Összetört szörnyetegek

N.K. Jemisin trilógiája, A megtört föld kompromisszumoktól mentes, formabontó, sokrétű, az SFF berkein belül is valóban újdonságot felmutató sorozat. Nem fél szokatlan elbeszélésmódhoz, tabutémákhoz nyúlni vagy kimondani az igazságot. Nem csomagolja be óvatosan a mondanivalóját. A dühét nem elfojtja, hanem hagyja szabadon áramolni, mint az elnyomás elleni tiltakozás eszközét.

Nora K. Jemisin nemcsak a regényírás, hanem a díjkiosztás történetében is kiemelkedővé vált: ő az egyetlen szerző, aki egymásután háromszor nyerte el a Hugo-díjat. Egy fekete nő - engem különösebben nem érdekel más bőrszíne vagy nemi hovatartozása, de sajnos ezek ezek a tulajdonságok tovább fokozzák a különlegességét. (És még macskája is van.)

 A hír hallatán olyan borzongás futott végig rajtam, amit mások a csapatuk góllövése esetén éreznek, vagy ha kihúzzák a számait a lottón. Nemrég jelent meg a harmadik rész, A megkövült égbolt és jóformán azonnal elolvastam - udvariatlan módon lenyúltam a kedves névnapi ajándékát -, és a nagy érzelmi felindulás okán ez a könyv lesz a soros bejegyzés tárgya...

... bár meggyőződésem, hogy az igazán jó könyvekről nehéz írni - főleg egy sorozat zárókötetéről spoilerezés nélkül, ezért olcsó megoldásként a trilógia egészéről próbálok mesélni valamit.

Sok olvasó értetlenül szemléli a Jemisin körül kialakult rajongást; a nagy része E/2-ben íródott, abszolút támpont nélküli, ismeretlen világot ábrázol és érezhetően kitakarja a horizont egy részét, kegyetlenül dobál időben és térben, kevés benne a párbeszéd, a narrátor személye ismeretlen, aki láthatóan mindent tud, de igen szűkmarkúan osztogatja az információkat stb. Nem való mindenkinek. Rétegkönyv, amire az ínyenc/bátor/hozzáértő olvasók képesek ráhangolódni. Teljes figyelmet követel és kíméletlen. Olyan kérdéseket tesz fel a történet metaforikus rétegében, amiket kevesen hagynak megfogalmazódni a fejükben. A szád íze megkeseredik, hirtelen elfogy a mellkasodból a levegő és kiver a jeges verejték. De képtelen vagy elszakadni tőle.

Csak a fájdalom az igazi.

(Ez) a világ nem egy barátságos hely. Az alapja a kizsákmányolás, a rabigában tartás, katalizátora az emberi gyűlölet. A félelem az ismeretlentől. 

Amit nem ismerek, az rossz.

Amit nem ismerek, ártani akar nekem.

Amit nem ismerek, el kell pusztítani - akkor is, ha az az ismeretlen a számomra legfontosabb a világon.

Vagy az egész világot, hogy véget érjen a szenvedés.

"Olyan sok minden tér vissza a múltadból, hogy tovább kísértsen. Soha nem feledkezhetsz meg arról, honnan jöttél, mert a múltad rozsdára nem fogja ezt hagyni. De talán Ykka mondta jól. Dönthetsz úgy, hogy nem foglalkozol a régi éned üledékes maradványaival, és úgy teszel, mintha semmi és senki sem számítana... vagy magadévá teszed ezeket a részeket. Visszaszerezheted őket, ha még érnek valamit, és velük egészet alkotva erősebb lehetsz."

Nagyon nehéz - szinte lehetetlen - kitörni az emberi viselkedés acéldrótjai közül, elengedni a génjeinkbe ivódott reakciókat, felülírni az automatikussá vált reakciókat. Kirekeszteni a fejünkből az aljas suttogást, ami úgy vibrál a koponyánkban, mint az őrzők acéltüskéje. Nem biztos, hogy a Földapa felszínén a céljuk felé botladozó Essunnak és a lányának, akitől rég elszakadt, sikerülni fog.

Sok sorozat második köteténél felvillant egy lehetséges utat a szerző - a középső részeknek mindig faramuci dolga van -, egy rendkívüli megoldást, ami megakasztja a lélegzetet. Nem volt kérdéses, hogy Jemisin végig mer menni ezen az úton. Az ég elsötétül, a hamu hullani kezd, lassan kialszik az élet. Évszak van. Kíméletlen a szereplőivel és az olvasóival, de saját magával szemben is.

Nem annyira elvarrja, mint inkább feltárja a számunkra addig ismeretlen szálakat, leveszi rólunk a kendőt, hogy teljes egészében láthassuk, ill. összerakhassuk a képet. Órákig lehetne elemezgetni, annyi szintje és értelmezése van, még ha a szerző azt is írja a köszönetnyilvánításban, hogy ha végignéz a könyvein, sok motívum világossá válik - hát, van, ami sosem válik elavulttá és soha nem lehet eleget beszélni róla. 

Persze, egy ennyire szétdarabolt olvasmányélménynél nem egyszerű minden apró mozzanatot felidézni, ezért rendkívül okosan írtam egy bővebb összefoglalást Az obeliszkkapu befejezése után, amit rendkívül okosan elkevertem valahova. Bizonyos dolgoknál erőlködnie kellett a memóriámnak, de a fősodor eléggé beleégett ahhoz, hogy képben legyek és semmi mást ne akarjak, csak ezt a könyvet olvasni. A buszon, ebéd közben, a kádban, alvás előtt. Egyszerre akartam felfalni és lassan haladni vele, hogy soha ne érjen véget, pedig annyi szenvedés van benne, amitől napokig lehetne jajgatni. Egy izgalmas, rémisztő mese, egy haragos segélykiáltás és egy kegyetlen tükör keveréke.

Máshogy nem érhetett volna véget a világ. Utoljára.

A világvége és ami utána jön

N.K. Jemisin: Az obeliszkkapu

(A hét nem kedvezett a kreatív energiáknak és a laptopom is úgy gondolta, ha már lusta vagyok, ő elmegy pár nap szabira. Szóval ez nem lesz valami jó, ráadásul a spoilert is el kell kerülnöm valahogy.)

(Már ott elcsesztem, hogy zárójeles megjegyzéssel kezdtem az egészet, hehe.)

Először T/1-ben akartam leírni, de inkább maradok a saját érzéseimnél: csendes kínnal éltem Az ötödik évszak elolvasása után, amikor úgy festett, a folytatások magyarul nem fognak megjelenni. (A lelkem mélyén ment a puffogás az általános ízlésről.) Aztán jött a Hugo, és hosszan kifújtam a levegőt. 2017 végén megjelent Az obeliszkkapu.

Persze, az volt a kérdés, Jemisin mihez kezd a trilógiák átkos második részével. Elmúlt a meglepetés ereje, felépült egy baromi érdekes, szokatlan világ, az elvárások magasak voltak. Lehet-e ezt fokozni? Lehetett volna, de Jemisin annál okosabb és fegyelmezettebb szerző, hogy az egekig történő tupírozással hiteltelenné és ócskává tegye a regényét.

A külvilág után kicsit befelé fordul. Vihar előtti csend. A robbanás előtti tompa morajlás. Lüktető érzés a koponyád hátsó részében.

Tudjuk, hogy ennek nem lesz jó vége.

Rettentő depresszív, magába húzó történet; Az ötödik évszakban kitört világvége még mindig tart és valószínűleg ez lesz az utolsó. Hamufelhő takarja el az eget, a növények kezdenek haldokolni, a kirkusának eszébe jut az emberhús íze. Miközben egyre több apró, fontos részletet tudunk meg Rezdületlenről és próbáljuk összerakni a képet, Kasztrimában, csupán a rideg tényeket szem előtt tartva és minél elkeseredettebben küzdve a túlélésért, sebesülteket hagynak meghalni és reális alternatívaként merül fel a kannibalizmus a jövőre nézve, amikor kifogynak a fehérjeforrásokból. Az jár az emberek fejében, mikor halnak éhen a gyerekeik.

Mint említettem, ez nem egy vidám könyv, de bánta a fene; hiába telepedett rám a hangulata, legszívesebben le se tettem volna a kezemből, amíg be nem fejezem. Annak ellenére, hogy kifejezetten jó memóriám van és élénken éltek bennem az előző rész eseményei, bizonyos részletek égetően hiányoztak, amikor Essun és Alabástrom vitázott, vagy amikor Essun a múltbeli tettei miatt emésztette magát, ezért írtam magam egy rövid vázlatot a cselekményről (utoljára a Királyok csatájánál tettem meg ezt, amikor még a fasorba se volt a Kardok vihara). Mert újdonságok, azok vannak, nagyon kíváncsi vagyok, a harmadik részben hogyan fognak összeérni a szálak és még mik fognak kiderülni Rezdületlen világáról. Ha ugyan kapunk válaszokat és nem üveges szemmel fogunk meredni a plafonra.

Ebben a részben erőteljesebb - legalábbis én annak éreztem - a karakterdráma; Jemisin belépteti a történetbe Nassunt mint nézőpontkaraktert és ezzel új töltetet ad az anyjával való kapcsolatának; hogyan legyen gyengéd egy orogén anya egy olyan világban, ahol agyonverik a roggákat? Hogyan tanítsa meg titokban, heti pár óra alatt, hogy ne pusztítsa el a környezetét véletlenül, amikor a Fulkrumban hosszú évekig trenírozzák az odakerülő gyerekeket? Része lehet-e a kegyetlenség a szeretetnek?

Marad-e hely a szeretetnek a kegyetlenség mellett egy felcseperedő gyerek szívében?

Nagyon erőteljes ennek a könyvnek a hangvétele, mintha tengernyi fájdalmat és dühöt sűrítene magába. Néha elfelejtettem, hogy fantasyt olvasok, de szerintem hiba is csupán akként nézni rá.

Mehet az izgulás a harmadik részért.

Eredeti cím: The Obelisk Gate

Sorozat: A megtört föld 2.

Kiadó: Agave Könyvek

Fordította: Ballai Mária

Ár: 3480 Ft

Haldokló Föld

N. K. Jemisin: Az ötödik évszak

Amíg a nátha legrosszabb szakaszában kínlódtam - esküszöm, ez az utolsó, amikor pitiáner szenvedésemet emlegetem -, a zsebkendőn és az Algopyrinen kívül ebbe a könyvbe kapaszkodtam. Amikor leemeltem a polcról, erős meggyőződésem volt, hogy nem fog tetszeni, esetlennek és bukdácsolónak fogom találni, se füle, se farka történetnek. Meg E/2, melyik épeszű írónak jut eszébe ezt a nézőpontot használni?
A rozsdaverte kurva életbe, hogy ez nekem mennyire tetszett! Készséggel elhiszem, hogy Jemisin le akarta dobni egy szikláról a laptopját, hogy soha többé ne lássa a kéziratot, mert ez az egész (nekem) annyira új és kiszámíthatatlan és nem megszokott, mégis kerek egész. Nem nyúlhatott ócska megoldásokhoz vagy sablonos fordulathoz - kitaposott magának egy utat és végig kellett rajta mennie, hogy az ötlete ne egy elszalasztott lehetőséggé váljon.

Úgy érzem magam, mint az egyszeri, tapasztalatlan olvasó, akinek tulajdonképpen mindegy, mi kerül a kezébe, összehasonlítási alap híján bármit mesterműnek kiált ki. Ha nem lennék annyira büszke, bevallanám, hogy egy-két apróságon kívül az egészet imádtam, úgy, ahogy volt, de megpróbálok a csitris rajongás mögé nézni.
A háttérinformációim alapján élt bennem egy olyan homályos feltételezés, hogy Az ötödik évszak is annyira megosztó, szélsőséges reakciókat kiváltó regény, mint Grossmantól A varázslók. Tényleg annyira friss szellemiséggel bíró, új alapokat lefektető írások ezek, a jövő kultuszkönyvei, amelyeknek a nagyszerűségét nem látják a botor olvasók [némi iróniát tessék ideképzelni]? Vagy csak szimplán rosszak, ahogy a fanyalgók sejtetik?
Lehet, hogy tényleg egyszeri olvasó vagyok, mert nincs akkora tapasztalatom fantasyben, hogy objektív kijelentéseket tegyek, ezért marad a jó öreg egyéni nézőpont, az egyszerű olvasó kísérleti nyúl jellege; szerintem Grossmanban van potenciál, de egyre jobban elcseszi - jobban járt volna, ha ír egy hagyományos fantasyt, úgyse bír elszakadni az alapoktól -, Jemisinnél viszont él és virul a kísérleti állat. Nem tudom, hogy csinálta, vannak-e hasonló művek, de nálam, aki irtózik a klasszikus heroikus fantasytől és műfajon belül szereti az újat és a mixelt regényeket, működik.

Kép innen

Rezdületlen - ez valószínűleg nem a mi Földünk, vagy a térképrajzoló nagyon részeg volt - a nevével ellentétben egy folyton forrongó, haragos világ, ahol a rengések, vulkánok, tektonikus mozgások gyulladt sebekként éktelenkednek a felszínen és annak közelében, amelynek csak mitologikus magyarázatát, a dühös, embereket elpusztítani vágyó Földapát, kapjuk egyelőre. Könnyű kitalálni, hogy Rezdületlen nem az ingatlanpanama és a biztosítási ügynökök paradicsoma; az emberek folyamatosan a túlélésre koncentrálnak, vésztartalékok állnak rendelkezésre a házakban és a közöknek nevezett kisebb-nagyobb városok meghatározott pontjain, a világ fejlettsége fényévekkel elmarad a miénk mögött, egyedül az egyenlítői, viszonylag biztonságos térség virágzik úgy-ahogy, a többi helyen szinte őskori körülmények uralkodnak. A katasztrófák elhárításában, megelőzésében az orogének játsszák a főszerepet, a fölmozgásokat titokzatos energiával befolyásoló, a munkájuk ellenére megvetett és gyűlölt "emberek" - az idézőjel annak szól, hogy egy egyezmény alapján az orogéneket, gúnynevükön roggákat nem tekintik embernek.
A regény jelen idejű, E/2 szálában éppen eljön az ötödik évszak; óriási repedés vágja ketté Rezdületlent, amely során Jumenész, a virágzó birodalmi város, a stabil egyenlítői vidék központja is megsemmisül. A törés miatt óriási, szállongó hamufelhő sötétíti el az eget, ami a szokásos Évszakokkal ellentétben nem oszlik el pár év vagy évtized alatt - valószínűleg évszázadokig fog tartani, amit a jelenlegi szívós civilizáció sem fog túlélni. Az apokalipszis küszöbén ismerkedünk meg Esunnal, egy apró köz tanítónőjével, akinek a férje agyonverte a fiukat, és a lányukkal együtt nyomtalanul eltűnt, ő pedig elindul, hogy bosszút álljon és megmentse a gyerekét.
Ezen kívül két szál van még a történetben, amelyek segítségével jobban megismerjük az intézményesített orogéniát, de számos felmerülő kérdésre nem kapunk választ; miért bánnak így az orogénekkel? Hogyan alakult ez ki, és miért nem lázadnak fel? Kik hozták létre az obeliszkeket és mi a céljuk? Tulajdonképpen micsodák a kőfalók és mi a szerepük a világban?

Remélem, a másik két kötetben - természetesen trilógiáról van szó, ezt a klisét még Jemisin se kerülte meg - legalább néhány rejtélyre fény derül, addig kénytelen vagyok beérni a jelenlegi nyalánkságokkal. Rezdületlen egyedi világán túl itt van nekünk az E/2 elbeszélésmód, amit általában nem szeretnek az olvasók, és az írók is ritkán használják. Kicsit idegesített, de a másik két szál hagyományosabb, E/3-mas múlt idejű módja segített elviselni. Ó, és ahogy a szálak összeérnek, az nagyon szép, attól tartok, nekem igen soká esett le, hogy miről van szó. Igazán tudhattam volna, de a nátha és a rácsodálkozás nem hagyott teret a gondolkodásnak, amit igazából nem bánok - szeretek naiv olvasó lenni, akinek még van új a nap alatt. Imádtam, hogy tippem se volt arra, hova fut ki a történet, hogy működik a regény, és minden eleme klappol, hogy Jemisin mer új lenni és a magamfajta sznob olvasóból képes hátulgombolós függőt csinálni, akit az orránál fogva vezet.

Nem mondom, hogy olvassa mindenki, mert sokaknak nem tetszik, de egy beleolvasást mindenképpen megér.

Ui.: A magyar borító szemet gyönyörködtető - igeeeen, csajosak a színei, ésakkormivan.

Eredeti cím: The Fifth Season
Sorozat: A megtört föld 1.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2016
Fordította: Ballai Mária
Ár: 3580 Ft