Két blog

Nem reklám, nem nyalás, nem kiemelés, nemcsak őket olvasom, csak egy szösszenetes, érzeményes, impresszió jellegű post.

Kép innen.

Szeee blogját azért szeretem, mert nincs benne semmi erőltetettség. Olyan, mint egy napló, kendőzetlen, nem cicomázott, nincs benne szándékos nyújtás, hogy a postok hosszabbak legyenek, se felesleges körítés. Ha egy könyv rossz, akkor rossz és kijelenti, hogy unja, vagy hülyeség. Ha valaki hülye, akkor hülye. Semmi szépítés. És nemcsak ezért van az, hogy látszik benne a jelleme. A fanyarsága, az éles nyelve, az intelligenciája, a dühe. Néha úgy gondolom, hogy így kellene.

Katherine Grey pont az ellentettje. Azért írom így ki a nevét, mert szép a kiejtése. Szeretem még a Moirát, a Mortimert, meg még száz másikat, amik most nem jutnak eszembe.
Azért szeretem őt olvasni, mert zsizseg benne a műveltség, a felhalmozódott tudás, és mindez gördülékeny, mégis baromi alapos postokban köszön vissza. Van néhány ember, akinek csodálom a lendületességét, az energiáját, ő ilyen. Nem tudom, hogy képes ilyen sokat és gyorsan olvasni, és emellett ilyen precízen írni, de nem kérdezem meg, mert hülye kérdés és nem nagyon lehet rá értelmes választ adni, de lehet, hogy neki még ez is sikerülne.

Ez most csak így kijött. Jönni fog még egy totál irreleváns post a legutóbbi ötös gyűlésünkről, ahol sajnos csak négyen voltunk (ha a többiek nem bánják), mert ez jön, és kész, formálódik, basszus, hallom a fejemben, nemcsak ezt, hanem mindent, amit leírok. Ha valamit soká írok meg, az azért van, mert még csak pár részletet hallok.
Most pedig megyek Száz év magányt olvasni.

Vágy

"Elisewin a gyertya fényénél meg egy kislány fényességénél alszik. Pluche atya az imádságai közt, Plasson a festményei fehérében. Tán még Adams, az űzött vad és alszik. Alszik az Almayer fogadó, elringatja a tengeróceán."
(Alessandro Baricco: Tengeróceán, Helikon Kiadó, 2011, fordította: Zentai Éva)

Hihetetlen, milyen érzelmeket vált ki belőlem ez a könyv. Én is így akarok aludni. Ott ez sikerült. Nem voltak rossz álmaim, nem ébredtem homokszomjasan, kiszáradt torokkal, fájó fejjel vagy rosszkedvűen. Mélyen aludtam és az álmaim békén hagyták a nyugalmam.
Fekszem a parton, hallgatom a hullámok nevetését. Táncolnak, kacagnak, forognak, pörögnek, egymással és az emberekkel, egy örök mulatságot adnak, hol vidámabban, hol szomorúan, akár dühödten is, de mozgásuk állandó. Imádom a vízillatot, érzem magamon, a hajam tincseiben és a levegőben, még a párnámon is. Tudom, hogy hülyén hangzik, de úgy megrészegülök tőle, hogy valami elemi vágyakozást érzek, azt a jó érzést, azt a harmóniát akarom visszakapni, amit csak ott éreztem - és amit valószínűleg örökre elvesztettem.

Napfény táncol a víz tükrén, millió szikrára esik szét. Sehol nem olyan szép, mint itt. A naplemente sehol nem ilyen emberfeletti, nézem, és úgy érzem, szétrobbanok az elragadtatástól.
Kék.
Áttetsző köd száll a víz fölött, kékeslila fénybe öltözik az ég, a hegyek áfonyaszínben pompállnak, a víz szinte halványlila. Dühösen villog a viharjelző, ideje lenne fedezékbe húzódni, de képtelen vagyok elszakadni a látványtól.

Emlékszem az ebédlőre, a járólap a mai napig látszik a lerombolt telken. A széken ülve a lábam nem ér le a földre. Az ételből soha nem eszem (legalábbis nem emlékszem rá), mert csak a parton hajlandó étkezni kegyelmességem (a vattacukor és a sonkás szendvics a legfinomabb a világon), de az édes, citromos teát literszámra döntöm le, külön kell hordani a konyháról. Imádok a só-és borstartóval játszani. Ó, és a moziterem! A hatalmas magasság bal felső sarkában tévékészülék, alatta fekete műbőr székek sorakoznak. Végigdőlök a soron, összekucorodom és alszom.

A menyasszonyok.
Kicsi vagyok, a hajam nagyobb, mint a fejem, anya ölében ülök. A bonbongyártó cég egyik szobájában vagyunk és teljesen elbűvölnek az elegáns, színes ruhák, fehér, meggylila és zöld. Valószínűleg nem is ott voltunk, valószínűleg nem is menyasszonyok voltak, és nem is ilyen ruhákban, de azon kevés emlékem egyike, amely boldoggá tesz és ezért elfogadom a tökéletlenségét. Anya biztat, hogy fogjam meg a ruhájukat. Kinyújtom a kezem, de az utolsó pillanatban visszahúzom.

Játék.
Imádom a kavicsokat. Két fajta van: a gömbölyded és ovális színes és a darabos, elegáns hófehér. Az utóbbi a kedvencem, de a kis, krumpliszemekre emlékeztető kövekből is egy fél zacskónyit szedek össze.
Pingpong. Hogy én azt mennyire imádom! A kuglibábukat is szeretem kiütni. Minden éjszaka hallom az eldőlő bábuk hangját, ezen a nyáron is, pedig rég nincs meg a pálya.
Éles, kibírhatatlan fájdalom a térdemben, elestem a körém csavart plédben. Állítólag egy tubus pillanatragasztó volt nálam, ami berepült egy fickó papucsába. A folytatást ki lehet találni, szerintem anya ötlötte ki az egészet, hogy megnevettessen.
Emlékszem egy kulcstartóra. A hatalmas, fehér falú, sok ablakon házban van, két oldalán óriási szelídgesztenye-fák. A ház ma is áll, a fák már nincsenek meg. Ülünk az egyik szobában, apámmal és az egyik ismerősünkkel, övé a ház és a lenyűgöző kincs. Később vissza akarok menni, hogy még egyszer megnézzem. Majd' kiesem a szememen keresztül, de inkább leharapom a nyelvem, mintsem elkérjem. Téglalap alakú, átlátszó, minta van rajta, benne víz.

Állatok.
Apró, fényes, fekete halakat fogunk ki, amiket vödrökben tárolunk, a fürdőszobában. Kivesszük őket, az ágyra tesszük, majd vissza, nézzük, ahogy ficánkolnak. Irtó gyorsak. Később visszakerülnek a vízbe. Rézvörös mókusok ugrálnak a fákon.
A kavicsokhoz hasonlóan a csigaházakat is imádom gyűjteni, aprók, kerekek, laposak és csíkosak. Találunk egy lilát, nem tudjuk, hogyan színeződhetett el, de az a főnyeremény.

Nyugalom.
A lemenő nap melege gyengéden simogat. Nem éget, nem fáj, nyugodtan heverészhetek a hátamon, nem kell tartanom az allergiától és mindig vándorolnom az árnyékkal. Résnyire nyitom a szemem, nézem a felhőtlen, derűsen kék eget, az enyhe szélben csapkodó faleveleket és boldog vagyok. Giccsesen hangzik, de ott úgy érzem, minden rendben van. Nincs bennem az a kínzó hiány, amely minden nap gyötör. Otthon vagyok. Nem  fáj semmi. Elringat.

"A tenger hív. Majd meglátod, Elisewin. Lényegében nem tesz mást, mint: hív. És soha nem hagyja abba, beléd hatol, rád telepszik, akar téged. Eljátszhatod, hogy meghaltál, nem segít. Továbbra is szólít. Ez a tenger, melyet itt látsz, és az összes többi, melyet nem látsz, de attól még létezik, lesben áll mindig, türelmesen, egy lépéssel az életeden is túl. Fáradhatatlanul hív, mindig hallani fogod. Itt, ebben a homok-purgatóriumban történik majd. De történhetne bármelyik paradicsomban és bármelyik pokolban. Nem magyaráz, nem mondja meg, hol, de mindig lesz egy tenger, amelyik szólít."

Konyhavandál

Néhány hónapja felfedeztem, hogy tudok sütni. Meg főzni is, de a sütést jobban szeretem. Egy barátom egyszer azt mondta, attól még, hogy soha nem próbáltam ki, nem azt jelenti, hogy nem is tudok főzni. És valahogy igaza volt. Nem arról van szó, hogy a tűzhely univerzális őstehetsége vagyok, ha nem töltöttem volna annyi időt anya és nagyanyám mellett, miközben ételt készítenek, valószínűleg sokkal bénább lennék. Nem mintha rövid konyhai pályafutásom alatt ne csináltam volna kreatúrákat - az elcseszett ételeket hívom így -, de a többség jól sikerült.
Amióta kitört rajtam a gasztronómiai elmebaj, az a vágyam (sok minden más mellett), hogy legyen egy saját konyhám, ami csak az enyém, úgy rendezem be, ahogy akarom, és azt művelek benne, amit akarok. Senki nem szól bele, húzgálja a száját, robog végig a nagy alkotási zen energiámon - ugyanis a sütés, ha nem zavarnak közben, valamennyire csillapítja az aktuális idegbajomat -, csak én vagyok és Konyha, teli hűtővel és spájzzal, ó, a spájz nagyon fontos. Cuki tárolódobozaim, üvegcséim vannak, tudom, hogy ezt nagyon fáj olvasni, de Otthon magazint nézegettünk és a kergeség megint elhatalmasodott rajtam, na. Szóval a spájz azért nagyon fontos, mert hiába csuda egy találmány a hűtőszekrény, a benne tárolt dolgoknak egy idő után hűtőíze lesz - nagyon megörültem, hogy tőlem függetlenül Nokedli is ismeri ezt a jelenséget és ugyanúgy nevezte el -, és azt nagyon utálom. Egy hűvös kamrában fantasztikusan elállnak a zöldségek, a kész nyalánkságok és egyebek.
Természetesen egy szép, saját házat is szeretnék, benne a kedvessel, meg egy-két, mondom egy-két, nem tizenvalahány jószággal, meg cserepes gazokkal, szerintem kezdek megkattanni, senki ne merjen kiröhögni, baromi ijesztő dolog felnőni.
Mivel valószínűleg soha nem lesz annyi pénzem, hogy nemhogy szép, saját házam (figyelitek, nem érem ám be egy lakással, az elkényeztetett, ábrándos kisasszonykának rögtön ház kell, aztán majd az élet jól pofán csap, mert nekem semmi nem jön össze, ill. a meglévő jó dolgokat is elveszítem), de még szép, saját konyhám se lesz, megint kaptok egy csomó képet.

Amúgy fáj a fejem, olyan, de olyan finom somlóit ettünk, hogy nem igaz, és mérges vagyok az időjárásra, mert amíg a Sparban szórakoztunk a méteres sorban a pénztár előtt, gyönyörűen sütött a Nap, aztán a cukrászdából hazafelé jövet olyan átkozottul hideg volt, hogy alig bírtam kiegyenesíteni az ujjaimat és még a koponyám is fájt.
És olyan álmom volt, hogy ihaj. YA álom volt, könyvet lehetne belőle írni, és álom az álomban volt, aztán amikor igazából felébredtem, nem voltam biztos benne, hogy tényleg ébren vagyok-e, még akkor se, amikor a kedves megfogta a kezem, mert én olyan hűdeügyes vagyok, hogy érezni is szoktam álmomban, persze máshogy, de az más.

Ui.: sütni akarok! Sütni akarok, most! Kalácsot, narancsos tortát, hókifliket, linzert, vaníliás csigát...

A körben elhelyezkedő ablakok és a rengeteg beáramló fény miatt. Tökéletes ebédlő.

Most ezt is megsütném.

Annyira király az a könyvespolc:D

Szeretem a sok fényt. Még ha végtelen számú ablakmosással is jár.

Ez nagyon hangulatos. Azt szeretném, ha ilyen légkört tudnék teremteni.

Olyan régen ettem gofrit... gofrisütőm is lesz, mondtam már?

Azért látszik, hogy részben falusi vagyok.

A szép zöld falak és az izzók miatt.

Macskák. Az agyamra mennek ezek a nyavalyások, de imádom őket.

Szeretem a kopottas, fehér bútorokat.

Nyavalyás 2.

Ez valami mesés.

Égő, de imádom ezeket a domború ajtós, régi amcsi hűtőket.

Kicsi kép, de szerintem a hangulata nagyon átjön.

_______________

A képek forrása: weheartit.com

Esik

Esik, zuhog, szakad, szemerkél...kőeső, nárciszeső, milyen is van még? Eh, ideje lenne újraolvasni A tizenharmadik boszorkányt.
Békés vasárnap, mindenkinek legyen olyan, mint nekünk.

Csokoládécipő - ezt is újra kellene olvasni...

Annyira bírom ezeket a kötött ruhás bögréket:)

Hajnali játék

Kicsit félrevezető a cím, mert amit csinálok, a legkevésbé sem hajnalban zajlik, csupán számomra tűnik annak, mivel akkor művelem, amikor még mindenki húzza a lóbőrt, ill. nincs itthon.
Na, vajon mit csinálok.... hát olvasok, bármily meglepő:D

Másodjára fordult elő velem, hogy a szokottnál korábban ébredtem, és nem volt kedvem visszaaludni, és úgy döntöttem, kihasználom a pillanat szülte lehetőséget.
Mindenki alszik.
Csend van.
Békén hagynak.
Lábujjhegyen elszökdécselek az ablakig, kicsit feljebb húzom a redőnyt, a napsugarak vidám bekacsintanak a szobába. Felpolcolok négy párnát a hátam mögött, elhelyezkedem, és kezdődhet a bűnös élvezet. Az almamag ízéhez különösen illett a szituáció, a türkizkék falak, a hófehér plafon, az enyhén giccses, hatalmas ágy és a felette szikrázó kristálycsillár.
Úgy sajnálom, hogy vége van.