Ilyen volt az augusztus

 Tegye fel a kezét az a bátor ember, akinek nem jutott eszébe bekapcsolni a fűtést augusztus 30-án, mert én veszettül kacérkodom a gondolattal. Szerk.: elbuktam, a flörtölés beteljesedett.

(A rinocéroszbőrű pasik el ne kezdjenek csápolni, mert elmegyek az újpalotai boszorkányhoz és elintézem, hogy egy hónapig női testben éljenek.)

Egy darab könyv csúszott be augusztusra, mégpedig egy előrendelés:

Hogyhogy egy sorozat középső része? Mert csalfa módon ez fogyott el mindenhonnan, hamarosan követni fogja a két testvére, nehogy már meg őket ne lehessen kapni...

Egész jó könyveket olvastam augusztusban; a Gustav-szonáta meglepően kedvemre való volt, Ken Liu azt hozta, amit vártam, Maggie O'Farrell szintén nagyon meglepett, imádtam a könyvét. A Száz év magány újraolvasás volt, nem igazán változott róla a véleményem. A Tízezer ajtó lóg ki egy kicsit a sorból, nekem nem volt akkora élmény, de még belefér a kellemeske kategóriába.

A többiek augusztusa:

PuPilla - akinél szintén ment a fűtés

Dóri - aki nemcsak olvasott, hanem strandolt és kirándult is

Nita - aki Durrelléket követve Korfut (is) megjárta

Katacita - aki elengedte az olvasással kapcsolatos gátlásait, tapsot neki!

Ilweran nyári zárása - aki akkora harcban áll az írással, mint én...

Tizenhét találkozás

 

Maggie O'Farrell: Vagyok, vagyok, vagyok

Olyan, mintha egy másodpercre megállna az idő. A pillanat kimerevedik, a levegő benn akad és úgy érzem, a szívem is kihagy egy ütemet. Roppant klisés, de nekem (is) ilyen érzés volt az a pár, ritka eset, amikor azt hittem, hogy amikor az idő ismét mozgásba lendül, én már halott leszek. Az a semmivel össze nem téveszthető, mély bizonyosság beleivódik az emberbe, Maggie O'Farrell pedig az egészségesnél jóval többször élte át ezt a pillanatot - ha hinnék az ilyesmiben, azt mondanám, a családja hetedíziglen bűnhődik valami régi családi átok miatt, amit egy fekete szívű tündérkirálynő bocsátott rájuk.

O'Farrelltől már olvastam pár könyvet, az Utasítások hőhullám idejére és A köztünk lévő távolság nagyon tetszett, vagyis nem volt előttem ismeretlen az írónő stílusa, mégis letaglózóan tetszett ez a könyv - hülyén hangzik, de higgyétek el, hogy találó szóval jellemeztem; örömmel bújtam bele, le se akartam tenni; @Charbogardy_Jolán szavaival élve lehet, hogy ez lesz nekem a nyár örömolvasmánya, pedig a témája minden, csak nem vidám.

A történeteket olvasva olyan érzésünk támadhat, hoggy O'Farrell élete állandóan veszélyben forgott, aggasztónak soknak látom azokat a balszerencsésre forduló eseteket, amikor egy hajszálon múlt az élete; emellett figyelembe kell venni, hogy Maggie, túl a gyermekkori agyvelőgyulladás pokoli időszakán, ami az egész életét meghatározta, olyan, mintha szándékosan incselkedne a halállal, bár ő ezt egész másképp látja. Sokan úgy gondolják, iszonyúan sajnálatra méltó, ő azonban úgy gondolja, hogy szerencsés volt, hiszen a halálnak eddig, bármilyen szorgosan is próbálkozott, nem sikerült elragadnia.

De legalább azt a tanácsot megfogadta, hogy nem ül motorra.

Napok óta töröm rajta a fejem, hogy miért okozott akkora örömöt ennek a könyvnek az olvasása. Biztosan közrejátszik Gázsity Mila érzékeny fordítása, de ezen kívül?... Mert minden rettenetes viszontagság ellenére O'Farrell pozitívan áll az élethez, nem retteg egy szobába zárkózva? Mert nyíltan, kitárulkozva ír, amitől közelebb érezheti magához az olvasó? Mert úgy képes megjeleníteni ezeket a szörnyű dolgokat, hogy benne van a fájdalom, de a mérhetetlen élni és győzni akarás is? Vagy azért, mert egyszerűen szeretem a stílusát? Valószínűleg mindez együtt.

A két legnehezebb történet a kötet végére került, az agyvelőgyulladását bemutató Cerebellumnál a roszullét kerülgetett, de A lányom se könnyebben emészthető, ami a középső gyereke allergiáját mutatja be; annyira súlyos túlérzékenységgel bír, hogy a lány attól is halált okozó sokkot kaphat, ha valaki mogyorós szendvicset eszik mellette.

Ezt átélve ki nem érezné azt, hogy az univerzum tényleg összeesküdött ellene?

Ha ezt a két novellát elsőként kell olvasnom, nem biztos, hogy lett volna erőm végigolvasni a könyvet - és a sornak nincs vége: az egyik gyerekének agyhártyagyulladása volt, a másik majdnem belefulladt a Földközi-tengerbe. Érzitek már ti is a tündérkirálynő átkát? 

Megterhelő olvasmány, ugyanakkor mégis 200+ oldalon tudtam volna olvasni ezt az érzékeny, mégis pokolian erős nőnek a gondolatait.

Eredeti cím: I Am, I Am, I Am

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2018

Fordította: Gázsity Mila

Ár: 3500 Ft

Gustav-szonáta

 

Rose Tremain: Gustav-szonáta

Azt hiszem, Rose Tremainre lehet azt mondani, hogy szépen ír. Nem tudom pontosan meghatározni, miből ered ez a benyomásom, de úgy képes megjeleníteni a nyomorúságos, a történelem csapásait elszenvedő emberek hányatott sorsát, hogy pár aprósággal felvillantja az élet szépségét, mint amikor a töredezett beton csúf résein vadvirágok nyújtozkodnak a nap felé.

Akárcsak a Színaranynak, a Gustav-szonátának is nehezen álltam neki, mert tudtam, hogy szépség ide vagy oda, ez bizony fájni fog, és nem a nyers brutalitás útján, hanem a csendes, apró szilánkként lüktető fájdalommal, amint az ember egész életében a lelkében hordoz - a végtelen perverzióm bizonyítéka, hogy megnyugvással tölt el, más ember is cipeli magával a maga fájdalomszilánkjait; egy ki nem mondott szó, egy elszalasztott lehetőség, egy érintés, amiben akkor úgy tűnik, az egész élet értelmet nyer.

Mennyi fájdalom a hiábavalóságért.

Gustav Perle tényleg olyan, mint egy kókusz (vagy mint egy gyöngykagyló, ha az úr nevéből akarunk kiindulni) - a jelentéktelen, kemény külső izgalmas belsőt takar. Döbbenetes méltósággal viseli az őt ért fájdalmakat és szinte félelemkeltő az a humánus szeretet, amit az erre képtelen anyja, Emilie iránt érez.

Persze szegény Emilie sem véletlenül olyan, amilyen. Bármennyire is csábító mindenért őt hibáztatni, a valóság sosem olyen egyszerű és mindenki tudja, hogy balgaság minden rosszért egyvalakit bűnbaknak kikiáltani. Emilie egyszerű lénye, amikor még fiatal volt és ártatlan, még nem mérgezte meg a csalódás toxikus fullánkja, csak a jó életre vágyott, amit számára a magazinok fényes, zizegő oldalán olvasott sztárhírek testesítettek meg. Vajon mi dönti el, ki milyen ember lesz - az Emilie bevallása szerint is borzalmas anyja vajon benne miért nem úgy hagyott nyomot, hogy ne az élet felszínén, hanem a mélyben kutasson? Lehet-e hibáztatni Emilie-t, amiért csak a saját gyarló kis szükségletei érdeklik, a muskátlik az erkélyen, a szép ruhák? Nekem nem megy, mert Emilie tudja, hogy sekélyes, hogy rajta kívül egy nagy világ létezik, aminek ő igen kevéssé a része és szenved ettől az állapottól, de nincs annyi ereje, hogy változtatni tudjon rajta - később pedig ennek a csírája is elvész.

Vele szemben a fia, Gustav egészen másképp formálódik az őt ért szenvedésekre; az irigység nem érinti, a keserűség nem emészti - lenyűgöz az a csendes erő, ami a lényéből árad, ahogy önsajnálat nélkül minden reggel felkel és teszi a dolgát, azaz gondoskodik mindenkiről. Milyen fájdalmas, küzdelmes az élete, mégis, az embert elönti valamiféle rejtett gyönyörűség, ahogy az utolsó oldalakat olvassa.

Hogy valami tárgyilagosat is írjak a könyvről: Svájcban játszódik, ahol - a hihetetlen nehézségek ellenére megőrzött politikai semlegesség ellenére - a második világháború megkövetelte a maga áldozatait és nemcsak dúsan zöldellő fű, bájosan bodorodó bárányfelhők léteznek, hanem lehangoló bérházak, nyomor, mindent felörlő üzemi munka, mint a világ bármely más országában. Mondhatni, a könyv egy olyan Svájcot mutat meg, amit kevesen ismernek, ami túlmutat a széles körben elterjedt sztereotípiákon - de a regény igazi erőssége a szereplők ábrázolása marad, valósággal tapicskoltam ezekben a precíz, színes, élő-lélegző jellemrajzokban.

Nem tudok róla többet írni, olvassa, akinek hajlama van rá.

Köszönet Szűr-Szabó Katalinnak a fordításért és a 21. Század Kiadónak az igényes kiadványért.

Eredeti cím: The Gustav Sonata

Sorozat: Kult Könyvek

Kiadás éve: 2017

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Ár: 3990 Ft

A júliusi zárás

 Vajon miért kezdjük mindig a havi összegző postokat az időjárással kapcsolatos konklúzióval? Mert soha nem bír ez a nyavalyás az emberileg kellemesnek tartott tűréshatáron belül maradni? Mert hiába havi tagolásúak, valamilyen szinten az évszakokhoz is kötődnek?

Franc tudja, hogy miért ellenállhatatlan ez a késztetés, de a többiek efölötti merengését kiegészíteném azzal, hogy utálom a rohadt szúnyogokat, amiért nem hagynak a hintaágyban heverészni.

Júliusban nem vettem könyvet, helyette az olvasásban jeleskedtem: 

Rebecca Wells könyvei, A vagány nők titkai és a Vagány nők klubja újraolvasások voltak, eszméletlenül jólesett az a bevackolódós déli hangulat, ami ezekből a könyvekből árad (igen, a szörnyű borítók ellenére). A Lányok és asszonyok aranykönyve meglepő módon szörnyen le tudott hangolni, akárcsak a Szép sötét Vanessám, bár ez az utóbbi esetében nem olyan szemöldökrángató hatású. Néha úgy éreztem, belebetegszem, ha tovább kell olvasnom.

Az Énekelek, s táncot jár a hegynek nagyon jót tett, hogy szabadság alatt olvastam és kellő lelkiállapotban tudtam befogadni, a Mítosz meg remek vízparton fetrengős, kikapcsoló olvasmány volt.

A többiek agyonvágó júliusa:

Dóri - aki a blog 12. szülinapját ünnepelhette (és szintén olvasott Irene Solàt)

Nita - aki fittyet hány a hőségre és kipréseli a nyárból a maximumot

PuPilla - akinek szintén 12 éves lett a blogja

Ui.: Ja, júliusban az én blogom és szerény személyem is szülinapozott. Ha jól emlékszem, a blog 15 éves lett, én sokkal több, a pontos adat nem publikus.:P Sajnos már nem vagyok olyan aktív, mint régebben, az olvasás sem tölt be annyira központi szerepet az életemben, de mindkét hobbi rengeteg demotiváló időszakot élt már túl és remélem, hogy ez így is marad.

Úgy tűnik, valamikor réges-régen voltak semmittevős nyaraink, amikor volt idő olyan szeszélyekkel foglalkozni, mint a blogindítás.:D