A köd hercege

Carlos Ruiz Zafón: A köd hercege

[Nem vagyok hajlandó a cím minden szavát nagybetűvel kezdeni, hülye amerikai divat.]

Tudtam én, hogy nem lesz ez jó nekem, de hát mégiscsak Zafónról van szó... anno a Marinával se voltam maradéktalanul elégedett, de az ijesztően sötét fordulatok ellensúlyozták a történet itt-ott megbicsakló szálait.

Ez esetben sajnos nem nagyon voltak fogamra való intermezzók; a sztori kétségtelenül magán viseli Zafón stílusjegyeit, de még olyan kezdetleges formában, hogy csodálom a kitartását, amiért a későbbiekben nem írta át a történetet.

Lehet, hogy a fordítás tehet róla, lehet, hogy az eredeti szöveg is ilyen, de nagyon érződik rajta az ijfúsági regényekre jellemző egyszerűség és a "kikerekített", kissé szájbarágós érzelmi reakciók, a rengeteg ismétlődő elemről nem is beszélve. (Nem akarom megszámolni, hányszor szerepel benne "a világítótorony idős őre" epitheton ornans, de a röpke 220 oldal végére már sikítani tudtam volna tőle.) A történetvezetés jellegzetesen zafóni, a szegény jelenbeli szereplőknek sikerül egy múltbeli - nem feltétlenül hozzájuk kötődő - rejtélybe botolniuk, ami masszívan törekszik az életük kioltására.

A Carver család a háború elől egy tengerparti kisvárosba menekül, és a jámbor családfőnek sikerül egy olyan házba költöztetnie szeretteit, ami kísértetjárta és egy állandóan ködlepte, hátborzongató szoborparkkal határos.

A főszereplő a tinédzser Max, aki kezdetben fenntartásokkal kezeli a hirtelen váltást, de hamar megtetszik neki a kis település, amikor összebarátkozik Rolanddal, a világítótorony őrének unokájával. Roland úgy ismeri a kisvárost és a történetét, mint a tenyerét, megnyerő modorú, szilaj, de jószívű srác, rögvest szerelembe esik Max zárkózott nővérével. A testvérek, és az egész Carver család Roland révén kerül veszélybe, hozzá kapcsolódik a köd hercegének hátborzongató(nak szánt) históriája.

Zafónban már ott motoszkál az egyediség csírája, az, ahogy tálalja az évszázadok óta ismert klisés elemeket, az emberiség mozgatórugóit; kapzsiság, féltékenység, gyűlölet, gonoszság, pusztító szenvedély, félelem, elnyomás, szeretet színes kaleidoszkópja bomlik ki a szemünk előtt egy régvolt korok mesélőit idéző író hangján. Nem tagadom, hogy a gyermeki meseáhítattal vegyített romantikus hajlamomat stimulálja, aminek gyengéi a szépiaszín füstbe burkolózó, ódon villák falai közt zajló családi drámák és rettenetes titkok meg ilyesmik.

A történetnek jelent esetben nem sikerült magával ragadnia, Víctor Kray titka volt az, ami színt vitt bele és valamennyire lekötötte a figyelmem, a gyerekek erőltetett kalandja jóformán hidegen hagyott; igazából bántóan egyszerű karakterek, mintha Zafón nem tudott volna velük mit kezdeni csak és tessék-lássék felhajigálta őket körítésnek a lapokra. Ha még tinédzser lennék, vérig sértődnék.

Kicsit berágtam a fiatal Zafónra, de egyszer mindent el kell kezdeni és ennél sokkal rosszabb ifjúkori zsengéket is szoktak mutogatni az írók, na. Minden negatívuma ellenére biztos, hogy megveszem majd a folytatásait, az Éjféli palotát és a Szeptemberi fényeket. Mégiscsak Zafónról van szó...

Maga a kiadás nagyon igényes, szép kis darab és roppant mód örülök, hogy az Európa nem próbált belőle a korábbiakra jellemző góliátot csinálni.

Eredeti cím: El principe de la niebla

Sorozat: A köd trilógiája 1.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2020

Fordította: Báder Petra

Ár: 3600 Ft

Az egymást keresztező sorsok kastélya

Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

/Merő képzavar a post-és a könyvcím együtt, de kit érdekel./

Jó sok év eltelt, mióta először találkoztunk Zafónnal és kézen fogott, hogy elvezessen Az Elfeledett Könyvek Temetőjébe, amelyet rögtön a magaménak éreztem. Mintha kifejezetten nekem írta volna, gondolta a naiv, impulzív 18 éves énem, aki egy röpke barcelonai nyaralás után kezdett bele A szél árnyékába, és még a csillagok együttállása is kedvezett, micsoda sorsszerű véletlen.

A harmonikus viszony egészen A mennyország fogságábanig kitartott, ott kicsit megbicsaklott a szerzőbe vetett bizalmam, amelyet a Marina se tudott teljesen helyreállítani és kezdtem azt gondolni, hogy hát izé, kinőttem Zafónból, vagy ő öregedett meg (vagy mindketten).

Aztán megjelent az irdatlan nagyságú Lelkek labirintusa, amit csak megvettem, mert, mert, mittudomén, valami fiatalkori naiv ragaszkodás maradványa vezérelt, pedig még dühös is voltam magamra, hogy sose fogom elolvasni, mi van, ha végig szenvedni fogok vele - tehát a nyaralásnál jobb alkalom fel se merülhetett volna, mindent vagy semmit alapon bedobtam a táskába.

Micsoda mázli, hogy nagyon szerettem olvasni! Zafón beleadott anyait-apait, szálakat kötött össze és fűzött tovább, újakat kezdett meg, végre úgy éreztem, ez egy szép nagy, a saját lábain megálló, kövér kis történet, ami tényleg olyan, mint egy labirintus, valahol belépsz és mindegyik ajtó egy újabb folyosóra nyílik; embereset izzadhatott, mire ezt a katyvaszt összesimogatta, mert ez a kötet a kezdet és a vég szintézise, benne van az egész Sempere família, David Martín, Fermín, Fumero, a Temető és jó pár új szereplő, akikre vérfrissítés gyanánt már nagy szükség volt ebben a beltenyészetben, egyedül az új főgonoszt találtam haloványnak. Alicia (vagy ő az ördög, vagy nem) a kapcsolódási pont, fantasztikus karaktere és története van, annyira, hogy ellopta a show-t Daniel Semperétől, aki ebben a történetben eljut a lelki pokol mély bugyraiba, ami Aliciának a természetes közege. Beatrice és Alicia is érdekes kettőst alkot a regényben, két erős nő, de Bea határozottsága az egészséges lelkében rejlik, míg Alicia folyton a sötétség peremén táncol és előbb-utóbb felemésztik a démonai.

Maga a történet szerteágazó, burjánzó, mégis kerek egészet alkot a maga ármányaival, fizikai rémtetteivel, hihetetlenül jólesett elmerülni benne. Mármint nem a rémtettek miatt, hanem mert a gótikus felnőtt rémmese-stílus még mindig a szívem csücske, úgy tűnik.

Eredeti cím: El Laberinto de los Espíritus

Az Elfeledett Könyvek temetője 4.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2018

Fordította: Kürthy Ádám András

Ár: 6000 Ft

Rövidkék

Ugyan a képregényeket már megemlítettem a legutóbbi zárásban, de nem akartam, hogy a harmadik könyv egyedül díszelegjen a sorban.

Juan Diaz Canales - Juanjo Guarnido: Blacksad - Árnyak között

Persze, hogy kíváncsi voltam erre a képregényre, hiszen noir cicakrimi bármikor jöhet. Nem vagyok képregényrajongó, de a szép rajzokat, festményeket szeretem, ebben a kötetben pedig bőven van mit nézegetni - ami azért is jó, mert a történet nagyon egyszerű. Ennek ellenére nem vagyok csalódott, talán az alacsony elvárások miatt, talán a műfaj miatt - a képregényekben messze nem olyan magas az ingerküszöböm, mint a regények, novellák esetében.
(Kettőt lehet találni, ki volt az, aki gügyögve dörzsölgette a macska orrát a borítón.)

Mark Millar: Logan - Kíméletlen jövő

Marvel-rajongó aztán végképp nem vagyok. A legtöbb rajz nem tetszik, nem szeretem a világmegváltó, valójában csip-csup problémákat, a kinyírhatatlan, de örökké problémákkal küszködő, általában önbíráskodó szuperhősöket. A Kíméletlen jövőt a fenntartásaim ellenére azért olvastam el, mert elfelejtettem bedobni egy második könyvet az utazótáskába, a kedves pedig nagylelkűen felajánlotta a nehezen megkaparintott kincset (soha nem voltam egy óra leforgása alatt négy újságosnál).
A rendkívül szerteágazó, vargabetűk garmadájával bíró Marvel-univerzumot kevéssé ismerem, a szerzőket még annyira se. Vicomte elmesélte, hogy Mark Millar ki nem állhatja Hulkot, és Rozsomák az abszolút, tényleg halhatatlan szuperhős nála. A magyarázatot utólag kértem, ezért erősen kiguvadt a szemem, amikor egy vérgőzös tetű Bruce Bannerről olvashattam. Egy fúúúj-kategóriásról. Az események egy része is fúúúj, egy másik része hihetetlen. A cselekmény elég felemás; az elején felvázolt reménytelen, posztapokaliptikus világ tetszett, aztán az utána következő, filmekből ismert akciódús, bénán megoldott road-movie nem. És komolyan... dinók?
Sajnos nekem felejthető élmény volt, baromira örülök, hogy a filmkészítők nem erre a képregényre alapoztak.

Luis Sepúlveda: Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott

Egyfajta bátorságpróba volt számomra - évek óta kerülgettem ezt a kis könyvet, ami nagyon érdekelt, de nem bírom elviselni az állatkínzást, ezért tisztes távolságot tartottam Az öregtől.
Szerencsére az állatok bántásáról nincs részletes bemutatás, de ettől függetlenül sem igazán tetszett a könyv, abba a halmazba került, amit el lehet olvasni, de ha kimarad, nem veszítek sokat, vagy semmit se. Nem szeretem a fekete-fehér ellentéteket és a didaktikusságot. A fehér ember gonosz, minden gondolata a fosztogatás és a rombolás körül forog, az őslakos mindentudó, hipertoleráns bölcs, aki egy ujjal sem nyúl az anyatermészethez. Értem én, hogy elég nagy százalékban léteznek ilyen emberek, de ez túl sarkos vélemény. Van mit még mérhetetlen emberi butaság és előítélet, elnyomás, félelem a másik embertől, élethosszig tartó keserűség, és persze az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott, lassan, szótagolva, egy magas padnál állva, mint egy középkori szerzetes reinkarnációja, a műfogsorát zsebkendőbe göngyölve, de őt se igazán kedveltem, valami hiányzott, hogy átbillenjen a mérleg nyelve a "tetszett"-serpenyő felé.

Marina

Carlos Ruiz Zafón: Marina

Mindenkit megvisel, ha rádöbben, hogy az ifjúságát elfújta a szél (bocs), hogy a fiatalság gondtalan évei végérvényesen köddé váltak, és nem lehet őket visszahozni. Egyesek magukra tetováltatják a keserédes felismerést és felnyíratják a hajukat, mások elhagyják a családjukat és vesznek egy menő sportkocsit, a pufók, kedves arcú spanyol szerző pedig ír egy sötétségben és fekete pillangókban tobzódó rémregényt, amitől a gyengébb idegzetűek éjféltájt az ágyukban fognak reszketni, és soha, soha nem fogják betenni a lábukat elhagyott, romos házakba és a csatornákba se szottyan kedvük alászállni.
Nos, Zafón már 52 éves, úgyhogy valószínűleg megbarátkozott a felnőttkorral, és maximum a képzeletében gyújtotta fel szeretett Barcelonáját és tömte tele az alagútjait vérző holttestekkel.

Majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben, amikor kiderült, hogy Az elfeledett könyvek temetője újrakiadása után az Európa végre a Marinát is megjelenteti, ami a korábbi kötetekkel ellentétben nem érhető el 2-3 kiadásban. Tudom, hogy Zafónt divat szidni egyesek a lekicsinylésével akarják kinyilatkoztatni a jó ízlésüket jaj, de gonosz vagyok na, szóval tudom, hogy a szerzőnek vannak hibái, de tíz évvel ezelőtt (jézusom), amikor először olvastam A szél árnyékát, nagyon fogékony időszakomban voltam és CRZ végzetesen beoltott a szenvedélyével - úgy éreztem, ő képes összegyúrni és egy az egyben letenni elém azokat a hangulati elemeket, amiket én kimondatlanul, a tudtam-csak-nem-sejtettem-érzéssel annyira szeretek. Mint amikor valami ott van az orrotok előtt, de nem veszitek észre, csak ha valaki hókon csap.
Másként megfogalmazva, Zafón azon kevesek közé tartozik, akinek el akarom hinni a meséit, hogy megmentsenek az egyetlen valóságtól, ami létezik - és amit ő volt kedves ebbe a regényébe is belerakni.

Ami nem győzött meg.

A Marina kronológiai sorrendben nem a szerző legfrissebb regénye, hanem a sorban a negyedik; eredetileg 1999-ben jelent meg, két évvel A szél árnyéka előtt, és a motívumrendszer, amit az általam annyira kedvelt könyvében bemutat, a Marinában is jelen van, csak... kilóg a lóláb. Az én ízlésemnek túlontúl vázlatos volt, és, bár helyenként megcsapott az elmúlás, a falevelek és a füst illata, az élmény közel sem volt teljes. Azt se nagyon értettem, miért két, kissé koravén tinédzser a főszereplő - egyikük sem aszfaltzsivány utcagyerek, inkább elszigetelt, impulzusszegény életet élnek - azok az események, amelyeken keresztül mennek, felnőtt embereknek sem aquaparkos kiruccanások, de ezt még valahogy elrendeztem volna magammal. Azt már nem sikerült volna, hogy felnőttek és idős emberek, akik 20-30 éves, életveszélyes titkokat őriznek, miért nyílnak meg azonnal két gyereknek. Jóformán mindenki ajtót nyit, Óscarék mondanak valamit, aztán a delikvens a tűz felé fordul és beszélni kezd - ez a mondat többször visszatér a regényben. Ha Zafón még hozzácsap kb. 100 oldalt a könyvhöz, könnyebben elfogadom a redundanciát, hiszen azt is képes megetetni velem, hogy jóformán ugyanazt a történetet mondja el újra és újra.
Abban biztos vagyok, hogy nem a fiatal olvasók kedvéért rövid a regény. Azok közül, akik nálam hamarabb olvasták a Marinát, többen említették, hogy mennyire véres és ijesztő - tudom, hogy nem illendő elárulni, mennyire deviáns vagyok, de nekem ez fel se tűnt. Zafón soha nem volt egy kedves szerző, a történetei tele vannak sötétséggel, hihetetlen kegyetlenséggel, végtelen emberi nyomorúsággal és gyásszal. A gyönyörű részletek, a hangulatos leírások kontrasztelemek, hogy minden fájdalom ellenére mindig marad valamennyi szépség a világban, de néha csak festői díszletelemek - na, valahogy el kell adni a könyveket, és nem lehet mindenki érfelvágós, a kritikusok által elismert, de a széles közönség számára ismeretlen írómágus. Meg hátha megdobja a turizmust, mert Zafón minden könyvéből süt, mennyire imádja Barcelonát. Én is szeretnék egyszer az ő szemével végigcsászkálni a városon, csak vinnék magammal egy aknavetőt, két harapós kutyát és néhány testépítőt.
Visszatérve a Marinára: egy fantasztikus és horror elemekkel átszőtt, klasszikus gothic rémregényt olvashatunk. Igen, van benne fantasztikum, de olyan zafónosan, sötét kapualjasan, nehogy valaki csillogó-villogó űrhajót várjon. Tényleg véres? Igen, és sokaknak ijesztő lehet, de a regény vége felé egy sokkal nagyobb, sokkal prózaibb dráma bontakozik ki - a váltás nagyon éles és kiegyensúlyozatlan, hiteltelen lesz tőle a cselekmény, mintha Zafón se tudta volna, hogy biztosan azt akarja-e, amit már 85%-ban papírra vetett. De azt sikerült elérnie, hogy az én szívem is összeszoruljon - higgyétek el, a befejezés sokkal rémisztőbb, mint bármelyik rémalak, amit a fantáziátok a sötét sarkokba és az ágy alá vizionál - és mindenkit utolér.

CRZ nem győzött meg, hogy a Marina nagyon jó könyv - úgy tűnik, nekem A szél árnyéka és az Angyali játszma marad az etalon -, de minden cinizmusom és technikai-történeti hiányosság ellenére szerettem olvasni.

Eredeti cím: Marina
Kiadó: Európa
Kiadás éve:2016
Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna
Ár: 2990 Ft
[Ez az angol borító - kattintásra megnő -, szerintem ez illik leginkább a történethez]

A világ alatt, a valóság mögött

"Mi van, ha az utazók olyan otthonosan mozognak a jövőben, hogy megtalálták az idő peremét, a fonál végét, ahogy az ő regényhőse is akarta? Létezik-e ilyesmi? Lesz-e vége egyszer az időnek, vagy örökké tart? Abban az esetben a vég egyenlő azzal a pillanattal, amikor az ember kihal, és élőlény sem marad a földön, mert ugyan mi az idő, ha senki sem méri, ha senki sem kárhoztatja a múlását? Az időt csak az elszáradó levél, a hegedő seb, a növekvő rákos daganat, a terjedő rozsda mutatja, no meg az ellankadó szív. Ha nincs senki, aki figyelemmel kísérné, az idő semmi, egyáltalán semmi."

Félix J. Palma: Az idő térképe

Valószínűleg unalmas, hogy minden második olvasott könyvnél azzal dicsekszem, hogy sikerült egy régóta tologatott kötetet sorra kerítenem, pedig ismét ez történt - ráadásul Az idő térképe alighanem a várólistám egyik legrégebbi, mondhatni őskövület-darabja volt.
Akármilyen soká is olvastam el, utólag bekapcsolódom a sajnálkozó olvasók táborába; a regénynek lenne, ill. van két folytatása, de az Európa kiadó a négy évvel ezelőtti megjelenés után sem néz ki olyannak, mint aki szeretné tovább vinni a sorozatot, pedig igazán egyedi látásmóddal bíró, könnyed, játékos regényről van szó, ill. számomra az volt. Emellett majdnem hatszáz oldal, de egy oldalt nem unatkoztam, és szinte sajnáltam (értitek, 200 olvasatlan könyv mellett), hogy vége van a történetnek.

A fülszöveg vajmi keveset sejtet az idő szövetében szerteindázó cselekményből; a kötet valójában három részre tagolódik, és mindegyik más-más főszereplőkkel dolgozik, nem a Hasfelmetsző utáni hajkurászás teszi ki a teljes cselekményt. A sok szereplő ellenére a háttérben álló szürke eminenciás, az, aki  az egész gépezetet mozgásba hozza: H.G. Wells, aki Az időgép című regényével felbolygatja az egész tizenkilencedik századi Angliát. Kitör az időutazás-mánia, ami abban csúcsosodik ki, hogy megjelenik egy időutazó intézet, amely azt hirdeti, hogy képes bárkit elvinni 2000-be, ahol a résztvevők megtekinthetik az emberek és az öntudatra ébredt gépek epikus csatáját, pontosabban a két vezérét, ami egyszer és mindenkorra dönt az emberiség sorsa felett. A kalandban még a királynő is részt vesz - ennél trendibbé nem is válhatna az időutazás.
Szegény Bertie Wells - az ő sorsával is behatóan foglalkozik a regény - valószínűleg nem sejtette, micsoda felfordulást fog okozni a regénye; feltalálják az időutazást, találkozik az Elefántemberként elhíresült Joseph Merrickkel, Henry Jamesszel és Bram Stokerrel, akiknek a neve csak minket, olvasókat hoz lázba, maga Wells nincs túlzottan elragadtatva tőlük. De maga az elbeszélő sem, és megérkeztünk a regény legfőbb egzotikumához és személyes kedvencemhez.
Imádom a kiszólogató narrátorokat - Calvinót senki nem übereli a Ha egy téli éjszakán egy utazóban, amikor megkérdezi az első oldalakon, nem kell-e kimennem pisilni -, Palmáé pedig extrán szórakoztató, khm, mondhatni, kotnyeles; átugrik számunkra érdektelennek gondolt részeket, tapintatosan magára hagyja a hotelszoba ajtaját magukra záró szerelmeseket, totál lényegtelen, enyhén gonoszkodó részleteket hoz a tudomásunkra (mint amilyen Wells csoffadt fehér ülepe), és imádja fitogtatni, hogy ő mindent lát és hall.

"Igen, tudom, hogy a történet elején egy csodálatos időgépet ígértem, de higgyék el, nem fog elmaradni, sőt lesznek bátor felfedezők és vad bennszülött törzsek is, mint minden valamirevaló kalandregényben."

Sok érdekes eleme van a történetnek. Engem talán az ragadott meg a legjobban, ahogy Palma belemászik a szereplők fejébe és a legbensőbb gondolataikról olvashatunk, a kétségeikről, az önsajnálatukról, az apróságokról, amelyek a reményt jelentik számukra - és némelyikről mi tudjuk, hogy csak önáltatás. Andrew Harrington az időutazás gondolatába kapaszkodik, amivel megválthatja magát az évek óta mardosó bűntudattól, Derek Shackleton kapitány (a fordító kicsit ügyelhetett volna a derék Derek mulatságos egybecsengésére, bár lehet, hogy szándékos mulattatásról van szó) önmaga legendájából gyűjt erőt; Wells az írás segítségével hagyja maga mögött a gyötrelmes éveket. Róla különösen szerettem olvasni, a nehéz gyerekkoráról, az anyáról, aki mindenáron jót akar a gyerekének (avagy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve), az írói látásmódjáról.

A végére hagytam [igazából sokat tudnék locsogni az ilyen-olyan finom jellemvonásokról, de mindjárt lefejelem az asztalt az álmosságtól, úgyhogy lépjünk tovább] egy nagyon fontos momentumot: az emberi hiszékenységet. Elképesztő, milyen bizalmatlanok és naivak vagyunk egyúttal, mennyire hinni akarunk - akár a csodákban, akár az emberekben vagy akár a saját vágyainkban, amikről azt hisszük, valóra válthatóak. A kotnyeles, és egyúttal ravasz elbeszélő folyamatosan átejti a történet résztvevőit (ez a racionális, sziklaszilárd logikus gondolkodással megvert H.G. Wells esetében különösen vicces), és gyaníthatóan velünk, nyájas olvasókkal is ezt teszi, regényszinten legalább egyszer. Komplex, sokrétű regény, levélregény, tudományos románc, kalandregény, sci-fi a viktoriánus korba ágyazva, itt-ott posztmodern felhangokkal. Amint látható, a műfajmixek szerelmeseinek is felkeltheti érdeklődését.
Ui.: Szóba kerül a festő Walter Sickert, akit a krimiszerző Patricia Cornwell saját kutatásai alapján (amely Egy gyilkos arcképe címmel olvasható) a Hasfelmetszőként azonosít, valamint Sir Arthur Conan Doyle esete a tündérekkel, amiről cseri írt régebben karcot.
[Zzzzzzz.... zzzzzzzzzzzz..... - Amadea alszik.]

Eredeti cím: El mapa del tiempo 
Sorozat: Viktoriánus trilógia 1.
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2011
Fordította: Latorre Ágnes
Ár: 3900 Ft (a Szandinál még mindig nagyon olcsó)

A szél árnyéka

"... a könyvben, mint egy tükörben, újra felfedezhetjük mindazt, amit legbelül hordozunk."

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Ma láttam a Libri kirakatában a hirdetést, hogy "Azt olvasok, ami vagyok" (vagy valami ilyesmit). Eszembe jutott, hogy ezzel a mottóval fogom kezdeni A szél árnyékáról írt postot, mert van pár könyv, amire ez tökéletesen igaz, és Zafón regénye ezek közé tartozik. Szinte minden elolvasott könyv átformál bennem valamit - információval gazdagít, tágítja a látókörömet, megváltoztatja néhány gondolatomat -, de vannak olyanok, amelyek annyira önazonosak velem, hogy a részeimmé válnak, az éntudatom alapköveivé.
A szél árnyéka a felnőtt(ebb) énem egyik oszlopa. Érzelemdús emlékek fűznek hozzá, és rengeteg tulajdonságomat visszatükrözi (vagy én tükrözöm vissza a könyvet?).

Amikor elkezdtem olvasni, azt reméltem, hogy elkap az otthonosság érzése, mintha hazaértem volna. Hát, nem ez történt - majdnem olyan volt, mintha egy ismeretlen könyvet nyitottam volna ki, ami nem meglepő, hiszen 2008-ban olvastam. Ráadásul azon zizegtem, hogy szeretni fogom-e ennyi év elteltével, vagy akkorát változott az ízlésem és én magam is, hogy utálkozva félrehajítom. De amint nyugodt környezetbe jutottam, és a hangulat is biztosítva volt az ablakon szelíden dobogó esővel, minden a helyére került. Csak én és a könyv, meg Barcelona meséje.
A regény nem ugyanazt az élményt nyújtotta, mint hat évvel ezelőtt, a korlátlan rajongáshoz képest árnyaltabb lett a véleményem - az más kérdés, hogy melyik a jobb választás, megőrizni az eredeti élmény patinás emlékét, vagy leporolni azt. Sokan azt róják fel hibának, hogy semmi különleges nincs a történetben. Az újraolvasásnál rájöttem, hogy tényleg nem nagy kunszt, egy srác nyomozása egy ritka könyv írója után, közben megismerkedünk a fiúval, Daniellel, és a régmúlt kísértetein keresztül belepillanthatunk a történelembe, miközben Daniel élete egyre inkább az íróéra kezd hasonlítani, és felmerül a kérdés, hogy ugyanaz lesz-e a sorsa. Szerintem ennek a könyvnek a szeretete érzésre megy. Süt belőle az író könyvek és Barcelona iránti hódolata és a jó emberismeret - a figurái élnek, úgy, ahogy mi. Mosolygunk Fermín cirádás szóvirágain, a lódításain és aggódunk érte, mert a teste tele van égési sérülésekkel. Szánjuk az anyátlan, magányos Danielt, aki csak magára számíthat meg a tiszta szívére, mint a mesebeli legkisebb fiú. Olvasás közben az jutott eszembe - ami első olvasásnál nem tűnt fel -, hogy mennyire szerencsétlenek és nyomorultak ezek az emberek, főleg a múltban játszódó részek szereplői. Elragadta őket az élet egy táncra, amiről azt hitték, irányíthatják, de csupán véresre törték a lábukat és azóta se álltak talpra, valamennyien egy esemény, egy történés foglyai. Zafón ügyesen vegyíti a csupaszon realista emberi sorsokat némi misztikummal, hogy ne ábránduljak ki végleg az életből hogy egy, a gyerekkori izgalmat felidéző regényt olvassak.

Valami nagyon alapvető dolgot mozgatott meg a lelkem mélyén ez a könyv. Olyan, mintha a részem lenne, a személyiségem egy vetülete, a vadromantikus énemé, ami szereti a régi házakat, a gótikus hangulatot, az őszi reggeleket. Csak ezzel az évszakkal tudom párosítani a könyvet, pedig havazik is benne, mégis, az a melankolikus felhang, ami az elmúlás szagát hozza magával, faleveleket táncoltat a barcelonai utcaköveken és ködöt lehel a háztetők fölé, teljesen uralja a könyv hangulatát.
Kicsit ironikus volt, hogy amennyire zsibongtak az érzéseim a könyv elején, annyira hiányzott a történet a befejezése után, olyan erősen vágytam visszatérni, hogy néhány napig képtelen voltam elkezdeni egy új könyvet.

Eredeti cím: La Sombra Del Viento
Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2005
Fordította: Vajdics Anikó
Ár: 2980 Ft
Az író honlapja

Fecnik 5.

Annyira kitört rajtam az introvertáltság, hogy még bejegyzést sincs kedvem írni, úgyhogy kirakom ezt a régóta hízó piszkozatot. Jesszus, néhány könyv még tavalyi.:D

Alma H. Bond: Ki ölte meg Virginia Woolfot?
Mivel nem értek a pszichológiához és csak három könyvet olvastam Ginny nénitől, vajmi kevés okosat tudok mondani a könyvvel kapcsolatban. Tetszett, hogy Bond mindössze hipotéziseket állít fel bizonyos témákkal kapcsolatban és hogy a művein keresztül próbálja értelmezni az írónő viselkedését, lelki alkatát és öngyilkosságát. Itt-ott színpadiasnak éreztem a stílusát, és eleve a címet, továbbá a magyar kiadásnak nem ártott volna még egy átfésülés, de ezekkel együtt is pozitív az olvasmányélményem.

Charles Dickens: Karácsonyi ének
Nem vagyok híve az olvasmányok aktuális helyzettel való összehangolásának, de a Karácsonyi ének is olyan könyv, amit egyszer illik elolvasni, ráadásul rövid és nem is rossz. Nem fogom minden évben újraolvasni és nem lesz a kedvencem, de elnyammogtam rajta.

Finy Petra: A fűszerkatona
A Molyon láttam meg Szegedi Katalin egyik, a mesekönyvhöz készült illusztrációját (itt többet is megnézhettek) és ment a parancs az agyamnak: kell. Legnagyobb meglepetésemre PuPillától megkaptam karácsonyra ezt a gyönyörűséget, rögtön el is olvastam. Hét földrész meséi szerepelnek a kötetben, van köztük szép, szomorú és vidám is. Hahh, kell az összes ilyen mesekönyv nekem!

George R.R. Martin - Jonathan Roberts: The Lands of Ice and Fire
A kedves egyik karácsonyi ajándéka, esküszöm, hogy nem voltam tudatában az ISBN-számnak! Karácsony környékén "elolvastuk" ezeket a szép, nagy térképeket, ahogy elnézem, az összes fontosabb helyszín kapott egy-egy térképet.

Carlos Ruiz Zafón: The Rose of Fire
Na, ez már idei olvasmány.:) Pár oldalas, Zafón-hangulatú mese, tovább fokozta az újraolvasás vágyát. Az Amazonról ingyér le lehet tőteni.

Ljudmila Ulickaja: Történetek állatokról és emberekről
Avagy nagyon emberi viselkedést mutató állatokról. Jobban tetszett a második kötetnél, kevésbé találtam sötétnek a hangulatát... meg, khm, jobban szeretem az állatokat, az tény. Az első mese eszembe juttatta az egyik gyerekkoromban látott mesét, az volt a címe, hogy Téli mese.

Ljudmila Ulickaja: Történetek gyerekekről és felnőttekről
Inkább életképek voltak számomra, mint mesék. Jellegzetes, orosz életképek, olyan áttetsző szomorúság szövi át, ami Ulickaja sajátja, ha mesét ír, ha regényt.

Ursula Jones - Sarah Gibb: A királykisasszony, akinek nem volt birodalma
Első látásra beleszerettem. A rajzok gyönyörűek, a mese nem bugyuta, és még humora is van. A Könyvfeszten alig bírtam megállni, hogy ne vegyem meg.






Kieg. megj.: a blogspot megint nem engedi kirakni az összes címkét, így a kiadókat kénytelen voltam lehagyni.

A Sátán, Dumas és Johnny Depp

" - Valamikor hittem dolgokban... De akkoriban fiatal és könyörtelen voltam. Most negyvenöt esztendősen öreg vagyok és könyörtelen."

Arturo Pérez-Reverte: A Dumas-klub
Értékelés: 4.6 klepszidra [de jó szó] az 5-ből
Kedvenc karakter: Ungern bárónő, Corso

Lucas Corso hivatásos könyvvadász, afféle zsoldosként szolgál a könyvek és az irodalom világában. Valaki szeretne kézhez kapni egy könyvritkaságot, felkeresi Corsót, ő pedig, tisztességes vagy kevésbé tisztességes eszközökkel, megszerzi. Most sincs ez másként: Varo Borja, a legendás, dúsgazdag könyvgyűjtő megbízza Corsót, kutassa fel aKönyv Az Árnyak Birodalmának Kilenc Kapujáról két másik példányát, amelyek nyomtatóját máglyán égették el az 1600-as években. Ezzel párhuzamosan Corso kézhez kapja A három testőr kéziratának egyik fejezetét, s úgy tűnik, a könyv szereplői valósággal megelevednek: egy sebhelyes arcú férfi, aki szakasztott mása Rochefort-nak, állandóan a nyomában van, és Milady is feltűnik a csábítás színterén....

Lobo blogján olvastam nagyon jókat erről a könyvről, s hónapokkal ezelőtt meg is rendeltem, most pedig eljutottam odáig, hogy el is olvassam.
Kezdjük az egyetlen dologgal, ami nem tetszett a regényben: a vége. Egyszerűen kicsit laposnak éreztem, mintha az író kifulladt volna a végére, vártam volna egy - esetleg több - csattanót, ehelyett van... más van.

De a befejezést leszámítva nekem nagyon tetszett, telis-tele van irodalmi utalásokkal, főleg a 19. századi francia regényekre, meg hát A három testőrre, ami az én szívemnek szintén kedves regény, úgyhogy aki rühelli D'Artagnant, Richelieu-t meg a gyémántrezgőket, az lehet, hogy nem fog jól szórakozni a történet olvasása közben. Egyébként a cselekményben sincsenek olyan oltári nagy fordulatok és durranások, az egész egyfajta csendes kutakodás és nyomozás, és sokat kell a sorok között olvasni.

A sátánozós szál jóval izgibb, "látványosabb", persze csak a maga módján. Alaposan zajlanak az események, itt egy hulla, ott egy nemmondomegmi, és még képek is vannak benne, mármint a könyvben, és igen, voltam olyan mániákus, hogy oda-vissza lapoztam hozzájuk, szeretem az ilyen rejtvényesdit.

Egyszóval jó könyv ez, csak türelem és nyugalom kell hozzá. Ám, ha mademoiselle helyében lennék, inkább a Jane Eyre esetet választanám, mint A Dumas-klubot, nem verem a fejem a falba amiatt, hogy az átvétel után nem kezdtem el rögtön olvasni.

Ui.: Roman Polanski készített is belőle egy filmet, A kilencedik kapu címmel, teljesen kihagyva belőle a Dumas-szálat, és alaposan megváltoztatva a maradék cselekményt. Még kisebb koromban láttam, meg is van valahol videokazettán, valami eszméletlenül nagy zagyvaság, pedig jól is elsülhetett volna, kár érte.

Eredeti cím: El Club Dumas
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2005
Fordította: Dornbach Mária
Ár: 2680 Ft
http://www.perez-reverte.com/

"A városoknak nincs emlékezete"

"A tengerről fújó szél bekúszik a sírok közé, és egy átok lehelete simítja végig a férfi arcát. Zsebre teszi a papírlapot. Fehér rózsát hagy a sírkövön, aztán a gyerekkel a karjában visszaindul a ciprusok sorához, ahol a gyerek anyja vár. Hármasban összeölelkeznek, és amikor a nő a férfi szemébe néz, olyasvalamit vesz észre a pillantásában, ami addig nem volt ott. Zavaros és sötét, félnie kell tőle."

Carlos Ruiz Zafón: A mennyország fogságában
Értékelés: 3.5 bejgliünnep az 5-ből
Kedvenc karakter: Fermín, magasan


Megbeszéltük fezerrel, hogy együtt fogjuk olvasni a regényt - mivel mindketten megkaptuk karácsonyi ajándékként -, de már nem bírtam tovább várni, bőven elég volt kiböjtölni az Ulpius szerencsétlenkedését. Emellett vágytam egy ismerős közegre, Barcelona titkokba burkolózó meséjére, szépiaszín, poros illatára, Az Elfeledett Könyvek Temetőjének labirintszerű folyosóira.

Ennyi erővel csillogó, zenélő egyszarvú is eszembe juthatott volna.

Igen, dühös vagyok (de csak egy kicsit), mert nagyon vártam ezt a könyvet. Kb. egy éve rágtam érte a küszöböt, és próbáltam lejjebb tornászni az elvárásaimat, mert mondták néhányan, hogy állítólag ez a rész nem olyan jó, mint az előzőek, de ha ennyi várakozás után az ember csalódik, minden felkészülés ellenére irtózatosan nagyot koppan a padlón.
Két idősík váltakozik a regényben, az egyik szál narrátora Daniel Sempere, a másikban Fermín múltjának legsötétebb részét ismerhetjük meg. A bekövetkező és elmesélt események tovább árnyalják A szél árnyékának és az Angyali játszmának a történetét - ezért is éreztem úgy, hogy tulajdonképpen egy kiegészítő kötetet olvasok, a kirakós játék néhány darabját illeszthetem hozzá a képhez. Ráadásul a befejezés nekem azt az érzést adta, hogy ez a történet csak egy másik kaland kezdete, mintha ezután kezdődne a tulajdonképpeni regény. Ja, és olvasás előtt nem ártott volna újra kézbe venni a másik két kötetet, Zafón annyira sűrűn összeszőtte a könyveket, hogy néhányszor erősen el kellett gondolkodnom, mik is estek meg korábban.
De mindezzel nem lett volna semmi baj, ha az író képes megteremteni azt a hangulatot, amely annyira magával ragadott A szél árnyékában. Az a regény egy varázsos, gótikus hangulatú mese volt. Az Angyali játszma egy sötét illúzió, élesebb kontúrokkal, sötétebb árnyékokkal. A mennyország fogságában viszont csak az emberi gonoszság, irigység és kapzsiság zsinórmértéke. Helyenként meglegyintett a csodás zafóni leírás emléke - lásd fenti idézet -, de inkább a lelkemet fájlaltam és elszomorodtam a szenvedéstől és az igazságtalanságtól.

Nem szeretem, ha ledől egy bálvány, pedig még a többszöri Monte Cristo grófja-utalást és emlegetést is megbocsátottam, mert én ilyen jófej vagyok, és a keserű szájíztől függetlenül is várom a következő Zafónt. Még jó, hogy van egy rakat könyvem, különben malmozhatnék kb. három évig.

Ui.: A drága Nitától kaptam meg karácsonyra ezt a könyvet, részben emiatt sajnálom annyira, hogy nem tetszett... de az értéke ettől nem csökken, szuper ajándék volt egy csodás baráttól:*

Ui2.: miért nem lehetett a magyar cím "A mennyország foglya"? A történet szempontjából sokkal logikusabb lett volna.

Eredeti cím: El prisionero del cielo
Sorozat: Az Elfeledett Könyvek Temetője 3.
Kiadó: Ulpius bolondok-ház
Kiadás éve: 2012
Fordította: Latorre Ágnes
Ár: 4000 Ft (iszonyatosan drága, ahhoz képest, hogy mindössze 324 oldal - igen, ennyi, mert van benne három ajánló is, de két részlet legalább A szél árnyékából és az Angyali játszmából van)
Az író honlapja 

Angyalok Városa

A régi post és kommentjei itt olvashatóak.

***

"Akkor értettem meg, hogy minden percet, ami megmaradt nekünk, arra szánok, hogy őt boldoggá tegyem, hogy begyógyítsam a sebet, amit ejtettem rajta, és visszaadjam neki, amit nem adhattam meg. E könyvlapok lesznek az emlékeink, amíg csak elhal a lélegzete a karjaim között, amíg kikísérem őt a tengerre, ahol megtörnek a hullámok, és együtt merülünk el mindörökre, hogy végre elszökhessünk oda, ahol se mennyország, se pokol nem találhat meg többé bennünket."

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma
Értékelés: 4.8 szúinvázió az 5-ből
Kedvenc karakter: don Basilio:)

Barcelona, húszas évek. Történetünk hőse a fiatal író-újságíró, David Martín, akit amekkora tehetséggel áldott meg az ég, olyan fukarul bánt-bánik vele az élet egyéb területein. Egy nap visszautasíthatatlan ajánlatot kap a félelmetes titokzatos Andreas Corellitől: teremtsen számára egy új vallást könyv formájában, mindezt csillagászati összegért. David végül elvállalja a feladatot, és ezzel egy históriába keveredik, amire legvadabb álmaiban sem gondolt...

Óriási elvárás nehezedik az ember szívére Zafón következő műve iránt, miután elolvasta A szél árnyékát. És én direkt vigyáztam: megvártam, amíg véget ér a purgatóriumidény, pedig vizsgaidőszakban olyan fájó szívvel sóvárogtam a kötet után, hogy csoda, hogy a könyv utánam nem mászott magától. Babonásan féltem tőle, hogy a favorit után csalódást fogok érezni. Nos....
...Nem mondhatnám, hogy a történet csalódást okozott, de sokakkal ellentétben számomra nem szárnyalja túl A szél árnyékát. Ne kérdezzétek, mert nem tudom, miért.

Nem igaz - szerintem - hogy Zafón megírta még egyszer a fent említett könyvet. Ez a világ... más. Sokkalta depresszívebb, baljós, reményvesztett, olyan sötét, mint egy csillagtalan téli éjszaka egy elhagyott házban, hogy stílusosak legyünk. (Talán nem véletlen Stephen King ajánlója.) Ezek a "sötét elemek" már A szél árnyékában is megvannak a háttértörténet részeként, itt azonban teljesen előtérbe helyeződnek, ez a könyv maga a sötét múltbeli történet - és ami mögötte van, az már egyenesen hátborzongató. Nekem egyből olyan hangulatom lett tőle, hogy ez a nyomorult időjárás adta a másikat, pont illik a regény hangulatához. Az viszont igaz, hogy összefügg Zafón előző könyvével, felbukkannak benne ismerős elemek, de nem lövöm le a poént, mert csak a könyv vége felé derül ki, ki, merre, mint és hogyan.

Érdekes szerepet kap a hit fogalma, jó sokat értekeznek róla, szerencsére nem elrugaszkodott stílusban és mértékben, érdekes jellemzője a történetnek, miben hisznek az emberek, mivel lehet akkora tömegeket megmozgatni, hogy valami - bármi - egy vallás alapjává váljon, ami milliók életének válik a részévé.
Szerencsére a humor is szerepet kap ebben a komor mesében, Martín és Isabella kettőse kész komédiát alkot, és itt tűnik szembe valami: hogy lesz ebből a szégyenlős kamaszfiúból, akit a regény elején megismerünk, ez a vagány, hányaveti férfi, akinek a kisujjában van az egész szakma? Hiszen bámulatos átalakuláson megy keresztül, elég csupán arra gondolni, hogy 10 évesen kimaradt az iskolából, mégis elképesztően művelt ember lett, Vidal, don Basilio és hmm, egy bizonyos személy áldásos tevékenységének hatása alatt.
De akárhogy csűröm-csavarom, akkor is el kell mondanom: annak ellenére, hogy ez egy nagyon jó könyv, eléggé odab*ssza az embert a földhöz, ha kellően átengedi magát neki, nálam sajnos csak második helyezett lehet. Ez van.

Ui.: És vajh' mi a ménkű ütött az Ulpiusba, hogy ez egyszer sikerült összehoznia egy egész normális borítót, tán félt a feldühödött Zafón-rajongók hadától, vagy mi? Mindenesetre dögnehéz lett, alig bírtam a térdemen megtartani evés közben.

Ui2.: Nagyításért katt a képre (bazinagy), hálás köszönet érte Julinak, csak ő képes ilyen szépségeket találni. Ja, és kettőt lehet találni, minek gondoltam:)

 

Eredeti cím: El juego del ángel

Sorozat: Az Elfeledett Könyvek Temetője 2.
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2008
Fordította: Latorre Ágnes
Ár: 3990 Ft (az áráról nem is beszélve...)

Az író honlapja

Könyvek varázsa

A Nitától kapott A mennyország fogságában című könyvet olvasom és ennek rendkívüli örömére bemásolom a két másik Zafón-regény régi postját, mert a nemrég olvasattakról még nincs időm írni.

,, -... Ha akarja, még az illatát is felidézem magának. Olyan volt, mint a levenduláé, csak egy kicsit édeskésebb. Mint a frissen sült kalács illata...
- És ez a frissen sült kalács azt állította, hogy az én menyasszonyom?"

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka
Értékelés: 5*** könyv az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): mindenki

A tízéves Danielt egy napon édesapja elviszi az Elfeledett Könyvek Temetőjébe, ahol mindenki "találkozik" azzal a regénnyel, amiről úgy érzi, mintha rá várt volna, mint amit neki írtak, ami róla szól. Daniel egy Julián Carax nevű író A szél árnyékacímű regényét "választja ki". Kincsének hamar híre megy, ugyanis az író regényeihez lehetetlen hozzájutni, mert egy összeégett arcú, démoni egyén felkutatja és hamuvá porlasztja valamennyit, lett légyen az bárhol. Természetesen az ördögi figura fülébe is eljut Daniel szerencséje, és megkörnyékezi a fiút, adja el neki a regényt. Daniel érdeklődését felpiszkálja a Caraxot körüllengő titokzatosság, és nyomozni kezd a rejtélyes író után, s ezzel szövevényes, hihetetlen események középpontjában találja magát, amik nem teljesen veszélytelenek....

Mindezt azért írtam le ilyen részletesen (amellett, hogy képtelenség két mondatban összefoglalni és felkelteni az érdeklődést), hogy valamennyire felvázoljam a regény egyediségét. Ez a fajta - már ha lehet itt fajtáról beszélni - könyv (jelenség) az, ami hollóritka. És, habár szokatlanul hosszú bevezetőt írtam hozzá, mégsem sikerült tökéletesen érzékeltetnem azt a műfaji sokszínűséget, amivel szembetalálja magát a gyanútlan olvasó. Egyszerre rém-romantikus-kaland-és bűnügyi regény. Pl. van itt nekünk kísértetház, vagy a szülők akaratát és a társadalmi különbségeket átívelő/legyőző szerelem. Ez a regény kész művészet, hihetetlenül finoman megmunkált, máshogy nem tudom megfogalmazni. Emellett felfesti az események történelmi hátterét és korának Barcelonáját. Ahogy a fenti idézet mutatja, a szerző humornak sincs híján, sőt, az aranyköpéseknek sem. Ennek a műnek a megkomponálásához iszonyú egyensúlyérzék kellett, ennyi mindent egyszerre mozgatni és megfelelően adagolni (ebbe már jó sokan belebuktak, pl. Laurell Hamilton is). Kevés könyvre mondom azt, hogy OLVASSÁTOK EL, de ez egy ilyen regény. Fogalmatok sincs, mit veszítetek vele, ha kihagyjátok.

Eredeti cím: La sombra del viento
Sorozat: Az Elfeledett Könyvek Temetője 1.
Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2004
Fordította: Vajdics Anikó, 2004
Ár: 2980 Ft

www.lasombradelviento.net
http://www.carlosruizzafon.com/