2018. október 28., vasárnap

Valami villanás a szemed sarkában

Hilary Mantel: Margaret Thatcher meggyilkolása és más történetek

Habár otthon csücsül a polcon a szerző egy-két regénye, engem mégis a felhasználóbarát méretű novelláskötet csigázott fel, pontosabban a címe és a fülszöveg, amely hétköznapi emberek kisebb-nagyobb, mások számára lényegtelen, számukra azonban kulcsfontosságú jelenségek, események bemutatásával kecsegtet, nem kevés baljós felhanggal - nem is én lennék, ha nem kezdett volna el érdekelni.

Nagyon hamar a végére lehet érni a kis, szellősen szedett kötetnek, a legtöbb írás elég rövid. Nem kerülgetem a forró kását: jó-jó, de néhány novellánál (Elnézést a zavarásért; Végállomás) maradt némi hiányérzetem, vagy laposnak éreztem a befejezést. Némelyik (pl. a Miről ismerem meg?) rettentő nyomasztó, mintha a főszereplő átlépne a valóság tükrén és egy groteszk, torz iker-világban találná magát. Fullasztó érzés volt olvasni, mintha ólomsúlyúak lettek volna a tagjaim, de a történet nem futott ki semerre - ha hiába keresi az ember az értelmét, még inkább rémálomszerűnek tűnik.

Az összes novellán végigkígyózik a magány, az egymás mellett élés, a nemtörődöm, sőt bántó viselkedés - riasztó volt olvasni, hogy a férj egyetlen mondatot sem ejt ki a száján (Elnézést a zavarásért), hogy a családtagok elbeszélnek egymás mellett és a kishúg mennyire szívtelenül viselkedik az anorexiás nővérével (Váratlanul leáll a szív).
Igazából brutális arculcsapásokat, feszes, frappáns történeteket vártam ettől a kötettől - mint amilyen a Téli vakáció volt -, de inkább az én elvárásaim (meg a fáradtságom) okozta a problémát, egy ideje nem volt időm olvasni és kb. tűzijátékot vártam el, túl türelmetlen is voltam. Hilary Mantel nem annyira sokkolni, mint nyugtalanítani akar, kósza érzetekkel - émelyítő szagok, maguktól elmozduló bútorok, egy félreérthetetlen kép -, amelyeknek nem biztos, hogy lesz következménye, de befészkelik magukat az ember tudatalattijába, mint amikor egy rovar beesik az ágytámla mögé és halljuk, hogy erőtlenül kaparászik.

Eredeti cím: The Assassination of Margaret Thatcher and Other Stories
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2018
Fordította: Borbás Mária, Falvay Dóra, Todero Anna
Ár: 3300 Ft 


2018. október 23., kedd

A kártyavár

Iselin C. Hermann: Dominó

Érzésem szerint nagyon régen - valójában csak négy éve - olvastam a hölgy másik regényét, az Expressz ajánlott!-at. Csak az erős, ötletes csattanójára emlékszem - mintha a Dominó is erre akart volna építeni, de az arányok elcsúsztak, pontosabban a poén, amire épül, nem elég erős, hogy elvigye a hátán a történetet.
Igen, ötletes. Maga a felvázolt történet is teljesen oké - de a végeredmény rettenetesen felszínes és hebehurgya.

Egyszer már belekezdtem a könyvbe, de az első oldal után visszacsúsztattam a táskába és inkább kifelé bámultam a villamos ablakán. Nem szeretem ezt a kicsit Gavaldára hajazó, a szerelemről Coelho-szerűen bölcs megállapításokat hajigáló, vázlatos stílust, ami olyan, mint egy kreatívírás-óra ujjgyakorlata.



"A világon szinte mindig mindenütt ugyanaz történik. Némelyik esemény banális vagy végtelenül közönséges, és egyszerűen csak megesik, mások sajátosabbak, ám a legkevésbé sem rendkívüliek. Egyesek ajándékot vesznek, kifestik a lakást, lehúzzák a WC-t, elültetnek egy fát, egy másikat meg kivágnak, vagy felmennek valakivel egy hotelszobába. Az események ugyanazok, ám a szereplők és a körülmények függvényében a hatásuk más és más."
Hermann szerelmes az írásba, szeret egymás után szavakat pötyögni, valószínűleg élvezi, hogy áradnak az ujjaiból a kreatív energiák, kár, hogy én felbaszom a semmitmondó töltelékbekezdésektől az idegeimet.
A másik bajom: a szereplők hiteltelensége. Értem én, hogy a szerelem mindent átformáló, végzetes ereje képes komplett idiótát csinálni az emberből, de ennyi ember ennyire nem lehet hülye, főleg nem egyszerre. Nehéz spoiler nélkül írni erről a könyvről, de 16 éven keresztül nem lehet ezt a játékot játszani, nem lehet bevenni egy ordítóan nyilvánvaló hazugságot, amiről egyértelmű, hogy csak a fájdalomokozásért mondja a másik.
A szereplők motivációja nincs kibontva, ami legjobban Manon, a hűvös szépség karakterén látszik. Megközelíthetetlen, rideg, a kérdésekre nem nagyon válaszol. Jól állnak neki a pasztell színek és van egy ronda, bandzsa kutyája, ami még jobban kiemeli az ő szépségét, valamint iszonyúan sznob - és ennyi. Semmit nem tudunk arról, mi jár a fejében. 
Sajnos ez arra is igaz, ki a szálakat mozgatja, pedig annyira érdekes mélységekbe lehetett volna leásni a lelkivilágában. Ezt a viselkedést nem lehet elintézni azzal a mondattal, hogy "Én csak azt akarom, hogy mindenki elégedett legyen körülöttem".

A klisék tömkelege. Jaj, istenem. Persze, hogy Párizsban játszódik, persze, hogy a jómódú feleség az Yves Saint Lauren kosztümjében nem csinál semmit, csak hetente egyszer jótékonykodik, persze, hogy egy másik nő fotós, mert az olyan művészi és persze, hogy Lancôme rúzst használ, patakokban folyik a negyvenéves vörösbor, mert holmi puncsot nem iszunk, a hűtőben libamáj, osztriga és füstölt lazac sorakozik. Perrier ásványvíz kristálypohárban. A bisztróban visszaesik a bevétel, mert az érzéki Desirée (!) már nem dolgozik ott, ő a hely lelke, naná. Érdekes, hogy mindenkinek olyan foglalkozása van, ami lehetővé teszi, hogy napközben pezsgőt iszogassanak a vendéglőben, hogy három napot minden magyarázat és kötöttség nélkül eltöltsenek Velencében, miközben otthon van 2-3 gyerek. Ellenpontként megjelenik az utcán egy roma család, akik veszekednek, az egyik gyereknek az arcára folyik a taknya, a másik kap egy nyaklevest, mert csak, jaj, hát szegény, szólni kéne nekik, hogy ezt nem szabad. Más szemében a szálkát, a sajátodban a gerendát... Gavaldánál is bosszant ez a sznob francia vonás, de ebben a könyvben annyira halmozódnak a fenszi sablonok, hogy a szarkazmustól égnek áll a hajam, kinyílik a harmadik szemem vagy mittudomén.

Azért is haragszom ennyire az íróra, mert ezt a regényt sokkal jobban meg lehetett volna írni, rengeteg lehetőség van a felvetett témákban, de Iselin Hermann leredukálta egy csacska (valójában rettenetesen ostoba) szerelmi történetté, ami könnyen, gyorsan olvasható és nem okoz gondot, ha naponta két oldalt van idő olvasni. Így is lehet írni, és nem mondom, hogy nem etette magát, de megalkuvásnak érzem.

Eredeti cím: Domino
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2015
Fordította: Kertész Judit
Ár: 2900 Ft

2018. október 20., szombat

Kész a Várólistacsökkentés

Update: október 20-a óta egy könyvvel bővült az elolvasottak száma, a Tizenegyes állomással... nos, tudtam volna nélküle élni.


Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna Henry James: A csavar fordul egyet William Faulkner: Megszületik augusztusban Carol Shields: Norah, gyere haza! Kazuo Ishiguro: Napok romjai
Gabriel García Márquez: Tizenkét vándor novella Jelena Csizsova: NÅ‘k férfi nélkül Paul Auster: Láthatatlan William Somerset Maugham: Karácsony Párizsban China Miéville: Konzulváros
Virginia Woolf: Egy jó házból való angol úrilány Joyce Carol Oates: Pikk Bubi Leena Krohn: Hotel Sapiens Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Szeptemberben hivatalosan befejeztem a Várólistacsökkentést, elolvastam 12 könyvet a megadott listáról, azóta a tizenharmadik is lecsúszott a Hotel Sapiens személyében. Szeretnék mazsolázni a maradékból is, de úgyis a kedvem dönti el, hogy sikerül-e még valamelyiket sorra keríteni.
A felhozatal elég eklektikus, van köztük non-fiction, esszé, klasszikus regény, sci-fi, posztmodern, novellák - sajnos a tetszési index is hektikusan alakult. Régen sokkal magasabb volt a jó könyvek aránya, nem tudom, minek köszönhető az utóbbi egy-két év romló tendenciája.

Alapvetően három csoportba tudom osztani a könyveket:

1. Amelyek tetszettek:

  • Carol Shields: Norah, gyere haza! - Sokáig halogattam az olvasását, a beszerzése (molyos csere) is amolyan "oké, legyen" alapon történt, és milyen jól tettem! Abszolút komfortos női regény, mondanivalóval, tartalommal, nem gagyi tálalásban.
  • Kazuo Ishiguro: Napok romjai - annyira élő-lélegző a nyelvezete és a főszereplő, hogy rögtön magába szippantott. Annyira angol, hogy mellette egy élő nemes is imposztornak tűnik.
  • Gabriel García Márquez: Tizenkét vándor novella - az utóbbi időben sikerült pár kevésbé jó Márquezt (Baljós óra, A bölömbikák éjszakája, A szerelemről és más démonokról) olvasnom, már kezdtem belenyugodni, hogy ennyi volt a szerzővel való kapcsolatom, de ez a szép kis novelláskötet kellemesen meglepett.
  • Paul Auster: Láthatatlan - már annyit áradoztam róla, hogy én szégyellem.
  • Virginia Woolf: Egy jó házból való angol úrilány - ha nem rakom bele a VCs-be, ki tudja, hány év múlva veszem rá magam. Mostanában nagyon nem vagyok az olvasási kapacitásom csúcsán, féltem attól, hogy semmit nem fogok fel belőle, de keményen arcul csapott a felismerés, hogy Virginia... állati vicces, jó érzés volt egyes szám első személyben róla, a családjáról olvasni.


2. Amelyekkel elvoltam, de nem döntötték ki a ház oldalát:

  • Henry James: A csavar fordul egyet - pedig emlékszem, hogy néha téptem a hajam a főszereplőtől, bár legszívesebben őt kopasztottam volna. Ennek ellenére úgy maradt meg bennem, hogy vannak értékei, csak türelem kell hozzá. (Azaz: soha az életben nem olvasom újra.)
  • William Somerset Maugham: Karácsony Párizsban - abszolút kellemes, túlzott agymunkát nem igénylő, szórakoztatóan szépirodalmi történet, de, ha kimarad az életemből, nem vesztek sokat.
  • China Miéville: Konzulváros - valószínűleg velem van a baj, de egyáltalán nem ragadott magával. A világ lenyűgözött, de az egészből valahogy hiányzott az érzelem, a szenvedély, ami rávesz, hogy leragadó szempillákkal is ragaszkodjam az olvasáshoz.
  • Leena Krohn: Hotel Sapiens - az írónőnek nagyon egyedi a látásmódja, ezt az Angyaltrombita óta tudom, és most se hazudtolta meg magát. Sajnos elég mostohán bántam ezzel a kis könyvvel, egyszer már belekezdtem, de visszatettem a polcra, és most is pár oldalt jutott egy-egy napra. Habár nem igazán tudtam kontextusba helyezni... elvoltam vele, na.
  • Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna - ez a kötet megadta a kegyelemdöfést az Isteni Jonathannal (by Ilweran, kapok én még ezért a buszon:D) való kapcsolatomnak. Ugyanaz az érzés fogott el, mint a regényeinél: jó-jó, de elsiklik a lehetséges metszéspontunk mellett.
  • Emily St John Mandel: Tizenegyes állomás - nem rossz ez, csak nekem kicsit sótlan volt; költőinek nem elég költői, a szálak szépen összeérnek, de az izgalom nem vág a földhöz.


3. Amelyek kifejezetten nem tetszettek:

  • William Faulkner: Megszületik augusztusban - úristen, nesze neked wellness-olvasmány! Értékelem a nyelvezetét, de a szereplők viselkedésétől agybajt kaptam.
  • Jelena Csizsova: Nők férfi nélkül - ahogy ennél a könyvnél is; az öreglányokkal úgy-ahogy elvoltam - a valóságban egy hétig se bírnék egy levegőt szívni velük -, de Antonyina vidéki libás, önsorsrontó naivitásától azt a bizonyos falat kapartam. Maga a történet elég töredezett és rengeteg jobb, érzékletesebb könyvet írtak az Orosz Nők Szenvedéséről.
  • Joyce Carol Oates: Pikk Bubi - ha nem szerepel a borítón a szerző neve, soha nem mondtam volna meg, hogy Oates írta ezt az izét. Zs kategóriás, felejthető tisztelgés King előtt, hiába van benne fantázia, banálisan lapos és összecsapott az egész.

2018. október 14., vasárnap

Az egyik KOBOSZ GLAMURt észlelt MAGOP közben (van értelme)

"– Képes gyíkká változtatni az embereket? – tért a lényegre Tristan. 

– Természetesen. Milyen ostoba kérdés. 
– És vissza is tudja változtatni? – érdeklődtem. 
– Ha van kedvem – felelte Erzsébet lekezelően."


Neal Stephenson - Nicole Galland: A D.O.D.O. felemelkedése és bukása

Dilinyós Okkultisták Domicíliuma.
Démonidéző Orgyilkos Dojo.
Dolgos Dagadékok Osztálya.
Diakrón Operációk Döntéshozó Osztálya?

Tulajdonképpen a D.O.D.O. az az időutazó-társaságos könyv, amit nagyon sokan próbálnak (jól) megírni, nagyon sokaknak beletörik a bicskája, és az olvasók nagyon szeretnének egy jó regényt olvasni a különféle korokba utazó, galibákba keveredő emberekről, akik két bevetés között élénk szociális kapcsolatban állnak egymással. A Stephenson-Galland párosnak ez sikerült, bár, gondolom, aki meglátja Neal Stephenson nevét egy borítón, eszébe se jut, hogy az adott könyv rossz lehet - Nicole Gallandról szégyenszemre még nem hallottam.
Szóval a D.O.D.O - utoljára írom le a betűszót, utána másolni fogom... - izgalmas, vicces (gigantikus szopóroller mint kedvenc kifejezés), kellően és sci-fisen tudományos, a technikai részletek nem csupán háttérdíszletként szolgálnak a főszereplők enyelgéséhez (amiből kevés van és egyáltalán nem baj). Nem utolsósorban van magyar vonatkozása, magyar boszival - bocsánat, MÜÖNnal - és magyar mondatokkal, emiatt nekünk különösen dédelgetett kedvenc lehet. Vannak benne továbbá vikingek, mágikus fonalgombolyagok, mindenféle high-tech kütyü és holt nyelv, sok tea*, néhány macska és áthúzott szavak garmadája.
Különlegessége, hogy a regény különböző D.O.D.O.-belső dokumentumokból tevődik össze; belső jelentések, vizsgálati naplók, online levélváltások, jegyzőkönyvek, utasítások, naplórészletek alapján rajzolódik ki a történet íve. A gerincét az egyik főszereplő, a nyelvzseni Melisande Stokes Diakrónikája adja, akit dodonautaként 1851 júliusában rekedt, a londoni Kensington negyedben ismerünk meg - kényelmetlen bálnacsontos fűzőben és a 21. századi edzetlen orrnak iszonyatos bűzben. A Diakrónikából a szemünk előtt rajzolódik ki egy titkos osztály kialakulása, amely kezdetben pár főt és egy szűk, lepukkant irodát jelent, majd egy gigantikus, több országra (és korra...) kiterjedő szervezetet több száz emberrel. A D.O.D.O.-nál a munkaköri leírás része a sumer köznyelv gyakorlása (valódi sumertől), az egykezes kard használata, a könnyed csapatépítést pedig a mezítlábas futást jelenti téli reggelen - hasznos, ha feldühödött falusiak elől kell menekülnöd csont pucéran a 17. században. Magyarán, az antropológia nem extrém sport, de az időutazás igen.

Kicsivel több mint 600 oldal, sokáig is olvastam munka meg egyebek miatt, de a végére érve sajnáltam, hogy ennyi volt, kész, vége, kikerültem a D.O.D.O.-ból a hideg, barátságtalan világba, mi lesz velem nélküle? Egyelőre a sivár szellemi pusztaságban tengődöm, de alighanem kénytelen leszek valami D.O.D.O.-tól homlokegyenest különböző könyvet olvasni, hogy összeszedjem magam.

* A Rebecca által főzött lapsang souchongot csak különösen elvetemülteknek ajánlom. Füstölt-sózott disznóhús szaga és íze van. Ugyanitt 25 gr eladó belőle.

Eredeti cím: The Rise and Fall of D.O.D.O.
Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2018
Fordította: Kodaj Dániel
Ár: 5495 Ft (megéri, meg úgyis lesz karácsonyi akció)

2018. október 8., hétfő

A lét és a nem-lét pillanatai

"[George Duckworth] Szeretett olyan táviratokat küldeni, amelyek így kezdődtek: »Drága anyám,« s úgy folytatódtak, hogy nem otthon fog vacsorázni. (Sajnos be kell vallanom, hogy ezt a stílust másoltam egy emlékezetes alkalommal, s végzetes eredménnyel. »Angyali,« táviratoztam, meghallván, hogy Flora Russell igent mondott neki, és a családi becenevemen írtam alá: »Kecske.« Az Islaybe megérkező változat viszont így hangzott: »Agg egy kecske,« és George állítása szerint volt némi köze ahhoz, hogy Flora vonakodott a Stephen családdal közelebbi viszonyba kerülni.)"

Virginia Woolf: Egy jó házbólvaló angol úrilány

Ezer éve nem olvastam Woolfot; ha jól emlékszem, utoljára 2013-ban a Felvonások között-tel próbálkoztam a strandon - sikerült a legideálisabb helyszínt kiválasztani hozzá -, megmérettettem és könnyűnek találtattam. Emlékszem, jóformán rettegve csuktam be a könyvet: én ezt nem értem. A vélt szellemi rokonságba (és tulajdonságaimba) vetett hitem mélyen megrendült. Ahogy a mellékelt ábra mutatja, öt évre, és így is csak azért kaptam le a polcról a szörnyű magyar címmel ellátott könyvet, mert kirándulni mentünk és eszem ágában se volt a böhöm nagy Nem tudják, mit cselekszeneket cipelni 13 km-n keresztül, a metrón viszont mégse ülhetünk kukán, ezért mindketten kiválasztottunk egy-egy vékony könyvet.

Hihetetlenül olvasóbarát ez a pár darab esszé; hálás témájúak, könnyen olvashatóak, a nyelvezete egyáltalán nem nehézkes, bár a reggeli kómás olvasásoknak nem a legjobb barátja. Ha eszembe jut az az eshetőség, hogy csupán Tandori nyelvi őrültsége miatt tépik sokan a hajukat Virginia Woolf regényeitől, és angolul minden könyve olyasmi stílusú, mint ezek az esszék, nem a boldogság érzése önt el - bár Ilweran egyszer azt mesélte, hogy Tandori fordítása nem teljesen szöveghű, de a stílust jól adja vissza.
"Sir Arthur [Colefax] nagyon kedves ember volt, és mindent megtett, hogy szórakoztasson, de soha nem jöttem rá, miért hitte, hogy engem elsősorban a mesterséges színezékeket illető törvényjavaslat érdekel elsősorban. De mégis így állt a dolog. Beszélgetésünk valahogy mindig erre terelődött. Egy időben Anglia második legnagyobb szaktekintélye voltam ezen a területen."
A kötetben négy esszé található, bevezetővel, négyjegyzékkel, családfával, tokkal-vonóval, a lábjegyzeteket sem sajnálták, mintha a szélesebb olvasóközönséget igyekeztek volna a kötettel - és, gondolom, az egész sorozattal - megszólítani. Fogalmam sincs, mennyire sikerült, már akkor beszerezhetetlen volt, amikor a saját példányomat beszereztem (véletlenül bukkantam rá egy antikváriumban), hát még most.
Olyan érzés olvasni ezt a könyvet, mintha leülnénk a Stephen család teázóasztala mellé és Virginia mesélne nekünk a családjáról; a gyermekkori emlékeiről St. Ivesban, ami olyan idilli, mintha Gerald Durrell megmaradt volna Anglia tengerpartján (mínusz állatok - tudom, nehéz elképzelni); az édesanyjáról, a gyönyörű, megközelíthetetlen Juliáról, aki olyan boldog volt az első férjével, amilyen boldog egy ember lehet; a női empátiára rendkívül érzékeny, zsarnoki, színpadias, de a lányait taníttató apáról, a viktoriánus konvenciókról, a féltestvéréről - mesterien ír George Duckworth-ról olyan elegánsan és finoman maró gúnnyal, ami halálosabb, mint a vörös fejjel végzett ordítozás -, a szalon fekete, kétszárnyú ajtajáról, a konvenciók és a kialakulóban lévő lázadásuk kettősségéről, Guatemala földrajzi elhelyezkedéséről, a viktoriánus nőideálról és az ő és Vanessa taníttatásának ellentétéről, és az is kiderül, mi köze a harisnyatartónak a teameghívásokhoz.
Nagyon intellektuális és kifinomult módon vicces. El bírom képzelni, ahogy Virginia Woolf fapofával mesél egy anekdotát, és ártatlanul csillogó szemmel szemléli a hatást, amit kiváltott vele (az erőteljes röhögést, ha szoktak ilyet megengedni maguknak az angolok).

Eredeti cím: Moments of Being
Sorozat: Artemisz Könyvek
Kiadó: Csokonai
Kiadás éve: 1999
Fordította: Séllei Nóra
Ár: ?

2018. október 5., péntek

Hízik a kívánságlista

Sikerült jó pár érdekesnek tűnő könyvet összeszednem, vannak köztük már elérhető és még csak előrendelhető darabok. Hogy mindet beszerzem-e, az persze kérdéses, de egyértelműen vannak köztük must have példányok.

Megjelentek:

Kate Atkinson: Élet az élet után Paula McLain: Szerelmünk romjai Hilary Mantel: Margaret Thatcher meggyilkolása és más történetek Sarah Waters: A kis idegen Domenico Starnone: Hurok Sarah Perry: Melmoth

Kate Atkinson: Élet az élet után - évek óta tologatott cím volt a Geopennél, emlékeim szerint a Geopen 20 jubileumi sorozatban jelent volna meg... nos, a borítójának jót tett volna. Régóta vártam erre a könyvre, remélem, tetszeni is fog, bár jó referencia, hogy PuPi utálta.:D

Paula McLain: Szerelmünk romjai - igazából fogalmam sincs, hogy tényleg megjelent-e, az Alexandra honlapján nem, csak a Fb-on láttam róla egy rövid hírt. Mivel A párizsi feleség nagyon tetszett, a harmadik Hemingway-feleség történetére is kíváncsi vagyok.

Hilary Mantel: Margaret Thatcher meggyilkolása - még nem olvastam a szerzőtől semmit, pedig még a megjelenése idején beszereztem a Farkasbőrbent (akkor divat lett VIII. Henrik viselt ügyeiről írni és könyveket megjelentetni, hogy megundorodtam a témától). A Margaret Thatcher meggyilkolása viszont jóféle, nekem való novelláskötetnek tűnik, a fülszöveg Shirley Jacksont juttatta az eszembe. 

Sarah Perry: Melmoth - nagyon érdekes koncepció: Melmoth a bűn és bűhődés könnyező szemű, vérző lábú szelleme, aki megjelenik a regény főszereplőjének. Az essexi kígyó után naná, hogy kell ez a könyv is.

Október:

Roy Jacobsen: A láthatatlanok Catherine Millet: Mesés gyerekkor Dan Simmons: DermesztÅ‘ nyár Shirley Jackson: Hill House szelleme Kleinheincz Csilla – Roboz Gábor (szerk.): Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018

Roy Jacobsen: A láthatatlanok - október 17. Benne még nem vagyok annyira biztos, eléggé érfelvágósnak tűnik, majd az idő (vagy a könyvtár) eldönti a dolgot.

Catherine Millet: Mesés gyerekkor - október 15. Istenem, hamisítatlan oldschool Magvető-borító!:) Nem olvastam a szerző ikonikus botránykönyvét, de az "eredettörténetek", a gyerekkori emlékek mindig érdekeltek, ezért került fel a listára.

Dan Simmons: Dermesztő nyár - október 31. Még ő is dilemma tárgya, tudjuk, miért.

Shirley Jackson: Hill House szelleme - a legjobban várt könyv az év hátralévő részében! Valamikor október végén jön, szokás szerint a baráti 30% kedvezménnyel. A borító nekem nagyon tetszik, amiatt viszont üvölteni tudtam volna, hogy a Netflixes matricát nem.lehet.leszedni, együtt nyomják a borítóval. Továbbá az is szomorú, hogy bizonyos könyveket már csak akkor éri meg kiadni, ha készül belőle film/sorozat.

Kleinheincz Csilla - Roboz Gábor (szerk.): Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 - október közepén jön, már előrendelhető, szintén 30% kedvességgel. Nagyon kíváncsi vagyok a szerzők írásaira, a sokszínűségükre. Ha olvasás két hónapig nem jelentkezem, valamelyikük elásott egy építkezésen.

November:

Elena Ferrante: Aki megszökik, és aki marad   Rachel Kushner: A Mars klub Alan Moore: V mint Vérbosszú Imogen Hermes Gowar: A hableány és Mrs. Hancock

Elena Ferrante: Aki megszökik, és aki marad - november 30. Na, ő biztos jönni fog, bár kissé ködösek az emlékeim az előző részekről.

Rachel Kushner: A Mars klub - november 5. Man Booker-díjas regény, amely egy nőről (és persze Amerikáról) szól, akit kétszeres életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. Ha Margaret Atwood szerint "tiszta erőből bevitt gyomros", el tudom képzelni, rám milyen hatással lesz. Majd mellékészítek három könnyű lányregényt.

Alan Moore: V mint Vérbosszú - november 5. Régen láttam a filmfeldolgozást, ami nagy hatással volt rám, persze, hogy be kell szerezni.

Imogen Hermes Gowar: A hableány és Mrs. Hancock - november 5. A fülszöveg nem túl informatív, szerepel benne egy kereskedő, egy kurtizán és egy sellő, ezek alapján bármi lehet. Lehet, hogy nem rendelem elő, de rajta fogom tartani a szemem.

2018. október 1., hétfő

Szeptember végén

Tudom, közhely, de hiába látta a szemem a dátumot, nem jutott el az agyamig, hogy már megint tovatűnt egy hónap. Az ember nyög a hatefő miatt, jaj, még csak kedd van, úristen, szerda van, legyenmárpéntek, basszameg, már vasárnap este van, és kezdődik elölről.

Ebben a hónapban se vettem könyvet, de piszkozatban gyűlnek már gyűlnek az érdekesnek tűnő friss vagy várható megjelenések, szóval lesznek még új könyveim.

Michelle Richmond: Úgysem ismered Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek Virginia Woolf: Egy jó házból való angol úrilány Joyce Carol Oates: Pikk Bubi Rob Rodi: Loki

Az olvasásban nem teljesítettem túl jól és sajnos sikerült két rossz könyvet is kibányásznom a polcaimról; az Úgysem ismeredet már eleget szapultam, a Pikk Bubi előtt meg teljesen értetlenül állok, ha a szerző ismerete nélkül olvastam volna, meg nem mondanám, hogy Oates írta. A Nem tudják, mit cselekszenek magasan vitte a prímet, akárcsak a szörnyű magyar címmel ellátott Virginia Woolf-esszékötet, utóbbi kapcsán az lepett meg, mennyire jó, sokkal nehezebb szövegekre számítottam.
A Loki csak úgy becsúszott tegnap, migréntől lüktető fejjel az alváson és a lapozgatáson kívül nem sok mindenre voltam képes, és ha már végignézegettem, miért ne olvassuk el együtt. Nagyon érdekes a képi világa a (számomra) szokatlan fakó színekkel, jól tükrözi a történet hangulatát. Loki marhára nem úgy néz ki, mint Tom Hiddleston (nem számít, csak idétlenkedek) és továbbra se értem, miért nem fordítva vannak a sisakon a szarvak, úgy legalább fegyverként lehetne használni.

A többiek szeptembere: