2016. október 30., vasárnap

Tömör gyönyör

"A szakadék alján, a zöld indákkal benőtt édesgumifák kérgén barnállott a rászáradt cukorszörp, a boszorkánylepkék, mint egy almafa fakó levelei, ingtak föl-le a levegőben, s a szélben ringó trombitaliliomok (misztikus kürtjeleiket, ha hinni lehet az öregek elbeszélésének, csak a hősök és a szentek hallják meg) integettek, mint megannyi csipkekesztyűs kísértetkéz. Idabel jobbra-balra csapkodott, hogy elűzze a kínzó moszkítókat; körös-körül iszapos vizű moszkítótócsák csillogtak, mint egy óriási tükör törött cserepei, melyek roppanva törtek össze Henry tappancsai alatt."

Elnézést kérek a megtévesztő címért, esküszöm, meg tudom magyarázni.

Truman Capote: Más hangok, más szobák / A fűhárfa

Utálom ismételni magam, de a Hó hull a cédrusra után ismét egy olyan könyv akadt a kezembe, ami miatt a hajdani harács énem dicséretet érdemel - egész pontosan azért, hogy 2012-ben három (!) Capote-kötetet vásároltam meg egy molytól egy rövidke novella alapján (a Gyönyörű gyermek volt Kepes András Könyvjelzőjéből). Kellett nekik néhány év az érlelődésre, de megérte rájuk beruházni. A könyvek hosszú távú befektetések.

Feltűnő, hogy a Más hangok, más szobákról nem születtek méterhosszú, analitikus értékelések. A rövid leírás becsapós - úgyis mondhatnám, hogy a fülszöveg ritka rossz -, nem készít fel arra az... orgiára, ami az olvasóra vár, ha belekezd ebbe a kisregénybe. Igen, a tizenhárom éves Joel édesanyja halála után a tőle messze élő édesapja házába költözik, egy ismeretlen vidékre, egy furcsa házba, furcsa emberek közé - de nem ez a lényeg, hanem a stílus.
Letarolt, mint egy buldózer.
Nem, ez hülyeség. Olyan érzés volt olvasni, mint beszívni egy kékesen tekergő, a hervadó virágok illatát hordozó füstöt, ami bekúszik az orrodba és húsevő virágként hajt ki a szíveden. Az a fajta stílus, elbeszélésmód, ami a gyengém, és mélyen azonos velem, Joyce Carol Oates Bellefleurje jutott róla eszembe, pedig majdnem öt éve olvastam. Ez a szöveg is egy labirintus, metaforák, allegóriák és szimbólumok folyton átrendeződő, torz kastélya, mindegyik sora-szobája más témába vezet be, és te csak remélni tudod, hogy nem tévedtél el végleg. Félelem a felnőttkortól, magány, útkeresés, ki-is-vagyok-én (ami általában nagyon különbözik attól, hogy ki és milyen szeretnék lenni), kirekesztettség, higanyként felszökő, váratlan érzelmek. Ó, az a fránya bizonytalanság, az a keserves vágyódás a biztos, a tények után.
Annyira, annyira szép. Néha szinte fájt olvasni.

A fűhárfa jóval egyszerűbb történet, de a maga nemében gyönyörűen csiszolt gyémánt.
[Meséltem már a gyémánthoz fűződő viszonyomról? Nagyon sokáig nem értettem, mit esznek rajta, uncsi fehér kőnek tartottam, a színeseket szerettem jobban. Aztán a kezembe került egy fülbevaló és megértettem. A kialakításában nem volt semmi különös, de az egyik legszebb ékszer volt, amit valaha láttam. Tiszta, hideg fény. A gyémántnak nem kell színesnek lennie - nincs rá szüksége, maga állítja elő az összeset, ahogy játékos táncba kezd a rávetülő fénnyel.]
Bocsánat, A fűhárfa. Kissé kiábrándítóan hatott a Más hangok burjánzó, fülledt textusa után, mint amikor a szauna illatos párája után megcsap a hideg levegő. Úgy is mondhatnám, hogy itt nem a stílus, hanem a történet a magával ragadó - szép ellentétpárt alkotnak. A főszereplő Collin, bár nagyjából egykorú a Más hangok Joelével, egészen máshogy csapja meg a felnőttkor szele; egy bonyolult, kényes egyensúlyon nyugvó testvéri viszony krízise és a konvencionális normalizmussal - amikor az unalmasan normális emberek világa egy extrém eset következtében megrendül, és ők rémületükben szeretnék eltaposni az extrém eset elkövetőjét - makacs ellenszegülés, amellyel tudjuk, mi szokott történni. Amilyen éteri, látomásos a Más hangok szövege, olyan tűélesen ábrázolja Capote ebben a kisregényben az emberi kapcsolatok dinamikáját, és egy percig nem lesz unalmas.

A Mozart és a kaméleonok idején, 2013-ban (imádom, hogy a Moly rendszerének köszönhetően úgy tehetek, mintha minden könyv olvasásának idejére emlékeznék) kicsit elhamarkodottnak gondoltam, hogy kedvenc szerzőnek avattam Truman Capote-t, de 30 deka maradhat a helyén - csak azt sajnálom, hogy viszonylag kevés könyvet írt.

Ui.: Igazán örülök, hogy az Európa kiadó beválogatta A fűhárfa / Álom luxuskivitelben kötetet a 100 könyv sorozatába, de ez a fülszöveg borzalmas. "Öregkisasszony", jézusom.

Eredeti cím: Other Voices, Other Rooms / The Grass Harp
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Fordította: Örkény István, Róna Ilona
Ár: 2200 Ft

2016. október 26., szerda

Eperföldek

"A reggel első fénye - üveges narancsárnyalat - magasan, távolian csillogott az ólomkeretes ablakon túl sápadozó sós víz fölött. A rododendronokat elborította a hó, jégcsapok lógtak az ereszről. Mindent magához szorított a fehér csendesség."

David Guterson: Hó hull a cédrusra

Mohó könyvmolykoromban jó érzékem volt a ritkaságok - úgy értem, a jónak tűnő ritkaságok - begyűjtéséhez, na meg az általános harácsoláshoz. És néha, ahogy most is, képzeletemben megveregetem az akkori énem vállát - ne csak mindig szidást kapjon szegény a felhalmozott kötetek miatt -, ugyanis prímán választottam. Igazán prímán.
[A jegyzeteim elhagyásához is kitűnő érzékem van, úgyhogy fejből fog menni az egész.]
David Guterson nálunk elfeledett regénye igazi csendes gyönyörűség, az a fajta, amihez elmélyült figyelem és nyugalom illik, nem a metrókocsi zakatolása és a körülöttünk lévő emberek mormogása, azt is mondhatnám, introvertált könyv. Gyönyörű, érzékletes leírásokat olvashatunk San Piedro szigetéről; halljuk a tenger zúgását, érezzük a messzire nyúló eperföldek édes illatát, a szél csípős hidegét, és magunk is bekuckózunk a szereplőkkel együtt a téli vihar elől.
Ezek a finom, érzékeny leírások a szereplőkre is érvények, Guterson biztos kézzel, határozott kontúrokkal vázolja fel a karaktereket, élő emberekké varázsolja őket, akiknek minden apró rezzenését megismerjük - meg lehet őket kedvelni, mint a védőügyvéd Nels Gudmundssont, vagy egy életre megutálni, mint Carl Heine végtelenül kapzsi anyját, azt a gonosz vén szatyrot.

San Piedrón mindenki ismer mindenkit. Kis közösségekben nem tanácsos összetűzésbe keveredni valakivel, azonban a régi sérelmek és a japán származásúak iránt érzett, a háború előtt és után is fennálló idegengyűlölet láthatatlan kötélként feszül a lakosok között. Kemény, makacs emberek, akiknek a lelkét kérgesre koptatták a viszontagságok, a háborús traumák és a természettel való küzdelem. Ez a lassú tűzön táplált, olthatatlan harag lobban fel bennük, amikor holtan találják az egyik helyi halászt, és a seriff villámgyorsan, néhány előítélet és pár tárgy alapján letartóztatja Kabuo Mijamotót.

A regény története a jelenben játszódó bírósági tárgyalásból és a háborús időszakot magába foglaló múlt szálából áll, megtűzdelve apró, néha jelentéktelennek tűnő részletekkel, ezek azonban tovább árnyalják a szemünk előtt kibomló történetet, és amik annyira szerethetővé tették nekem ezt a könyvet. Habár izgultam, mi lesz a tárgyalás kimenetele - még előre is lapoztam, gyengeség, ó, egek -, akármeddig elolvasgattam volna, ki csúszott el a hóban és mikor fogy el az utolsó kanna benzin Petersen vegyesboltjában, meg az efféle leírásokat:
"San Piedróra rátelepedett a rosszkedv, valami görcsös előérzet kíséretében. Ki tudhatja, mi történhet, most, hogy a decemberi hóviharok elkezdődtek? A szigetlakók házait hamarosan belepheti a hó, csak a parti kunyhók meredek teteje és a nagyobb házak emeletei állnak majd ki belőle. A villamoshálózat tönkremehet, ha erősebben fúj a szél, és itt maradnak sötétségben. Lehet, hogy nem tudják majd lehúzni a vécét, a kútszivattyúk talán nem szippantanak föl vizet, a kályhák és a lámpák mellé kell majd húzódniuk. Másrészt a hóvihar hozhat soron kívüli boldog téli szünidőt. Az iskolák becsuknak, az utakat lezárják, senki sem megy dolgozni. A családok későn, de hatalmasan reggeliznek, azután fölhúzzák a téli ancúgot, és abban a tudatban mennek ki a szabadba, hogy meleg, barátságos házba jöhetnek vissza. A kéményekből füst gomolyog; alkonyatkor kigyulladnak a fények. Dülöngélő hóemberek állnak őrt az udvarokban. Amíg van elég ennivaló, nincs miért aggódni."
Nem szeretnék tovább tobzódni a dicsőítő jelzőkben, a Hó hull a cédrusra az a típusú olvasmány, ami "személyesen" mutatja meg magát, nem egy közvetítő szavain keresztül. Aki pörgős, izgi krimire vágyik, csúcsra járatott érzelmekkel és kiélezett helyzetekkel, ne ebbe kezdjen bele, ez a könyv a magába forduló, elmerengő líraiságával nyűgözi le az erre fogékony olvasókat.

Ui.: Meglett a jegyzet, de nem lettem sokkal okosabb a pár felfirkantott oldalszámtól.

Eredeti cím: Snow falling on cedars
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1999
Fordította: Bihari György
Ár: hacsak valahol fel nem bukkan egy kósza példány, sajnos könyvtári olvasás lesz belőle

2016. október 20., csütörtök

Vicces lány

Három, a lököttségemet igazoló anekdota:

1. Azt olvastam a maratonra való felkészülést taglaló kis futós újságban, hogy gumicukrot is szabad kell enni, ami helyett egyszer gumimacit mondtam a kedvesnek, erre ő:
- Nem gumimacit, hanem gumicukrot.
- Jó, oké, a maci is mértani forma...
- A maci mint mértani forma, szívem!

2. Tegnap este a hitetlenkedő kérdés tőle: - Most jöttél ki a Müllerből, miért akarsz bemenni a dm-be?
(Eh, minek magyarázzam...)

3. Én: Néha annyira utálom magam...
    Ő: Jól van, szívem, nemsokára hazaérünk, és ehetsz.

Sose találnátok ki, mi volt a megelőző diskurzus - nem, nem az, hogy kiloptam egy mókus szájából a falatot.




2016. október 19., szerda

A kívánságlistám élén

Beszerzés szempontjából ez az év messze túlszárnyalja az előző kettő 35-ös darabszámát; jelenleg 39-nél járok, és karácsonyra 6-7 darab könyvajándék néz ki. Mind nekem, mind a kedvesnek - ez a vészes helyhiány miatt fontos - nagyobb kedve volt könyvet venni idén, és van bennem egy olyan késztetés, hogy a maradék égetően szükséges könyveket (ironikus felhangot képzeljetek ide) megvegyem magamnak, ezáltal megalapozzak a jövő évi, ismételt fogyókúrának. Persze, nem biztos, hogy ez beválik, de az Augustus nélkül nem fogok tudni élni, az biztos.

John Williams: Augustus - mert szerettem a Stonert, ennyi a vágy indoka. Augustus sose volt kedvencem az eddig olvasottak alapján, de kíváncsi vagyok, Williams hogyan ábrázolja.







Elena Ferrante: Briliáns barátnőm - szinte émelyítően falhozvágósnak találtam az általam olvasott könyveit (a Tékozló szeretet... ahhoz képest, hogy milyen vékony, majdnem ő győzött), azóta eltelt pár év, de Ferrante még mindig érdekel, a Park pedig egyre fantasztikusabb kiadó.





Jenny Lawson: Őrülten boldog - róla már írtam korábban, kezdenek karakteressé válni nálam a nők által írt, félig-meddig életrajzi regények.

Jeanette Winterson: Az időszakadék - nagyon szeretem Wintersont az önéletrajza (mondom én), a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? óta, kíváncsian várom, mit hoz ki a Téli regéből.






Donna Tartt: Aranypinty - vele kapcsolatban vacillálok, mert hajlamos vagyok a monstrumokat évekig halogatni.

Sofi Oksanen: Norma - Oksanennel hadilábon állok, nagyon lehangoló tud lenni (a Mikor eltűntek a galambokat beválogattam az idei VCs-be, de még mindig tolom magam előtt), de a Norma ötlete annyira tetszik, hogy nemigen tudok neki ellenállni.





Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek - a szerző nemzetisége és a cím elég indok, hogy érdekeljen, max. pofára esek.







Max Gladstone: Nagyrészt halott - élek-halok (olyan vicces lány vagyok, szerintetek nem?) a jó urban fantasykért, és ez határozottan annak tűnik.







Félix J. Palma: Az ég térképe - kisebbfajta csodával ér fel a magyar könyvkiadásban, ha egy halálra ítélt (szívfájdítóan szuper) sorozat feltámad  a hamvaiból, a plafont majdnem átvittem lelkesedésemben, amikor felfedeztem, hogy az Európa folytatja a Viktoriánus trilógiát.






Jelenleg ők trónolnak a kívánságlista elején - az ajándéknak már bejelölt könyveket szándékosan nem írtam ide, mert ez a lista inkább magamnak szól, a későbbiekre -, ti miket szeretnétek még beszerezni?


Ékkő, liliom, Lovecraft, dinoszaurusz és sok minden más


Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2016

Kevés sci-fi és fantasy mozgatja meg annyira a fantáziámat (hehe), hogy egy fárasztó nap és egy hosszas sorban állás után bemasírozzak egy könyvesboltba, és minden fakszni nélkül vásároljak. (Az utóbbi időkben sokat álmélkodtam; emberek csak úgy bemennek egy üzletbe, és mindenféle akciók, csereberélés és kutakodás nélkül megvesznek egy könyvet? Hajdani, szinte sportszerűen űzött kedvezményes beszerzéseimre emlékezve nekem ez nagyon furcsa. Antikváriumok? Konyvar.hu, legalább Jófogás? Na, mindegy.) Jonathan Strahan válogatására már csak azért is kíváncsi voltam, mert tudtam, hogy benne van Catherynne M. Valente, meg egy állítólag nagyon beteg írás, amelynek a címe napokon keresztül eszembe jutott, a Sorvadó anyának éhező leánya. Aznap este is, amikor kiszabadultam a postáról, és a lábam a szemben lévő könyvesboltba vitt.

Valente és Alyssa Wong beváltotta a hozzá fűzött reményeket, de a kötet egészéről ezt nem tudom elmondani; nagyon vegyes a válogatás, vannak köztük hosszabb és rövidebb, földhözragadtabb és nagyon elrugaszkodott vagy bizarr írások, híres, az avatottak számára ismert és kezdő szerzők is - Tamsyn Muirnak még hivatalos oldala sincsen, csak egy Tumblr-és egy Twitter-oldala, pedig!... -, így valószínűleg minden könyvmoly talál magának fogára valót. Maradhatnánk ennél a demokratikusan édes és békés képnél, de én... nem azt mondom, hogy gonosz vagyok, de van bennem egy kissé ellenséges sznob lelkület, ami szeretné elcsúfítani a rózsás véget, mert az az igazság, hogy a kötet első harmadában alaposan meg voltam ijedve.
Neil Gaiman Fekete kutyáját már olvastam a Felkavaró tartalomban - a legjobb novella volt, érdekes, hogy ott a záró, itt a nyitó írásnak tették meg -, ezért átlapoztam Bacigalupi Hamuvárosához. Remélem, a regényeiben tud kezdeni valamit a "jajdeszarnekünk, nagyon szenvedünk, mert botor módon tönkretettük a Földet"-koncepcióval, mert ettől nem fogok hideg vízben zuhanyozni és áttérni a vegán étrendre, egy "Fogadj örökbe!" kiscicás képtől jobban elfacsarodik a szívem (hajaj). A Jamaicai gyömbér egy fokkal jobb volt, de semmi különös. A harmadik novella Alastair Reynoldsé, a Csapatban. Értem én, de... a kurva életbe, ez végig ilyen lesz? Volt az SFmagnak egy ingyen letölthető novellaválogatása (nem a 10 című, hanem a másik), azt nem bírtam végigolvasni a koncepciótlan nyígás miatt, pedig csak a piacos buszozások alkalmával vettem elő. Ez a válogatás kezdett nagyon erre az esetre hasonlítani; kezdtem nagyon pánikba esni, hogy egy szörnyű izé miatt fizettem 4500 Ft-ot, hogy ezerháromszázvalahány olvasás után ennyire lyukra futottam volna, vagy ennyire nem fekszenek nekem ezek a műfajok?!
A Kaidzsú Maximusszal már képes voltam zöld ágra vergődni. Szeretek én szenvedni, ha annak van értelme és mondanivalója, és ebben a novellában volt, bár kellett némi idő, amíg belehelyezkedtem a szerző világába. Nagyon érdekes! Ha regénnyé bővítené, szívesen elolvasnám.

Aztán jött a Versailles vizei.
Ez és a többi, testemhez-lelkemhez közel álló novella alapján minden sci-fi -és fantasyrajongó kijelenti, hogy egy hülye liba csajszis / nőies vagyok, de akkor is az alábbiak tetszettek a legjobban:
- Neil Gaiman: Fekete kutya - a Felkavaró tartalomból nekem ez volt a legkiemelkedőbb, sőt, kb. az egyetlen értékelhető novella; kicsit darkos-szomorkás hangulatú, mitológiával átitatott, helyenként borzongató, emiatt szeretném elolvasni az Amerikai isteneket. Nálam Gaiman kétesélyes szerző, vagy nagyon eltalál valamit, vagy nagyon erőtlen.
- Kelly Robson: Versailles vizei - A pompázatos francia királyság, csupa giccs, stukkó, aranyfüst, rizsporos paróka, üres fecsegés és halálos pletykák szemet gyönyörködtető kaleidoszkópja, fantasybeütéssel, ohh, mintha kifejezetten nekem írták volna. Megértem, ha a hard rajongóknak ez a "semmi különös esete", de nekem nagy szerelem ez a közeg.
- Tamsyn Muir: A mélytenger menyasszonya - Vagány csajszis, Lovecraft-apoteózisos, amilyen vicces, a férfiak is mosolyogni fognak rajta. Kicsit háztáji boszis, imádom! És az első bekezdés!
"Kúszó éjurunk eljövetelének idején, a csillagfény asztrális sebeibe vonulás által megjósolva tizenhat éves lettem, és megkaptam Barbie álomautóját. Mar nagynénim negyed dolcsiért vásárolta, és mini Snickers csokikkal tömte ki a csomagtartóját. Meghatott a gesztus." 
Utólagos űrt fedezek fel tinédzser éveimből, amiért nekem nem ajándékoztak csokikkal kitömött Barbie autót. Pedig kocsit se kellett volna hozzá venni. Kőszeghy Annának gratulálok a fordításhoz!
- Caitlín R. Kiernan: Dancy vs. a Pteroszaurusz - Kiernan iránt különös gyengédséggel viseltetek a The Drowning Girl elolvasása óta, és nemcsak azért, mert a kevés angolul olvasott könyvem egyike, hanem a különlegessége miatt is. A Dancy tulajdonképpen annyira nem nagy szám, de nekem tetszett a hangulata, a két világszemlélet ütköztetése, a repdeső dög a háttérben.
- Genevieve Valentine: Vér, hamu, fonat - Szintén nem egy nagy durranás, kicsit hiányérzetem volt, de tetszik a benne rejlő potenciál és az ötlet. Bárcsak írna belőle regényt a szerző!
- Alyssa Wong: Sorvadó anyának éhező leánya - Tök izgi volt! Betegnek nem mondanám, a kajától se undorodtam meg (persze, hogy ettem közben - ezt a nagy pardon sportos testet etetni kell), de érdekes, egyedi, jól megírt történet, szintén regény terjedelemért kiált.
- Catherynne M. Valente: Liliom és szarv - mélységes harmónia jön létre az univerzumban, ha Kleinheincz Csilla Valentét fordít (pat kollegina is ilyesmit említ a véleményében), szinte tapintható a köztük lévő összhang, ami sajátos ritmikát ad a szövegeknek; azt érezni, hogy a szavak pont így sorakoznának, ha Valente magyar szerző lenne. Eszméletlen ez a nő, az írásai valóságos burjánzó, élettől lüktetők kertek, ahol beleszédülsz az illatok orgiájába. Szikrázik tőle az agyam, pörögnek a fogaskerekek és legszívesebben sikítoznék örömömben az esztétikumtól. Magasan kvalifikált könyvmolyoknak való szerző.
Elnézést az ömlengésért, mindez igaz a Liliom és szarvra is. A történet kissé háttérbe szorul a mívesség miatt, de bánja a fene.
- Robert Reed: A császárnő teljes pompában - egyszerű és nagyszerű, és valahol mélységesen szomorú. Mást vártam tőle, egy picit el is hasalt az elvárásaim miatt, de összességében szuper novella.
- Ian McDonald: Botanica Veneris: Ida, Rathangan grófnője: Tizenhárom papírkivágás - esküszöm, hogy a már a címből tudtam, hogy ez nagyszerű lesz. Kalandos, egzotikus, a pár klisét ügyesen felhasználó. McDonald annyira nekem való szerző, hogy még a Brasylt is el fogom tőle olvasni.
- Sam J. Miller: Otthonok szellemei - tulajdonképpen ez is eléggé nőies novella, Miller dicséretre méltóan formálta meg a főszereplőt, aki mögött nem vész el az ábrázolt probléma, ami sajnos nagyon aktuális. No, nem a szellemek, habár ki tudja...
- Usman T. Malik: A koldusherceg és az eukaliptuszdzsinn - ilyen cím mellett nagyon mérges lettem volna, ha nem tetszik. Kicsit túl van írva, kicsit ismerős, de üdítően hatott a kötet végére jellemző leszállóágban.

Sajnos bőséggel akadtak olyan novellák, amelyek nemhogy nem tetszettek, párat nem is értettem. Ezeket nem részletezem egyesével, hanem csoportokba rendezem, pár kivétellel.
- Gwyneth Jonestól a Tudatosok és Kelly Link Rombolj és találj-ja nem tudom, mi szeretett volna lenni. A Húgocskák átkozottul perverz novella, Vonda McIntyre nyugodtan beszállhat a nevezetes liftbe Margaret Atwood és Elena Ferrante mellé, ezek a nők félelmetesek, köszi, én  inkább megyek a lépcsőn. Fúúúújjj, baszki, húgocskák, és a, a csere vagy mi, áááá. Tulajdonképpen tetszett a maga undorító módján, nem bírtam nem olvasni, de ennyi elég volt belőle.
- Pár írás az "értem én, de minek" kategóriájába került, ahol mondjuk hangulatos volt a világ, de a történet lapos volt vagy elsikkadt: Hamuváros; Kapitalizmus a 22. században; A szív mocskos feladványa; Drónok (ennél bejátszik a feminista énem).
- A "semmi különös" esete, amit el lehet olvasni, de, ha kimarad az életemből, nem maradok le semmiről: Jamaicai gyömbér; Csapatban (jaj, Al, tudsz te ennél jobbat!); Jégtömbök (pofás, de olvastunk már ilyet); Indul a gép.
- Nike Sulway: A Karen Joy Fowler olvasókör - némi értetlenséget érzékelek az erőben, úgyhogy bátorkodom közzétenni a a saját kis magyarázatom:
van ugye Fowler regénye, A Jane Austen Könyvklub, a címen kívül semmi köze a novellához. A másik magyarul megjelent könyvének, a Majd' kibújunk a bőrünkbőlnek viszont van, ahol...
SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER FEHÉRREL ÁTHÚZVA:
az egyik főszereplő gyerek, Fern csimpánz, akit ember módra neveltek, aztán elvették a befogadó családjától. A veszteség miatt a család széthullott, és a narrátornak, Rose-nak, Fern "testvérének", akivel együtt nőttek fel, a személyisége is; a viselkedése több ponton inkább csimpánzra, mintsem emberre utal, amely konfliktusokat, meghasonlottságot, magányt, identitászavart és rengeteg egyéb problémát jelent.
SPOILER VÉGE
Emellett az ember-állat kapcsolatra, a hasonlóságra, az ember pusztítására utal, de ez egyértelmű. Nekem nagyon nem jött be a Majd' kibújunk a bőrünkből, túl erőltetett, akinek kell, szóljon, eladó.
- Más néven a világ - ezt tudja a híres Ann Leckie? Ann, bocsi, hiába van imponálóan narancssárgára  festve a lábkörmöd, de hogy a francba nem zavarta az embereket vagy száz éven keresztül, hogy a fordítás nem pontos, és hogyhogy ez a tény nem evidens, holott a kiscsoportos óvodások is megtanulják? Jéééézusom. Az uralkodó meg... légyszi, olvass valamit a nagy francia forradalomról. Ha minden második mondatod az a bizonygatás, hogy "Iss uralkodója vagyok!", az már régen rosszat jelent.
- Jeffrey Ford: A tél kísértete - mmm, értem, oké, de... bocsi, Jonathan, de KOMOLYAN, TE BELERAKTÁL AZ ÉV HIPERSZUPER VÁLOGATÁSÁBA EGY GONOSZ TELES NOVELLÁT? A Fekete kutya, a Botanica Veneris, A mélytenger menyasszonya és a többiek mellé? Pólyás kezdők vagyunk, vagy ínyencek? Nem rossz ez, de annyira babacipős az ötlet, hogy fáj.


A zűrzavaros, ám az olvasás közbeni lelkiállapotomat híven érzékeltető bejegyzés végére annyit jegyeznék meg, hogy még objektív szempontok alapján sem tökéletes ez a válogatás - valószínűleg sokan találnának mondjuk a Tudatosoknál jobb írást, és nekem nagyon gyanús, hogy ennyire nyomják Ann Leckie-t -, de nagy a szórás, és Jonathan Strahan is emberből van, egyéni ízléssel, ami nem passzolhat minden olvasóéhoz, aki beleolvas ebbe a kötetbe. Nálam 17/27 az arány, amiben benne van a legnagyobb jóindulatom is - de, aki képes volt csupán Valentéért megvenni ezt a kötetet, annak ez az arány kész főnyeremény.:)

Eredeti cím: The Best Science Fiction & Fantasy of the Year, Volume Ten
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2016
Fordította: Horváth Norbert, Juhász Viktor, Kleinheincz Csilla, Kőszeghy Anna, Márton Zsófia, Miks-Rédai Viktória, Pék Zoltán, Roboz Gábor, Sárpátki Ádám, Tamás Gábor
Ár: 4490 Ft

2016. október 12., szerda

Hogy Szeee örüljön

November 15-én jön a Briliáns barátnőm, a Nápolyi regények-sorozat 1. kötete.


A hosszú várakozás kompenzálásaként kaptunk egy jó hosszú fülszöveget is:

"Ferrante-láz ​​(Ferrante fever) – így nevezték a jelenséget, amely pár éve a »Nápolyi« végigsöpört a világon. A híradások szinte mindegyike megemlítette a szerző személyét körüllengő homályt, ugyanis az Elena Ferrante írói álnév. A mai napig nem tudni, hogy kit takar, bár a tetralógia sikerének köszönhetően a találgatások megszaporodtak. Olyannyira, hogy a napokban bejárta a nemzetközi és a hazai sajtót Claudio Gatti oknyomozó újságíró cikke, amelyben számos adattal alátámasztva felfedni véli a szerző kilétét.
Elena Ferrante nagy fába vágja a fejszét, a mozgalmas egyéni történetek után ezúttal két nápolyi lány, Lila Cerullo és Elena Greco évtizedeken át tartó barátságáról mesél, az ötvenes évektől napjainkig.
A tetralógia Első Könyve, a Briliáns barátnőm a két főszereplő kislány- és kamaszkorát, valamint számos mellékszereplő életét írja le Nápoly egyik szegény lakótelepén.
A szerző lépésről lépésre követi a két lány nővé érését, személyiségfejlődését, egymásra gyakorolt hatását, szövetségük és rivalizálásuk történetét, a jó és rossz érzéseket, melyek évtizedeken át alakítják szoros barátságukat. Bemutatja továbbá több mint ötven év kulturális és szociális változásait, melyek hatásai átalakítják a városrészt, Nápolyt, Olaszországot és kettejük viszonyát. Mindezt a szerzőtől megszokott lendülettel és könyörtelen alapossággal, ugyanakkor különleges, egyszerre mély és könnyed, olvasmányos stílusban.
Többet nem szeretnénk elárulni, hogy ne rontsuk el az olvasás örömét.
Bárcsak sose érne véget, kívánja az olvasó. És nem is ér véget. Jobban mondva amikor ez a kötet befejeződik, ahogyan Lila és Elena gyermek- és kamaszkora, újabb nagy változások küszöbén állunk, melyek összekuszálják a két szívbéli barátnő életét. Az elkövetkező időket, a fiatalságtól egészen az időskorig, további három regény mutatja be. A megszállott olvasónak ez is élvezetet nyújt: a várakozás, a vágyakozás a folytatás után, a reménykedés, egy kis öröm a közeli jövőben napjaink megannyi keserűsége között.
Elena Ferrante a Tékozló szeretet és az Amikor elhagytak szerzője, mindkét könyvéből film készült, Mario Martone, valamint Roberto Faenza rendezésében. La Frantumaglia (Gondolatgomolygások) című műhelynaplója saját írói tapasztalatairól beszél. 2006-ban jelent meg Nő a sötétben című regénye, 2007-ben pedig a gyerekeknek szóló La spiaggia di notte (Éjjeli strand)."

Ui.: Szerintetek van rá esély, hogy Ferrante valójában férfi?
(Igen, kíváncsi vagyok, ki olvasta végig ezt a hosszú szöveget.)

2016. október 8., szombat

Tudok főzni

Olyan jól sikerült - értsd: az én kényes gyomrom is elfogadta - a mai ebédre szánt fűszeres-rizses-zöldséges csirkecsíkok, a fehérjével, fagyival és tejszínhabbal felturbózott őszibarackkrémleves és a túrópöttyös bocimobil (valójában boci szelet, de ez jobban hangzik), és annyira megnyugtató, hogy a legutóbbi kirándulásra sütött csokis kuglóf mégis sikerült, hogy vidoran állapítottam meg, kezdek megtanulni főzni.
V.: Szerintem meg tudsz főzni, de mindegy.

Ui.: Mivel a társaspartikon még senkit nem mérgeztem meg, valószínűleg így van.
Ui2.: Az is cuki, amikor a lányok azt hiszik, micsoda fitneszkirálylány vagyok, miközben majd' megdöglök a futás végére - levegőm, az nincs, de káromkodni bírok -, és meg mernék esküdni, hogy az a húsz kiló súly legutóbb még nem volt ilyen nehéz, mint most.
De megnyugtató, hogy hallhatóan másnak is elege van ebből az edzésszarságból (a diszkrét, összeszorított fogakon keresztül jutó nyögéseken túl): az egyik szépfiú húzódzkodás után, miközben enyhe pír lepte el adoniszi orcáján, megeresztett egy akurvaistenbasszameg káromkodást.
Ui3.: Ugye azt nem is mondtam, hogy a szezon legfinomabb lekvárja az étcsokis-vörösboros szilvalekvár? Állati jó lett.




2016. október 7., péntek

Folytatódik Az idő térképe!

Megmenekültünk, jön a folytatás, Az ég térképe!
Szerintem már minden olvasó letett arról, hogy magyarul is elérhető lesz Félix J. Palma trilógiájának következő (és a harmadik?!) része. Az idő térképe az a fajta regény, ami a legkedvesebb a szívemnek, igazi ínyencfalat: szédítő műfaj-stílus-történetkavalkád, ahol mégis minden klappol, és mindez a múltban játszódik, Hasfelmetsző Jackkel, H.G. Wellsszel, és ennek tetejébe spanyol szerző néhányszor úgy átveri a nyájas olvasót, hogy az kacag gyönyörűségében.

Mindenki olvasson Palmát.


Elvileg október 26-án jelenik meg, az ára 3990 Ft lesz.

Ez pediglen a fülszövege:
"1835-ben ​​egy ember gyönyörű álommal ajándékozta meg a világot: a legújabb távcső állítólagos felfedezései nyomán egy cikksorozatban megírta, hogy a sűrű erdőkkel teli Holdon unikornisok, denevéremberek és más fantasztikus lények élnek a legnagyobb idillben. S bár hamar kiderült, hogy az egész csak egy leleményes csalás volt, sokan továbbra is szerettek a Holdról álmodni meg a határtalan, barátságos világűr egyéb csodáiról.
Több mint hetven évvel később a csaló ükunokája, a gyönyörűséges Emma Harlow le akarja rázni egyik udvarlóját, a dúsgazdag, de csöppet sem rokonszenves Montgomery Gilmore-t. Csak akkor tudná szeretni, mondja neki, ha a valóságban lemásolná a marslakók invázióját, ahogyan azt H. G. Wells megírta a Világok harca című könyvében. Lehetetlen feladat de Gilmore számára nem létezik lehetetlen.
És a marslakók megtámadják a földet
Félix J. Palma 1968-ban született. Több, a hazájában, Spanyolországban sikeres elbeszéléskötetek után viktoriánus trilógiájával egy csapásra a világot is meghódította. Az első kötet, az Az idő térképe magyarul 2011-ben jelent meg, s most itt a második, amelynek főhőse megint csak H. G. Wells, aki ezúttal nemcsak az időben utazik, hanem az univerzumok között is.
Az ég térképe 2013-ban elnyerte az Ignotus-díjat, amelyet a Spanyol Sci-fi- és Horrorszerzők Szövetsége ítél oda minden évben a legjobb regénynek a műfajban."


Rövidkék

Avagy megint összegyűlt néhány könyv, amiről nem tudok vagy nem akarok hosszan írni.


Sue Monk Kidd: Szárnyak nélkül szabadon

Annak idején az egyik kedvenc könyvemmé vált A méhek titkos élete, talán emiatt szerettem bele az amerikai Délen játszódó regényekbe. Megérne egy összehasonlító-megemlékezős postot egy újraolvasás, hátha akkor megnyugodnék, hogy az a könyv még mindig nagy szerelem, mert A szárnyak nélkül szabadon nem lett az.
Nem rossz könyv, dehogy (az ilyen bizonygatás már eleve rossz kezdés...). De az agyam sznob játékos intellektuális áafrancba maradjunk ennél játékos része unatkozott, ami azt jelenti, hogy a történet nem volt olyan seggre ültetős-szájat tátós, mint anno A méhek titkos élete vagy mostanában a Tortúra, és nem is élvezetesen agyalós, mint Az órák vagy az Ílion. Úgy éreztem, Sue Monk Kidd nem tudott kikerülni bizonyos sablonokat - vagy csak én kezdem ezeket a típusú könyveket unni -, de becsületére legyen mondva, bőven tett szokatlan vargabetűket a szereplői életébe.
Sarah Grimké létező személy volt - aki Charlestonban született, mint Sue Monk Kidd -, a húgával, Angelinával együtt ők voltak az első nők, akik a rabszolgák felszabadításáért harcoltak. Délen! Mit Délen, Charlestonban! Két nő, két lánytestvér egy patinás, gazdag családból! Felszólalásukkal elkerülhetetlenül összefonódott a nők jogaiért vívott küzdelem. Korabeli hírnevükhöz képest az utókor nem nagyon őrizte meg az emléküket, ez indította el az írónőt azon az úton, hogy egy regény formájában állítson emléket a nővéreknek. Persze a történetben bőven előfordulnak fikciós elemek - pl. Sarah valóban kapott a születésnapjára egy Hetty nevű rabszolgát, ő azonban nem sokkal később elhunyt egy sérülés következtében, csak SMK művében élhette meg a felnőttkort és válhatott Sarah életének tartósan részévé.
Nagyon tetszett, hogy a szerző nem kanyarította el a nővérek és Hetty életét - a valós eseményektől függetlenül megtehette volna, hiszen regényt írt, nem életrajzot - sziruposan csöpögő irányba. Szomorú, de az olvasói lelkemnek jólesett, hogy mindketten jóformán számkivetett, magányos életet élnek, megtapasztalják a gyászt, a fájdalmat, a megaláztatást, Sarah-t a családja helyzete sem óvja meg. Hetty a nagyobb lázadó - a kádas jelenet epikus -, őt csak az édesanyja múlja felül. Mit tehet valaki, ha természetéből fakadóan büszke ember, és képtelen lecsillapítani az indulatait, érzéseit a társadalombeli helyzete, vagy az, hogy teljesen legálisan halálra kínozhatják?

Összességében jó kis könyv ez, de nekem messze volt a falrengető élménytől, inkább ahhoz közelít, amivel leheveredsz egy délután a kanapéra, és pár óra alatt felfalod a felét, mert jólesik, mert visz magával. Rágógumi, amin jólesően lehet kérődzni.

Eredeti cím: The Invention of Wings
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2015
Fordította: Csonka Ágnes
Ár: 3700


Joyce Carol Oates: Állatok

Olyan régi adósságom, hogy arra se emlékeztem, mikor és hol szereztem be. Lázas, zaklatott szöveg, menetjegy egy sodródó, bizonytalan fiatal lány elméjébe, akit, akárcsak a csoporttársait, megigéz az egyik főiskolai oktató karizmája. Mivel Oates-ról van szó, a történet nem a megszokott irányba halad, hanem az ösztönök, a tudat mélyén lapuló elmebaj felé tapogatózik.
Szeretem, ahogy Oates ír, de az Állatok nekem túl rövid volt, nem tesz jót neki, hogy egy délután alatt el lehet olvasni. További barátkozás várható a szerzővel, nekem is megvan vagy három könyve, és az otthoni magánykönyvtárban is sorakozik pár, lesz alkalmam kitapasztalni, hányadán állunk.

Eredeti cím: Beasts
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2004
Fordította: Etédi Péter
Ár: 1990 Ft


J.M. Coetzee - Paul Auster: Itt és most

A Nagy Nyári Szandis Akció, meg általában a bődületes leárazások azt a veszélyes csapdát rejtik magukban, hogy olyan könyveket is felhalmozhatunk, ami annyira nem tűnik érdekesnek, de az ára miatt nem bírjuk otthagyni. Az Itt és most a közepesnél jobban érdekelt, alig több mint egy évbe telt, mire eljutottam hozzá.:)
Annyira cuki ez a két ember - igen, ez a fő benyomásom róluk.:) Két idős ember, bácsi beszélget levélen, faxon (!), e-mailen keresztül (az elektronikus levelek hajlamosak elkallódni), rendkívül szívélyes, ugyanakkor bátortalan stílusban, csupán a kötet végén, mintegy szép lezárásként vallja meg Paul Auster, hogy mennyire jó barátjának érzi Coetzee-t. Hogy egyébként miről beszélnek? Bármiről. Hogyan jelennek meg a fejükben a regénybeli helyszínek, élethűbbek-e a kitalált karakterek, mint a valós személyről mintázott szereplők, a sport, a sport, az e-könyvek térhódítása, a Közel-Kelet, a családi ünnepek, a zsidók kitelepítése Wyomingba (mondtam, hogy cukik - Coetzee-nek el kellene olvasnia a Jiddis rendőrök szövetségét) a sport, a gazdasági válság, a modern technikai eszközök, és persze a régi idők elmúlása feletti kesergés - de utóbbit nem vénemberesen nyávogva művelik, hanem olyan pazarul-élénkül, hogy hirtelen én is vágyni kezdtem a New York-i turkálható lemezboltokra.
Annak ellenére, hogy a bumerángként visszatérő sporttémától a kötet vége felé járva agylobot kaptam (kivéve, amikor az egész napos meccsnézést követő hülye érzésről beszélnek), szerettem olvasni, volt a leveleknek némi voyeur-hatása; megkönnyebbültem, hogy bizonyos dolgokat ők se értenek - Jonathan Franzen egyik kijelentéséről Auster nyíltan megkérdezi levelezőtársát, hogy kell értelmezni a megnyilatkozást, mert ő nem tudja eldönteni -, és meglepően sokat vigyorogtam rajta. Nem szoktam több idézetet kiemelni, de ezeket nem bírom kihagyni:

"A rossz könyvnél a gereblyézés is határozottan nagyobb élvezet (és ezt én mondom, aki gyűlöl gereblyézni)..." [Paul Auster]
"Nem tudom, mi a véleményed az értelmezésről, és arról, hol vannak az értelmezés határai. Ami engem illet, szerintem az, ahogy tudósok (vagy bírák) kétezer éves szövegekből iparkodnak kibogarászni, mit kell gondolnunk az őssejtkutatásról, nem kis mértékben komikus." [J.M. Coetzee]

Sajnos több vicces dolognak nem írtam fel az oldalszámát - mint például Auster nevekkel kapcsolatos elmélkedésének, ami odáig vezet, hogy indián inkarnációjának majd Kicsi Fing lesz a neve, vagy Coetzee bölcsészekhez illően zseniális megoldását a válságra, azaz a rossz számokat egyszerűen cseréljük ki jó számokra -, de ti, az a maroknyi ember, aki elolvasta ezt a hablatyolást, talán elhiszitek, hogy még röhögni is lehet ennek a két embernek az elmélkedésein.:)

Eredeti cím: Here and Now
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2013
Fordította: Vághy László
Ár: 3500 Ft 

2016. október 2., vasárnap

Mit csináltunk szeptemberben?

Elsősorban megpróbáltam elengedni a nyarat, és, nézve a jelenlegi barátságtalan időjárást, jól tettem, hogy treníroztam magam a szeptemberi napsütésben. Régebben imádtam az őszt, idén viszont igazi nyármániássá váltam, extrán jól bírtam a meleget, magamhoz képest egész jól lebarnultam - éljen a szabadtéri sportolás -, a színek észrevétlenül átvették az uralmat a kinézetemben, és ezen a nyáron éreztem azt, hogy kezdek kiegyezni a testképemmel, ill. kezd olyanná formálódni a testem, ami nekem is tetszik (bizalmatlan, egoista disznó vagyok, akinek a pozitív visszajelzések közel sem megnyugtatóak). Magyarán, vidoran járkáltam színes sortokban és egy olyan fürdőruhában, amitől tavaly még visszaborzadtam volna. Remélem, a színmánia jövőre is kitart, ill. tartós lesz, különben bajban leszek.

Emellett könyveket is vettem, főleg a gonosz Lírás akcióban:
Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2016 Gerbrand Bakker: Az iker Cserna-Szabó András – Fehér Béla: Ede a levesben Peter Buwalda: Bonita Avenue Sylvia Plath: Az üvegbura
Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2016 (éljenek a hosszú címek!) egyszerűen muszáj volt egy szar nap és egy hosszú sorban állás végén. Az iker régóta piszkálta a fantáziámat, a Bonita Avenue-t már olvastam a könyvtárból és úgy döntöttem, kell belőle egy saját példány. A Lírás kosárba becsúszott még az Ede a levesben - van az érdeklődésemnek egy olyan szegmense, ami általában rejtve marad, de nagy akciók esetén vagy könyvtárban lesből támad, az Ede is ilyen. Az üvegbura a nem annyira gonosz Szandis akcióból van; ezt a szerencsétlen könyvet kétszer kölcsönöztem ki a könyvtárból és vittem vissza olvasatlanul, most már reménykedem benne, hogy sikerül elolvasnom.

Nem sikerült sokat olvasnom - megfordult a fejemben, hogy hátha összejön az évi száz olvasás, de már lehetetlen lesz összehozni -, összesen öt könyvet olvastam el, és csak kettő az, amit ki tudok emelni közülük:
Leonyid Cipkin: Nyár Badenben Sue Monk Kidd: Szárnyak nélkül szabadon Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2016 David Guterson: Hó hull a cédrusra Joyce Carol Oates: Állatok
A Nyár Badenben kettőségéről már értekeztem, és piszkozatban a Szárnyak nélkül szabadonról is - nem rossz könyv, de olvasás közben volt némi hiányérzetem, akárcsak az Állatoknál, amit vagy három éve vettem. Szeretem, ahogy Oates ír, de ez túl rövid volt.
Az SFF novelláskötettel az elején nagy bajban voltam, de a közepe felé kezdett stabilizálódni a helyzet és győztesen keveredtünk ki a gödörből. A Hó hull a cédrusra azt a fajta olvasmányélményt okozta, ami miatt nagyon szeretem a várólistacsökkentő játékot; évek óta halogatott kincsek kerülnek előtérbe, és boldogan verem a fejem a falba, hogy ezt eddig miért nem olvastam. Csendes, múltba néző, szemlélődős könyv, háttérben az eperföldekkel, a tengerrel és a második világháború örökségével. Örülök, hogy anno sikerült levadásznom belőle egy példányt.:) Sajnos idén kevés effajta VCs-t sikerült kifogni.

Ui.: Az tuti, hogy a sablont le kell cserélnem, mert a bloglista megint eltűnt, hihetetlen.:D

A többiek szeptemberkedései:
Heloise
Nikkincs
PuPilla
Katacita
Dóri
Nita