Az elveszett és meglett novellák

"Ribero Silva, a tenorista kivívta magának azt az előjogot, hogy szabadon gyakorolhatott a hajnali órákban, és a rómaiak nem zúgolódtak rajta. Hatkor kelt, belemerült a kád egészségesen jéghideg vizébe, aztán megfésülte mefisztói szemöldökét és szakállát, felvette skót kockás köntösét, nyakába kötötte kínai selyemsálját, magára locsolta egyéni illatú kölnijét, majd testestől-lelkestől átadta magát az éneklésnek. Kitárta a szobája ablakát, télen még a csillagok alatt, és bemelegítésül valamelyik szerelmes nagyária leső sorait intonálta, egyre hangosabban, míg végül teljes hangerővel rázendített. Ekkor jött a nagy esemény, melyre mindnyájan vártunk: mikor Ribero Silva kivágta a magas cét, a Villa Borghese oroszlánja akkorát ordított vissza neki, hogy a föld is beleremegett."

Gabriel García Márquez: Tizenkét vándor novella

A szerzőtől olvasott két legutóbbi kötet (vagy inkább három...) eléggé elvette a kedvem az életmű folytatásától és már belenyugodtam, hogy nekem Márqueztől a Száz év magány és a Szerelem a kolera idején lesz az etalon, de ezeknek az igényes kis újdonságoknak, amellyel a Magvető örvendeztette meg az olvasókat, nem tudtam ellenállni, ráadásul kedvesen megkaptam ajándékba, muszáj volt hát elolvasni.

A fent említett két művet nem taszította le a trónról, de meglepően tetszettek ezek a kalandos életű novellák, amelyek tizennyolc év alatt születtek meg és csak akasztott emberek nem voltak; némelyik történet tárcaként, másik forgatókönyvként indult, de olyan is akad, amelyet Márquez egy interjúban mesél el, a barátja leírja, ő pedig ezt dolgozza át. Az ötletek egy iskolásfüzetben hányódtak évekig és Márquez, bár nyugtázta a meglétét, különösebben nem mutatott irántuk érdeklődést. Naná, hogy amikor a füzetnek lába kélt, egyből rém érdekes lett. A majdani novellák további sorsa is kalandos, jó volt olvasni a kis bevezetőt, de minden életerőm is elhagyott, amikor belegondoltam, mennyi melóval járt ezeket megírni.

A novellák egy-egy városhoz kötődnek; gondolom, mindenki találkozott már azzal az érzéssel, amikor az édes nosztalgia összeütközik a valósággal és ezer darabra törik. Az érzés, amelyet ott, akkor rögzített az emlékezet, és keserű szájízzel fedezzük fel, hogy elmúlt, nem ismételhető meg, nem hozható vissza; hogy semmi nem lesz már többé olyan, mert a világ (és benne mi is) változik.

Abból a szempontból is érdekesek ezek az írások, hogy a laza városos tematikán kívül más nem fűzi össze őket; vannak jellegzetesen márquezi témák-stílusok, pl. A szentet le sem tagadhatná, de a Rémtörténetet vagy a María dos Prazerest se nehéz az íróhoz kötni.

Vannak itt azonban érdekességek; ezek az írások olyan szürreális-bizarr valamik, amelyeket általában nem szeretek olvasni, mert kényelmetlenül érzem magam közben (azaz hatnak), az egzisztenciális szorongás összes válfaját sikerül közben produkálnom. Ld.: ártatlan, épelméjű ember bolondokházába kerül, és amikor az embert megsorozzák némi jeges vízzel, pont úgy dadog és őrjöng, mint egy valódi elmebeteg. Ismerős, ugye? Persze, sok ilyenről olvashattunk már. Na, micsoda szerencse, hogy Márquez is bemutatja a saját példányát, és még egy rendszertelenül etetett macska is van benne, tiszta horror volt a számomra a "Csak azért jöttem, hogy telefonáljak". A költői című Véred nyoma a havon ennek a testvére, szintén a valóság feletti kontroll elvesztése a témája. A Tizenhét megmérgezett angol is bizarr történet, egy zárvány az élet szövetében, amelybe jobb nem belegondolni.

A kafkai hangulatú novellák iránti zsigeri előítéleteimet leszámítva mindegyik írást szerettem olvasni - ugyan baromi sokáig tartott egy helyre terelni ezeket a vándorló novellákat, de megérte dolgozni velük.:) Talán a Csipkerózsika a repülőgépen az egyetlen, ami kissé kilóg a sorból (nekem), de a többibe ha akarnék, se tudnék belekötni - és ugyan miért akarnék?

Eredeti cím: Doce cuentos peregrinos

Kiadó: Magvető

Kiadás éve: 2016

Fordította: Egry Katalin, Scholz László, Székács Vera, Szőnyi Ferenc

Ár: 3290 Ft

Szép új Márquezek

Kakaskodó meglepetéssel tölt el a tény, hogy még egy magamfajta mániákust is érhet meglepetés, ha beszédeleg egy könyvesboltba.

 

Olyan szépek, hogy majdnem elkéstem miattuk egy könyvvételről.

Ui.: Ma akartam venni egy Marinát a Libriben (itt is elfogyott), és lófrálás közben szemtanúja lehettem az ajándékvásárlás szent folyamatának; egy idősebb nő tétován lóbálta a kezében a Maya naplóját, a csüggedten ücsörgő lányától várva tanácsot: - Ezt néztem ki neki, de nem tudom, mi van benne...
Szörnyű lehet az az érzés, hogy ott állsz a milliónyi könyv előtt, és nem tudod, mi micsoda. Néhányszor elképzeltem a következő életemet, amiben egy könyvesbolt és a könyvek teljesen közömbös tényezők, ja, könyvek, semmi különös. Borzasztó volt.

Sokan egy kupacban

Akadt az elmúlt hónapban pár könyv, amin jóformán végigrohantam, annyira ízlett, és olyan is, ami nem lett a szívem csücske - egyik kategóriáról sincs kedvem hosszan értekezni.

Marilynne Robinson: Gilead
Ennél a könyvnél valószínűleg tényleg én vagyok az egyetlen, akinek nem tetszett. Nem, ez nem igaz, ez egy szuper kis könyv, de az idős, szívbeteg lelkész, John Ames gondolkodásmódja olyan távol áll tőlem, mint Mak... hagyjuk már Makót, mint a tőkésréce a dinoszaurusztól. Nagyon komor, családi titkokkal terhelt regényre számítottam a baljós hangzású cím - csak a szó dallamát tudom kárhoztatni, valamiért vészjóslónak találom - alapján, ehhez képest már-már derűs a hangvétele, némi szomorkás vágyódással és olyan keresztényi, szelíd alázatossággal, amit képtelen voltam átérezni. Lehet, hogy a Housekeeping, a Gilead anya-lánya párja közelebb hozta volna hozzám a szerzőt, de annak a magyar kiadása még várat magára.

Gabriel García Márquez: Baljós óra
Ahogy a júliusi zárásban említettem, sajnos az első hármas óta nem sikerült újabb rajongás-alapanyagot találnom a márquezi életműben, de kitartóan próbálkozom. A három elbeszélés közül még a Söpredék tetszett a legjobban, Az ezredes úrnak nincs, aki írjon nagyon nyomasztó volt, és még a csattanós befejező mondat sem oszlatta el a komor hangulatot, a Baljós óra pedig inkább a terrorról szólt, hőség és sziromhullató mandulafák ide vagy oda. Hiányzott belőlük a varázs, ill. csupán foltokban bukkant fel, és nem tudta ellenhangsúlyozni a fenyegetettség érzését, a nyomort és az elnyomást.

Gerald Durrell: Istenek kertje
Ha Durrell annyit ír, hogy a tenger vakító kék színben pompázott Korfu körül és kabócák ciripeltek az olajfaligetekben, érzem, hogy minden megfeszített izmom ellazul és kellemes bágyadtság telepszik rám. Négyszer annyi korfui kalandot képes lennék zsinórban elfogyasztani, mint amennyit írt, még azt se bánom, hogy annyi ízeltlábú, rovar és hidegvérű dög horrorisztikus ki-eszi-meg-hamarabb-a-másikat csatáját részletezi nagy-nagy szeretettel. Abszolút kabátkönyv a Korfu-trilógia, szinte bántam, hogy nem vittem magammal a nyaralásra az első és a második részt, hogy harmadjára is beléjük feledkezzek.
(Azt hozzá kell tennem, hogy vannak jelei, hogy Korfut én korántsem találtam volna akkora édenkertnek. A görögök borzalmasan bántak a házi-és haszonállataikkal, legalábbis az egyik szereplő véleménye szerint. A tengődő kóbor macskákba egész biztosan belebetegedtem volna.)

Magány

"A kislány iránt érzett gyűlöletük java része annak szólt, amit a kislányban egymásból láttak."

Gabriel García Márquez: A szerelemről és más démonokról


Hogy kell azt szépen, mégis határozottan leírni, ha egy Márquez-regény nem tetszik?
...
...
Mindegy, gyorsan túl leszek rajta, és imádkozom a kedvezőbb folytatásért. Nekem valami hiányzott ebből a regényből - vagy csak az volt a baj, hogy túl rövid? -, a mágikusság, a Szerelem a kolera idején kedélyessége, a Száz év magány hömpölygő áradata, de az a valószínűbb, hogy rossz passzban voltam. Csak néhány elcseszett figurát láttam, akik gyötrelmes úton a biztos halálba küldenek egy kislányt, akinek a rabszolgák között jobb sorsa volt, mint a szülei házában. Hátborzongató, hogy az emberek hogyan képesek tönkretenni egymást, mire képes az emberi gyengeség és az elvakultság. A képzelt szeretet veszélyesebb, mint a gyűlölet.
Érdekes, hogyan látja Márquez a szerelmet; általában végzetes, pusztító és képtelenség erőt venni rajta - eluralkodik az áldozatain, akik úgy táncolnak, ahogy ő fütyül, a végkimerülésig, a halálig. Delaura atya, a kislány lelkének megmentéséért felelős pap tényleg úgy viselkedik, mint akit démon szállt meg; mivel ismeretlen előtte a szerelem és annak kínpoklos futótüze, keservesen próbál úrrá lenni vágyain a maga szerény eszközeivel - imádkozás, korbácsolás -, majd megadja magát a végzetének.
A főszereplő kislányt, a tizenkét éves Sierva Maríát viszont nem szállta meg egy aprócska démon se, de ugye a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Miután ez a szerencsétlen épségben túléli egy veszett kutya harapását, anyja és apja kis késéssel nekiállnak szülőkként viselkedni. Mivel fogalmuk sincs, mi ennek a módja, mindenféle iszonyatos kúrának vetik alá, hogy "meggyógyuljon" - szerintem tudat alatt meg akarják ölni -, de mivel a füvek, varázsitalok, tapaszok, piócák hatásától Sierva María (teljes nevén Sierva María de Todos los Angeles - Minden Angyalok Szolgája María) sikoltozik és fetreng kínjában, a babonás, rosszindulatú népség kitalálja, hogy megszállta az ördög.

A márquezi varázs nélkül nem tudtam mit kezdeni ezzel a nagyfokú emberi ostobasággal. Nemcsak a márki és a felesége idióta, hanem Delaura, a püspök, az apátnő is az - az egyházi kisded hatalmasságokat hidegen hagyja Sierva María sorsa, egyetlen vágyuk, hogy ne az ő nyakukon legyen, és mindketten igyekeznek ellenségük nyakába hajítani ezt a vélt időzített bombát, aki csak egy zavarodott, rettegő gyerek. Sierva María két világ között rekedt - nem márkilány és nem rabszolga, nem fehér és nem kreol, nem keresztény és nem afrikai istenek híve, nem kislány és nem nő, nem árva és nem élő szülők gyermeke. Nekem ez a regény a kitaszítottságról, az intoleranciáról és a gyűlöletről szólt.

Eredeti cím:  Del amor y otros demonios
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1995
Fordította: Székács Vera
Ár: 2490 Ft

Képzeletbeli valóság

"Ilyen volt hát a gonosz Blacamán, mert a jó én vagyok. El tudta hitetni egy csillagásszal, hogy február hava nem más, mint egy csorda láthatatlan elefánt, de amikor a jó szerencse elpártolt tőle, szíve megkérgesedett. Sikereinek tetőpontján alkirályokat balzsamozott, és úgy mondják, olyan tekintélyt parancsoló arcokat tudott formálni, hogy az uralkodók még évekig kormányozták az országot, jobban, mint életükben, s amíg Blacamán vissza nem állította halotti vonásaikat, senki sem merte eltemetni őket; de a tekintélye megrendült, amikor kitalált egy soha véget nem érő sakkot, amely az őrületbe kergetett egy káplánt, s két előkelőség öngyilkosságának is okozója lett, ezért süllyedt álomfejtőből születésnapi hipnotizőrré, ezért nem húzott többé szuggesztióval fogat, hanem közönséges vásári kuruzslóvá lett, és egyáltalán olyanná, amilyen akkor volt, amikor megismerkedtünk, úgyhogy még a kalózok is lenézték."

Gabriel García Márquez: A bölömbikák éjszakája

A nagy nyűglődés éjszakáján kezdtem el olvasni Márquez novelláskötetét, hogy aztán majdnem elhajítsam az első, címadó írás után. Azóta se tudom, hogy mit akart mondani vele a szerző - négy vak férfiról szól, akiknek bölömbikák vájták ki a szemét és néha beleütköznek ebbe-abba -, lehet, hogy van egy mély metaforikus jelentése, amit képtelen voltam felfedezni. Mindenesetre megbocsátom Márquez botlását, hogy nem nyűgözött le azonnal - ha jól emlékszem, az Utószóban Benczik Vilmos megemlíti, hogy ez volt az első novellája.

A második (Isabel monológja, miközben az esőt nézi Macondóban) előtt is kissé értetlenül álltam, aztán elfogadtam, hogy ez ilyen lesz; a helyszínek, az archetípusok, a motívumok ismerősek, de a szöveg stílusa nem az a tekergősen burjánzó, egzotikus esőerdői gyönyörűség, ami annyira imádatossá teszi nekem Márquez műveit - mondom nagyképűen, miközben ez csak a harmadik negyedik kötet, amit tőle olvasok.
A novellák nemcsak stílusukban különböznek a regényektől, hanem a témájukban is; sok esetben annyira elrugaszkodnak a valóságtól, hogy bizarrá válnak, és az eredmény vagy tetszetős lesz, vagy nem - mint A világ legszebb vízihullája és az Öregúr - hatalmas szárnyakkal. Utóbbit nem tudtam átérezni, sőt, undorodtam tőle, akárcsak a Jó Blacamán, a csodaszeresben olvasható kegyetlenkedésektől is.

"»Az egyetlen, amiben kételkedés nélkül hiszek, hogy a valóság nem ér véget a paradicsom áránál.«"

Ám az írások többsége tetszett, és a fel-felbukkanó ismerős elemek - a mandulafák, a hőség, a csendes derű, az annyira márquezes rózsaillatot hozó tenger stb. - olyan nosztalgiát idéztek fel bennem, hogy hazavágytam Macondóba, ami annyira földtől elrugaszkodott elképzelés, mint a kivájt szemű férfiak története. A kedvenceim A kísértethajó útja (amely spanyol eredetijében a hajó neve, a Halálcsillag magyarul szerepel), a Hihetetlen és szomorú történet az ártatlan Eréndiráról és lelketlen nagyanyjáról, a Mamá Grande temetése és a Baltazar csudálatos délutánja - mindegyik felvillant valamit a későbbi, jellemző stílusból, mondhatni, előfutára a Száz év magánynak.
Ui.: Észre sem vettem, hogy A kísértethajó egyetlen mondatból áll, annyira magával ragadott.

Eredeti cím:
Kiadó: Kozmosz Könyvek
Kiadás éve: 1977
Fordította: Benczik Vilmos, Csuday Csaba, Dely István, Litvai Nelli, Nagy Mátyás, Scholz László
Ár: pár száz forinttól elérhető (megérzésem szerint)

:'((

Gabriel José de la Concordia García Márquez

1927-2014

A szerelemről és más démonokról

"»Milyen szomorú, hogy van még olyan öngyilkosság, amit nem szerelemből követnek el.«"

Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején

Egy szál rózsával emlékezzen rám.

Márquez regényei olyanok nekem, mint egy-egy testre szabott ruha. Pontosan követik a testem - ill. a könyvek esetében az elmém  - kanyarulatait, megnyugtatóan elrejtik azt, ahol a harmónia megbomlik, kihangsúlyozzák azt, ami szép, egy kiegyensúlyozott képet alkotva, ami engem ábrázol. A Szerelem a kolera idején is ilyen. Hülyén hangzik, de mintha Márquez nekem írta volna, akárcsak a Száz év magányt. Példának okáért ott van a hömpölygés, más néven a kitérő. Ha Victor Hugo vagy Jókai csinálja, vagy idegbajos leszek, vagy álmos, esetleg rettenetesen unatkozom (de általában az összeset egyszerre művelem), de Márquez olyan stílussal műveli, hogy ötven oldalon keresztül is szívesen olvasnék a folyami hajózásról. Mintha olvasás közben végig szieztáznék; ebéd után vagyunk, a perzselő hőségtől megvédő hűvös házban, a kanapén vagy az ágyon végig nyúlva, és lecsukódó szemmel hallgatom a legújabb történetet, a legújabbat, a legősibb dologról: a szerelemről.
Alighanem ez a legrejtélyesebb valami a világon. Elvileg csak hormonokról meg ösztönökről van szó, és a mögöttes lelki okokat nagyon sokáig lehetne elemezgetni, de ez nem az a post lesz, továbbá nem is az én területem, szóval maradok a bűvös megközelítésnél.
A szerelemnek nagyon sokféle fajtája van. Előfordul, hogy úgy fejbe kólintja szerencsétlen áldozatát, hogy élete teljesen az élménye alá rendelődik. Mint "a baljós ábrázatú és vámpír-esernyős" Florentino Arizáé. Vegyes érzelmekkel viseltettem iránta, egyszerre találtam rokonszenvesnek és szánnivalónak ezt a szerencsétlen, drága embert, akit rozsdás vasláncként húz vissza képtelen, monumentális szerelme.
Van, hogy a szerelem később jön. Juvenal Urbino doktor egyáltalán nem szerelmes Fermina Dazába - megtetszik neki a lány büszkesége, nyakassága. Makacs, mint egy öszvér, mondja róla az apja, és igaza van. Fermina impulzív, karakán nő, olyan, aki, történjék bármi, uralja önmagát és az életét. Látszólag nem illik Urbino doktorhoz, és nemhogy nem szereti, annyira rühelli, hogy a szobavécé tartalmát a fejére akarja borítani! Mégis van közöttük valami, az érzelmek meg a fene tudja, minek az összhangja, ami miatt tökéletesen kiegészítik egymást, és kifelé akkor is harmonikus párosnak tűnnek, amikor válságban van a kapcsolatuk. Igazából egy kapcsolatnak, házasságnak a működéséhez több kell, pusztán a szerelem nem elég, és az ő esetükben megvan ez a plusz. Megvívják a saját kis harcaikat, és megtanulják, hogyan lehet együtt élni, mert a szerelem a legbonyolultabb és a legegyszerűbb dolog a világon.

"A spanyol uralom alóli felszabadulás, majd a rabszolgaság eltörlése meggyorsította a tisztes hanyatlást, amelybe Juvenal Urbino doktor beleszületett, és amelyben felnőtt. A hajdani nagy famíliák csöndben sorvadoztak ütött-kopott erődjeikben. A macskaköves utcák kaptatói fölött, melyek valaha a háborús időkben vagy a kalózok partraszállásakor oly nagy szolgálatot tettek, az erkélyekről gaz ömlött lefelé, de az épségben megőrzött házak meszelt falain is réseket ütött, és délután két órakor csak a szieszta félhomályából kiszűrődő bágyadt zongorahangok árulkodtak arról, hogy a falakon belül emberek élnek. Odabent, a tömjénillatú hálószobák hűvösébe visszavonult nők úgy óvták magukat a naptól, mint valami szégyenletes fertőzéstől, és még a hajnali misén is mantillával takarták el az arcukat. Lassú, nehéz szerelmeik voltak, amiket baljós jelek árnyékoltak be naponta, és végeérhetetlennek látszott az élet. Alkonyatkor, az átmenet nyomasztó pillanatában húsevő szúnyogok vihara szállt föl a mocsárból, és egy emberi ürülékszagot hozó langyos és bús fuvallat fölkavarta a lelkek mélyén a halál bizonyosságát."

Tetszett, hogy Márquezben volt elég merészség a humor ábrázolásához, akár Urbino doktor renitens papagájáról (aki tollatlanul, ám élve átvészeli a húsleveses fazekat, és a fán vigyorogva a liberális pártot élteti), akár a házaspár szappanos civakodásáról van szó. Az utóbbi - amikor egy apróság miatti incidens eget rengető veszekedéssé fajul - annyira tipikus, annyira életszerű intermezzo, hogy a könyv olvasása közben végig arra gondoltam, mennyire jól ismerik az embereket az írók, és milyen pontosan, mégsem unalmasan vagy laposan adják vissza az életünket. Én amúgy Ulickaja-hősnő lennék.

Szerettem ezt a könyvet, igaz, egy rövid időre félre kellett raknom, mert túlságosan "elteltem" vele. Kicsit kevesebbnek érzem, mint a Száz év magányt, nem az a tomboló, zseniális őrület, ami a Buendíák sajátja, de ez egyáltalán nem baj, mert ugyanolyan élő, csak más. Történet a szerelem sokféle arcáról, arról, hogy mit tehet velünk és hogyan változtatja meg az életünket, miközben egy kis téren a kavargó, sárga falevelek árnyékában nézzük a szerelmünket és a jázminillatú, langyos éjszakában hallgatjuk a hegedű magányos szerenádját.

Ui.: kevés köze van a történethez, de nem bírom magamban tartani, hogy nem olvasóként, hanem nőként agyf***t kaptam volna Juvenal Urbinótól. Tökéletes férfi volt, morgott, ha nem varrták fel az ingére a leesett gombot, folyamatosan háborgott, amiért a forró étellel megégette a száját (grrrr!!!!). Méghogy a kamillateának ablaküveg-íze van! Habozás nélkül az arcába löttyintettem volna és felordítok, hogy "Szarok én az ablaküvegre!" (Fermina Daza után szabadon.) Utálom ezt a hagyományos férfitípust, na.

Eredeti cím: El amor en los tiempos del cólera
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1996-tól 2011-ig bármelyik lehet
Fordította: Székács Vera
Ár: 2990 Ft

Angela Vicario elvesztett tisztessége

"Akkor mindketten nekiestek, és valósággal beleszögezték a kapuba: felváltva dolgoztak a kések, könnyedén, ők pedig egy fényes víztükör tetején lebegtek, mely a félelem túlsó oldalán fogadta őket. Meg se hallották, hogy az egész falu egy emberként kiabál, megrettenve a saját bűnétől. »Olyan érzés volt, mint amikor az ember egy lovon vágtat« - mondta Pablo Vicario a bírónak. De aztán egyszer csak mindketten ráébredtek a valóságra, mert már olyan fáradtak voltak; Santiago Nasar viszont csak nem akart összerogyni. »A fenébe is, öcskos - mondta nekem Pablo Vicario -, el se tudod képzelni, milyen nehéz megölni egy embert!«"

Gabriel García Márquez: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája
Értékelés: 5 cukornádpálinka az 5-ből
Kedvenc karakter: -


A Száz év magánnyal kitört rajtam a Márquez-elmebaj, és némi kitérő (Jessie Lamb testamentuma) után elolvastam az itthon található második, egyben utolsó kötetet a szerzőtől - de, amióta ezt elolvastam, Heloise megajándékozott a Baljós órával, ezúton is köszönöm neki. :)
Ez a picinység egészen más, mint Márquez alapműnek tartott regénye, és nemcsak a terjedelme miatt. Olyan, mint egy olvasmányos jegyzőkönyv, és voltaképpen az is - az elbeszélő, ha jól emlékszem, egy fiatal író gyűjti össze a kötetben található tényeket, a vallomásokat, a saját és mások megállapításait, hogy végre lezárhasson egy különös gyilkosságot - és rájöjjön arra, hogyan történhetett meg, és hogy "megpróbálja összerakni az emlékezet eltört tükrét".

Az eset azért furcsa (vagy azért tűnik furcsának), mert elkövetői nyíltan hangoztatják szándékukat: meg fogják ölni Santiago Nasart, mert a fiatal férfi - aki mindig fákkal álmodik, és az anyja rosszul értelmezi álmai jelentését - elvette a húguk, Angela tisztességét, legalábbis őt nevezi meg lánysága elrablójának.
Az egész esetben van valami groteszkül komikus. A faluban hajnali hat órára mindenki tudja, mire készül Pedro és Pablo Vicario, mégis, senki nem tesz semmit - valószínűleg azért, mert nem hiszik el. Talán azért sem, mert a fivérek, akik péntek óta nem aludtak, viszont egyfolytában ittak (mintha lehetséges lenne napokon keresztül ébren maradni, úgy, hogy az ember járni is tudjon, emellett állandóan piálni), nem tűnnek vérszomjas bosszúállóknak, ellenkezőleg - mintha azt akarnák, hogy állítsa meg őket valaki. De senki nem tesz semmit, a gépezet, kelletlen csikorgástól kísérve, életre kel, és a fivérek otrombán halálra szurkálják Santiago Nasart. Teljesen abszurd és lehetetlen, hogy egyedül ő nem tudja, mit terveznek ellene tenni, és senki nem tudja figyelmeztetni, az elöljáró pedig szólni akar a kapitánynak, de előtte még dominózik egyet. Santiago Nasar holttestét az elemi iskolában boncolják fel, több kárt okozva, mint a gyilkosai.

Hangulatában kicsit hasonlít a Száz év magányra, maga a gyilkosság is olyan, mintha a Buendíákkal történt volna meg és átfedések, utalások is vannak, például Pablo Vicario ötvös lesz, megjelenik az ezredes és Iguarán doktor.
Szerettem olvasni ezt a történetet, kicsit visszarepített Macondóba, ahová Heloise-nak és egy titokzatos ajándékozónak:P köszönhetően még kétszer visszatérhetek.

Eredeti cím: Crónica de una muerte anunciada
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1982
Fordította: Székács Vera
Ár: pár száz forinttól

A tükrök városa

"A téli estéken, mialatt a leves duruzsolva főtt a kemencében, sóvárogva gondolt a könyvesbolt fülledt melegére, a poros mandulafákon zizegő napfényre, a szieszták álmos csendjében felhangzó vonatfüttyre, mint ahogy Macondóban a kemencén duruzsoló téli levest, a kávéárus kiáltozását és a tavasz röpke pacsirtáit sóvárogta vissza. A két nosztalgia párhuzamos tükrei közt szédelegve, elvesztette csodálatos irrealitásérzékét, s végül mindannyiuknak azt tanácsolta, hogy hagyják ott Macondót, felejtsék el mindazt, amit a világról és az emberi szívről tanított nekik, szarjanak Horatiusra, és bárhová kerüljenek is, mindig jusson eszükbe, hogy a múlt hazugság, hogy az emlékezés nem ismer visszautat, hogy minden régi tavasz visszahozhatatlanul elveszett, s hogy végső soron a legőrjöngőbb és legmakacsabb szerelem sem egyéb, mint tűnő igazság."

Gabriel García Márquez: Száz év magány
Értékelés: 4.98 melankolikus kaméleon az 5-ből

A könyv az ágyammal szembeni polcon lakott. Egyszer csak elkezdett beszélni hozzám. Vonzott, mint a mágnes, mint egy Buendíát a tulajdon nagynénje. Addig csábítgatott, míg átköltözött az éjjeliszekrényem fiókjába. Tudtam, hogy amíg őt el nem olvasom, nem hagy Rushdie-hoz, Don Emmanuelhez és az Ezer éve itt vagyok c. könyvhöz nyúlnom.
Sokáig majrézott a fiókban, míg elérkezettnek láttam az időt, hogy nekilássak. Hiszen a világirodalom egyik legnagyobb műve, én meg komplexusok tárháza vagyok, és a mai napig kerülget valami szorongás, ha bálványozott könyvre támad gusztusom.

És akkor elkezdődött: "Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután..." 

Fúj a rózsafullasztó, mocsár-közvetítő, forró szél a sierra felől, fújja a száraz port Macondo, az illó valóság faluja felé, amelyet elkerül a halál és megül a hőség halálos csendje a szieszta idején. Menjünk fel ennek a házban a tornácára, arra, ni, amit begónia-páfrány-és majoránnacserepek díszítenek. A száguldozó vöröshangyákkal, a fát őrlő termeszekkel és a hangosan növekvő gazzal ne is törődjünk, lépjünk be a házba, csak bátran.
Itt lakik a Buendía család; a José Arcadiók, Aurelianók, Arcadiók, Aureliano Josék, néhányan "tagbaszakadtan, mint egy ló, barnán és szőrösen, mint egy indián". Hóbortos feltalálók, érzelmek nélküli forradalmárok, megközelíthetetlen merengők. A nők elveszik a férfiak eszét, holtan esnek össze az ablakuk alatt, éjszakákon át zokognak a kurvák ölében, vagy hátba lövik őket, amikor a fürdőbe akarnak hozzájuk bemászni a tetőn keresztül. Egy közös van bennük: árad belőlük a magány, a szerelem magánya, a hatalom magánya, az emlékek magánya. Két dolgot tudnak: elpusztulni éhen és szerelemben.
Ezek a Buendíák! Faggyúval bekent disznót kergetnek az ebédlőben, méteres árkot ásnak az udvaron kincset keresve, felforgatják az egész országot, expedíciót szerveznek, hajót, vasutat hoznak Macondóba,  pénzzel tapétázzák ki a házat, salakká változtatják az aranyat, szekrényekben bujkálnak, 72 bilit vásárolnak, száz meg száz idegen hoznak a házba, evőversenyt rendeznek, összetörik a bútorokat, ládaszám nyakalják a pezsgőt, egész nap szemfödelet szőnek vagy aranyhalacskákat faragnak, pergameneket bújnak, baracklekvárral bekenve szeretkeznek a tornácon. De valamennyiük arcán ott a magány himlője, az évszázados magány, mert egy sincs köztük, aki szerelemben született volna.

Macondóban az idő körbe forog. A Buendíák ugyanazt a táncot járják száz éven át, mert a név és a sors öröklődik. Száz év után azonban a tükrök városa szétszóródik a szélben, és kihull az emberek emlékezetéből, a Buendíákkal együtt, mert ami történt, öröktől fogva és mindörökké megismételhetetlen, mert a száz év magányra ítélt nemzetségnek nem adatik még egy esély a világon.

Olyan érzés volt ezt a könyvet olvasni, mintha én is Macondóban élnék, én is egy elátkozott Buendía lennék, nézem a négy éven át zuhogó esőt, bágyadtan tűröm, hogy az enyészet lassan elsorvassza a házat és engem. Éreztem a begóniák illatát, Ursula cukorállatkáinak szagát, ahogy a függőágyamban szunyókáltam.
Utólag visszatekintve, nem értem, miért félnek az emberek ennyire ettől a könyvtől - ez egy csodás regény, egy csodás mese, ami körül kedvem lenne lebontani az évtizedes kánoni magasztalás töviskerítését. És úgy en block szeretem a latin-amerikai irodalmat, bár a totális ismerettől még messze vagyok, de amit eddig olvastam, magával ragadott.

Az Utószóban Faulknerhez és Ginny nénihez hasonlítják a Száz év magányt, szóval mindenki szépen kigolyózza magának, hogy ha pl. szerette Virginia Woolfot, akkor Márquezt is szeretni fogja. Nekem Oates Bellefleurje jutott róla eszembe, a különös hangulat, a család és a különböző események miatt.
Egyébként Faulknertől csak a Rózsaszál Emily kisasszonynak c. novellát olvastam, az egyik kedvencem volt Kepes Könyvjelzőjéből, amelyben nincs hiány dél-amerikai írásokban - és még Ginny néni is van benne! Ajánlok mindenkit (meg magamat is, bár se dél-amerikai, se író nem vagyok, de a humorom, az nagyon rossz).

Ui.: hosszú évek után ez volt az első post, amit először papíron írtam meg, és meglepően könnyen ment.

Eredeti cím: Cien anos de soledad
Kiadó: Szépirodalmi
Kiadás éve: 1983
Fordította: Székács Vera
Ár: pár száz forinttól
Ím, itt egy családfa, ha valaki a nevektől fél