy nem bírtam ki, hogy a többi résszel egyben vegyem meg, de Brian K. Vaughan akkora csáberővel bír, hogy nem tudtam neki ellenállni. A Sárkányok könyvével is ez a helyzet, bár kicsit haragszom Jonathanra, amiért Jemisin vonatkozó írását nem válogatta be, szerintem az a legzseniálisabb sárkányos novella a világon.

A Normális emberektől még jobban tartottam, mint Addie-től, de ahhoz képest megfértünk egymással, de, hogy őszinte legyek... A keresztapa volt az, ami tarolt. Nem tudom, miért kaptam le a polcról, mindig az érdeklődésem peremén motosztált a történet, de nem éreztem úgy, hogy nem tudnék élni nélküle. Ehhez képest a hatás elsöprő volt; arról a régimódi elbeszélői stílusról van szó, ami abszolút történet-és karakterközpontú, magyarán mesél és te élvezettel hallgatod, de erről majd később, mert megérdemel egy önálló bejegyzést.

A többiek szeptembere:

Nita - aki szintén az előrendelések viharába keveredett

Dóri - aki megnyugtató módon több könyvet szerzett be, mint én

PuPilla - aki viszont csak két ajándékkal gazdagodott