Tizenhét találkozás

 

Maggie O'Farrell: Vagyok, vagyok, vagyok

Olyan, mintha egy másodpercre megállna az idő. A pillanat kimerevedik, a levegő benn akad és úgy érzem, a szívem is kihagy egy ütemet. Roppant klisés, de nekem (is) ilyen érzés volt az a pár, ritka eset, amikor azt hittem, hogy amikor az idő ismét mozgásba lendül, én már halott leszek. Az a semmivel össze nem téveszthető, mély bizonyosság beleivódik az emberbe, Maggie O'Farrell pedig az egészségesnél jóval többször élte át ezt a pillanatot - ha hinnék az ilyesmiben, azt mondanám, a családja hetedíziglen bűnhődik valami régi családi átok miatt, amit egy fekete szívű tündérkirálynő bocsátott rájuk.

O'Farrelltől már olvastam pár könyvet, az Utasítások hőhullám idejére és A köztünk lévő távolság nagyon tetszett, vagyis nem volt előttem ismeretlen az írónő stílusa, mégis letaglózóan tetszett ez a könyv - hülyén hangzik, de higgyétek el, hogy találó szóval jellemeztem; örömmel bújtam bele, le se akartam tenni; @Charbogardy_Jolán szavaival élve lehet, hogy ez lesz nekem a nyár örömolvasmánya, pedig a témája minden, csak nem vidám.

A történeteket olvasva olyan érzésünk támadhat, hoggy O'Farrell élete állandóan veszélyben forgott, aggasztónak soknak látom azokat a balszerencsésre forduló eseteket, amikor egy hajszálon múlt az élete; emellett figyelembe kell venni, hogy Maggie, túl a gyermekkori agyvelőgyulladás pokoli időszakán, ami az egész életét meghatározta, olyan, mintha szándékosan incselkedne a halállal, bár ő ezt egész másképp látja. Sokan úgy gondolják, iszonyúan sajnálatra méltó, ő azonban úgy gondolja, hogy szerencsés volt, hiszen a halálnak eddig, bármilyen szorgosan is próbálkozott, nem sikerült elragadnia.

De legalább azt a tanácsot megfogadta, hogy nem ül motorra.

Napok óta töröm rajta a fejem, hogy miért okozott akkora örömöt ennek a könyvnek az olvasása. Biztosan közrejátszik Gázsity Mila érzékeny fordítása, de ezen kívül?... Mert minden rettenetes viszontagság ellenére O'Farrell pozitívan áll az élethez, nem retteg egy szobába zárkózva? Mert nyíltan, kitárulkozva ír, amitől közelebb érezheti magához az olvasó? Mert úgy képes megjeleníteni ezeket a szörnyű dolgokat, hogy benne van a fájdalom, de a mérhetetlen élni és győzni akarás is? Vagy azért, mert egyszerűen szeretem a stílusát? Valószínűleg mindez együtt.

A két legnehezebb történet a kötet végére került, az agyvelőgyulladását bemutató Cerebellumnál a roszullét kerülgetett, de A lányom se könnyebben emészthető, ami a középső gyereke allergiáját mutatja be; annyira súlyos túlérzékenységgel bír, hogy a lány attól is halált okozó sokkot kaphat, ha valaki mogyorós szendvicset eszik mellette.

Ezt átélve ki nem érezné azt, hogy az univerzum tényleg összeesküdött ellene?

Ha ezt a két novellát elsőként kell olvasnom, nem biztos, hogy lett volna erőm végigolvasni a könyvet - és a sornak nincs vége: az egyik gyerekének agyhártyagyulladása volt, a másik majdnem belefulladt a Földközi-tengerbe. Érzitek már ti is a tündérkirálynő átkát? 

Megterhelő olvasmány, ugyanakkor mégis 200+ oldalon tudtam volna olvasni ezt az érzékeny, mégis pokolian erős nőnek a gondolatait.

Eredeti cím: I Am, I Am, I Am

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2018

Fordította: Gázsity Mila

Ár: 3500 Ft

Fény a sötétségben

"Az ágyban ülök egy különös szobában. A falakat harsogó virágmintás tapéta fedi - rózsaszín rózsák csokrai krémszínű háttér előtt. Az ágyam egyszemélyes; végigfuttatom rajta a tekintetem az ágyvégig, ahol az ablakon keresztül ködös, skót tájat pillantok meg - egy kert kis szegletét, melyet narancsszínű sáfrányfű szegélyez, és durván faragott kőfal vesz körül, a falon túl pedig szürkés-lilás hangás puszta, melyre fehér párafátyol borul.

A szobában régi bútorok, dohos ágynemű, ágy eső, kopott szőnyeg, rongyosra olvasott detektívregények és por szaga. Olyan hely szaga ez, amelyet állandóan nem laknak, de megvan benne minden, ami az átmeneti boldogsághoz szükséges."

Anna Lyndsey: Lány a sötétben

Mind a fényérzékenységhez, mind a szeborreához van közöm, de a könyv szerzőjéhez képest olcsón megúsztam. Nagyon olcsón.

Anna Lindsey köztisztviselő egy szokásos, dolgos munkanapon rémülten veszi észre, hogy a mesterséges fény (számítógép monitorja, neoncsövek) hatására lángol az arcbőre és piros foltok ütköznek ki rajta. Az óvintézkedések, kezelések ellenére az érzékenység fokozódik, már a természetes fény is irritációt vált ki belőle, és már nemcsak az arcán, de a testén is, bár látható gyulladás nélkül. A vizsgálatok megállapítják, hogy nem porfíriában szenved, de a tudomány itt megáll - egyrészt Anna annyira rosszul van, hogy képtelen elhagyni a lakását, másrészt a fényérzékenység eme fajtájára még nem találtak meg az általános (vagy bármilyen) gyógymódot. Így Anna azt teszi, amit minden elkeseredett beteg ember - kísérletezik magán, a reakcióiról naplót vezet és próbál épelméjű maradni, miközben a napjai nagy részét egy teljesen (védőfóliával, sötétítő függönyökkel) elsötétített szobában tölti, hangoskönyveket hallgatva és szójátékokat kitalálva.

Annak ellenére, hogy a megjelenése óta kíváncsi voltam a könyvre, volt bennem némi rosszmájú feltételezés az esetleges szenzációhajhász volta miatt - de, mit tagadjam, engem is ez a furcsa kórság indikált az olvasásra. Milyen pontosan ez a betegség? Hogyan éli meg az elszenvedője? Gyógyítható? Mondjuk, ha a betegség szokatlan voltára építene a könyv, vagy épített volna a kiadó, nem egy lenne a több száz másik kiadvány között, hanem ő is ott díszelegne a kigyúrt fickók összetett lelkivilágát magasztaló reklámok mellett. De erről szó sincs - se a reklámról, se a szenzációhajhászásról, ez a könyv csak pár fejezet az álnéven író Anna szokatlan életéről.

Nem összefüggő történetet olvashatunk; a fejezetek a betegségre, Anna gondolataira, a különféle játékokra, álmokra, a telefonbarátokkal folytatott beszélgetésekre tagolódnak, bár a gyógyulás-visszaesés szakaszairól kronológiai sorrendben ír. A stílusán érződik, hogy egy hétköznapi, írásban kevéssé jártas emberről van szó, a többi szereplő ábrázolása meglehetősen sematikus - az előszóban olvashatjuk, hogy a szerző megváltoztatta a neveket és a főbb tulajdonságokat,lehet, hogy ez az oka -, főleg Anna kedveséé, Pete-é - róla szívesen olvastam volna többet, hogyan éli meg ezt a furcsa élethelyzetet, nem esik-e néha kétségbe, miközben Anna folyamatosan gyötrődik, nem kellene-e elhagynia a férfit, hogy legalább az egyikük normális életet élhessen. Néha felbukkan egy-két szép kép, főleg a természetről, amelyek üdítően árnyalják a  szöveg milyenségét.

Most is úgy jártam, hogy hiába vágytam könnyű olvasmányra, a tartalom miatt nem nagyon sikerült. Gyorsan lehet vele haladni, de olvasás közben elnehezedett a szívem. Rendkívül sok borzasztó betegség van a világon, de olyan kegyetlen dolog, amikor valaki meg van fosztva a napfénytől, és diadalként kell elkönyvelnie, hogy szürkület után kimehet a kertbe, hogy beszívja a világ illatát, vagy annyira el tudja viselni a fényt, hogy felmosson a fürdőszobában.

Hogy meggyógyul-e Anna? Akárcsak őt, minket is megrontott a művészet narratív struktúrája - megvolt a bonyodalom, várjuk a megoldást, a megnyugvást adó befejezést. Hogy az élet legalább néha részt vesz a fair playben, és nem azt válaszolja a "Miért éppen én?" kérdésre, hogy "Csak." Gondoltam rá, hogy elmondom, de akkor hol lenne az izgalom... annyit viszont elárulok, hogy ugyan a szerelem sok mindenre gyógyír, de a puszik nem varázsolnak 50 faktoros fényvédelmet a bőrünkre. Muszáj volt a borítóra írni azt a nyálas mondatot?

A könyvet Nitától kaptam kölcsön, de ez nem befolyásolta a könyvről alkotott véleményemet.

Eredeti cím: Girl in the Dark

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2015

Fordította: Farkas Krisztina

Ár: 3490 Ft 

"A gyönyör hiányának írója"

"»Az író feladata nem annyira az, hogy megoldja a kérdést, hanem hogy feltegye a kérdést. De kell lennie feltett kérdésnek. Nekem úgy tetszik, hogy ez nagyon jó választóvonal az igaz és a hamis író között.«"

Katherine Mansfield Beauchamp

Olyan szép, hogy nem bírtam ellenállni neki
Forrás

Eme fenséges bejegyzésben ömlesztve írok Mohay Béla: Katherine Mansfield világa c. életrajzi kötetéről és Mansfield: Elbeszélések azon novelláiról, amelyek az Egy csésze teában nem szerepelnek, mert a drága Katherine megérdemli.

A "miért is ne"-alapon megvett Egy csésze tea óriási kedvenccé nőtte ki magát - azért óriásivá, mert ritkán fordul elő, hogy rögtön el akarom olvasni az összes könyvét egy szerzőnek. Almamag tippjének hála rövid időn belül sikerült szert tennem a kicsiny életmű összes darabjára, amely két vaskos kötetet számlál, az Elbeszéléseket - az Egy csésze tea teljes tartalma megtalálható ebben - és a Naplók, leveleket, bár nem tudom, Angolországban összekapartak-e még valamit a hagyatékból.

A megismerés iránti vágyam bekebelezte Mohay Béla kötetét is. Az Írók világa sorozatból korábban csak Virginia Woolfról olvastam; ahhoz hasonlóan a Mansfieldről szóló kötet is informatív, alapos munka, szépen egyensúlyoz a magánéleti vonatkozások és az írói pályafutás faramuci kettőssége között - mert Mansfieldről lenne mit pletykálni.

Az írásai alapján csendes, visszafogott nőnek képzeltem el, aki inkább szemlélődő, mintsem cselekvő típus - nagyobbat nem is tévedhettem volna. Egy karizmatikus középiskolai [pontosabban egy átmeneti iskoláról van szó, amely afféle előszoba volt a nők egyetemi tanulmányaihoz] tanárának

Karikatúra
Forrás

köszönhetően megismerkedik Oscar Wilde műveivel és célja lesz a nyárspolgári értékrend rombolása - talán mondanom se kell, hogy a szülei természetesen ezt képviselték. Rossz tanuló volt, borzalmas helyesírással, szeszélyes és beképzelt természetű, aki váltig ragaszkodott a nézeteihez és nem alkalmazkodott senkihez - például inkább lemondott egy programot, ha nem teljesen az ő szája íze szerint alakult a terv. Akaratos, de elbűvölő volt azokkal, akik alávetették magukat a szeszélyeinek - mint élethosszig jó barátnője, vagy inkább szolgálója, Ida Baker -, megcsillantotta kivételes intelligenciáját és megfigyelőkészségét, élménnyé varázsolta az együttlétet. A feltűnés iránti vágyát állítólag a családi szeretet hiánya alakította ki benne, de a gyermekkor kisebb súllyal esik latba Mohay könyvében, mint a Katherine-t ért művészi hatások, ezért maradjunk az erős feltételezésnél a bizonyosság helyett, egyébként sem tartom igazságosnak, hogy ennyire megszűrt információk alapján ítéljek meg egy embert, ráadásul Katherine férje erősen megszerkesztette Mansfield írói hagyatékát. Ja, és a személyisége mellett az is meglepő volt számomra, hogy tehetséges csellista volt, sokáig inkább zenész akart lenni, mintsem író.

VW levele KM-hez
Forrás

Virginia Woolffal nemcsak kortársak voltak, hanem ismerték is egymást, barátnőknek azonban nem lehetett őket nevezni; a kötet alapján nekem úgy tűnt, Mansfield nem volt valami jó barátja egyik ismerősének sem, mindenki kapott a gúnyolódás és a rosszindulat mérgezett tüskéiből, az öccsét, Leslie-t kivéve (és saját magát). Woolf: Éjre nap c. kötetéről írt kritikájában "azt sugallja, hogy a még 100 évvel ezelőtt élt Jane Austen regényei is korszerűbbek, mint Woolfnak e műve" és a szemére veti, hogy úgy tesz, mintha az első világháború meg se történt volna. A férjének egyenesen "lelki hazugságnak" nevezi a regényt. Virginia Woolf Mansfieldhez hasonlóan roppant érzékeny természetű volt, de sértődése ellenére ő vette fel újra a kapcsolatot Katherine-nel, aki a következő találkozásukkor meglehetősen ridegen viselkedett vele, és az iránta tanúsított figyelem (beteglátogatás, karácsonyi ajándék) ellenére sem viszonozta a szívélyességet. Lehet, hogy az úri körökkel, irodalmi társasággal szembeni tartózkodás miatt viselkedett fennhéjázóan és gőgösen. Ha Katherine Mansfield valóban ilyen volt, nemigen kedveltem volna. Woolf első benyomásai sem voltak pozitívak róla, közönségesnek és gátlástalannak találta, de, ha sikerült feloldódnia, úgy találta, "olyan intelligens és kifürkészhetetlen lesz, hogy érdemes vele barátkozni".

"Életszemlélete már-már társadalomszemléletté szélesedhetne ki, ha szűk és egy körben mozgó élményvilága, a bezártságérzete és bizonytalan helyzete nem kényszerítené arra, hogy szüntelenül önmagával foglalkozzék. Roppantul érdekes vagyok magamnak. ... Hála az égnek, hogy jelenleg, bár utálatos vagyok, senkibe sem vagyok szerelmes, magamat kivéve."

Nehezen, több hónapos kihagyásokkal írt és nehezen alakult ki a stílusa is, talán ezért olyan soványka az életműve. Tulajdonképpen a művészi felfogása is olyan hullámzó, mint az emberekhez való hozzáállása, és már a könyv közepe után kezdtem unni ezt a... bizonytalanságot. Lehet, hogy a művészi lét, lehet, hogy a tbc hibája, de olyan érzés volt róla olvasni, mint egy tinédzserről, aki azt hiszi magáról, legalább tizenkétféle témában feltalálta a spanyolviaszt. Más non-fictionnél nem nagyon tapasztaltam ezt. Hatott rá a szecesszió, a feminista mozgalom, Wordsworth, Csehov - az ő hatása elég erőteljes. Érdekes, hogy engem a közepesnek tartott művei is elbűvöltek, ugyanazt az éleslátást és fanyar, gúnyos humort látom bennük, mint a legjobbakban. Magyarán: az író igen, az ember nem - furcsa, hogy mennyire más képet alkottam meg magamban a novellák alapján, mint amilyen az életrajz és a kortársak beszámolói alapján kirajzolódik.

Az Elbeszélésekből csak azokat olvastam el, amelyek nem szerepelnek az Egy csésze teában. Ahhozkissé hosszúra nyúlni -, csupán pár mondattal jellemezve őket.

Katherine még a bélyegén is mufurc
Forrás

képest, hogy augusztusban (jézusom...) olvastam ezt a kötetet, a legtöbb novella esszenciája megmaradt az emlékezetemben. Vannak köztük erősek, kissé gyengék és olyanok, amelyekben látom az értéket, de valamiért idegenkedem tőlük. A postban csak a számomra kedveseket emelem ki - és még így is lehet, hogy át kell tennem őket önálló bejegyzésbe, kezd kissé hosszúra nyúlni.

Mansfield nem ábrázol világrengető dolgokat - vagyis de; az általa bemutatott jelenségek, kisebb-nagyobb mozzanatok a kívülállók számára jelentéktelennek tűnnek, de az érintettek (nagyrészt hétköznapi emberek) életét, lelki nyugalmát alaposan felforgatják. Kár lenne tagadni, hogy a legtöbb írás minimum nyugtalanító; a depresszív hangvételtől a hitetlenkedő, csontig hatoló borzalomig terjed a skála, és nem fest hízelgő képet az emberekről. A magány, amely az írónő életében is meghatározó volt, kulcsszerepet kap az írásokban.

A Rosabel elfárad az első elbeszélés. Tulajdonképpen semmi különös, egy szegény kis kalaposlány ábrándozása, mégis szépen érzékelteti a társadalmi rétegek közötti szakadékot.

A Rettenetesen-Fáradt-Gyermek nagyon erős, Mansfield a Shirley Jackson-stílusát villantja meg benne, azaz lehangoló, kemény írás, akárcsak A boltosasszony. Az idegen a házastársi bizalmatlanságot és egyensúly hiányát mutatja be, a Parker mama élete leginkább a többiek iránt tanúsított emberi érzéketlenséget és azt, hogy mennyire nehéz egy fájdalmas szituációra valódi érzelmi érettséggel és tapintattal reagálni. A nős férfi meséje, Az eszményi család a családon belüli magányt, elszigeteltséget állítja középpontba - nemhogy idegenekkel nem törődünk, a saját szeretteinkre sem fordítunk elegendő figyelmet. Kérdezhetnénk, miből áll valójában ez a figyelem vagy szeretet - elég-e, ha kedvesen megdorgáljuk az idős családfőt, hogy többet kellene pihennie? Van-e mögötte valódi féltés, vagy csak a megszokás dolgozik bennünk? Mikor kezdünk el távolodni egymástól?

A bárónő húga a fenti deprimáló görbe tükrök ellentettje; fanyar, gúnyos humora a befejezésben fityiszt mutat bizonyos embereknek, egy számukra roppant kellemetlen következtetést vet fel. A záró elbeszélés, A kanári még egyszer megfacsarja az olvasó szívét, hogy emlékeztesse az élet szomorúságára - valami, ami becses nekünk, az egyik pillanatban még van és boldoggá tesz, a következőben pedig már nincs, és a hiányt nem lehet betölteni. Szembe tudunk nézni a veszteséggel? Képesek vagyunk elviselni a veszteség elkerülhetetlen közeledését?

Kérd és megadatik,

mondja Amanda Palmer, a csodatévő telefonközpontos, és lőn.

"Amikor néznek, nyugodtan becsukhatod a szemed. Ilyenkor csak elszívod mások energiáját, magadra irányítod a reflektorfényt. Amikor látnak, nyitva kell lennie a szemednek, hogy te is meglásd és felismerd azt, aki néz. Ilyenkor befogadod az energiát, és te magad is energiát generálsz. Te sugárzod a fényt.
Az előbbi exhibicionizmus, az utóbbi kötődés.
Nem mindenki akarja, hogy nézzék.
De azt mindenki szeretné, hogy lássák."

Amanda Palmer: A kérés művészete

Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet - köszönöm Ilwerannak, hogy kölcsönadta -, azért, amiért a regényes (ön)életírások is vonzanak; tetszik a személyes kitárulkozásuk, hogy az író betűkbe rendezi és elismeri a kétségeit, a fájdalmait, a hibáit - ez vagyok én, tépjetek szét, ha akartok. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy csak én küzdök nevetséges, pitiáner problémákkal, amelyekről persze utólag derül ki, mennyire nevetségesek és pitiánerek. Hülyén hangzik, de néha jólesik meggyőződni ennek az ellenkezőjéről.
[Nyugtassatok meg, hogy nemcsak én csináltam már hideg teát, mert elfelejtettem bekapcsolni a vízforralót.]
Amanda Palmerről semmit nem tudtam a fánkos analógián és azon kívül, hogy Neil Gaiman felesége. Nem tudtam, hogy A kérés művészete laza önsegítő könyv némi könnyed pszichológiával, önéletrajz, egy kutatási téma összegzése, vagy mi. Annyi sejtésem volt, hogy teljesen komolytalan nem lehet, ha a HVG adta ki. Mindezek helyett a könyv turistakör Amandalandben, ötórai teadélután egy internetfüggő, végletesen extrovertált rocksztárnál, aki a testszőrzetét néha, a szemöldökét viszont mindig borotválja, és a tamponon kívül már mindent kért a Twitteren, szállástól kezdve szinonimákon át az új lemezhez szükséges pénzig. Szemérmetlen egy nő, azt mondja.
 A központi téma, hogy mennyire és miért szégyellnek az emberek bármit is kérni - Amanda életén keresztül, kezdve onnan, hogy élőszobor-performanszot adott elő néhány tejesrekeszen állva, és a pénzért cserébe virágot ajándékozott, odáig, hogy nem akart, nem mert pénzt elfogadni a férjétől. Még ha azt a férjet Neil Gaimannek is hívják.
[Tudtátok, hogy az angolok tényleg darlingnak szólítják a kedvesüket? Azt hittem, ez csak karikírozó filmes póz.]

Amanda kifakadása Gaimannek, miután leszerződtették a könyv megírására:
"- Jó! Megírom - mondtam dacosan. - Beleírok mindent, és akkor mindenki tudni fogja, hogy valójában mekkora seggfej vagyok, mert van egy bestselleríró férjem, aki kitartott, míg én be nem váltottam a csekkemet, amelyet azért kaptam, hogy megírjak egy nevetséges, öntömjénező könyvet arról, hogy meg kell tanulni elfogadni a segítséget mindenkitől."

Nem összefüggő, lineárisan előre haladó tartalmat kapunk, hanem egymáshoz keresztbe-kasul kapcsolódó eseteket, történeteket, amelyekre többször történik előre-és visszautalás. Amandának sikerül néhányszor (a valóságban inkább nagyon sokszor) nagy balhét kavarnia és olyan gyűlölethullámot kapnia a nyakába a kijelentései, tettei miatt, aminek én a tizedrészétől kifeküdnék. Habár szerettem olvasni a könyvét és érdekeltek a gondolatai, a vége felé kezdtem besokallni a naivitásától; ha pucéran kiáll a tömegbe, és felszólítja az embereket, hogy írjanak rá filctollal, miért

Neil Gaiman és Amanda Palmer
Forrás

lepődik meg, hogy valaki (meglepő módon egy nő) a lába közé nyúl? Hitetlenkedve olvastam, hogy létezik olyan mélyen empatikus és nyitott ember, aki megöleli és babusgatja azt, aki ellopja a hangszerét vagy ocsmányságokat ír róla és vakon megbízik mindenkiben. Nincs szállása éjszakára egy idegen városban? Kiírja a Twitterre, és este becsönget a felajánlóhoz! Cserébe meghívja ebédre, ajándékba ad egy koncertjegyet vagy CD-t. Nagyon furcsa volt, hogy senkiről nincs egy negatív, ingerült gondolata, de kialudtam magam, tele a hasam, ezért nagylelkű leszek és elhiszem neki, a hitetlenkedésemet pedig eltakarítom a mizantróp, introvertált lelkem mélyére.
Nem hiszem, hogy ebből a könyvből a segítségre vágyók megtanulnák, hogyan merjenek kérni, elfogadni, aztán az ajándékot tovább adni - azaz nagylelkűnek lenni és harmóniában élni a körülöttük lévő világgal -, de valószínűleg nem is ez volt a szerző célja. Amanda Palmer azt tette, amit valószínűleg mindig is: adott magából egy darabot az olvasóknak, ahogy korábban a rajongóknak és a nézőknek, hogy még szorosabbra vonja a hálót a közösségében, amibe bátran belevetheti magát - a kezek meg fogják tartani és körbehordozzák.

Nos, virágnak kicsit kókatag, fánknak horpadt és nem egészen friss, de elfogadom, mert jó élmény.:) Aki hozzám hasonlóan szeret az emberi problémákról olvasni, annak valószínűleg tetszeni fog.

Ui.: Mindig meglep, hogy a könyvek írói valóságos személyek, akik ugyanúgy jönnek-mennek, esznek, dolgoznak, alszanak, mint én. Jé, Amandának tényleg van Twittere és tényleg állandóan ott lóg! A honlapjáról tudtam meg, hogy a mentora és barátja, Anthony, aki sokat szerepel a könyvben és annak ideje alatt betegszik meg, meghalt. Amandának és Neil Gaimannek 2015-ben született egy fia - a könyvében AP azt mondja Gaimannek a lánykérés előtt, hogy valószínűleg nem akar gyereket és később lesz egy abortusza -, akit Anthonyról neveztek el.

Eredeti cím: The Art of Asking
Kiadó: HVG Könyvek
Kiadás éve. 2015
Fordította: Garamvölgyi Andrea
Ár: 3900 Ft

Az arctalan királynő

"Míg külföldön kétes erkölcsű, beteges nőszemélynek tekintették, odahaza jó képességű, művelt uralkodónak. Sokféleképpen hivatkoztak rá, mint az egymástól néha elválaszthatatlan mágia és orvoslás szaktekintélyére; őt követték a hajviselet, a kozmetikumok vagy éppen a súlyok és mértékek kérdéseiben."

Stacy Schiff: Kleopátra

Az egyiptomi királynővel való kapcsolatom - túl az obligát Elizabeth-Taylor erősen kifestett, színpadias alakításán - tizenéves korom elején, Karen Essex két részes regénysorozatával (Kleopátra és A fáraó) kezdődött. Akkoriban lenyűgözően izgalmasnak találtam a könyvet és a biztos szórakozás garantálójának tekintettem az írónőt. Aztán mindez megváltozott, amikor néhány éve, ezen emlékekre alapozva, elolvastam A szerelmes Drakulát, és kénytelen voltam revideálni az elképzeléseimet. Szóval, romantikus ponyváért rajongtam 13-14 évesen, de ez még belefér a világképembe.

A Pulitzer-díjas Stacy Schiff kötete viszont minden, csak nem romantikus ponyva.
Szeretem az olyan életrajzi és non-fiction könyveket, amelyek a tájékoztatás (rosszabb esetben tudásfitogtatás) miatt nem csúsznak el az ásítoztató, száraz stílus irányába, magyarán, olvasmányos, mégis okos könyvek - mint a Kleopátra.
Lehet, hogy kicsit sűrű tudásanyagot tár elénk és rengeteg információ kerül a birtokunkba (csak győzzük megjegyezni), de egy ilyen izgalmas, legendát keltő személyiség, akiről jóformán csak a meséket ismerjük, simán elviszi a hátán. Olvastam olyan értékelést, amely a kötet hibájául rója fel, mennyire kíméletlenül lebontja ezeket a mítoszrétegeket a királynő alakjáról - mintha a színházi sminket mosná le egy színésznő arcáról -, de nekem tetszik ez a tisztánlátás, ill. az erre való törekvés, mert a fennmaradt források később keletkeztek és nagyrészt a szóbeszédeken alapulnak, és sok esetben képtelenség eldönteni, mi az igazság - ha ugyan lehet erről a fogalomról beszélni Kleopátra kontextusában.

Kleopátra egyik ábrázolása
Forrás

A könyv majdhogynem kimerítően részletes és alapos; nemcsak az uralkodónő életét mutatja be, hanem a családját, az uralkodása előtti-alatti-utáni gazdasági, politikai és történelmi helyzetet, hanem Rómára és egyéb kisebb-nagyobb birodalmakra és vezetőikre is kikacsint a teljes bemutatás végett, mintha éppen hatalomra lépő politikusok volnánk, és Schiff lenne a felkészítő emberünk.
Most jönne az a rész, ahol röviden összefoglalom Kleopátra életét (és amit senki nem olvas el), de ez most kimarad, mert nincs hozzá kedvem. Helyette megpendítem a téma gender alapú megközelítését. Tudom, hogy már mindenkinek a könyökén, az orrán és egyéb meg nem nevezendő testrészén jön ki ez, de Kleopátra esetében nem (sem) elhanyagolható szempontról van szó.
Fentebb említettem, hogy a királynőről szóló források jóval később keletkeztek - és férfiak tollából származtak. Az a személy pedig, aki nagyrészt megőrizte az utókornak Kleopátra történetét, Augustus volt [aki a kötetben Octavianusként szerepel, mert a rongyrázás csak később jött], az ellenfele és legyőzője. A hatalommal bíró, okos nőket a mai napig hajlamosak megbélyegezni; álnoknak és minimum hétpróbás kurvának tekintik őket, akik a szexuális vonzerejükkel megbabonázzák a férfiakat, és rajtuk taposva jutnak hatalomhoz. Fogalmam nincs, Kleopátra milyen mértékben vetette be ezt az ütőkártyát, de nem valószínű, hogy a szépségével (ami erősen kérdéses, ha elnézegetjük a kötet végén bemutatott ábrázolásokat - csodálatos ez a horgas orr) képes lett volna ilyen sokáig uralkodni. Stacy Schiff sem elfogult az irányába; bemutatja a nézőpontokat, ha lehetséges, következtetéseket von le, de nem próbálja a saját kis elméletébe beleerőszakolni Kleopátra viselkedését, hanem végig tárgyilagos marad - és meglepő módon még humorizál is.
Az is érdekes, hogy mennyire más volt a nők helyzete a világ különböző részein. Amíg egy római nő gyakorlatilag előbb az apja, aztán a férje tulajdona volt, addig Alexandriában háza, vagyona lehetett, elválhatott és dolgozhatott is.
Ha már a nők, érdemes megemlíteni Octaviát, Octavianus húgát, akit a második triumvirátus békéjének fenntartásáért adtak hozzá Antoniushoz. Ez a nő korántsem olyan színes, impulzív személyiség a történelemben, mint Kleopátra (a férje szeretője, akinek három, elismert gyereke született Antoniustól), de az önfeláldozása bámulatos. Elég, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy Kleopátra halála után a sajátjaiként nevelte fel az életben maradt gyerekeit.

Hű, kezdek kicsit elfáradni. Rengeteg minden van ebben a kötetben, amit még érdemes lenne megemlíteni, de - bár roppant vonzó lehetőség - nem akarom kivonatolni az egészet. Helyette rendkívül sokat és hosszan fogok idézni a könyvből, aki kíváncsi rá, beleolvas.
Kár, hogy Kleopátra fejébe így sem láthatunk bele. Marhára kíváncsi lennék, milyen gondolatai voltak, félt-e valaha, voltak-e álmatlan éjszakái, vagy olyan napjai, amikor semmit nem bírt csinálni a töprengéstől, hogy mit tegyen - tudva, hogy egy birodalom és sok ezer ember élete függ a döntésétől.

Ui.: Fantasztikus a tárgymutató a könyv végén. Kár, hogy a kulcsszavak mellett nincsenek oldalszámok. Kár, hogy így nem tudtam utánanézni, hogy Dolabella meghalt és feltámadt-e, mert mintha többször tűnne fel a történelemben, mint ahányszor természetes személynek illene.

Eredeti cím: Cleopatra. A life.
Kiadó: Partvonal
Kiadás éve: 2013
Fordította: Kállai Tibor
Ár: 3490 Ft (még féláron lehet kapni a Szandinál)

Virginia Woolf arcképe

"Rendkívül elégedett volt, hogy pénzt tudott keresni, a pénzét pedig szerette olyan kézzelfogható dolgokba fektetni, amelyek megszépítik az életet. Sohasem szűnt meg csodálkozni azon az alkímián, ahogy a képzelete szülöttei vázákká, székekké változnak: a Mrs. Dalloway-nek köszönhetően fürdőszoba épült Monk's House-ban, és két vécé is (az egyiket Mrs. Dalloway toalettjének hívták)."

Alexandra Harris: Virginia Woolf

Időről-időre előfordul velem, hogy egy könyvről szóló monologizálást jobban élvezem szóban, mintsem írásban végezni. Néha majdnem (de csak majdnem) megsajnálom a kedvest, mert ő az előadásaim rendszeres elszenvedője, a széles gesztusokkal és dugóhúzós hadonászással kísért szilveszteri alkoholmámoros szónoklatokról nem is beszélve. A Tündérföld 2. stáblistáját egyelőre megúszta (mert még nincs a birtokomban a könyv), helyette Virginia Woolfról meséltem neki és hosszas értekezést folytattunk a jellegzetes angol lófejről fejformáról. Minden tiszteletem és csodálatom az írónőé, de ahogy lapozgattam a könyvben lévő képek között, mindenütt lófejek virítottak. Az angolok nagyon átkozhatják valamelyik termékeny skandináv ősüket.
[Ha esetleg valaki még nem jött volna rá: ebben a postban a szóbeli csacsogást ültetem át betűkre, ékezetekre és egyéb írásjelekre. Persze, lehetne mondani, hogy általában ezt csinálom. Néha szeretnék olyan feszes, analitikus recenziókat írni, csöppnyi személyes motívummal, mint ilweran vagy entropic, de érzésem szerint igen ritkán jön össze. Helyette vannak lófejek, kapcsos zárójeles széljegyzetek és ordenáré hülyeségek, mint a Mrs. Dalloway fenséges kalapjára szerelt minikamera.]

A kedves egyszer megkérdezte tőlem, miért szeretem annyira Virginia Woolfot. A komplett minielőadástól megkímélem azt a pár embert, aki elolvassa ezt a postot (teljesen hihetetlen, de a Molyon tizenhatan csillagozták az olvasásomat), inkább elmondom, mit érzek. Kedvelem őt - ahogy Romain Garyt, Márquezt vagy Capotét -, mint írót és mint embert is, és Alexandra Harris még közelebb hozta hozzám. Szeretem az érzékenységét, a nyitottságát, azt, ahogy visszatükrözi a világot az írásaiban. Szeretem az ironikus, csipkelődő humorát, az itt-ott felvillanó derűt, a hihetetlen intelligenciáját.

Kezdetben az életrajzi kötet hiányosságának tartottam, amiért szinte semmit nem ír Woolf magánéletéről, a házasságáról, kapcsolatairól. Aztán rájöttem, hogy csak azt közli, ami biztos tény, vagy ami hellyel-közel az, a spekulálást, hipotéziseket meghagyja másoknak. Olyan sok kép él VW-ról, annyian sajátították ki, pusztán azért, mert elolvasták a regényeit, a leveleit, naplóit, esszéit. Elképesztően termékeny szerző volt, több művet írt párhuzamosan, mert mindegyik más volt, az egyik kikapcsolta, a másik kihívás volt számára; leesett az állam, amikor azt olvastam, hogy az Orlando az "író vakációja" volt. Képzeljétek el: Woolf befejezi A világítótornyot, aztán "gyorsan, jókedvűen szeretett volna írni valamit", és néhány laza csuklómozdulattal létrehozza Orlandót. Az Orlandót, basszus. Később ugyanez történik a Flush-sel, A hullámok és a Felvonások között után és a festő Roger Fry életrajza előtt. A Flush egy spánielorr fekete fricskája, egy kutya életrajza, még ha az a kutya Elizabeth Barrett-Browningé is. A változatossága a sokadik dolog, ami elbűvöl Woolfban - a felsorolt művek miatt, úgy érzem, nem kell magyaráznom, miért.
De a kép sosem lesz teljes, mert egy élő embert nem helyettesíthet több ezer leírt szó. Miután ezt kimatekoztam magamnak, nagyon hálás voltam Harrisnek, amiért a tényekre szorítkozott - Alma H. Bond: Ki ölte meg Virginia Woolfot? c. könyvével pont az ellentéte volt a problémám, a rengeteg hipotézis és önkényes képalkotás -, és mégis annyi arcát mutatta meg Woolfnak. Bond egyfolytában azt hangsúlyozza, mennyire megviselték Virginiát a rohamai és az őt ért traumák, Harrisnek viszont a kezdetnél is már a hangvétele; valószínűleg mániás depressziós volt, de már sosem derül ki, pontosan mi volt VW problémája. Nem a szenvedő, hanem a harcos arcát mutatja meg, aki megpróbálta elpusztítani a betegségét, az írás javára fordítani a "csendkorszakait", és pontosan tudta, mennyire veszélyes az állapota - mindez levél-és naplórészletekkel alátámasztva. Szerintem mindenki kialakít magának egy képet Virginia Woolfról, de a Harris által megrajzolt portré nekem jobban tetszik, mint Bondé. Az egész könyve szembemegy a sztereotípiákkal, az Utószóban meg sorra cáfolja őket. Nem vonja le azt az egyértelmű következtetést, hogy a háború miatt lett öngyilkos, és a könyve tele van az idősebb Woolfot ábrázoló fotókkal, nemcsak George Beresford fényképe díszeleg benne - amin Virginia még húsz éves. Lehet, hogy ezen a képen a legszebb, de ez árulja el a legkevesebbet róla.
A meghökkentőnek ható tulajdonságok közé tartozhat az írónő humora is. Három napja azon röhögök, hogy szerinte Lady Ottoline Morrell "pontosan olyan volt, mint a vitorlát bontott spanyol armada".

Tényleg állati jó a ruhája. Vicomte nincs annyira elbűvölve tőle, szerinte erőszakosan előreugrik az alsó ajka, civakodó típusnak tűnik. Amúgy neki is lófeje van.

Kapaszkodjatok meg, de Virginia Woolf nem homályos, magas irodalmi műnek szánta az írásait, hanem olyasvalaminek, amit szórakozásból olvasnak az emberek. Olyan, mintha ő maga is arra biztatna, hogy ne totemizáljuk az írásait. Rengeteg recenziót írt és két kötete is megjelent Az átlagolvasó (The Common Reader) címmel, ami magyarul sajnos nem jelent meg.

"Azt szerette, ha az esszéi úgy hangzanak, mint egy beszélgetés az olvasóval, és néha valódi párbeszédeket kreált, mint például a Walter Sicker: A Conversation (Walter Sickert: Egy beszélgetés) című írása esetében, 1933-ban. Nem mondta el az embereknek, hogy mit kell gondolniuk egy könyvről, és ez a forma megszabadította őt a gyűlölt magabiztosságtól. Jobban szeretett hangulatot ébreszteni, és azt felmérni, mit őriz meg az emlékezet, amikor az olvasó már letette a regényt."

A végére hagytam egy abszolút  szenzációhajhász, felszínes dolgot: az idézetben említett Walter Sickert az egyik lehetséges Hasfelmetsző Jack-jelölt. Patricia Cornwell amerikai krimiíró (A Scarpetta-könyvek szerzője) egy vízjelre alapozza a gyanúját. A kutatásba rengeteg energiát és pénzt ölt, megvásárolta a festő jó pár képét és a gyilkos leveleit is megvizsgálhatta. A nyomozását természetesen meg is írta, magyarul Egy gyilkos arcképe címmel jelent meg. Régen olvastam, csak arra emlékszem, hogy olvasmányos volt, bár úgy álltam neki, hogy regényt fogok olvasni. A Konteón részletes cikket lehet olvasni az egész esetről.
Persze az, hogy igaz-e vagy sem az elmélet, sosem fog kiderülni, de végigfutott a hideg a hátamon, amikor arra gondoltam, hogy Virginia Woolf együtt bulizhatott a Hafelmetszővel.

Alexandra Harris írása nagyon jó kis kötet, precíz, mégis olvasmányos, afféle útmutató kalauz mindenkinek, aki szeretné jobban megismerni Virginia Woolfot. Módszeresen végigveszi az életét és a műveit, a tényekre szorítkozva,  és nem akarja az írónőt beskatulyázni, hanem a sokoldalú egyéniségét kívánja bemutatni. Különösen jó kezdés lehet ez a könyv azok számára, akik félnek Woolf műveitől vagy nem találják vele a közös hangot. Nagyon örülök, hogy a General Press megjelentette ezt a könyvet a sok romantikus könyv között, szép, igényes kiadás, jó fordítással. A meghagyott eredeti címért különösen hálás vagyok.

Eredeti cím: Virginia Woolf
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2014
Fordította: Bánki Vera
Ár: 3200 Ft

Szonyecska

"Az utolsószülöttet Ivánnak, azaz Vanyecskának keresztelték. Már csak egy »i« hiányzott, hogy a gyerekek nevei kiadják a Tolsztoj nevéből alkotott betűszót: »szilami«, azaz »erővel«. A fiúk nevei így jöttek sorba: Szergej, Ilja, Lev, Andrej, Mihail és Ivan. A lányoké - Tatyjana, Mása és Alexandra a »tma« szót formázták, ami »sötétséget« jelent. Ivánnal egészült ki a mondat: »Erővel hódítjuk meg a sötétséget.«"

Alexandra Popoff: Szofja Tolsztaja élete
Értékelés: 5* naplóbejegyzés az 5-ből

Nagy hatással volt rám ez a kötet, annak ellenére, hogy nem kitalált történetről, hanem életrajzról van szó. Habár valamennyire ismertem a Tolsztoj család extrém módon szokatlan életét, hitetlenkedve olvastam a különféle eseményekről. Elképesztő. Borzalmas. Mire a könyv végére értem, néhány fokkal elsötétültek a házassággal kapcsolatos gondolataim (sokkal jobban, mint a Marija Morevna és a Halhatatlan után). Valószínűleg jól mondta F. Nagy Angéla: a zseniket olvasgatni kell, nem velük élni.
És ha valaki, hát Tolsztoj zseni volt - elsősorban a szépirodalmi műveire gondolok (marha nagy a szám, még csak egy könyvét olvastam...), hogy spirituális vezetőként mit alkotott, nem érdekel, magánemberként meg egy nagy nulla volt.
Meglepődtetek, mi? Hát még én! Ha nem lenne 44 oldalnyi bibliográfia a kötet végén, amelynek a tetemes részét a házaspár levelei teszik ki, azt is hihetném, Alexandra Popoff egy habzó szájú vérfeminista, aki be akarja feketíteni Lev Tolsztojt. De a levelek, beszámolók, egyéb dokumentumok nem ezt a képet mutatják.

Szofja 18 évesen, amikor T. felesége lett.
Ez az író kedvenc képe róla.

Rettenetesen dühös voltam, hogy ezt a kivételes nőt tönkretette a Tolsztojjal folytatott élet - hihetetlen akaraterő rejlett benne, amely átsegítette a hosszú élete alatt megtörtént számtalan krízisen. Vasakarata hihetetlen energiával (ha jól emlékszem, tizenhatszor volt terhes, 13 gyereket szült, ebből nem egyet eltemetett), intelligenciával és kreativitással párosult; varrt (jelmezeket, gyerekruhákat, ingeket a férjének stb.), tanított, nevelte a szakajtónyi gyereket, gyógyította a parasztokat, vezette a háztartást és a birtokot, vigyázott Tolsztojra és óvta szellemi hagyatékát, fordított, könyvkiadóként megjelentette a műveit és mindent maga korrektúrázott, bajba került híveiért közbenjárt, festeni, zongorázni, olaszul és fényképezni tanult, írt, fordított, olvasott, az önéletrajzán dolgozott, számtalan jótékonysági akcióban részt vett. Csodálom ezt a nőt a kitartásáért, azért, hogy számos viszontagság ellenére ember tudott maradni, és hogy akkor is szerette Tolsztojt, amikor ő már elfordult a családjától, lemondott a magántulajdonról és csak az eszmerendszere foglalkoztatta. Cserébe Szofja csészényi hálát, rengeteg fájdalmat, becsmérlést kapott, valamint az utókorra hagyott negatív képet, amelyet Tolsztoj fő tanítványa, Csertkov alakított ki - nem tudom, hogy tényleg ő-e a főgonosz ebben a történetben, nem szeretem a végletes szembenállásokat, de elvileg ő volt Szofja Tolsztaja legnagyobb ellensége, kihasználva az idős Tolsztoj romló egészségi és szellemi állapotát megszerezte az író naplóit és a feleséget becsmérlő részekre figyelve lemásolta a bejegyzéseket, ő akart lenni T. szellemi örököse, szellemi hagyatékának kizárólagos kezelője, és persze a jogdíj is vonzotta. Könyvet is írt és sokáig az általa festett Szofja-kép állt az irodalomtörténészek rendelkezésére, emellett az asszony saját feljegyzéseit és memoárját visszatartotta-tartották a kutatók elől.
Alexandra Popoff ezt a hamis képet akarta kiradírozni és helyette megmutatni az igazi Szofja Tolsztaját - aki nélkül valószínűleg nem lenne Háború és béke vagy Anna Karenina. A másoláson túl, amelyet Szofja lelkesen művelt, élvezve Tolsztoj tehetségének megmutatkozását, az életrajzi eseményeket is értem alatta, hihetetlen, hogy "Ljovocska" mennyi mindent merített a saját életükből. Pl. az a jelenet, amikor az Anna Kareninában Levin megkéri Kitty kezét, szinte egy az egyben Lev Tolsztoj leánykérése, a Háború és békében pedig Rosztovékat Szofja családjáról mintázta, Natasa meg Szofja és húga, Tánya elegye. Erről eszembe jutott, Tolsztojék mennyire a nyilvánosság előtt élték az életüket, a regényeken túl nem voltak ritkák az egymáshoz intézett nyílt levelek, általában rengeteg vendég tartózkodott náluk, családtól kezdve a híres művészekig, és persze a seregnyi tolsztojánus, akiket szintén Szofja látott el. A tetemes mennyiségű írás is elképeszt, naplók, levelek, jegyzetek, vázlatok, könyvelések, másolatok, mindent kézzel írtak, Szofja csak idős korára éli meg, hogy írógéppel örökítheti meg férje műveit.

Az utolsó kép. T. mereven előre néz, Sz.
odaadóan felé fordul.

Részben csodálom Szofja önfeláldozását, részben értetlenkedem felette. És sajnálom. Sajnálom, hogy ez a kivételes nő ezt a rabszolgalétet élte. Az olvasottak alapján számomra Tolsztoj egy nagyra nőtt gyerek, akit éppen az aktuális mániái érdeklik, cipőt varr, közkinccsé akarja tenni a műveit (az nem érdekli, hogy a gyerekeit akkor nem tudná miből etetni, azon túl, hogy megcsinálta őket, nem foglalkozott velük - annak ellenére, hogy a Kreutzer-szonátában elveti a testi szerelmet, Szofja még negyvenhat évesen is teherbe esik...), lovakat tenyészt, iskolát alapít. Megveti a magántulajdont és pocskondiázza a feleségét, amiért a pénzzel foglalkozik és azért, mert ezzel őt alázza meg - közben pénzt kér, hogy szétoszthassa vagy valami új hülyeségre pazarolja. T. egy zsarnok, feltétlen engedelmességet vár Szofjától és mélységesen "csalódik"
 benne, hogy az asszony nem valósítja meg az ideális családeszményét - Szofja ugyanis gyulladás miatt nem tudta szoptatni az első gyerekét, iszonyatos fájdalmai voltak. Elvárta a teljes kiszolgálást, és azt akarta, a felesége szívesen mondjon le minden szórakozásról.
És Szofja kisebb-nagyobb lázadásokkal tűr. Tűr és szeret, negyvennyolc évig, nem tudom, mi tartja benne a hitet ez iránt az önző, éretlen és szerintem bolond ember iránt. Vallásos imádattal adózik Tolsztoj tehetségének, teljesen alárendeli magát neki, hűségesen szolgálja - és szinte semmit nem kap érte.

Nagyon elszomorodtam Szofja életén. Butaság, de remélem, valahol tudja, hogy végre valaki elismerte a munkásságát és az áldozatát. Bármennyire is lehangolt, fantasztikus olvasmányélménnyel búcsúztattam a 2012-es évet. Olvassátok ezt a könyvet, nagyon érdekes, olvasmányos, informatív és szívszorító, még képek is vannak benne.:) Feltétlenül elolvasom a házaspár egy kötetben kiadott műveit, a Kreutzer-szonáta / Ki a bűnös? című kötetet, utóbbi Szofja válasza Tolsztoj sokat vitatott művére, amelyben T. az anyai ösztönt állatinak nevezi, a testi szerelmet pedig "disznó szenvedély"-nek és bűnnek tekinti. Továbbá tervezem levadászni Szofja naplóit (valószínűleg csak angolul fogok hozzájutni...) és Pelevintől a T-t, ami enyhén kilóg a sorból, mert Tolsztoj gróf szuperhős benne.:) Ja, és persze a Feltámadás is tervbe van véve, jövőre pedig a Háború és béke. Az idei tervem túlzsúfolt, bocsi.
Ui.: meg a Nyár Badenbent, ami Dosztojevszkijékhoz kapcsolódik, de hát ők többször előkerülnek a kötetben, továbbá Turgenyevtől az Apák és fiúkat, ugyanezen okból. Hogy fok így a várólistám csökkenni...

Ui2.: írtam három karcot, képekkel, idézetekkel, meg lesz sok idézet, ezek alapján szerintem mindenki el tudja dönteni, érdekli-e a könyv. Az tuti, hogy nekem kell belőle egy saját példány.

Eredeti cím: Sophia Tolstoy
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2012
Fordította: Rácz Judit
Ár: 3200 Ft
A szerző honlapja