A szépség szimulákruma

"... nem érdekes, hogy gondolat nem létezhet nyelv nélkül, és mivel a nyelv agyi funkció, azt kell mondanunk, hogy a nyelv - az a képesség, hogy a világot szimbólumokon keresztül kifejezzük - bizonyos értelemben az ember fizikai tulajdonsága, ami bizonyítja, hogy a test-elme régi kettőssége nonszensz, nemde? Adieu, Descartes. Az elme és a test egy."

Paul Auster: Láthatatlan

2012-ben, amikor megismerkedtem a párommal, nem egy, hanem két férfi lépett az életembe: az egyik a kedves, a másik Paul Auster. Őrülten szerelmes elragadtatásomban még abban az évben elolvastam a New York trilógiát, mint afféle kulcsregényt V-hoz, hogy ezáltal jobban megismerhessem. Úgy féltem a posztmoderntől, mint a tűztől, és rettegtem, hogy szétesik a kezemben a régi, Modern Könyvtáros kiadás, mire azt a hallatlanul romantikus vallomást kaptam, hogy a könyvek fontosak, de én még fontosabb vagyok (életem bókja volt). Azóta már sikerült egy könyvét tönkretennem, de becsületesen kicseréltem a saját példányomra (Oxfordi sorozat).

Azóta se olvastam Austertől, mert ugyan azt éreztem, átmentem nála valami láthatatlan vizsgán, de szemmel tart. Visszatekintve úgy gondolom, kicsit nagy falat volt annak idején az a könyv, de azóta talán felnőttem annyira, hogy a szeme elé kerülhessek, ezért nagy merészen beválogattam az idei Várólistacsökkentésbe a Láthatatlant.

Ó, istenem, mennyire jó volt.

Az utóbbi időben volt egy kisebb olvasási válságom, eltávolodtam a könyvektől, szívesebben bámultam ki a fejemből vagy nyomkodtam a telefont, ami mérhetetlenül frusztrált. A Láthatatlant vidoran olvastam, egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy megnézegetem a képernyőt, aztán úgy voltam vele, hogy bőven ráér otthon, inkább olvasok - most megint egy olyan könyv van soron, ami mellett ismét a telefon jut eszembe és frusztrált leszek, valószínűleg félbe kellene hagyni -, szóval jobb lesz megjegyezni, mi a jó könyvek ismertetőjegye.

Auster több szintes játékos űz.

Játszik szövegszinten; a regény (elvileg) Adam Walker (aki nem Adam Walker - másik szint) életének bizonyos szakaszairól szól, egyes szám első, második és harmadik személyben. Egy bölcsész már itt kezd megveszni a gyönyörűségtől, de ha hozzátesszük, hogy még két személy szövege is beékelődik Walkerébe, eldobja az agyát - ráadásul az egyik mellékes író, Adam egyetemi haverja, kiegészíti-átdolgozza Walker harmadik fejezetét - ami tulajdonképpen egy vázlat -, bár a haver, aki sikeres író lett, állítja, hogy a szövegtest egy az egyben Adam maradt. 

Másik szint: hol ér véget a valóság és hol kezdődik a fikció? A történetben több, Adam által leírt dolgot megcáfolnak más szereplők, amely más megvilágításba helyezi őket. Mi történt valójában, és mi a képzelet szüleménye?

Ehhez kapcsolódik a harmadik szint: attól, hogy új információ birtokába kerülünk valakiről, vagy valamiről azt állítják, nem igaz, más ember lesz-e (a szemünkben)? Ha eltelik x év, ugyanaz az ember marad-e számunkra valaki, aki 15-20 évvel ezelőtt volt, túl tudunk-e látni a plusz kilókon, a ráncokon, elég-e ugyanaz az éles tekintet? Ha az anonimitás érdekében megváltoztatják a szereplők neveit, ugyanazok maradnak-e?

Jó volt olvasni. A fenti, merengésre okot adó kérdéseken túl kellemesen elringatott a hangulata; 1967 perzselő nyara az egyik számos (talán Százhetedik?) new yorki utcában, a rozoga, mégis bájos, írásra felszólító párizsi szoba, a fiúk feje felett lebegő sorkatonaság réme, az egyre magasabb számok hallgatása a rádióban, Vietnam, az Ásítások Kastélya - istenem, azt hittem, csak nekem volt ilyen viszonyom munkahelyekhez, hálás köszönetem, Paul -, Adam útkeresése, a nőkhöz való viszonya, Cécile élete, jaj, remélem, ezek után lesz merszem gyakrabban Austert olvasni. De nem a 4 3 2 1-gyel fogom folytatni, komolyan haragszom az Európára az újdonat benga kiadásokért.

Eredeti cím: Invisible

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2011

Fordította: Pék Zoltán

Eredeti ár: 3500 Ft 

Rövidkék

Avagy megint összegyűlt néhány könyv, amiről nem tudok vagy nem akarok hosszan írni.

Sue Monk Kidd: Szárnyak nélkül szabadon

Annak idején az egyik kedvenc könyvemmé vált A méhek titkos élete, talán emiatt szerettem bele az amerikai Délen játszódó regényekbe. Megérne egy összehasonlító-megemlékezős postot egy újraolvasás, hátha akkor megnyugodnék, hogy az a könyv még mindig nagy szerelem, mert A szárnyak nélkül szabadon nem lett az.
Nem rossz könyv, dehogy (az ilyen bizonygatás már eleve rossz kezdés...). De az agyam sznob játékos intellektuális áafrancba maradjunk ennél játékos része unatkozott, ami azt jelenti, hogy a történet nem volt olyan seggre ültetős-szájat tátós, mint anno A méhek titkos élete vagy mostanában a Tortúra, és nem is élvezetesen agyalós, mint Az órák vagy az Ílion. Úgy éreztem, Sue Monk Kidd nem tudott kikerülni bizonyos sablonokat - vagy csak én kezdem ezeket a típusú könyveket unni -, de becsületére legyen mondva, bőven tett szokatlan vargabetűket a szereplői életébe.
Sarah Grimké létező személy volt - aki Charlestonban született, mint Sue Monk Kidd -, a húgával, Angelinával együtt ők voltak az első nők, akik a rabszolgák felszabadításáért harcoltak. Délen! Mit Délen, Charlestonban! Két nő, két lánytestvér egy patinás, gazdag családból! Felszólalásukkal elkerülhetetlenül összefonódott a nők jogaiért vívott küzdelem. Korabeli hírnevükhöz képest az utókor nem nagyon őrizte meg az emléküket, ez indította el az írónőt azon az úton, hogy egy regény formájában állítson emléket a nővéreknek. Persze a történetben bőven előfordulnak fikciós elemek - pl. Sarah valóban kapott a születésnapjára egy Hetty nevű rabszolgát, ő azonban nem sokkal később elhunyt egy sérülés következtében, csak SMK művében élhette meg a felnőttkort és válhatott Sarah életének tartósan részévé.
Nagyon tetszett, hogy a szerző nem kanyarította el a nővérek és Hetty életét - a valós eseményektől függetlenül megtehette volna, hiszen regényt írt, nem életrajzot - sziruposan csöpögő irányba. Szomorú, de az olvasói lelkemnek jólesett, hogy mindketten jóformán számkivetett, magányos életet élnek, megtapasztalják a gyászt, a fájdalmat, a megaláztatást, Sarah-t a családja helyzete sem óvja meg. Hetty a nagyobb lázadó - a kádas jelenet epikus -, őt csak az édesanyja múlja felül. Mit tehet valaki, ha természetéből fakadóan büszke ember, és képtelen lecsillapítani az indulatait, érzéseit a társadalombeli helyzete, vagy az, hogy teljesen legálisan halálra kínozhatják?

Összességében jó kis könyv ez, de nekem messze volt a falrengető élménytől, inkább ahhoz közelít, amivel leheveredsz egy délután a kanapéra, és pár óra alatt felfalod a felét, mert jólesik, mert visz magával. Rágógumi, amin jólesően lehet kérődzni.

Eredeti cím: The Invention of Wings
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2015
Fordította: Csonka Ágnes
Ár: 3700

Joyce Carol Oates: Állatok

Olyan régi adósságom, hogy arra se emlékeztem, mikor és hol szereztem be. Lázas, zaklatott szöveg, menetjegy egy sodródó, bizonytalan fiatal lány elméjébe, akit, akárcsak a csoporttársait, megigéz az egyik főiskolai oktató karizmája. Mivel Oates-ról van szó, a történet nem a megszokott irányba halad, hanem az ösztönök, a tudat mélyén lapuló elmebaj felé tapogatózik.
Szeretem, ahogy Oates ír, de az Állatok nekem túl rövid volt, nem tesz jót neki, hogy egy délután alatt el lehet olvasni. További barátkozás várható a szerzővel, nekem is megvan vagy három könyve, és az otthoni magánykönyvtárban is sorakozik pár, lesz alkalmam kitapasztalni, hányadán állunk.

Eredeti cím: Beasts
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2004
Fordította: Etédi Péter
Ár: 1990 Ft

J.M. Coetzee - Paul Auster: Itt és most

A Nagy Nyári Szandis Akció, meg általában a bődületes leárazások azt a veszélyes csapdát rejtik magukban, hogy olyan könyveket is felhalmozhatunk, ami annyira nem tűnik érdekesnek, de az ára miatt nem bírjuk otthagyni. Az Itt és most a közepesnél jobban érdekelt, alig több mint egy évbe telt, mire eljutottam hozzá.:)
Annyira cuki ez a két ember - igen, ez a fő benyomásom róluk.:) Két idős ember, bácsi beszélget levélen, faxon (!), e-mailen keresztül (az elektronikus levelek hajlamosak elkallódni), rendkívül szívélyes, ugyanakkor bátortalan stílusban, csupán a kötet végén, mintegy szép lezárásként vallja meg Paul Auster, hogy mennyire jó barátjának érzi Coetzee-t. Hogy egyébként miről beszélnek? Bármiről. Hogyan jelennek meg a fejükben a regénybeli helyszínek, élethűbbek-e a kitalált karakterek, mint a valós személyről mintázott szereplők, a sport, a sport, az e-könyvek térhódítása, a Közel-Kelet, a családi ünnepek, a zsidók kitelepítése Wyomingba (mondtam, hogy cukik - Coetzee-nek el kellene olvasnia a Jiddis rendőrök szövetségét) a sport, a gazdasági válság, a modern technikai eszközök, és persze a régi idők elmúlása feletti kesergés - de utóbbit nem vénemberesen nyávogva művelik, hanem olyan pazarul-élénkül, hogy hirtelen én is vágyni kezdtem a New York-i turkálható lemezboltokra.
Annak ellenére, hogy a bumerángként visszatérő sporttémától a kötet vége felé járva agylobot kaptam (kivéve, amikor az egész napos meccsnézést követő hülye érzésről beszélnek), szerettem olvasni, volt a leveleknek némi voyeur-hatása; megkönnyebbültem, hogy bizonyos dolgokat ők se értenek - Jonathan Franzen egyik kijelentéséről Auster nyíltan megkérdezi levelezőtársát, hogy kell értelmezni a megnyilatkozást, mert ő nem tudja eldönteni -, és meglepően sokat vigyorogtam rajta. Nem szoktam több idézetet kiemelni, de ezeket nem bírom kihagyni:

"A rossz könyvnél a gereblyézés is határozottan nagyobb élvezet (és ezt én mondom, aki gyűlöl gereblyézni)..." [Paul Auster]
"Nem tudom, mi a véleményed az értelmezésről, és arról, hol vannak az értelmezés határai. Ami engem illet, szerintem az, ahogy tudósok (vagy bírák) kétezer éves szövegekből iparkodnak kibogarászni, mit kell gondolnunk az őssejtkutatásról, nem kis mértékben komikus." [J.M. Coetzee]

Sajnos több vicces dolognak nem írtam fel az oldalszámát - mint például Auster nevekkel kapcsolatos elmélkedésének, ami odáig vezet, hogy indián inkarnációjának majd Kicsi Fing lesz a neve, vagy Coetzee bölcsészekhez illően zseniális megoldását a válságra, azaz a rossz számokat egyszerűen cseréljük ki jó számokra -, de ti, az a maroknyi ember, aki elolvasta ezt a hablatyolást, talán elhiszitek, hogy még röhögni is lehet ennek a két embernek az elmélkedésein.:)

Eredeti cím: Here and Now
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2013
Fordította: Vághy László
Ár: 3500 Ft 

Avas gondolatok pokla

"- Egyelőre Peter Stillman vagyok. Ez nem az igazi nevem. Nem tudom, ki leszek holnap. Minden nap más, és minden reggel újra megszületek. Reményt látok mindenütt, a sötétben is, és amikor meghalok, lehet, hogy én leszek Isten."

Paul Auster: New York trilógia
Értékelés: 4 piros spirálfüzet az 5-ből
Kedvenc karakter:  DanielQuinnazelbeszélőDonQuijotePaulAusterWhiteFanshawePeterStillman


Ez a regény (vagy regények) egyike azoknak a könyveknek, amelyről baromi nehéz írni, és a helyzetet nehezíti, hogy kb. egy hónapja olvastam, nem találom a jegyzetfüzetem (még a cetlik is haragszanak rám mostanában), és a kultuszkönyv mivolta se könnyít terhemen, igen, nehezebben állok neki a postnak, mint normál esetben - ha nem vagyok odáig és vissza a történetért.
Hasonló élményt váltott ki belőlem, mint a Vita Nostra (magyarul az Alekszandra és a Teremtés növendékei címmel jelent meg, sokkal jobb kiadást érdemelt volna), mintha héjanként hántotta volna le a személyiségem rétegeit. Elképesztő, mennyire törékeny dolog az identitás, milyen apró dolgok alapján határozzuk meg az "én" fogalmát - és hogy mennyire könnyű elveszíteni. Ez volt számomra a regény üzenete, ami meglehet, hogy hülyeség, de szerintem egy történet mindenkinek mást jelent, más emlékeket, ízeket, színeket, szagokat és mozzanatokat érint meg az olvasó lelkében. A New York trilógia nálam a lélek legmélyebb sötétségébe ásott le, és kezével a vállamon megmutatta a tükörképét, vagy talán a tükörképemet, és elborzadtam attól, amit láttam. Itt van például a név. Általában két szó, két címke, amellyel magunkat jelöljük, a személyazonosság sarkalatos pontja. Akitől elveszik a nevét, az nem létezik. De vajon tényleg így van? Mert Austernél annyire egybefolynak, szétválnak, majd megint összeolvadnak ezekkel a névcímkékkel jelölt szereplők, hogy az ember (nem, most az "ember" nevű címkébe nem megyünk bele), ill. én (ki az az én...) egészen máshogy fog gondolkodni már az első rész, az Üvegváros befejezése után erről a témáról - mondjuk nekem nem olyan szilárd a névhez való ragaszkodásom, hiszen a sajátomat is már félig-meddig levetkőztem, és többet használtam, mire egészen belehelyezkedtem egy másikba, de a közöttük való átjárás egészen könnyed.

Pedig ez látszólag egy ártalmatlan detektívregény, ill. három darab detektívtörténet, de olyanok ezek (ill. ez) mintha néznél egy látszólag egyszerű képet, és minél tovább fürkészed, annál több részletét fedezed fel, aztán a részletekben rejlő motívumok is a szemedbe ötlenek, majd az icuri-picuri összefüggések, míg egészen összezavarodsz és arra gondolsz, hogy biztosan vannak még további finomságok, amelyeket csak idővel - vagy talán soha nem - veszel észre. A Trilógia is ilyen, ráadásul a végén a három mozaik összeáll egy egész képpé, te meg elképedve bámulod magad, hogy lehettél ilyen idióta, hogy nem vetted észre. Hogy miért csak négy csillag eme hatás ellenére? Mert nem szeretem, ha emlékeztetnek arra, mi van a csontok és a hús üregében, pláne nem akkor, amikor befelé fordulós időszakom van és babusgatom azt a kócos rongydarabot, amit léleknek neveznek. Az első rész feszített szét ennyire, olyan volt, mint egy lejtő, amelyen egyre gyorsabban robogtunk a vége felé, ahol egyébként egy szép nagy betonfal várt minket. Aztán újjászülettünk a Kísértetekben, a végén golyót repítettem a fejébe, majd újra feltámadt A bezárt szobában, amely viszont teljesen elbűvölt, nem érdes téglafal volt, hanem a fejem fölött összezáruló vízkék ragyogás, az a közeg, amelyben én és a történet egy nyelvet beszéltünk.

Ui.: végre megjelenik a harmadik kiadása, már nagyon kellett.

Eredeti cím: The New York Trilogy
Sorozat: Modern Könyvtár
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1991
Fordította: Vághy László
Ár: 128 Ft (eredetileg:)
Az íróról a wikipédián, mert még itt van a legtöbb információ róla