Arto Paasilinna: Az akasztott rókák erdeje
A könyv ékes példája a félrevezető köteteknek; ijesztő a címe, a borítófestmény baljós, a fülszöveg pontatlan. Az első két tulajdonság miatt sokáig ellenálltam az olvasásának, de Nokedli nővéremnek - áldassék a neve, még akkor is, ha sajnos becsukja a blogját - elég volt annyit említenie egy közös könyvtárazás alkalmával, hogy "Ezt egyszer olvasd el.", és már kaptam is le a polcról.
Megnyugtatásul közlöm, hogy a könyvben egyetlen róka sem hal meg. Végigstresszeltem az egészet, főleg Ötszázasért és Jermakért - majd időben kiderül, kicsodák -, de semmi orv támadás nem éri őket. Van szó néhány elejtett rénszarvasról, de ennyit még az én érzékeny lelkem is kibírt.
Lappföld tök vidám hely Paasilinna leírása alapján, főleg a "kuopsovaarai aranytanya", ahol szereplőink sátrat vernek és megpróbálják áttelelni az amerikai katasztrófafilmbe illő telet - a mínusz negyven fok nekem már ez a kategória -, nem is értem, miért vádolják néha a finneket komorsággal. A hónapokig tartó, egész napos sötétség nem érv, attól nemzetiségtől függetlenül, bárki kútmély depresszióba esne.
A regényke hangvétele vidám, olvasás közben úgy éreztem magam, mintha egy vígjátékot néznék, erre csak ráerősítettek a filmbe illő, hatásos és vicces jelenetek, lásd a fenyő, a fagyott virsli és a vadőr esete, vagy a rókáé, akit egy elcsent bankjegy miatt Ötszázasnak neveznek el a főszereplők.
Az a két megátalkodott gazember.
Adott Oiva Juntunen, a hétpróbás, ravasz tolvaj. Lusta, mint a föld, de közel nem annyira buta, általában kivágja magát a csávából, vagy, ha nem, rá vigyorog a szerencse. Sulo Remes (ellenállok a névhez hasonló magyar szó melléknévként történő alkalmazásának) őrnagy élete katasztrófa; a feleségével elhidegültek egymástól, lányai, akik szinte idegenek számára, kirepültek a családi fészekből, és a munkaidő alatt fogyasztott keserűnarancs vodka mértékének, valamint az illuminált állapotból fakadó magatartásának köszönhetően a világ végi Lappföldön köt ki, hogy ott vezessen le valami piszlicsáré hadgyakorlatot. Itt találkozik véletlenül (éljen a sors keze!) a lopott aranyrudakon kotló Juntunennel. A két idióta, miközben látszólag egyezséget kötnek és megpróbálnak együttműködni - Juntunen azért, hogy nemrég szabadult, veszedelmes bűntársa ne akadjon a nyomára, Remes az egy éves, fizetés nélküli szabadsága miatt -, kacagtató módon próbálja ugyanazon módszerrel átverni a másikat, kölcsönösen hülyének nézik egymást és vállon veregeti magát az elővigyázatosságáért. Idővel persze óhatatlanul kiderülnek a turpisságok és a baltás üldözéstől kezdve minden előfordul a bölcs Lappföld ege alatt és a sokat tapasztalt rókák, hófajdok szeme előtt.
Már a történet sűrűjében csatlakozik az ellentétes jellemű pároshoz a világ legöregebb kolta lapp öregasszonya, Naska - aki ráadásul szökevény - öreg macskájával, Jermakkal. Ennyi elég a történet felvezetéséből, Naskát is csak azért említettem meg, hogy ne essek a fülszövegíró hibájába, aki a bájos és elragadó Remes őrnagyot felejtette le a palettáról.
Maga a történet roppant egyszerű, a véletlen találkozás és a kényszer szülte, előbb kínos, majd barátságos együttműködésről szól. A szereplők megszokott életében olyan fordulat áll be, ami kizökkenti őket a kerékvágásból és döntés előtt állnak - ami előtt nem árt néha egy kis szünetet tartani, és egy, a lappföldi vadonban lévő, elhagyatott háznál keresve sem találhatnak jobb helyszínt.
A regény kicsit mese habbal, nehéz elképzelni, hogy ez a szokatlan trió képes legyen együtt élni, ráadásul így, de kellenek az ilyen egyszerű, szívderítő és megmosolyogtató történetek is, jó ellensúlyok az érfelvágós szépirodalmi témákhoz.
Néha én is elrándulnék a kuopsovaarai erdészházba.
Eredeti cím: Hirtettyjen kettujen metsä
Kiadó: Széphalom Könyvműhely
Kiadás éve: 2006
Fordította: Jávorszky Béla
Ár: 1700 Ft
