2018. február 27., kedd

Dan Simmons: Terror előrendelhető!

A kiadó márciusra ígérte a Franklin-expedíció egyik hajóját középpontba állító horror magyar kiadását, és így is lesz! 
Sőt:
20-án már a miénk lehet!
Keményfedeles kiadásban!
A jobb oldalt látható kép a védőborító lesz, alatta a bal oldali, nemzetközileg használt borító lapul majd.
A kiadó honlapján már előrendelhető a szokásos nagyon baráti 35%-os kedvezménnyel.




2018. február 25., vasárnap

A jövő bűnei

"De még így is van ebben a zenében valami szigorú kérlelhetetlenség és megfontoltság; nincs benne sem szenvedély, sem önfeláldozás; nem esedezik, nem könyörög az életért, a szeretetért - sőt, másoknak is megtiltja -, és mint minden protestáns zene, zengő dallamaival a halálért esdekel, mintha az lenne a megváltó jótétemény."

William Faulkner: Megszületik augusztusban

Faulkner az amerikai Dél Tar Sándorja.
Mondom ezt úgy, hogy még nem olvastam Tart - valamint Faulknertől ez az első könyvem -, de az érzékletes vélemények és a közös hajdúsági attribútumok miatt el tudom helyezni a könyves galaxisomban.
Ez nem a fehér oszlopos-verandás, uborkás-szendvicses, napernyős-udvarias, kellemetes kis déli regény, hanem az emberi nyomorúság regénye. A kilátástalanság úgy telepszik az emberek életére, mint az országútról felszálló por, felgyűlik a tüdejükben és gyűlöletként lélegzik ki a körülöttük lévőkre. Mindenki a belső, privát poklában vergődik, amit kiterjesztenek másokra is - meg sem fordul a fejükben, meg sem fordulhat, mert hiányzik az ehhez szükséges késztetés belőlük, hogy korrigálják a saját, örökölt hibáikat és ezáltal egy viszonylagos egyensúlyt teremtsenek. Általában azt vesszük természetesnek, amiben felnövünk.
A másik, ezzel összefüggő fájó pont a kommunikáció teljes hiánya. Meg a kezdeményezőkészségé. Meg minden pozitív tulajdonságé, ami képes lenne legalább a kényelmes (=boldog, de ez olyan kommersz) élet illúzióját megteremteni. Ezek a szereplők egy kitaposott vájatban haladnak, mint az igavonó barmok, úgy cipelik a gondjaikat és az életüket a nyakukban, mint azok a jármot. Nem néznek se jobbra, se balra, csak nyögve mennek előre. Néha reflexből felbőgnek, majd ismét a földre szegezik a tekintetüket.
Nem volt jó érzés olvasni. Tulajdonképpen rohadt dühös voltam a szereplőkre, és a kedves szerint az a hév, amivel a szereplőket ostoroztam, pont azt mutatja, hogy ez egy jó könyv - szerintem az a fajta olvasmányélmény lesz, ami a jövőből visszatekintve jóvá kristályosodik - amolyan lélek-kirohasztósan, megrág-és kiköp módon jóvá.
A stílus nagyban felelős ezért az érzésért. Az első, ami eszembe jut, az, hogy "ragacsos"; sűrű, fullasztó, mintha a 40 fokban párolgó beton-és embertömegben próbálnánk levegőt venni. A szöveg itt nem indázik, mert már annyira összefonódott, hogy áthatolhatatlan dzsungelt alkot. Ha regényszinten nem is tudom szeretni, azt, hogy szövegszinten mesterien van megszerkesztve ez a könyv, csodálom.

Eredeti cím: Light in August
Sorozat: Mavető Remekírók
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2004
Fordította: Déri György
Ár: 2590 Ft (de antikváriumban pár száz Ft-tól utánad dobálják)


2018. február 20., kedd

Hacsak nem

"Ha imádkoznék, biztosan azt kérném mindennap, hogy kíméljenek meg a bugyuta derűlátás szégyenétől."

Carol Shields: Norah, gyere haza!

Mindazonáltal.
Máskülönben.
Ami azt illeti.
Ennélfogva.
Annak ellenére.
Minthogy.
Hacsak nem.

Csupa nyugtalanító - néha reményt keltő -, a mondanivalóban ravaszul elbújtatott, megmásító szó. Hezitáló és időt adó szavak, amelyek pár másodpercig késleltetik a végső gondolatok kimondását. Szürke szavak, amelyek látszólag jelentéktelenek a cselekvő, nyughatatlan igékhez és a tisztes, pasztellszínű főnevekhez képest (a főnevekkel mindenki jóban van. A hétévesek is.) Carol Shields szerint, ha az eseményeket "összefüggő elbeszéléssé akarjuk rendezni, a nyelv felemás darabkáira, nyelvtani forgácsaira van szükségünk... többnyire határozószavakra vagy kötőszavakra, amelyeket nehéz definiálni, mivel helyek vagy viszonylagos helyzetek elvonatkoztatásai."

Jelen regényének eredeti címe is egy ilyen nyelvtani forgács: Unlass, azaz "hacsak nem". Elhiszem, hogy a kiadó piacképesebbnek találta az általa kifundált Norah, gyere haza! verziót, de ami sokak számára csalogató lehet, nekem nyálasan elrettentő. A szavak táblázatba szuszakolásának, nyelvtani elemezgetésének titkos perverzióját rejtegető exnyelvészként, a mondanivaló csűrés-csavarásáért rajongó, autodidakta logográfusként - talán mondanom se kell, ha nem fogod fel ezt a mondatot, és ha a "vöröspöttyös" predikatív szerkezetek, és nem a többszörösen összetett mondatok híve vagy, nem tekintelek embernek, azaz egy mizantróp sznob is vagyok - vonzóbbnak találtam volna a cím tükörfordítását, akárcsak az ínyenc könyvmolyok többsége.

Azért emlegetek ínyenc olvasókat, mert, ahogy a Molyon írtam az olvasásom alá, ez a könyv egy komformista gyöngyszemecske; ugyan nem váltja meg az irodalom világát, nem fogják egymás kezéből kikapkodni az emberek, de a kilúgozott (és Faulkner által megkínzott) agyamnak és képzelőerőmnek olyan jólesett benne lubickolni, mint a testemnek a 34 fokos medencében. Az a fajta szórakoztató regény, ami nem a fájdalmasan gagyi, a nyúlósan gejl rózsaszín, és nem is az agyonkoptatott, sematikus női könyv (levél a halott nagyi tollából, amely feltárja a múlt egy ismeretlen darabkáját, utazás egy helyes szigetre, amelyen egy még helyesebb pasas járja borostásan a vidéket). Valószínűleg olyan, amilyennek a könyv főszereplője, Reta (ejtsd: Rita) szánta a saját első regényét: az egyszerűség letisztult eleganciája. Jólesett benne elmerülni és tapicskolni. A megfelelően adagolt dráma, elgondolkodás az életről, szimpatikus, ám átlagos főszereplővel, jobbfajta fogalmazásban - nehéz az igényes szórakoztató irodalom követelményeit meghatározni, a határai túl képlékenyek és egyénenként változnak. Mindjárt kitérek ezekre a regény kontextusában, de előtte muszáj leírnom, hogy visszaadta a billentyű-klimpírozási kedvemet, amiért végtelenül hálás vagyok Carol Shieldsnek (és Reta Wintersnek). Előtte hetekig semmi nem jutott eszembe. Az agyam olyan üresen ásító volt, mint egy sötét képernyő. Az Unless visszahozta nekem a szavakat.

Kezdjük ott, hogy ennek a regénynek nem Norah a főszereplője, hanem Reta. Norah Reta tizenkilenc éves lánya, aki ismeretlen indíttatásból félbeszakítja a tanulmányait, elhagyja a barátját, a családját és Toronto egyik utcasarkán üldögél, nyakában "Jóság" feliratú táblával, és éjszakánként egy hajléktalanszállón alszik. De ez csak egy része a regénynek; a család élete érthető módon kettétörik, de szintén érthető módon valamennyire funkcionál, és ennek a funkcionálós résznek Reta az origója (mint a családanyák általában).
Kicsit feminista, kicsit fejlődésregény, leginkább töprengős regény. Gondolatregény. Gondolatok az írásról, Reta szerkesztőjéről, a kutyáról, a minden bizonnyal lenyűgöző házról, a családról, Reta hallgatag anyósáról, a harsonáról, a helyi közkönyvtár esedékes bezárásáról, mindenről, amely a drapp kabátos írónő, az orangetowni Mrs. Reta Winters fejében megfordul, aki saját bevallása szerint napjait szinonimák vadászatával tölti. Valamiért szeretek hétköznapi emberekről olvasni. Reta ilyen. Nincsenek szuperképességei, nem igéző kisugárzású, kifinomult nő, mint mondjuk Danielle Westerman, akinek a műveit fordítja, és aki bizonyos értelemben Reta lelki guruja. Azt se tudjuk, hogy néz ki Rita. Negyvennégy éves, három lány anyja - nekik egy pasztellszínű paca, "anya" felirattal, akik nem figyelik, hogy kicsit őszül a szemöldöke széle, és ebben a korban vigyáznia kell a szemkörnyék finom vonalaira [skincare addict közbevetés: neeem, Reta, már sokkal korábban vigyázni kell rá!]. Megnyugtatja a takarítás, és, ha nem otthon alszik, álmában önkéntelenül felbukkan az általa étellel ellátott emberek élelmezési kérdése. Sokat töpreng főhőse, Alicia életén. A lelki fájdalomtól hajtva felháborodott leveleket ír álnéven, amelyeket sosem küld el. Próbálja lexikális és gondolati síkon megközelíteni Norah döntését, ugyanis a lány nem kommunikál a családjával, de még csak rájuk se néz.

Sok témát ölel fel könnyedén, de nem felszínesen ez az elfeledett regény, amelyek szépen egybefonódnak; feminizmus, család, önállóság, elengedés, a kapcsolatok hiánya, odafigyelés. Ismerjük-e egymást valójában? Képesek vagyunk-e átérezni/megérteni a másik fájdalmát, ami borzasztó károkat okoz az életében?
(Nem, de a próbálkozás mindent megér.)

Eredeti cím: Unless
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2004
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Ár: kb. 1200 Ft-tól elérhető

2018. február 11., vasárnap

A világvége és ami utána jön


N.K. Jemisin: Az obeliszkkapu

(A hét nem kedvezett a kreatív energiáknak és a laptopom is úgy gondolta, ha már lusta vagyok, ő elmegy pár nap szabira. Szóval ez nem lesz valami jó, ráadásul a spoilert is el kell kerülnöm valahogy.)
(Már ott elcsesztem, hogy zárójeles megjegyzéssel kezdtem az egészet, hehe.)

Először T/1-ben akartam leírni, de inkább maradok a saját érzéseimnél: csendes kínnal éltem Az ötödik évszak elolvasása után, amikor úgy festett, a folytatások magyarul nem fognak megjelenni. (A lelkem mélyén ment a puffogás az általános ízlésről.) Aztán jött a Hugo, és hosszan kifújtam a levegőt. 2017 végén megjelent Az obeliszkkapu.

Persze, az volt a kérdés, Jemisin mihez kezd a trilógiák átkos második részével. Elmúlt a meglepetés ereje, felépült egy baromi érdekes, szokatlan világ, az elvárások magasak voltak. Lehet-e ezt fokozni? Lehetett volna, de Jemisin annál okosabb és fegyelmezettebb szerző, hogy az egekig történő tupírozással hiteltelenné és ócskává tegye a regényét.
A külvilág után kicsit befelé fordul. Vihar előtti csend. A robbanás előtti tompa morajlás. Lüktető érzés a koponyád hátsó részében.
Tudjuk, hogy ennek nem lesz jó vége.

Rettentő depresszív, magába húzó történet; Az ötödik évszakban kitört világvége még mindig tart és valószínűleg ez lesz az utolsó. Hamufelhő takarja el az eget, a növények kezdenek haldokolni, a kirkusának eszébe jut az emberhús íze. Miközben egyre több apró, fontos részletet tudunk meg Rezdületlenről és próbáljuk összerakni a képet, Kasztrimában, csupán a rideg tényeket szem előtt tartva és minél elkeseredettebben küzdve a túlélésért, sebesülteket hagynak meghalni és reális alternatívaként merül fel a kannibalizmus a jövőre nézve, amikor kifogynak a fehérjeforrásokból. Az jár az emberek fejében, mikor halnak éhen a gyerekeik.
Mint említettem, ez nem egy vidám könyv, de bánta a fene; hiába telepedett rám a hangulata, legszívesebben le se tettem volna a kezemből, amíg be nem fejezem. Annak ellenére, hogy kifejezetten jó memóriám van és élénken éltek bennem az előző rész eseményei, bizonyos részletek égetően hiányoztak, amikor Essun és Alabástrom vitázott, vagy amikor Essun a múltbeli tettei miatt emésztette magát, ezért írtam magam egy rövid vázlatot a cselekményről (utoljára a Királyok csatájánál tettem meg ezt, amikor még a fasorba se volt a Kardok vihara). Mert újdonságok, azok vannak, nagyon kíváncsi vagyok, a harmadik részben hogyan fognak összeérni a szálak és még mik fognak kiderülni Rezdületlen világáról. Ha ugyan kapunk válaszokat és nem üveges szemmel fogunk meredni a plafonra.
Ebben a részben erőteljesebb - legalábbis én annak éreztem - a karakterdráma; Jemisin belépteti a történetbe Nassunt mint nézőpontkaraktert és ezzel új töltetet ad az anyjával való kapcsolatának; hogyan legyen gyengéd egy orogén anya egy olyan világban, ahol agyonverik a roggákat? Hogyan tanítsa meg titokban, heti pár óra alatt, hogy ne pusztítsa el a környezetét véletlenül, amikor a Fulkrumban hosszú évekig trenírozzák az odakerülő gyerekeket? Része lehet-e a kegyetlenség a szeretetnek?
Marad-e hely a szeretetnek a kegyetlenség mellett egy felcseperedő gyerek szívében?

Nagyon erőteljes ennek a könyvnek a hangvétele, mintha tengernyi fájdalmat és dühöt sűrítene magába. Néha elfelejtettem, hogy fantasyt olvasok, de szerintem hiba is csupán akként nézni rá.
Mehet az izgulás a harmadik részért.

Eredeti cím: The Obelisk Gate
Sorozat: A megtört föld 2.
Kiadó: Agave Könyvek
Fordította: Ballai Mária
Ár: 3480 Ft


2018. február 1., csütörtök

A bennünk élő sötétség

"Talán Kanut királyt játszom, aki hiábavalóan igyekszik feltartóztatni az áradatot. Mégis hinnem kell, hogy megmenthetem a St. Oswaldot. Bármily fegyver akadjon is, az tisztességes lesz. Legyen akár kerti törpe vagy egy számítógép. Éveken át ellenálltam a változásnak abban a reményben, hogy a változás elkerül majd. Most nekem kell a változás előidézőjévé válnom, bármilyen kényelmetlen szerep is ez."

Joanne Harris: A St. Oswald fiúiskola

Nem olyan rossz ez, de kezdjük az elején.
Amióta az Ulpius-ház kiadó jobblétre szenderült, Joanne Harris a magyar kiadói pokol valamelyik bugyrába süllyedt, és sokan értetlenkedtünk afelett, hogy jó pár fos Ulpius-szerző mellett a Libri miért nem folytatja Harris kiadását, holott viszonylag ismert szerző még A felszín [azon emberek gyűjtőneve, akik csak azokat a könyveket ismerik, amelyeket a hirdetések és a filmek az arcukba tolnak] körében is*. Aztán megtört a jég a Csokoládéval, a rajongók kicsit tépték a hajukat, de legalább már felcsillant a remény, és meg is érkezett a Different Class magyar kiadása képében.
Nem akarok sopánkodni a címen, a borító tetején díszelgő, szerintem kissé félrevezető mondaton (bár a könyvből van), örülök, hogy megjelent és Szűr-Szabó Katalin fordította, egyebet nem is kívántam a kiadótól, tehát nézzük a könyvet.

A könyv a Malbry városkájában játszódó Kékszeműfiú és Urak és játékosok című regénnyel egy halmazt alkot - igen, tulajdonképpen sorozatot, de egymástól függetlenül is lehet őket olvasni, és Harris van olyan jó fej, hogy a könyv felét nem a másik kettő rezüméje teszi ki és nem spoilerez, vagyis nem hülyének, hanem gondolkodó lénynek tekinti az olvasóit.
A cselekmény egy évvel az Urak és játékosok galibái után játszódik, a helyszín ismét a patinás, büszke és merev hagyományaihoz makacsul ragaszkodó, ötszáz éves fiúiskola, az egyik nézőpontkarakter Roy Straitley, a koros, zsémbes latintanár, a másik ismét egy Idegen, Aki Tönkre Akarja Tenni az Iskolát - a személyét nem ismerjük, de az biztos, hogy pszichopata, aki titkolja beteges hajlamait.

Sok olvasónak csalódást okozott ez a regény, a hosszas várakozás is feljebb tornázta az elvárásokat. Abban egyetértek a többiekkel, hogy nem annyira kirobbanóan jó, mint az Urak és játékosok, de nekem azért nem okozott csalódást. Az egész könyvet Straitley uralja, szerintem a lassú felvezetés is az ő számlájára írható, mintha Harris direkt hozzá igazította volna a regény stílusát. Ez az ő utolsó főszerepe; sok a nosztalgia, a kesergés, a félelem a felejtéstől, a magánytól - néhány öreg Ozzie-nak az élete az iskola, nem házasodtak meg, nincsenek gyerekeik, hobbijaik, de még egy macskájuk se. Straitley nem akar szánandó, öreg bácsi lenni - egy olyan fiatalember (ez az öregek kedvenc degradáló szava minden, náluk fiatalabb férfira) figyelmezteti a sajt és a sütemény veszélyeire, akit annak idején ő tanított meg az első deklinációra! Hová tűnt az a 20-25 év? Hová tűnünk mi? Retteg attól, hogy már nem ér semmit, hogy megfakul és semmivé válik - ki az, aki nem fél? Az öregségtől, ami olyan, mint egy szégyenbélyeg, miközben a tükörből egy tizenéves csillogó tekintete néz vissza?

Straitley erőteljes szerepe mellett a rejtély, ami összefonódik a múlttal, a St. Oswald súlyával, Malbryval, lassan bontakozik ki, de a végére felgyorsul a tempó és minden összeáll, és azért Joanne Harris még tud meglepetést okozni és matekolnivalót adni a téli estékre. Nincs itt semmi baj, csak várni kell egy kicsit. Mindenki olvassa el, vagy olvassa újra a másik két kötetet, többet nem mondok.:)
Sok mindent érint ezen felül a St. Oswald fiúiskola; a mieink kontra többiek kérdését, mennyit számít, ha egy nem közülünk való hal meg, akinek nem bőrtáskája, hanem hátizsákja és steppelt kabátja van és a Sunnybankbe jár; hogyan kell lépést tartani a mai kor elvárásaival; meddig tanár a tanár, és mikor válik csillogó mosolyú marketingessé; meddig terjed a felelőssége; helyes-e gondokat iskolán belül megoldani; ki kell-e állni az igazgatónak a tanárai mellett, vagy mindent áldozzon fel egy gyerek szeszélyeiért, mert már attól túlélő lesz, ha összeszidják? A megoldás valahol középen van, de nem univerzális és sohasem tökéletes - de csak így van mód arra, hogy elkerüljük a bennünk élő sötétség és a mindent elnyelő mélység vonzását.


* Utálok lábjegyzetelni, de szerintem a Csokoládé filmváltozata többet ártott az író imázsának, mint használt. A film cuki, kedves, fogyasztásbarát, Joanne Harris azonban minden, csak nem tündibündi.

Eredeti cím: Different Class
Sorozat: Malbry 3.
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2017
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Ár: 3500 Ft (mivel libris, ötszáz akcióban lesz benne)

Szösz

Tegnap, mozi után:
- Szívem, mit keres a szemceruzád a hűtőben?

Tudtam, hogy elfelejtettem valamit.


********** ********** *********    ********* ****** ********* ******

Annyira örültem hétfőn a jó időnek, hogy futottam 10 km-t, bár legszívesebben meztelenül rohangáltam volna, virágkoszorúval a fejemen. Kár, hogy nem tudok koszorút fonni