Büszkeség és balítélet meg a sáros alsószoknyák

"Pollyt egy fagyos januári éjszakán egy kosárban találta az egyik gazda a küszöbön, aztán a plébánia szoptatós dajkája az éhhalál küszöbére sodorta, mikor elhanyagolta az etetését, majd pár kemény évig a szegényházban éhezett, és mindezt teljesen egyedül élte át. Sarah úgy érezte, egyszerűen azért tudta túlélni, mert észre sem vette, milyen valószerűtlen ez a túlélés. Ez másrészről azt is jelentette, hogy Pollyban nyoma sem volt a nosztalgiának, a vágyakozásnak vagy megbánásnak; értelmetlen is volna együttérzést várni tőle ilyesmiben, mivel _ez itt_ a legjobb dolog, amiben valaha is része olt, vagy része lehet: nem őrzött fényes emlékeket.
Sarah azonban még mindig fel tudta idézni a maga nyári napsütéstől elvakított kísérteteit: emlékezett a kunyhó ajtaja előtt kapirgáló csirkékre, egy tej-és pisiszagú kisfiúra, aki még babaszoknyát viselt, nem nadrágot, egy vörös ruhás nőre, aki felkapta és megcsókolta őt; egy férfira, aki egyhuzamra felhajtott egy korsó sört, aztán nevetett, felkapta őt, a vállára ültette, és átvágott vele a hosszú, selymes füvön és a napsütésen.
Sarah számára tehát valós lehetőség volt a boldogság; ő tudta, mi hiányzik neki."

Jo Baker: Longbourn árnyékában

A cím kissé (nagyon) hatásvadász, sőt, még félrevezető is, de ha létrejöhetett olyan, hogy Büszkeség és balítélet meg a zombik, akkor én is lekapargathatok még egy pici, száradt bőrkét az érdemes hölgy szikkadt csontjairól, nemcsak az előbbi fércmű alkotója.
A post címe - és egyébként a magyar kiadás fülszövege is - azért csalóka, mert nem Lizzie Bennet és Pöffeszkedő Fitzwilliam Mark Darcy kastélyon és kecsességen alapuló románcát asszisztáljuk végig (már megint), hanem a Bennet-ház életébe nyerünk betekintést a szolgákon keresztül, miközben őket is megismerjük.

Ez a könyv eddig felejthető BB-utánzatként volt kartotékolva az emlékezetemben, nem is tudom, mi vett rá, hogy belelessek a könyvtárban. Akármi is volt, hálás vagyok neki, mert a szúrópróbaszerű belelapozás - legyes levendulaszappanról és Miz Bennet inkrimináló alsószoknyáiról volt szó - teljesen felajzotta a hörcsögénem, alig bírtam kivárni, hogy kikölcsönözhessem.
Elsöprő tetszést aratott.
Gyanítom, hogy Lionel Shriver nem éppen léleksimogató könyve megemelte a Longbourn tetszési indexét, de valószínűleg akkor is szerettem volna olvasni, ha nem nyökögő lelkiállapotban vagyok. Á, agyaljon rajta a fene, tetszett, és erősen esélyes Az év meglepetése címre, kész.

A történet középpontjában Sarah, a Bennet-ház húszéves szolgálólánya áll, akit kiskorában hoz el a plébániáról Mrs Hill, a házvezetőnő. Jo Baker elég realisztikus és sanyarú képet fest a szolgák életéről, pedig Sarah-ék viszonylag jó helyzetben vannak; hajnaltól késő estig dolgoznak, a lány kezét kimarja a mosáshoz használt lúg, sajog a dereka a nehéz, vizes ruhák emelgetésétől, mosogat, éjjeliedényt ürít, padlót súrol, varrja a kisasszonyok ruháit, díszes alkalmakkor besüti a hajukat, és szakadó esőben kell elcaplatnia a cipőcsokrokért. Ha valakinek van miért élnie, akkor a szüntelen robot is könnyebb, de Sarah lábát ólomként súlyozza le a boldogtalanság, pontosabban a boldogság hiánya - emlékszik rá kislánykorából, ismeri az érzést, ami jelenleg hiányzik az életéből. És tudja, hogy a következő nap ugyanolyan lesz, munkával teli egyhangúság, amit semmi nem szakít meg ezen az esős, kies vidéken. Ó, az angol táj és időjárás! Ha nehéz, ócska cipőben kell végigcaplatni egy aszfaltozatlan sártengeren, közel nem olyan romantikus, mint amilyennek a könyvek-filmek alapján képzeljük.
Lehet, hogy a regényben eltolódott a hangsúly - a szolgák élete csupa fájdalom, tűrés és engedelmesség. Bennetéknek is vannak problémáik, de mennyivel könnyebb az élet fájdalmán töprengeni, ha a tüzet nem nekünk kell megrakni és hoznak nekünk süteményt és mézes tejet! Sarah folyton összehasonlítja magát a kisasszonyokkal, miközben durva, kirepedezett kezével eligazítja Jane tejfehér vállán az új báli ruháját, és a háta mögött állva végignéz foltos, rosszul szabott gúnyáján, ami az egyik öltözete a kettő közül. Fiatal kora ellenére (vagy talán amiatt) marja a keserűség és a lemondás.
Egészen addig, amíg arról a bizonyos sáros útról be nem téved hozzájuk egy idegen fiatalember, akit rögtön felvesznek inasnak - a napóleoni háborúk sajnálatos módon rengeteg háztartást megfosztottak a férfi személyzettől, micsoda szörnyűség. Rettenetesen együtt érzek Mrs. Bennettel.
Miközben Sarah élete bonyolódik, a kisasszonyok szobáiban is érzelmi viharok dúlnak, zajlanak a jól ismert események, de ezekről csak érintőleges képet kapunk, mint amilyen az idióta Lydia szennyes ruhája a szökése után. Ó, igen, Jane Austen története itt szagokat kap, például a báli készülődés közben átjárja a házat az égett haj szaga, de nyugi, a borsmenta virágzik az árokban, és Mrs. Hill nyálcsorgató ételeket komponál a család számára.
A rengeteg érzelem mellett felvonul egyfajta meghittség, ami engem is elringatott. Tulajdonképpen Longbourn a béke szigete az idő szó szerinti és átvitt értelmű viharaiban, menedék, amely óvón védelmezi lakóit.
Baker a fő téma mellett érinti a háborút is, meg ad némi józan betekintést a korabeli nemes hölgyek helyzetébe, melynek fő alanya Lizzie Bennet - azaz hiába ment jól férjhez (akivel bónuszként még szeretik is egymást), számos elvárásnak kell majd megfelelnie, attól kezdve, hogy Pemberley-ben nem ülhet le le az ebédhez valamelyik húga elnyűtt ruhájában, odáig, hogy fiúkat kell szülnie. Egyébként megdöbbentő volt, hogy még Elizabeth és Jane, a család legempatikusabb tagjai is mennyire semmibe veszik a szolgákat, mintha nekik nem lenne életük és egyedüli vágyuk az, hogy őket kiszolgálják.

Nagyon jó élmény volt nekem a Longbourn árnyékában, olyan, mintha én fedeztem volna fel ezt a könyvet.:) Akármilyen tényezőktől is függjön a tetszési indexe, mindenki srófolja lejjebb az elvárásait, ha kíváncsi a regényre, utálok csuklani.

Ui.: erőteljesen kedvem támadt folytatni a Downton Abbey-t.
Ui2.: külön vicces, hogy Jane Austen említ egy Miss Baker nevű kalapos hölgyet, és az írónőnek szent meggyőződése, hogy róla van szó.:D

Eredeti cím: Longbourn
Sorozat: Mirror könyvek
Kiadó: I.P.C. Könyvek
Kiadás éve: 2013
Fordította: Fügedi Tímea
Ár: 3990 Ft
Az írónő honlapja

Feddhetetlen

"Lord Maccon megköszörülte a torkát, és dühösen összevont szemöldöke alól ködös, komor tekintettel nézett a másikra.
- Randolph, lehet, hogy ez most meglepetésként éri magát,de én farkasember vagyok.
- Igen, uram.
- Kétszázegy éves.
- Igen, uram.
- Meg kell értenie, hogy az én körülményeimet tekintve a terhesség nem lehetséges.
- Önnek valóban nem, uram.
- Köszönöm, Randolph, ez sokat segített."

Gail Carriger: Blameless - Szégyentelen

Néha egy adott időszak minden könyve kabátkönyv. Nyöszörögve bekúszom a lapjaik közé, magamra húzom őket, mint gyerekkoromban a nagyanyám dunyháját, amibe kettéhajtva belefértem, mint egy kis barlangba, és azt játszottam, hogy nem lát senki. Persze ehhez nem érfelvágósan komoly regények az ideálisak, úgyhogy félretettem minden szankciómat, és kivettem a könyvtárból ezt és Caitlin Moran agymenését, amit nem vagyok hajlandó magyar címén nevezni. Tökéletes dunyhák voltak, egyiket se bántam meg, hogy elolvastam. Éreztem, hogy most rájuk van szükségem. A könyvek néha mankók, amik kicsit a hónom alá nyúlnak, hogy lelkileg helyrepofozzanak. És persze az élvezet sem mellékes szempont.

A Changeless - Változatlant kicsit gyengébbnek éreztem az első kötethez képest, de lehet, hogy csak jobb alkalomra kellett volna tartogatni. A Blamelesshez viszont ideálisak voltak a körülmények, és remekül éreztük magunkat, főleg amikor teadélutánt tartottam, némi keksszel. Angol konyha ide vagy oda, a teázás jó dolog.
Szegény Alexiának alaposan felfordult az élete Skóciában. Kénytelen visszaköltözni borzasztó családjához (ahonnan azonban elég hamar kipaterolják), vélt tettét kikiáltják az évszázad botrányának, Viktória királynő pedig kizárja az árnyékkormányból. Emellett Lord Akeldama nyomtalanul eltűnik a városból, Lord Őmorcossága Maccon benyakalja Anglia formaldehid-készletét (de elsősorban Lyall professzorét) és sündisznók társaságát keresi, Alexiát meg vérszomjas gépkaticák támadják meg. Kedvenc talján lélektelen asszonyságunk egy epileptikus rózsaszín kalapdobozzal felszerelkezve egészen Itáliáig megy, hogy fényt derítsen a testében hordozott rejtélyre, azaz tisztára mossa a hírnevét és hogy jól beolvasson az urának - már ha ugyan szóba áll vele ebben az életben.

A Soulless kötetei azon olvasmányaim közé tartoznak, amikhez vajmi keveset szoktam jegyzetelni, és nincs is nagyon mit. Röhigcsélek a történeten, a szereplőkön, a hírneves angol virtuson, a kissé modoros nyelvezeten. Ja, meg folyatom a nyálam, mert állandóan zabálnak. Le merem fogadni, hogy ez a Carriger nő imád enni. Csak úgy záporoznak a pirítósok, édes teasütemények, vajas croissant, ropogós zsemle paradicsomszósszal, oh, és a pesto, pesto mindenütt és mindenben!
Szerencsére a kajaáradat mellett a cselekmény is a megfelelő mederben áramlik, nagyon kíváncsi leszek, hova fog mindez kifutni az utolsó kötetben.

(Igen, ennyi volt a post.)

Eredeti cím: Blameless
Sorozat: Napernyő Protektorátus 3.; Arany pöttyös könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2013
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Ár: 2990 Ft

"»Nem tehetünk arról, hogy kit szeretünk.«"

"Kórházban kezelnek, és az ön kis kötete jobban felvidított, mint a nővérkék. És sokkal-sokkal jobban, mint az a nővérke, akinek az ajakszőrzete vetekszik Phil nagybácsikám bajuszával. Pedig ez a hölgy is jobban megérintett engem, mint az utóbbi években bárki, csak sokkal kevésbé élvezetes módon. Többnyire azzal nyaggatom a doktorokat, hogy hagyjanak felkelni és járkálni, hogy folytathassam csínytevéseimet. Alig egy héttel ezelőtt kékre festettem a dékán lovát, és ugyanezt reméltem elkövetni a terrierjével is. De most, hogy az Ön könyvét tartom a kezemben, hajlandó vagyok ágyban maradni, feltéve, ha továbbra is hoznak narancszselét."

Jessica Brockmole: Levelek Skye szigetéről

A megjelenése óta kíváncsi voltam erre a könyvre, tulajdonképpen csak a megfelelő pillanatra vártam - egy olyan nehezebb olvasmányra, ami után megkönnyebbülés lesz belebújni ebbe a kis levélregénybe. A Csend, bár magához képest nem olyan fajsúlyos, tökéletesen indokolttá tette a Skye elolvasását.

Annyira élveztem a regény elejét, hogy semmi kedvem nem volt letenni és kimenni a szakadó esőbe. Szeretem a levélregények lendületességét, a bensőséges hangvételt, és Davey, a fiatal amerikai a költőnő Elspeth Dunnhoz szóló levele pont ilyen, ahogy a fenti idézet mutatja. Érdekes, hogy egy levelezés - akár kézzel írt, akár virtuális - mennyire közel hoz egymástól homlokegyenest különböző embereket, milyen sokat számít, hogy nem alkothatunk képet és egyúttal rögtönzött előítéletet a másik ember külseje alapján. Davidben és Elspeth-ben látszólag semmi közös vonás nincs, mégis évekig tartó, hosszas párbeszéd indul meg közöttük, amelyből - gondolom, nem nehéz kitalálni - szerelem lesz.
Tudom, hogy már megint gonosz vagyok (hallod-e, kedves nővérem?), de nekem itt megbicsaklott az érdeklődésem. Olyan sztenderd elvárás, hogy ha egy férfi és egy nő elkezd levelezni, egymásba szeretnek, hogy talán egyenesen szentségtörésnek számítana bármi másra kifuttatni a történetet (mondjuk, eljutnak a találkozásig, és szimplán rájönnek, hogy csupán beszélgetni tudnak, együtt élni viszont nem?). Nem arról van szó, hogy ennél a fordulatnál stílusváltás történt, csak engem jobban érdekelt ennek a két embernek az élete, a töprengéseik, mint a szerelmi vívódás - ez utóbbi szerintem túlkomplikált és a magyarázat kicsit erőltetett.
Nagyon megkedveltem Elspeth-et - valamiért imádom ezt a nevet -, az életritmusát, a felfogását. Szeret a vad, nyersen szép skót szigeten, Skye-on élni, az ütött-kopott házuk zsúptetejére kiülni ceruzával, jegyzetfüzettel, és nézni a napfelkeltét vagy az éjszakai csillagokat. Hiába van férje és családja, figyelő, befelé forduló életet él, és ez az elsőre szegényes környezet inspirálja érzékeny verseit.
Aztán jön Davey, aki "botrányos kockás zakót" hord, tehenet lovagol meg és esőcsatornán kúszik fel egy zsák mókussal (aztán leesik és eltöri a lábát), és amerikai stílusával, fiatal könnyedségével egy új világot tár fel Elspeth előtt a leveleiben. Davey-ben az a vonzó, hogy képes megvallani a félelmeit, nemcsak a csirkefogó hősködése kerül terítékre. Bevallja ennek a néhány évvel idősebb, valójában fényévekkel érettebb nőnek, hogy nem akarja folytatni apja orvosi praxisát és képtelen legyőzni magában az ő tekintélyét.
Ahogy telik az idő és váltják egymást a levelet, egyre közelebb kerül egymáshoz a két ember, azokat a titkokat is megosztják egymással, amiket soha senkinek nem árultak el.
Most jut eszembe: habár nem voltam odáig a szerelmi szálért, az tetszett benne, hogy a köztük lévő alapvető különbségek, a környezet, a habitus, konfliktusokat okoz. Nem, ennyire gonosz nem vagyok, az életszerűsége miatt fogott meg. Mert egy távolságban született szerelemnek ezek a buktatói és sajnos könnyű elbotlani bennük.

Elringató, kedves könyv, a várakozásaimnak tökéletesen megfelelt.

Eredeti cím: Letters from Skye
Kiadó: Cor Leonis
Kiadás éve: 2014
Fordította: Bozai Ágota
Ár: 2990 Ft
Az írónő honlapja

A cukorkirálynő

"Az erős sírás képes elmozdítani a falakat, meghajlítani a fémet és hosszú szalaggá változtatni a teliholdat."

Sarah Addison Allen: The Sugar Queen - Édes élet

Josey Cirrini az észak-karolinai Bald Slope-ban él, huszonhét éves, és életfeladata, hogy idős édesanyját gondozza, illetve, hogy odaadóan gyötörjék egymást. Gyerekkorában iszonyú hisztirohamai voltak, édességet lopott a boltból, sípcsonton rúgta Jake Yardley édesanyját - Jake csokitortáját pedig ellopta -, és ennyi elég is, hogy egész életében e szerint ítéljék meg.

Őszintén, Josey helyében kinek ne lenne kedve néha bebújni a szekrénybe, édességet zabálni és romantikus regényeket olvasni? Na, jó, utóbbi tetszés szerint behelyettesíthető képregénnyel, Hitler életrajzával, a tengerimalacok nagykönyvével vagy bármilyen kiadvánnyal. De volt jó néhány alkalom, amikor pusztán a saját életem elég lett volna ahhoz, hogy nekifutásból bevágódjak a titkos búvóhelyre.
Az Endymion felemelkedése után szükségem volt valami laza, tinglitangli, simogatós könyvre, és, ahogy sejteni lehet, A The Sugar Queen erre tökéletesen megfelelt. Annakidején nagyon szerettem A csodálatos Waverley-kertet, ez egy fokkal kevésbé jött be, sokkal... egyszerűbbnek éreztem - bár kicsit röhejes ilyen hiperkönnyű regények esetében egyszerűségről beszélni -, de ez annak is betudható, hogy nagyon hamar elolvastam, vagyis magamhoz képest gyorsan.

Ui.: diéta mellé nem ajánlott, minden fejezetcím egy édesség, és persze elég sűrűn kerülnek elő különféle nyalánkságok.

Eredeti cím: The Sugar Queen
Sorozat: Arany pöttyös könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2012
Fordította: Szakál Gertrúd
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja

Az imádnivaló és lehetetlenül szórakoztató Bernadette Fox

Maria Semple: Hová tűntél, Bernadette?
[Értékelés: 5 himbálódzó üvegszörny az 5-ből]
Kedvenc karakter: a fent megnevezett becses személy

Nem, nincs idézet, és a jegyzetlapon az üvegszörnyön kívül kétfajta pingvin neve és egy másik szó szerepel. Nem írtam semmit és nem gondoltam semmire, csak olvastam, magamba szívtam a betűket, a seattle-i esőt (meg a szúnyogok hülyeségét, elfér a többi mellett), a Déli-sark, bocsánat, az Antarktisz hidegét. Instant gyógytapasz volt nekem ez a regény, belebújtam két napra és nem voltam hajlandó mással törődni.
Senki nem mondta nekem, hogy ez tulajdonképpen levél és/vagy e-mail regény, imádom az ilyeneket. Meg imádom Bernadette-et, akinek legalább annyi hibája van, mint jó tulajdonsága, szép sállal fogja hátra a haját, és ötven éves, nem huszonöt, harminckettő, hanem ötven. Több ötvenes nőt akarok főszereplőként látni.

A fülszöveg alapján azt hittem, ez egy vidám könyv lesz. Hát, nem az. Illetve, a hangulata nekem végig az volt, pedig csak úgy sorakoznak benne a szomorú jelenségek. Itt van mindjárt Bernadette, aki imádja a lányát, Bee-t, de olyan terhet cipel magával, amit egyedül nem tud feldolgozni. Következik Audrey Griffin, akit csak utálni lehet a sznobériája, szűklátókörűsége és az akut hülyesége miatt. Bernadette férje nem véletlenül temetkezik a munkába, de nem analizálgatom az egész bandát, mert nektek - ha el szeretnétek olvasni a könyvet - nem marad semmi felfedeznivaló.
Ó, a Kis-Trianon, azt mennyire imádtam. Nekem is kell egy, bár nem szükséges lakókocsinak lennie. Le merem fogadni, hogy ennek az említésénél katacita is vigyorgott.:)

Hm, mit írjak még... hm, nem tudok mit. Igen, ez egy szar post, de nem akartam egy szó nélkül elmenni emellett a szórakoztató könyv mellett. Annyira jólesett a Kafka a tengerparton után! Tipikus lazító, csajos könyv; amikor átkozottul eleged van a világból és eresztesz egy kád forró vizet magad mellé készítesz egy adag fagyit, vidd magaddal ezt a regényt. Legalább olyan jól fog esni, mint a fürdő.

Eredeti cím: Where'd You Go, Bernadette?
Kiadó: Maxim 
Kiadás éve: 2013
Fordította: Lázár Júlia
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja

A lélektelen esete Skóciával

"Alexia, lévén mindössze felerészben talján, az is csak születési hibaként, hiszen a csontja velejéig angol neveltetést kapott, képtelen volt eldönteni, a mondat melyik része a leginkább sértő rá nézve. Nemtetszését macska módra fújva juttatta kifejezésre.
Az a visszataszító Channing erre úgy tett, mintha meg akarná érinteni.
Alexia nekiveselkedett, és napernyőjével keményen fejbe csapta a férfit, éppen a koponyája tetején.
Az udvarban egyszerre mindenki abbahagyta, bármit is csinált, és nézte, amint a szoborszerű asszony veri rangban harmadik társukat, a woolsey-i falka gammahímjét és a Coldsteam Gárda külországi parancsnokát egy napernyővel."

Gail Carriger: Changeless - Változatlan
Értékelés: 4 elragadtatott ananász az 5-ből
Kedvenc karakter: Alexia, Ivy (annyira szívderítően butácska)


Ez a könyv nincs meg nekem (még), nem is könyvtárból szereztem, hanem pattől (anyuuu!) kaptam kölcsön, hogy eggyel kevesebb könyvet kelljen hazacipelnie, a segítőkészség az egyik legékesebb tulajdonságom.
Bevallom, nem jegyeztem fel a regényről magvas gondolatokat, a Könyvhét előtti és közbeni hercehurca idején olvastam, nulla agyi kapacitással, de talán pont egy Carriger-féle agylöbbölő történetre volt szükségem.
Alexia, London egyetlen bejegyzett lélektelenje kezdi megtapasztalni a házasélet árnyasabb oldalát - élete hangosabbik fele titkolózik előle, folyamatosan eltűnik, ráadásul szegény Lord Maccon, miközben übecool farkasként Woolsey-ból Londonba vágtat, hirtelen emberré változik és, bár roppant imponáló szatírként, de mégis illetlen toalettben kénytelen a fővárosba osonni. Az emberré válás járványa a többi természetfeletti lényre is kiterjed, az árnyékkormány potentátja és dévánja Alexiát gyanúsítják, ő viszont inkább egy új fegyverre gyanakszik, és a Hypocras Klub árnyéka is hízni látszik.
Miközben ő "szörnyen megveszekedett jegyzetek"-et [egyszerűen imádnivaló] körmöl, férjura Skóciába utazik egy sereg titokkal a puttonyában - Alexiát azonban nem kell félteni; hóna alá csapja vadiúj parapléját, az eljegyzett, idülten kapitális kalapokat viselő Miss Hisselpennyt, kelletlen húgát, és léghajón követi a grófot a "rusnya mellények honába" - természetesen már útközben jelentékeny kalamajkákba bonyolódva.

Mintha régebben olyasféle véleményeket olvastam volna, hogy ez a rész nem olyan szórakoztató, mint az előző... Nos, ha így is van, én, kedélyes zombiállapotomban, nem vettem észre. Alexia továbbra is szoborszerű (értsd: kicsit nagydarab), nagy orral, a megengedettnél sötétebb bőrrel, Mord Maccon továbbra is egy mogorva skót, illetlenül félrecsúszó kvarátlival - mindenki odáig van érte, én azonban nem szeretem ezt az ősember típust, ha engem hívnának minden második oldalon "asszony"-nak, négy esernyőt használnék el szeretett férjem kemény kobakján -, Ivy az Ivy, Tunstell pedig hipercuki a szeplőivel. Elérkezünk a steampunk művek kötelező tárgyi eleméhez, a léghajóhoz, de van étergráf - szörnyen bonyolult a működése, és persze Lord Akeldama már a legmodernebb példány büszke tulajdonosa - és új napernyő! Ideborzolóan gyönyörűséges találmány, Madame Lefoux pedig tetszetős feltaláló, csak ne kellett volna állandóan a gödröcskéiről olvasni, és a neve helyett szinonimaként használt "a francia nő" is idegesített egy idő után.

A történet kicsit Agatha Christie-féle nyomozásra emlékeztetett, ezen kívül nem tudok sokat hozzátenni, elszórakoztatott és kellően megmasszírozta az elfáradt kis lelkemet, szeretem ezt a viktoriánus románcra hajazó, könnyed kis sorozatot. És végre kiderülnek a polipok! Mi meg a befejezésen derülünk, igazán, Miss Carriger, ilyet csinálni... szabotálom a teasütemény-szállítmányát.

Ui.: azért az "összeharapta a fogait" kifejezés már nekem is fájt, a kiadó igazán odafigyelhetne a könyveiben hemzsegő hibákra.


Eredeti cím: Changeless
Sorozat: Napernyő Protektorátus 2.
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja

A köztünk lévő zárójel

Maggie O'Farrell: A kéz, amely először fogta az enyémet
Értékelés: 3 nyoszolyamedve az 5-ből
Kedvenc karakter: Lexie

O'Farrelltől csak az előző regényét, A köztünk lévő távolságot olvastam - könnyed, csajos könyv komolyabb témákról -, amely tetszett annyira, hogy a friss könyvére is kíváncsi legyek.
Sajnos ezúttal mellélőttem. Persze, mint mindig, most is fennáll a helyzet, hogy nem a megfelelő hangulatban voltam, ezért nem ragadott magával annyira a történet hangulata, A KLT (nem írom ki még egyszer ezt a hosszú címet) esetében is ez volt a húzóág. De ez az elem volt az, ami a három csillagot megadta a könyvnek, szerettem olvasni a házakról, a Sohóról - az írónő elvileg még némi kutatást is végzett a témában -, a szerkesztőségbeli munkáról, szerettem hallgatni Lexie írógépének kopogását (és imádom azt a szót, hogy "jegyzetfüzet").
A szereplők közül egyedül Lexie volt szimpatikus, tetszett, hogy nem az elveszett kislány a nagyvárosban, és nem a naiv kislány a csélcsap pasi oldalán. A többiek hidegen hagytak, jaj, dehogy is, Ted rettenetesen idegesített, azt se lehet tudni, mi a baja - sokáig szellemi vagy szervi problémára gyanakodtam -, sőt, még ő maga sem tudja megfogalmazni, de magára hagyja a barátnőjét, aki a lépcsőn alig képes felmenni a nehéz szülés után.
A központi téma - a hétköznapi emberi kapcsolatok mellett, amivel Maggie O'Farrell ismét foglalkozik - az anyaság, és főleg ez lehet a ludas abban, hogy közömbös volt számomra a könyv. Annak ellenére, hogy megmutatja az anyaság jó és rossz oldalát is, nem tudott megfogni, de ez aligha az én hibám, olvastam már más könyvet is erről a témáról, amelyek százszor jobbak voltak. Azon szaporán ugrált a szemöldököm, hogy vértanúi áldozatnak állítja be a lapos sarkú cipő viselését (vagy csak azért nem hatott meg, mert nem hordok magas sarkút), azt meg nem hiszem, hogy muszáj lenne minden anyának levágatni a hosszú haját, nem apácák lesznek, vááá.

A Gabo általában jó minőségű könyveket ad ki, de ez eléggé félresikerült, sok benne az elütés és a hiba, de a fordításban is maradtak érdekes dolgok, pedig én ritkán veszem észre őket, annyira elmerülök a történetben:
"A capuccinomasinához szerződött fém kattan egyet."
"A szénbányafekete égboltban narancsszín pászmák fürdenek."

Azt hiszem, ez a könyv azok közé fog tartozni, amiket hamar elfelejtek és nem lettem volna szegényebb, ha nem olvasom el. Közepes, közönyös, vízízű.

Eredeti cím: The hand the first held mine
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2013
Fordította: Kis Marianne
Ár: 2490 Ft
Az írónő honlapja

Mr. Mentacukor és Ms. Nekem-Van-Igazam

"Egyebek között megtudtam, hogy Sadie Kate két napot töltött a betegszobában; betegsége, a doktor diagnózisa szerint, fél üveg piszkelekvár és csak az ég tudja, hány fánk volt. Távollétemben ugyanis Sadie Kate-re bízták a mosogatást a testületi tálalóban, és törékeny erénye összeroppant ennyi egzotikus csemege láttán."

Jean Webster: Kedves Ellenségem!
Értékelés: 4.7 níluszöld krepdesin az 5-ből
Kedvenc karakter: Sallie

Ha emlékezetem nem csal, tavaly olvastam [igen, megnéztem] Judy Abbott roppant szórakoztató kikupálódásáról és kalandjairól, és olyan tündérbűbáj (copyright by tataijucc) volt, hogy meg akartam ismerni az írónő többi művét is. Úgy látszik, nekem ő a babos-bájos szerzőm, ami másoknak Montgomery - nekem ő túl cukros volt -, az nekem Jean Webster.
Azt hittem, szó szerint a Nyakigláb Apó folytatásáról van szó, de nem szomorodtam el, hogy Judy helyett barátnője, Sallie McBride energikus stílusában íródott leveleket olvashatok. Szegény Sallie, szánalomra méltó helyzetbe jut: az öntudatos, ám léha társasági életet élő fiatal nő Judy egykori intézete, a John Grier Otthon élére kerül. A végkifejlet borítékolható, pláne, hogy egy mogorva, skót orvos is dukál a gyermekotthon mellé.

"Van egy majmunk! Jávának hívják. A gyerekek már meg se hallják, ha szól az iskolai csengő. Amikor ez a teremtmény megérkezett, az egész intézet sorba állt, elvonult előtte, és megrázta a kezét. Szegény Szing kiment a divatból. Kénytelen vagyok fizetni, hogy megfürösszék!"

Annyira röhögtem, miközben elképzeltem Sallie megérkezését abba a lehangoló, lélekszomorító intézetbe; egyik oldalán a komornája, lábánál a Szingapúr nevű palotapincsije, vörös üstökű fejét ellentmondást nem tűrően felszegi. "Egy ilyen intézet vezetője legyen fiatal és izmos és erélyes és erős és ügyes és vörös hajú és galambszelíd." - sorolja a követelményeket iskolai barátnőjének, és milyen igaza van! Olyan igazgatóra van szükség, aki estélyi ruhában vacsorázik, a kellemetlen felügyelőbizottsági tag elől a szekrénybe bújik (ha a helyzet úgy kívánja), nyuszifüzért festet az ebédlő falára és leszámol a kék kartonruhával. Aligha létezik olyan gyermekotthon, mint amilyet Sallie teremt (talán nem is lehet kivitelezni), de néha jó rábólintani arra, legalább képzeletben, hogy létezhet olyan árvaház, ahol a gyerekek majommal játszhatnak, van tizenvalahány macskájuk és személyre szóló veteményeskertjük. A fagyi pedig szerintem is feltétlenül fontos momentuma a gyereknevelésnek.:) Miss McBride természetesen megváltozik az ott töltött idő alatt, előtérbe kerülnek pozitív tulajdonságai, és amellett, hogy megőrzi életvidám természetét, illő mértékben megkomolyodik.

Annak ellenére, hogy azért voltak durva dolgok a történetben (amelyeken se erőm, se kedvem nincs most elgondolkodni), alapvetően bájos könyv és istenien jólesett az olvasása. A következő kiszemeltem a Patty a kollégiumban.


A könyvet nagyon köszönöm Zenkának és közvetve Neelának!:)

Eredeti cím: Dear Enemy
Sorozat: Csíkos könyvek
Kapcsolódó kötet: Nyakigláb Apó
Kiadó: Móra
Kiadás éve: 1989
Fordította: Borbás Mária
Ár: pár száz forinttól

A holnap könyve

Hosszú, de nem spoileres;)

"- Élvezem, ha új dolgokat hozhatok létre, Tamara. Mindig meg voltam győződve róla, hogy az alkotói folyamat lelki élmény, melynek során az isteni teremtő szellemmel együtt alkot meg az ember valamit.
Elkerekedett szemekkel néztem. - És ez az isteni teremtő szellem most éppen ebédszünetet tart?"

Cecelia Ahern: A holnap titkai

Értékelés: 4 üvegmobil [de csúnya ez a szó] az 5-ből
Kedvenc karakter: Ignatius nővér

Nem bírom tovább, muszáj megnéznem. Hazardírozzak, vagy menjek biztosra? Égő szemekkel pillantok az órára, majd az előttem magasodó betűkupacra. A keménypapír lapok halkan suhognak, miközben reszkető kézzel kinyitom a bőrkötétes könyvet.
Kedd, január 17.
A macska rúgja meg, megbuktam a mai vizsgán! Ha elolvasom a kiegészítő tanulmányokat a 12-es tételhez, a tanár nem gurult volna be, és nem vág be akkora egyest az indexembe, hogy kilóg a rubrikából a lap tetejére.

Talán nincs olyan ember a Földön, aki nem volt még kíváncsi arra, mit hoz a holnap. Sikerül-e az állásinterjú, vagy kudarcba fullad egy felfutott harisnyaszem miatt? Főzzük meg előre a holnapi ebédet vagy ne, mert különben felrobban a konyha? Menjünk délután korcsolyázni, vagy inkább maradjunk otthon, mert irgalmatlanul hasra esünk és szétlapul az orrunk?

Na, jó, ezek enyhén szélsőséges esetek, de olykor-olykor megesik az ilyesmi. Cecelia Ahern legújabb regényének főhőse, Tamara is extrém helyzetbe kerül; édesapja öngyilkos lesz a tetemes (és természetesen a család elől eltitkolt) adóssága miatt, a bank valamennyi házukat és minden értékes ingóságukat lefoglalja, így anyukájával annak bátyjához, Arthurhoz kell költözniük. Az elkényeztetett lány élete ezzel a változással totális fordulatot vesz; pezsgő dublini élete után kénytelen beérni hallgatag nagybátyjával, mániákus háziasszony nénikéjével, egy derűs, hetven éves apácával és egy romos kastéllyal. Unalmát egy jóképű srác űzi el, akinek a mozgókönyvtárában egy furcsa, lakattal lezárt kötetre bukkan; első pillantásra régimódi naplónak tűnik, de aztán Tamara döbbenten fedezi fel, hogy valaki az ő kézírásával beleírt a naplóba egy bejegyzést, méghozzá a másnapi dátummal - és a leírtak pontról-pontra megvalósulnak.

Az Ahern regényeivel folytatott viszonyom meglehetősen rapszodikus; imádtam az Ui.: Szeretlek és az Ahol a szivárvány véget ér címűeket, a többi vagy felejthető volt (Bárcsak láthatnál), vagy a közepes kategóriába esett (Talált tárgyak országa), olyannyira, hogy az Ajándékot már el se olvastam. Ennek viszont érdekes volt a fülszövege, pontosabban az automata jósdaként üzemelő napló és a mozgókönyvtár (imádom az olyan regényeket, amelyekben könyvtárak és könyvek szerepelnek, na) mozgatta meg a fantáziámat.

Nem bántam meg, hogy adtam az írónőnek még egy esélyt; a fentebb említett két könyv színvonalát ugyan nem érte el számomra, de meglepő módon lekötött, kellemesen elmasszírozgatta a cafatokban lógó idegeimet (Bridget Jones után szabadon). Amikor felfedeztem, hogy a főszereplő mindössze tizenhat éves, ráadásul egy gazdag, elkényeztetett liba, a hideg végigfutott a hátamon, de a történet előrehaladtával elgondolkodtam, hogy Tamara vajon mennyi idő távlatából tekint vissza - ugyanis a gondolatai nem egy gazdag, elkényeztetett libára vallanak, hanem egy józan, talpraesett lányra, akinek megvan a magához való esze, és nemcsak rózsaszín káposztalé lötyög a fejében, valamint jó a humora. Történnek olyan esetek, amitől lekopik a máz, és előtűnik az ember igazi jelleme, ami a felszín alatt rejtőzik. És persze mindenki változik. Tamara Goodwin-nal is ez történik, bár a szokásos tinédzser reakciók megmaradnak, például a végsőkig feszíti olyasvalakinek a türelmét, aki igazán törődik vele.

Mint Ignatius nővérét, aki nem transzvesztita, ahogy Tamara kezdetben hitte, hanem egy örökifjú apáca. Nagyon kedveltem a nővér szelíd, de határozott jellemét, aki imádkozás mellett fest, méhészkedik és kertet gondoz, türelme pedig végtelen. Cecelia Ahern javára kell írni, hogy a karaktereit mindig színes ceruzával rajzolja; pontosan látjuk magunk előtt az öntelt, egoista vállalkozót, aki büszkeségből inkább whiskyvel öblít le egy marék gyógyszert, mintsem hogy mindenét elárverezzék; az erős akaratú, nagy változáson átmenő kamaszt; a gyászba beleroppanó anyát; és a kedvencemet: Rosaleent. Ez a tisztaságmániás, zabszemes háziasszonyok gyöngye több titkot rejt magában, mint három egyiptomi sírkamra, emellett roppant titokzatos, kellemetes szórakozás volt azt találgatni, mik az indítékai, illetve szándékai a vendégeivel, már ha vannak ilyenek – mert persze előfordulhat, hogy Rosa egy teljesen jószándékú nagynéni (egyébként nagyon szeretnék egy hétig az ő főztjén élni, az almás lepénytől a friss barna kenyérig és fürtös paradicsomig), aki csak jót akar a hirtelen nyakába szakadt rokonoknak!

A fordulatok egy része is az ő hajtóerejének köszönhető, bár egy ponton túl nem nehéz összerakni a kirakóst, és a sztori vége sem okoz meglepetést. De jól van ez így, az ilyen történetek is kellenek a világnak, az én nyúzott kis lelkemnek kiváló balzsam volt a fiatal írónő újabb meséje. Azt viszont kilógó széljegyzetként nem tudom nem hozzátenni, hogy a borító olyan, mint egy összegrafittizett cirkuszi sátor, amire felszögeltek egy könyvet, és hogy sokkal érdekfeszítőbb lett volna az eredeti cím (The Book of Tomorrow) szó szerinti fordítása.

Eredeti cím: The Book of Tomorrow
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2011
Fordította: Kaskóf Sára
Ár: 3490 Ft
Az írónő honlapja

Gyógyír búskomorságra

"... Még ennél is zavaróbb volt azonban, hogy az Eddie Kuntz ölében lévő szalvéta minden külső segítség nélkül, magától mozgolódott. Először arra gondoltam, hogy »Kígyó!« kiáltással beleeresztek egy golyót, de ez az indok a bíróság előtt nagy valószínűséggel nem állta volna meg a helyét. Emellett bármennyire is visszataszítónak találtam Eddie Kuntzot, valahogy szolidaritást tudtam érezni egy olyan emberrel, akinek merevedése támad anyám banánkrémes süteménye mellett."

Janet Evanovich: A négy fejvadász

Értékelés: 5 kukaszörfözés az 5-ből

Kedvenc karakter(ek): mindenki, Joyce kivételével

Valahányszor eszembe jut ez a "Kígyó!" felkiáltás, mindig illetlenül elröhögöm magam, pedig próbálom visszafogni elegántlan viselkedésem. Olvasási válságban (is) szenvedek, hiába olvastam bármit, mintha egy vastag üvegfal választotta volna el a képzeletemet a betűk alkotta varázslattól.

Ilyen vész esetén jól bevált kabátkönyvekre van szükség, így kirángattam a polcról a sorozat negyedik kötetét, az utolsót, ami magyarul olvasható. Nagyon remélem, hogy az Ulpius most már összekapja magát, miután totál értelmetlenül ismét kiadták az első három részt - aminek az eggyel korábbi kiadását 500 Ft-ékért hajigálják az ember után -, és nemrég a negyediket, utóbbiért már jár egy fél piros pont, és még a borítója sem lett annyira szörnyű, mint a többié. Neem, nem szegtem meg az elvonót (meg ismerhettek már annyira, hogy tudjátok, ennyi pénzt nem adok ki egyetlen könyvért), talán még tavalyelőtt vadásztam össze a Beholder kiadását, jó kis befektetés volt:)

Az alapszituáció hasonló az eddigiekhez: Stephanie-nak be kell vinnie valakit, mert az illető elfelejtett megjelenni a bírósági tárgyaláson. Hótt egyszerű meló, és kijön belőle a következő havi lakbér. De a dolgok megint összekuszálódnak, és jön a szokásos horror: felrobbantott kocsik, hullák, fenyegetések és golyózápor kíséri kedvenc fejvadászunk lépteit - és Morelli.

Felszínes módon volt bennem némi tartózkodás, csupán azért, mert ez a példány más kiadásban jelent meg, mint az általam birtokolt korábbi részek. Igen, tudom, totálisan alaptalan volt a szembenállásom, és a történet befejeztével kijelentem: semmit nem rontott az élvezeti értékén, hogy nem Csáki Judit, hanem Novák Gábor fordította, az pedig, hogy külalak tekintetében nem passzolnak a sorozat darabjai, ezúttal sem érdekelt. Stephanie és lökött bandája mindig ugyanaz marad, bármilyen köntösbe öltöztetjük.

Nem tudok róla sokat gagyogni - általában ez a bajom a sorozatokkal -, olyan volt nekem ez a regény, mint náthás embernek egy tuti inhaláló. Imádtam a poénokat, a fordulatokat, még a szereplők által dögunalmasnak tartott megfigyeléseket is. Sajnos totál elfelejtettem, hogy mindig, ismétlem, mindig átkozottul éhes vagyok Miss Plum kalandjainak olvasása közben... nagyon sok mindent megadnék érte, ha egyszer a Plum családnál vacsorázhatnék, beöltöznék transzvesztitának, cowboynak, zsarunak [süssem el azt az ócska poént, hogy még nőnek is?], bárminek, csak hadd részesülhessek a sült csirke-pogácsa-epertorta kombó gyönyöreiből. Persze magam is megcsinálhatnám, de az nem olyan:)

Amit negatívumként tudnék felróni, az az, hogy Mazur nagyi és Ranger kevesebbet szerepel a korábbiakhoz képest, viszont kapunk helyettük sok Lulát, sőt, még Joyce Barnhardt is aktívabb lesz, Stephanie ősellensége! Új karaktert is kapunk, aki a többiekhez képest roppant... impulzív személyiség: ő Sally Sweet, a transzvesztita rockgitáros. Sally (illetve Salvator) nem igazi transzi, csak munka címén hord ötcentis köves fülbevalót és szájfényt, na meg érdekes bőrrucikat. Mellesleg Stephanie elmondása szerint ő a legszőrösebb transzvesztita a világon.

Tehát újfent 300 oldalnyi vidámságban és nyálfolyatásban részesültem, köszönöm, kedves Janet. De egy kérdés csúnyán nyitva maradt, úgyhogy nagyon ajánlom a kiadónak, hogy olyan tempóban jussunk el a 22. részig, mint ahogy utolérték a True Blood külföldi megjelenéseit [nagy adag bezzegelés cenzúrázva].

Eredeti cím: Four to Score

Sorozat: Stephanie Plum 4.

Kiadó: Beholder

Kiadás éve: 2004

Fordítot

ta: Novák Gábor

Ár: 1698 Ft

Az írónő honlapja