Kísértet Kairóban

 

P. Djèlí Clark: A 015-ös villamos kísértete

Eléggé bezsongtam, amikor felfedeztem, hogy megjelenik egy kisregénye annak a pasasnak, aki a George Washington kilenc néger fogának történetét írta, ez volt az egyik kedvenc novellám Strahan 2019-es SFF válogatásából.

A sztori nagyon ígéretesnek tűnik; a dzsinnektől nyüzsgő, technológiai fejlődésben és mágiában tobzódó metropoliszban, Kairóban járunk, ami mindenféle vallási felekezethez, népcsoporthoz, politikai párthoz tartozó ember olvasztótégelye. Az Alkímia, Bűbáj és Természetfeletti Valóság Minisztériumának két ügynökét különös esethez hívják ki; úgy tűnik, a levegőben kifeszített függőpályákon sikló villamosok egyikét megszállta egy kísértet. Amikor Hamed és Onsi szembe találja magát a szellemmel, rájönnek, hogy nem egy szokványos esettel van dolguk, ezért nyomozni kezdenek, hogyan tudnák kiűzni a lényt anélkül, hogy ártatlan életeket veszélyeztetnének vele.

Sajnos elég sok problémám volt ezzel a picike történettel; a két főszereplő rettenetesen sablonos, olyan, mintha egy 16 éves SFF-rajongó vetette volna őket papírra, az érdekesebb karakterek bezzeg a háttérben maradnak. A bemutatott alternatív világ nagyon érdekes, de a történet adta terjedelem nem elég egy tisztességes bemutatásra, olyan, mintha végigrángattak volna egy keleti bazáron és csak pár részletet tudtam megfigyelni egy komótos, mindent megfigyelő séta helyett. Az adott szellemmel kapcsolatos mendemondákat jó volt részletesebben megismerni, legalább ez a szál tisztességesen ki van dolgozva.

Clark belegyúrt még némi társadalmi problémát is, nevezetesen azt, hogy a nők kaphatnak-e szavazati jogot (1912-t írunk), de ez a téma már egy komplett regényt igényelt volna, nem pár mondatot, hát még az öntudatra ébredt bádogrobotok! Igazából az egész ötlet megérdemelt volna egy nettó 300 oldalas terjedelmet és akkor nyugodtan lehetett volna mindenféle mellékszálak felé kalandozni és alámerülni az arab mágikus hiedelmek világába. Én vevő lennék rá.

A stílussal is akadtak problémáim - nem vagyok benne biztos, hogy a fordítás nem játszik közre ebben az érzésben -, itt is éreztem azt a gyakorlatlanságot, mint a karakterábrázolásnál. Szájbarágós, lapos, nem is emlékeztetett a George Washingtonra, mintha A 015-ös villamos a szerző korai zsengéje lenne, pedig később íródott.

Eredeti cím: The Haunting of Tram Car 015

Kiadó: Főnix Astra

Kiadás éve: 2019

Fordította: Hornyák Tímea

Ár: 2280 Ft

Rövidke post

Sajnos előfordul velem, hogy a fáradtság okozta agykiégés olyan olvasmányokkal találkozik, amelyek lehetnek jók is, de nem indítják meg a szófosó gépet szólavinát bennem, azaz megint egy kupacos post következik.

Cecilie Enger: Anyám ajándékai

Esküszöm, hogy nagyon kellemes volt olvasni ezt a könyvet, de az augusztusi havi zárásban még a szerző neve se jutott eszembe. Cecilie Enger (hallod, Amadea, CECILIE ENGER) kötete nem regény, hanem egyfajta öngyógyító terápia; körbejárja és elénk tárja emlékeit a radikálisan bohó édesanyjáról annak ajándéklistái alapján, amelyek a családi ház kipakolása-eladása közben kerülnek Cecilie kezébe. Miközben ő felidézi a karácsonyokat, szülinapokat, a kiemelkedő vagy éppen hétköznapi pillanatokat a családjukban, édesanyja éppen ezeket az emlékeket veszíti el az Alzheimer-kór miatt. Bús-nosztalgikus mozaiknapló némi kutatással megfejelve az ajándékozás természetéről, szerettem olvasni - némileg Az almamag ízére [post kettő] emlékeztetett annak mágiája nélkül. Ha szembejön veletek, nézzetek bele.:)

Alan Moore - Dave Gibbons: Watchmen - Az őrzők

Nem igazán vonz a képregény műfaja; tudom, begyöpösödött betűfanatikus vagyok, de zavar, hogy olyan kevés bennük a szöveg, ráadásul sok rajzot inkább csúnyának, mintsem kifejezőnek vagy művészinek látok. Kivétel a Farkasok a falban, a Sandman és immár a Watchmen - benne nagy potenciált láttam (most az érdeklődésem függvényében beszélek róla), mert tudtam, hogy más, és elég sok könyvet olvastam már ahhoz, hogy az extrém, kivételes, műfajmixelt gyönyörűségek legyenek a gyengéim. És a Watchmenben rengeteg utalás, képszimbolika és több oldalnyi folyamatos betűfolyam van! És alternatív! És komor és nyomasztó és intertext és jön a világvége!
A könnyebbik végét fogtam meg az ismerkedésnek, amikor a filmet tettem az első helyre - lehet, hogy nem volt jó ötlet; hihetetlenül élethűen keltették életre az eredeti világot, pár dolgot változtattak meg, de egyiket se éreztem szentségtörésnek, hiába vagyok erre nagyon érzékeny. Az olvasmányélményemnek viszont pont az élethűség lett a rákfenéje, kigolyóztam az egyenletből a felfedezés izgalmát, de ez van, én döntöttem így. Ha valaki idegenkedik a képregényektől, szerintem jó ismerkedési lehetőség a Watchmen, a gyakorlott elmét is lenyűgözi.

Lev Grossman: A varázslókirály

A pasim olyan mértékben szétvesézte - teljesen logikusan és könyörtelenül - a sorozat első részét, hogy hosszú időre elment a kedvem a folytatástól, Ilweran kölcsönkönyve hónapokig vesztegelt a könyvespolc tetején. Aztán egyszer csak megjött a Kedv, ez a szeszélyes dög és végre nekiláthattam A varázslókirálynak.
Hogy ez a Quentin milyen egy elbaszott nyomoronc! Ez nem is spleenes, hanem kóros elmebeteg. Kell a Kaland, jaj, nem, a bársonypárnáimon akarok inkább heverészni, van a kikötőben 150 hajó, de nekem az kell, ami csak a képzeletemben létezik, egy kibaszott könyvsorozatban, inkább építtetek egy kurva drága gályát, mert érzem, hogy nekem erre van szükségem. Haver, miért nem mész el egy nyárra wellness szállodába diákmunkára és a fizetésedből veszel egy videojátékot?
Rohadtul untam Quentin kalandozásait a könyv első harmadában, úgy éreztem, a könyv kilök magából, mert a történet totál érdektelen, hiába lelkendezett mellettem a mormon lány a vonaton, hogy ez milyen jó. 90%-ban Julia története miatt olvastam tovább, az ő szenvedésének volt tétje. Ez a lány harcolt azért, ami Q-nek az ölébe hullott, ő is meglátta a mágia igazi lényegét és nagy árat fizetett a tudásért. Q is - de az ő személyes érintettsége Juliáéhoz képest elenyésző. Ő végig a levegőben lebeg, mint egy unalmas színű lufi, Julia meg keményen a földhöz csapódik. Az ő szálát és Quentin egyik egzotikus helyszínét nagyon élveztem, de a végére megint ellaposodott a cselekmény, nem értettem, Grossman miért ebbe az irányba tereli a szereplőit, a motivációikat hamisnak és mondvacsináltnak éreztem. Az igazi konfliktusok elsikkadtak. Azért teszek így, mert megmondták nekem, és kész. Ki? Mikor? És te szó nélkül elfogadod, csak bólintasz, mint egy mesekönyvben?
Nehezen tudom elhinni, hogy Quentin szerencsétlenkedései új alapokra fektetik a fantasy műfaját - Miéville ténykedésének valahogy jobban tudok hinni -, de ki tudja, mit gondolnak erről a sorozatról tíz, húsz vagy ötven év múlva.

Kudarcot vallott messiás

"- A Tlingit Nemzet édeskeveset fizet nekem ahhoz, hogy hivatali kötelességemnek tekintsem alsógatyás zsidók szemrevételezését.
- A Tlingit Nemzet - mondja Berko Shemets, mint egy hírhedt humbugról lenne szó, vagy az állítólag megtalált Atlantiszról. Teste láttán riadtan összehúzzák magukat az iroda bútorai. - Szóval errefelé még fizetnek? Mert Meyer épp arról mesélt nekem, hogy talán éppen fordítva van.
 Dick lassan, lustán megfordul, és felső ajka egyik sarkát felhúzva kivillantja néhány metsző-és tépőfogát.
- Zsidó Johnny - mondja. - Lám, lám. Sityakostul meg minden. Látom, mostanában sűrűn mondtál áldást filippínó fánkokra.
- Bazd meg, Dick, te antiszemita törpe!
- Te bazd meg, Johnny! Jössz nekem ezzel a tyúkszaros célzásaiddal, kétségbe vonva a rendőrtiszti becsületemet.
 A maga gazdag, bár berozsdásodott tlingit nyelvén Berko kifejezi a kívánságát, hogy egy napon holtan és mezítláb lássa Dicket a hóban.
- Menj, és szarj az óceánba! - mondja Dick tökéletes jiddis kiejtéssel.
 Egymás felé lépnek, és a nagy ember átöleli a kicsit."

Michael Chabon: Jiddis rendőrök szövetsége

Fura idők járnak a zsidókra - főleg a Sitka-körzetben, Alaszkában.
Jó, mi?

Nem kéretem magam sokáig, odáig voltam a könyvért. Sajnos nem utazásbarát, BKV-ra való olvasmány, ha nincs egy szabad délutánom, sokkal tovább tartott volna befejezni és közel sem éreztem volna ilyen nagyszerűnek; a tavasz ígéretét csodáló, hosszú séta után az év egyik legjobb reading situation-je volt a kanapén heverni, egy halom még meleg citromos keksz és különösen jól sikerült tea társaságában. Nagyon hiányoznak a semmittevős délutánok, amikor képes vagyok magam elengedni és száz százalékosan beleásni magam egy történetbe.
Igazság szerint nagyobb "mixeltségre" számítottam, de az alternatív történelmisége alig érződik - Marilyn Monroe a First Lady! -, Chabon ehelyett a szereplőkre és a helyi, színes eseményekre koncentrál, tehát leginkább egy egy különleges krimit olvashatunk, amelyet azok is élvezettel olvashatnak, akik máskülönben mellőzik ezt a műfajt.
(Nem tudom, mostanában miért olyan fájó pont ez számomra, talán azért, mert arról beszéltünk a kedvessel, hogy a Molyon nincs olyan összetartó krimis társaság, mint a sci-fi - fantasy esetében, és krimiszerető énem megsértődött, hogy nem veszik figyelembe.)

"Cudar szél fúj a szárazföld belseje felől, kirabolva a köddel és esővel teli sitkai kincsestárat, és csak pókhálót hagyva maga után meg egy fényes egycentest a tiszta, kék falú pincében. 12.03-kor a nap már kilyukasztotta a jegyét. Merültében lila fénylüktetéssel árasztja el a tér utcaköveit és stukkóit: csak egy kő nem találná megindítónak a látványt. Landsman, átokkal a fején, lehet, hogy samesz, de nem kő."

Figyelmeztettek, hogy a hangulata elég depresszív - ezért (is) tologattam három évig a különféle listáimon -, de a tűréshatárom sokat fejlődött az elmúlt években, és viszonylag könnyű épnek maradni a szürke, sitkai időt olvasva, miközben a valóságban lassan, de biztosan ébredezik a természet és egyre hamarabb világosodik. Persze lakói hangulatára is rányomja bélyegét az időjárás, amelyet tovább tetőz a körzetben uralkodó világvége-hangulat: Sitka autonómiája határideje, a második világháború idején kijelölt hatvan év nemsokára lejár. Landsman nyomozónak és társának kilenc hete van, hogy végére járjanak tizenegy megoldatlan ügyüknek, különben a bűnök mennek a süllyesztőbe és a vétkesek örök szabadságot kapnak, ami elég mélyen érinti a nyomozókat. A legfrissebb bűntény tolakszik az előtérbe; Landsman szálló-otthonában, az egyik lepukkant szobában holtak találnak egy drogos sakkzsenit, egy félbehagyott játszma nyomaival a szobában. Ahogy a krimikben lenni szokott, Landsmant nem hagyja nyugodni a sakkfeladvány, és sutba vágva mindent, szívósan belekapaszkodik a furcsa rejtélybe, hogy aztán mindenféle, ahogy-nem-szokott-lenni-szituációban találja magát.
Például a krimikben ritkán szoktak pucéran (Alaszkában!) egy ágykeret segítségével menekülni, majd golfkocsis ámokfutásba kezdeni. Igen, ez egy őrült könyv.

A nyelvezete, az egyedi kifejezésmódja, az őrült hasonlatai - mindenki emeljen kalapot a fordító, M. Nagy Miklós előtt - is különlegessé teszik a könyvet, szerintem minden sokat látott olvasót elbűvölhetnek Michael Chabon szóképei, amelyek a történetben rejlő kisebb sztorikat is lebilincselővé teszik. A humora is zseniális, olyan tárgyilagosan, finoman gúnyolja ki a saját főszereplőjét is, hogy, azt hiszem, ezt nevezik száraz humornak.
A Jiddis rendőrök az év egyik nagy felfedezése és az egyik legjobb olvasmánya, ez már olvasás közben biztos volt.

Eredeti cím: The Yiddish Policemen's Union
Kiadó: Cartaphilus
Kiadás éve: 2012
Fordította: M. Nagy Miklós
Ár: 3490 Ft (De különféle akciókban meglehetősen olcsón vágják az emberhez)

Festett éhség

"- ... Szentségként kell imádnod az életedben résztvevő embereket! Így a napi élet egyfajta imádkozássá alakul át. Nem ám, hogy pénteken imádkozunk, a hét többi résén meg rettegésben tartjuk a világot.
- Allah sem erre szólít fel, biztosíthatlak róla.
- Nem. De azért időnként dzsihádra indultok, igaz?"

Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei

A könyv tanulsága, hogy az élet egy nagy szívás. A bardóról [a buddhizmusban a köztes, életek közötti állapot] ne is beszéljünk, amikor fekete halálistennők kaszabolnak halálra, utána felébredsz egy új életben, amikor is minden tanulságot elfeledtél, amit előző életedben kínkeservvel megtanultál. Majdnem olyan, mint minden évben megbukni matekból, csak ez esetben mindig elfelejted az előző év anyagát, ill. néha beléd csap az isteni szikra és felvillan a megoldás egy darabkája.

Komolyabban szólva, Kim Stanley Robinson alaposan próbára tette a türelmemet.
Alapvetően elég türelmes ember vagyok (lásd A. S. Byatt: Mindenem vagy Elizabeth Kostova könyvei LINK), nincsenek előre meghatározott, kőbe vésett elvárásaim az olvasmányaim iránt. Azzal is meg lehet venni kilóra, ha egy irodalmilag jelentéktelen könyv megnevettet nyomorúságos hangulatomban. De a vallási-politikai köldöknézegetésnek nagyon nem tesz jót a munkából és kialvatlanságból fakadó fáradtság.
Elővarázsolhatnám a "később újraolvasom, hogy értékelni tudjam a mélységeit és felfogjam az utalásait"-nyuszit a kalapból, de dugába dőlne a mutatvány, mert úgyse olvasom újra - örülök, hogy egyszer végigvonszoltam magam ezen a monumentális agytornáztató szörnyetegen - mert ezekkel a témákkal engem nem lehet megfogni. Legalábbis nem KST néha tankönyvi szárazságot elérő stílusában nem. Visszagondolva jókat röhögök magamon, amikor lelkendezve fogadtam az aranycsinálással és a fénnyel kapcsolatos kísérleteket, pedig a fizikával is ki lehet kergetni a világból.

"-... Most ugyanúgy mentesek vagyunk a pestistől, mint bármely más ország. Én már itt születtem. Edd csak meg a narancsodat.Bisztámí úgy is tett, de közben járt az agya.- Tehát a véletlen műve volt.- Igen. - mondta Ibn Ezra. - Szerintem.- Nem hiszem, hogy Allah ilyesmit megengedne.- Valamennyi élőlény szabad ezen a világon. Ráadásul lehet, hogy nem is volt teljesen véletlen műve a dolog. A Korán arra tanít bennünket, hogy tisztán éljünk, és a keresztények valószínűleg fittyet hánytak a törvényeknek - vesztükre. Disznóhúst ettek, kutyákkal éltek egy fedél alatt, bort ittak...- Mi errefelé semmi kivetnivalót nem látunk a borivásban - nevetett Zeya.Ibn Ezra elmosolyodott.- De ha a tulajdon szennyükben éltek, disznóhúst ettek, a tisztátalan kutyákat simogatták, leölték és megkínozták egymást, mint a keleti barbárok, fiúkkal háltak, és az ellenségeik hulláját kiaggatták a várkapukra - márpedig mindezt megtették -, akkor esetleg a pestist is maguk idézték elő maguknak, értitek, mit mondok? Maguk alatt vágták a fát.- De csakugyan annyira különböztek-e mindenki mástól? - kérdezte Bisztámí, és eszébe jutottak a zsúfolt és szennyes utcák Kairóban és Agrában.Ibn Ezra vállat vont. - Kegyetlenek voltak.- Kegyetlenebbek, mint Timur Lenk? - Nem tudom.- Kardélre hánytak-e mindenkit egy-egy város elfoglalása után?- Nem tudom.- A mongolok ezt tették, és mégis muzulmán lett belőlük. Timur muzulmán volt.- Akkor nyilván változtattak a viselkedésükön. Nem tudom. De a keresztények embereket kínoztak meg. Talán számított, talán nem. Minden élőlény szabad. Mindenesetre ők mostanra eltűntek, mi meg itt vagyunk."

A regény alternatív történelme onnan indul, hogy az 1400-as években a pestis Európa lakosságának, avagy a keresztények (a Könyv népe) 99%-át letarolja. Ha csupán regényötletként tekintünk rá, fantasztikus; rengeteget lehet a témán gondolkozni, röhögni, ahogy a könyvnyomtatással próbálkoznak, borzongani ezen az óriási "Mi lett volna, ha?" kérdéskörön, és csodálkozni, mennyire más és mégis mennyire ugyanaz minden (a nyomtatás is összejön). Ha csupán történelmi szempontból járja körül az író ezt a felvetést, valószínűleg imádtam volna a könyvet. De megértem, muszáj volt minden maximalizmust beleölni.
Tulajdonképpen kisregények füzéréről van szó, amelyeket csak a reinkarnálódott lelkek kapcsolnak össze; a téma, a helyszín, a stílus különbözik. A legtöbb történet (miután betájoltam a koordinátákat) tetszett, kettőnél (Az aszurák háborúja; Az első évek) vártam, hogy vége legyen már, a legjobban pedig a Kang özvegyet és a Nsarát élveztem, nagyon passzoltak a lelkivilágomhoz.
Két dolog kellemesen meglepett a feminista szempont és az ezt képviselő karakán nők, mit tesz isten, még Katima szultána Korán-értelmezését is élveztem ebben a kontextusban. Mr. Robinson kap egy piros pontot. A másik dolog, hogy ennek az angol professzorkülsővel megáldott fickónak van humora! Néha hangosan kuncogtam, kár, hogy ezeket az idézeteket nem jegyeztem fel, de elfogyott a hely a lapon és nem volt kedvem újat kezdeni. Ám a Csomolungmát ágyúzó iszlámokat nemigen felejtem el. Mért? Hát hogy iszlám legyen a világ legmagasabb hegye, hát persze.

Összességében elég felemás élmény volt ezt a könyvet olvasni. Talán pihentebb állapotban toleránsabb lettem volna vele, de akkor is elmaradt volna a hűha-élmény.

Ui.: elképesztően meglepődtem, hogy ez a MM-könyv nincs tele hibával, bár minden kiadványuk ilyen gondozásban részesült volna.

Eredeti cím: The Years of Rice and Salt
Sorozat: Metropolis Könyvek
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2009
Fordította: Uram Tamás
Ár: 3990 Ft 

Góliát

Scott Westerfeld: Góliát

Tavaly nyáron kisebb sokkot élhettek át - vagy, ha nem olyan naprakészek, békés gyanútlanságban vették észre a változást - a sorozat rajongói, amikor nyilvánosság elé került, hogy az Ad Astra kiadó befejezte működését (aztán mégsem, de ez egy másik történet), és több könyvvel egyetemben a a Góliát kiadása is megkérdőjeleződött. Szerencsére a Ciceró átvette a harmadik, elvileg utolsó részt, és a korábbi dizájnhoz igazodva megjelentette a regényt. Hatalmas puszi érte.

Sándor és Deryn, túl az isztambuli kalamajkákon, ahol egy forradalomban is segédkezet nyújtottak, tovább folytatja az útját egzotikus tájak felé a Leviatán fedélzetén. Ezúttal Csingtao a célpont, hogy meglengessék a brit zászlót, de váratlanul új parancsot kapnak, a feltaláló Nikola Teslát kell felszedniük Szibériában. A különc, enyhén őrültnek tűnő tudós nem kevés feszültség kelt a környezetében, láthatóan titkai vannak, és elmondása szerint van egy fegyvere, Góliát, amivel képes véget vetni a háborúnak - de hogyan és milyen áron?

Nehéz nekem ezekről a könyvekről írni, mert a London folyóihoz hasonlóan inkább olvasni kell, mintsem a magyarázatot hallgatni, miért is olyan jó ez; számomra azért kiemelkedő Westerfeld sorozata, mert sok ifjúsági regénnyel ellentétben nem az a fő probléma, hogy két kamasz három fejezet alatt halálosan egymásba szeret, és a világ, valamint a többi szereplő csupán díszlet. Igen, Deryn beleszeret Sándorba, de ez a szál végig a háttérben marad - vagy csak én nem vagyok fogékony rá -, elvész a forradalmak, háborúk, intrikák, fogaskerekek és koholt állatok tengerében. Az is tetszik benne, hogy képes életszerűen érzékeltetni a tragédiákat, a Behemótról az a legélénkebb emlékem, hogy mennyire megrendített a török forradalom egy mozzanata.
A harmadik rész sem marad el a másik kettő mögött. Megismerkedünk új fajokkal, nagyon furcsa jelenségekkel és eszközökkel, meg persze magával a Góliáttal - ugyan mi a fene lehet ez a fegyver, hová lehet még fokozni a gigásziságot?
Khm, nos, lehet. A második rész is elég izgalmas volt, de itt is több ponton repültek az oldalak. Oké, sejtettem, hogy mi lesz a történet vége, de ez nem akadályozott meg abban, hogy izgatott legyek néhány váratlan fordulatnál, hát még a kissé drámai befejezésnél.

Forrás

Kicsit újdonság, hogy az előzményekkel ellentétben több az intrika és a hatalmi sakkozás. Sándorra egyre nagyobb nyomás nehezedik a monarchia sorsa és a háború miatt, ráadásul a Leviatánon felesleges többletsúlynak, hidrogénpazarlónak érzi magát, amióta a legénység elboldogul a barkács motorokkal. Persze Volger gróf sem hagyja békén, aki esküt tett Sándor édesapjának, hogy megóvja a fiút és trónra juttatja - ezért sem tanácsos egy közrendű barátságát keresni, hát még ragaszkodni hozzá. Derynnek is kijut a vadgróf nehéz, könyörtelen természetéből, de szerencsére ő nem olyan, aki hagyja magát megfélemlíteni, a szokásos vakmerőségével és talpraesettségével veti bele magát mindenbe; a légbestia hátán ügyködik egy óriási viharban, szembenéz néhány kiéhezett szibériai harci medvével és Pancho Villával. Egyetlen dolog esik nehezére, elmondani a legfőbb titkát a "csacsi hercegnek", ill. titkait - nem elég, hogy ő valójában lány, még szerelmes is belé!
De, amint említettem, Deryn nem válik hisztis szerelmes lánnyá - igazság szerint karakánabb Sándornál - és a regény hangvétele sem válik szenvelgőssé. Marad az, amilyennek megismertük: izgalmas, szórakoztató steampunk ifjúsági regénynek, ami a felnőtt olvasókat ugyanúgy elbűvölheti, mint a tizenéveseket.

Eredeti cím: Goliath
Sorozat: Leviatán 3.
Kiadó: Ciceró Könyvstúdió
Kiadás éve: 2014
Fordította: Kleinheincz Csilla
Ár: 3990 Ft
Az író honlapja

Paprikás kalandok Isztambulban

"- Ki veled, te szörnyű fűszer!"

Scott Westerfeld: Behemót
Értékelés: 5 szultánmazsola az 5-ből
Kedvenc karakter: Deryn

Tavaly év végén olvastam a Leviatánt, Scott Westerfeld trilógiájának első részét. Tetszett, tetszett, jó kis olvasmány volt, de nem lettem rajongó [mondjuk, kevés olyan könyv vagy szerző van, amitől-akitől totál bezsongok].
De ez! Na, ez már valami!

Lehet, hogy mostanában jobban szükségem volt Sándorék szellősen szedett kalandjaira, de az is szerepet játszott a magasabb tetszési indexben, hogy ez a rész jóval mozgalmasabbra sikeredett.
A Leviatán végén úgy búcsúzunk el a szereplőktől, hogy azok Isztambul felé tartanak a hatalmas hidrogénfújó fedélzetén. Az író gyakorlatilag ott folytatja a történetet, ahol az előző kötetben abbahagyta. Hőseink megérkeznek Konstaninápolyba, és a város egzotikus kavalkádjában Derynék annyit bajt csinálnak maguknak, amennyit csak tudnak.

Néhány dologban más volt ez a rész, mint az előző. Érezhető benne egyfajta komolyodás, a háború erősen érezteti a hatását, egyre több ember leli halálát abban a világméretű csatában, amely két ember meggyilkolásával kezdődött. Érdekes volt látni, ahogy a két tinédzserkorú főszereplő hogy viszonyul a körülöttük változó világhoz és hogyan próbálják megőrizni a lelki egyensúlyukat, miközben tudják, hogy lehet, a mellettük ülő embert holnap eltapossa egy lépegető vagy lelövik. Olyan rugalmasságot kíván tőlük az élet, amit nem biztos, hogy képesek tolerálni, ellentétben az egyik új szereplővel.
Meglepő volt, mennyivel szimpatikusabbnak találtam Derynt most, mint korábban. Anno éreztem benne némi hebehurgyaságot, túl nagyszájú volt nekem, de ezt már alig lehet érzékelni a viselkedésében.

Keith Thompson illusztrációja

Ami számomra új volt a történetben, az egyre kibontakozó... monumentalitásnak tudnám a leginkább nevezni, főhajtás a nagyság, a fenség előtt. Ez már a Leviatánban is érezhető volt, de itt már jobban érvényesül a Godzilla-elv (avagy a méret a lényeg). Néha csodálatot ébreszt az emberben az óriások csatája - fogalmam sincs, a góliát mi lesz, de.. de mi a fene lehet ennél nagyobb? Oké, van egy tippem, és a nagyeszű Dr. Barlow bizonyára képes kivitelezni.

Nagyon szerettem az egzotikus helyszínt, a könyvtárat és kütyüjeit különösen, és persze a történet fordulatosságát. A regény végén körvonalazódik a Góliát kezdete, te jó ég, mit fog ez a két eszement kölyök művelni?:)

Eredeti cím: Behemoth
Sorozat: Leviatán 2.
Illusztrálta: Keith Thompson
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2013
Fordította: Kleinheincz Csilla
Ár: 3990 Ft
Az író honlapja

A háború istenei

"Sándor megborzongott.
 Szörnyű történeteket hallott a darwinista teremtményekről: tigris- és farkas-félvérek, életre keltett mitológiai szörnyek, állatok, amelyek emberként beszélnek és gondolkodnak, de nincsen lelkük. Azt mondták neki, hogy amikor ezeket az istentelen lényeket megalkották, démonok szellemei szállták meg őket - testet öltött, színtiszta gonosz mindegyik.
 Természetesen azt is tanították neki, hogy a császár bölcs és kegyes, az osztrákok szeretik, és a németek a szövetségesei."

Scott Westerfeld: Leviatán
Értékelés: 4.8 szemgolyó-fagyasztó tél az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): Dr. Barlow, Volger vadgróf

Karácsony környékén jelent meg a 2012-es év kedvenc kiadójának várva várt regénye, a Leviatán. Scott Westerfeldet sokan ismerik a Csúfok sorozata révén, de a rajongás legnagyobb tárgya ez a steampunkba öltött alternatív történelmi regény, amely elsősorban a fiataloknak szól, de a nagy, komoly felnőttek is sok örömüket lelhetik benne, mint a Harry Potter-széria esetén.

Az 1914-es évszám az, amelyet a történelmet szívből rühellő emberek is ismernek; az első világháború küszöbén állunk, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot és feleségét, Zsófiát meggyilkolják, ám a valósággal ellentétben a szerb anarchisták kísérlete kudarcba fullad és éjszaka, méreg végez a házaspárral. Fiukat, Sándort (aki szintén az írói fantázia szüleménye) még aznap éjszaka megszökteti Ferenc Ferdinánd néhány hűséges embere egy kétlábú lépegető segítségével.

A tigris-farkas koholmány.
Kép innen.

Dominószerű konfliktusok bontakoznak ki az elkövetkező napokban és hetekben, ám ezt a háborút Scott Westerfeldnél nem csupán lőfegyverekkel és bombákkal vívják; a különféle gépezeteket pártoló barkácsok és a manipulált állatfajokat létrehozó darwinisták állnak egymással szemben. Bevallom, engem ezek a lények jobban érdekeltek, mint a cirkálók, hidroplánok meg ilyesmik, mert imádom az állatokat, akkor is, ha egy kutyának két orra és hat lába van, meg ha egy ökoszisztematikus bálna lebeg az égen léghajó gyanánt (és akarok egy erszényes farkast), és nagyon haragudtam a barkácsokra, hogy lehet egy állatot bántani?! Nem, nem érdekel, mekkora és milyen veszélyes, elfogult vagyok, na.
A barkácsokat Sándor, a darwinistákat Deryn Sharp szemszögén keresztül ismerhetjük meg. Deryn fiatal, skót lány, akinek szenvedélye a repülés, ezért bátyja segítségével, fiúnak álcázva magát aeronautának jelentkezik. Nagyon vagány, mégis felelősségteljes fiú, pardon, lány, aki imádja a "szörnyecskéket", ahogy a fajzatokat nevezi és igen, lehet röhögni, de a feléjük tanúsított gyengéd viselkedése miatt lopta be magát a dilis szívembe, aki egy lebegő, rusnya medúzaszerűséget is cirógat meg beszél hozzá, csak szeretni lehet. De a jelleme miatt inkább Sándort éreztem közel magamhoz, bár én nem vagyok osztrák herceg, de csendes, fegyelmezett viselkedése, amellyel a fájdalmát palástolja, nagyon is ismerős volt. A kedvenceim a gunyoros, ravasz, játékosan pökhendi Volger (imádom azt a szót, hogy "vadgróf"), aki fölényessége ellenére minden erejével a fiatal herceg mellett áll, és Dr. Nora Barlow, ő alighanem minden feminista érzeletű nő rokonszenvét elnyeri majd. Humoros észkombájn, csúfondáros intelligenciája lenyűgöző.
A cselekménnyel kapcsolatban azt szerettem a legjobban, hogy Westerfeld nem torzított sokat a történelmi tényeken, hiszen például Ferenc Ferdinánd, közrendű szerelme és haláluk tényleg léteztek és megtörténtek, akárcsak az a borzalmas háború. A halál, a fájdalom és a gyűlölet minden párhuzamos valóságban és kitalált történetben ugyanaz, ugyanolyan kitörölhetetlen kísérői az emberiségnek, mint a DNS elemei az "életfonalakban". Olyan, mintha az író csupán beleszőtte volna a saját elképzelését ebbe a végtelen szőttesbe és a történelem kapott volna némi csillogó árnyalatot. Ráadásul az Utószóban, amit én mindig elolvasok, mert betűileg fixált vagyok, a szerző kifejti, mit költött hozzá a megtörtént eseményekhez - tehát vajmi kevés az esély, hogy egy gyerek azt felelje órán, nyilakat tojó denevérek röppentyűztek le német repülőket:)) -, és ebből az is kiderült számomra, mennyire felkészült az író erre a feladatra, konkrétan a zsebórás malőrről beszélek, amellyel kapcsolatban kifejezem kútmély értetlenkedésemet, miért nem tanítják az iskolákban?

A sivatagszáraz törikönyvek viszont nem képezik eme irkálás részét, úgyhogy áttérek, ill. folytatom az ömlengést, ezúttal a kiadás külalakjával kapcsolatban. Hogy ez milyen szép! Bevallom, kicsit fájlalom, hogy a kiadó nem tudta ezt a borítót átvenni, de Hanna felvilágosított az okáról (őt tessék zaklatni a kérdéssel, mert nem tudom, mennyire nyilvános). Az itt látható térképbe, ami természetesen a kötetben is szerepel, bele vagyok zúgva, sokszor nézegettem olvasás közben. Kattintásra nagyobb lesz:

Kép innen

A védőborítós, keményfedeles kivitelezést és Keith Thompson illusztrációit már meg sem említem.:) Tökéletes karácsonyi ajándék volt az Ad Astrától, remélem, sokaknak díszlett a fa alatt.

A Leviatán kiváló ifjúsági regény, talán az a legnagyobb erénye, hogy nem nézi hülyének a célközönségét, nem akarja butaságokkal teletömni az olvasók fejét, ehelyett azt nyújtja, amit ígér: üdítő, szórakoztató élményt. Tudom, hogy ezek már lyukas frázisok, de itt tényleg erről van szó.

A könyvet köszönöm az Ad Astra Kiadónak!

Ui.: nézzétek meg a magyar nyelvű trailert és itt játszani is lehet, és ha nyersz, Ad Astra-csomagot kapsz elismerésül.
A sorozat következő része pedig tavasszal jön, ő a Behemoth.

Eredeti cím: Leviathan
Illusztrálta: Keith Thompson 
Sorozat: Leviatán 1.
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2012
Ár: 3500 Ft
Az író szuper honlapja

Kísértetek

"- Ne jöjjön ide még egyszer! - mondta neki Madam Szeng. Joe hirtelen ötlettől vezérelve előrehajolt, és megcsókolta a nő arcát. A bőre hideg volt. A nő elhúzódott tőle és elmosolyodott. Szeme köd mögé rejtőzött. - Néha - mondta - az ember soha nem mehet haza."

Lavie Tidhar: Oszama
Értékelés. 4 mágikus paszulyszár az 5-ből
Kedvenc karakter: -

De nem ám. Mert nincsen otthona, ugyanúgy elenyészett a kúszó ópiumfüstben vagy az eloszló napfényben, ahogy ők maguk. Kísértetek. Menekültek. Füstösek. Vajon nem ezek vagyunk-e mindannyian? Sodródunk ide-oda, egyik helyről a másikra, de hiába keressük bárhol az otthon érzését, nem találjuk sehol. Csak a romjain bukdácsolunk, a törmelék csikorog a talpunk alatt, fejünk felett a hamuszürke ég, szánkban a veszteség keserű íze, körülöttünk a rengeteg ember elsiető sziluettje, anyagtalan teste, ahogy lázasan keresik azt, amit régen elvesztettek, ami talán sose volt az övék.

Joe a thaiföldi Vientiánban él. Magánnyomozóként az irodájában üldögél, kávézik, egyik cigarettáról a másikra gyújt, olvas. Most éppen Mike Longshott Oszama bin-Ládenről, az igazságosztóról szóló regényeit. Egy nap feltűnik az irodájában egy barna hajú, hegyes fülű lány, aki arra kéri, találja meg a könyvek íróját - majd megbízója a következő pillanatban elenyészik. Joe ekkor indul el egy úton, szinte kábán, öntudatlanul, maga sem tudja, miért. Miközben a lehetetlen nevű írót keresi, Párizsban, majd London utcáin bolyongva a személyisége lassan darabokra hullik és maga sem tudja, mi a valóság és a fikció körülötte.

Iszonyatosan depresszív regény, legalábbis nekem az volt. Mély szomorúság üli meg, mint a cigarettafüst állott, reménytelen, nikotinsárga szaga a Joe által bejárt nyomorúságos kocsmákat. Szép lenne azt gondolni, hogy ez tényleg egy noiros hangulatú, alternatív történelmi regény, de "Mike Longshott" könyvének a regénybe ékelődő fejezetei és a Kísértethistóriák című fejezet kegyetlenül fejbe kólintja az embert és megmutatja, hogy amit olvasunk, a valóságnak egy olyan része, amelyet nem lehet sci-fi köntösbe bújtatni. A fekete cipők mindenkinek a nyomában vannak. Igen, a jelek megmaradnak... de az emberi felejtés nagyon is létezik, hiszen hogy a fenébe követheti el az emberiség újra és újra ugyanazokat a hibákat? Miért nem látják, hogy ugyanaz a minta ismétlődik, újra meg újra? Ugyanazt a véres körforgást járjuk, soha el nem fáradó lábakkal, ugyanazt a haláltáncot.

Ezzel együtt úgy érzem, a posztmodern irodalom nem nekem való. Nemcsak azért, mert fáj, hanem azért is, mert elég a saját gondolataimban azokat érezni, amiket Joe maga is megfogalmaz, néhányszor úgy éreztem, a saját érzéseim vannak leírva a regényben. És ha negatív, fájdalmas gondolatokról van szó, nem szeretem, ha a képembe vágják őket. Auster is ezért kapott csak négy csillagot, nagyon is érzem, mennyire törékeny az "én" meghatározott fogalma, nem szükséges mutogatni ezt nekem, köszönöm.

Jó könyv? Valószínűleg? Tetszett? Nos... so-so. Van a falhoz vágásnak egy pontja, amikor több a fájdalom, mint az ámulat. De a gyönyörű leírások és szinte költői fordulatok sokban kárpótoltak. Például ez:

"A csatorna túloldalán pipacsok nyíltak, a vízen túl, a francia tájban, amelyen nem is olyan régen utazott keresztül; elképzelte a pipacsmezőt, amely ott nő, ahol egykor emberek mezejét vetették el és aratták le. A vonat felgyorsult, de Joe harca az üveghez tapadva maradt, és kinézett, túl a szelíd, holdsütötte angol tájon, melyet ezüst eső permetezett, és akárha finom köd fátyolán át, végtelenül nyíló, vörös virágokat látott a néma világban."

Eredeti cím: Osama
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Kleinheincz Csilla
Ár: 2790 Ft

Nekem kell egy dodó

Eme post részben a sorozat folytatása feletti örömködés miatt kerül ki ide. Ha kíváncsi vagyok a kommentekre, a régi bejegyzést lásd itt.

***

"- Véletlenül össze kell találkoznom vele. Erre fog jönni a réteken át. Rendezett a külsőm?Megigazítottam a nyakkendőjét, majd elégedetten bólintottam.
- Maga szerint szemrevaló férfi vagyok? - tette fel a meghökkentő kérdést Rochester.
- Nem - válaszoltam maradéktalan őszinteséggel
- Az ördögbe - fortyant fel Rochester. - Menjen hát! Majd később beszélünk."

Jasper Fforde: A Jane Eyre eset
Értékelés: 5** kézirat az 5-ből
Kedvenc karakter: Bökő:D, Thursday

Az 1980-as években járunk, helyszín Anglia. Több, mint 100 éve tart a krími háború, az országon afféle rejtett zsarnokként élősködik a Góliát Konszern (mely talpra állította az országot a gazdasági válságot követően), a szervezett bűnözés betört az irodalom világába, a könyvek, írók, művészet jegyében történő összeütközések, utcai harcok mindennaposak. A zseniális, démoni képességekkel rendelkező bűnöző, Acheron Hades eltulajdonítja Charles Dickens Martin Chuzzlevit című művének kéziratos változatát, ám ez csak az előszobája egy sokkal nagyobb hordejű bűncselekményének....

Be kell vallanom, amikor először találkoztam a regénnyel, nem szavaztam neki valami sok bizalmat; mostanában annyira ellepték a piacot a különféle (és valljuk be: silány) kódok, kulcsok, rejtélyek, titkok és esetek, hogy mi, ennek az izének az áldozatai:D nem győztük nézni, mennyi bőrt lehet lehúzni a témáról. És még az "angolkisasszonyok" - Austen, Brontë-nővérek - is divatba jöttek. Csoda-e, hogy gyanakvó és bizalmatlan voltam? Nem. De hibának attól még hiba volt.

Kezdjük ott, hogy ez a könyv nagyon furi. Félre ne értsetek, piszok módon jó, csak olyan... szokatlan. Asszem, bátran kijelenthetjük, hogy ilyen jellegű művel a közelmúltban - s talán a közeljövőben sem - nemigen találkozhatunk. Megidézni és felhasználni az irodalom egy kultikus nőalakját és regényét, orosz rulett a köbön. Fforde sokat kockáztatott - de nagyon sokat nyert. Létrehozott egy olyan egyedi hangulatú és cselekményű regényt, amitől az embernek ketté áll a füle! A nyálam csorgott ettől a sok irodalmi utalástól, ettől a sok szép beszélő és beszédes névtől pedig valósággal lábremegést kaptam.

És ez a műfajmix!!! A vámpíroktól kezdve Jane Eyre Mr. Rochesterjéig holmi különleges kukacokig minden van benne. Valami hihetetlen. És a főhős, Thursday Next, egyszerűen külön szám a sok, eleve különleges karakter között. Thursday kemény nő, megjárta a háborút, mégis sikerült megőriznie az emberi arcát, és sírni sem szégyell (de csak ha egyedül van). Fasza csaj.
És ha még ül valaki a monitor előtt és nem éppen vágtat könyvesbolt iránt: természetesen az se semmi, ami világot J.P. kitalált és felépített a történetében. Az külön tetszett, hogy minden fejezetet egy-egy idézet nyit különféle kitalált művekből és irományokból kiragadva.

Viszont egy figyelmeztetés: ezt a könyvet úgy kell olvasni, hogy az ember lánya/fia leül, és olvas, mint akit odaragasztottak. Nem úgy, hogy tízpercenként felállunk és ide-oda kapkodunk, mert akkor oda a varázsa, higgyétek el nekem. Ugyanis én is így olvastam a könyvet, és volt olyan, hogy amikor folytattam az olvasást, újra olvastam néhány bekezdést, hogy visszarázódjak a történet világába.

Ui.: Ilyen borító is van:)

Eredeti cím: The Eyre Affair

Sorozat: Thursday Next 1.
Kiadó. Láva

Kiadás éve: 2008
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Ár: 2980 Ft

Az író honlapja