Húsba vágóan ismerős

"Szeretem kipipáni a napokat a naptárban: 151 nap kihúzva, és még semmi igazán szörnyű nem történt. 152, és nem lett vége a világnak. 153, és senkit sem tettem tönkre. 154, és senki sem gyűlöl igazán. Néha arra gondolok, csak akkor fogom biztonságban érezni magam, amikor egy kezemen meg tudom számolni a hátralévő napjaimat. Még három napot kell végigcsinálnom, és utána már nem kell többé aggódnom az életem miatt."

Gillian Flynn: Éles tárgyak

Minden olvasónak vannak olyan könyvek az életében, amelyek úgy fel**** az agyát, hogy soha többé nem akarja látni, de az emlékétől nem bír elszakadni és valahányszor eszébe jut, éktelen düh fogja el. Ha most mindenki meglepetten ráncolja a homlokát, akkor kivételes kis méregszütyő vagyok, mert az Én, Charlotte Simmons emlékétől még mindig köpködni támad kedvem, hogy lehet valaki ilyen hülye, bazmeg, pedig kilenc évvel ezelőtt olvastam.

A másik ilyen a Holtodiglan. Hogy valaki ennyire hülyének nézzen és azt higgye, dróton rángathat a szánalmas kis trükkjeivel! Akárhányszor találkoztam az írónő nevével, mindig eszembe jutott ez a számomra óriási bullshit könyv és nem bírtam elvonatkoztatni a benyomásaimtól.

Aztán valaki mesélt az Éles tárgyakból készült sorozatról és innentől mindent a végzet irányított.

Totális addikció. Az a pár ember, aki olvassa a sületlenségeimet - nagyon szeretnék gyakrabban írni, de a napi robot által megnyomorított agysejtjeimbe csak masszív, 2x8+3 órás alvás után sikerül életet lehelni, és hol van még akkor az ebéd -, talán emlékszik rá, mennyire szeretem az amerikai Délen játszódó történeteket. Ezek egy része tobzódik a kegyetlenségben, a sötét vágyakban, a pusztító lelki nyomorban. A forrósággal elkeveredő, felszín alatti romlottságban, amely generációkra visszamenően tönkreteszi az embereket és amiből el se lehet menekülni, mert mindig viszik magukkal azok, akik látják, hogy egy rémálomban élnek.

Egészen másfajta nyomorúság ez, mint az a magyar valóság, ami körülvesz minket, pedig a Dél se csupa fehér oszlopos, tornácos házból áll; nyomorúságos kalyibák, segélyből tengődő, elveszett lelkek, mocskos arcú, vad kölykök, kibelezett aligátorok, furcsa, baljós babonák, a mocsár fölött döngő szúnyograjok, buja flórával körülvett, elhagyatott vidékek mérföldeken át. És patakokban folyó alkohol. Akár vidám, úrihölgyes, akár az egykori rabszolgákkal foglalkozó, akár az igazi, rothadó Delet tárgyaló könyvet olvastam, mindegyikben úgy itták a piát, mint a vizet, fogalmam sincs, hogy bírtak egyáltalán talpon maradni a részegség különböző fokain.

Ezt a világot ábrázolja hihetetlenül szuggesztív módon a sorozat. A zenéje, a képi világa, a hihetetlenül lassú, mégis rettenetesen feszült hangulat, ahol mindenki érzi, hogy az aktuális krízis (a gyilkosságok) kirángatják majd az eltemetett titkokat a földből, a folyóból, a szekrényekből, a falak közül: többé nem lehet úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Többé nem lehet úgy tenni, hogy nem történt semmi. Mindaz, ami az embereket rémálmaikban emészti és amit agresszióval és piálással próbálnak elfeledni, napvilágra kerül. Mindenki megtudja. Mindenki meztelen lesz. És ezek az emberek semmi mástól nem rettegnek jobban, mint attól, hogy elveszítik a látszatot.

A farkasok nem kint ólálkodnak, hanem bennünk lakoznak.

Ezek után persze, hogy el akartam olvasni a könyvet, Holtodiglan-fiaskó ide vagy oda. A sorozat készítői nagyon jól visszaadták a könyv atmoszféráját, néhány apró változtatástól eltekintve tényleg a regény elevenedik meg és ezúttal a magyar szinkront is dicséret illeti (nem csak azért, mert Camille-t itt is "Tacskónak" szólítja a főnöke). Annyira összeforrt a fejemben a két alkotás, hogy szét se tudom választani.

Nem tudom pontosan megmondani, miért okozott nálam akkora függőséget ez a történet, hogy a sorozat után egyből a könyvet is elolvastam, pedig nem könnyen emészthetőek. Van benne valami fájóan ismerős, ami azonos az álmaimban felbugyborékoló sötétséggel. Annyira én vagyok ez a miliő, hogy szinte szégyellem beismerni. Elviselhetetlenül lecsupaszítva ábrázolják az ember mögötti embert - a külvilágnak mutatott, gesztusokkal és önkontrollal felvirágozott ún. társas lény mögötti dühből, indulatokból, elszenvedett és okozott sebek által rángatott ösztönlényt, amivel érző (haha) ember nem nagyon szeretne szembesülni. És nem kellenek ehhez kihúzott fogak, megcsonkított bőr, vagy meggyilkolt kislányok, elég a szereplők mindennapi életébe belenézni.

Eredeti cím: Sharp Objects
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2016
Fordította: Csonka Ágnes
Ár: 3300 Ft

Az erőszak eredete

Delphine de Vigan: Igaz történet alapján

Posztmodernkedő-összekacsintós könyv.

Botor dolog számon kérni egy írótól az igazságot. Abban a pillanatban, amikor kinyitjuk a könyvet és elkezdjük olvasni a sorokat, a szerző cinkostársai leszünk; egy értő, tapasztalt olvasó - még ha a történet hatása alá is kerül -, tudja, hogy az általa olvasottak nem a színtiszta igazságot ábrázolják, mert ez nem létezik. Minden, ún. megtörtént eseményeken alapuló filmben elsütik ezt a közhelyes (de igaz) mondatot.

Delphine de Vigan előző könyve, a Semmi nem áll az éjszaka útjába meglepő és viharos sikert aratott az olvasók körében. Meglepő volt, mert DdV nem számított rá, hogy ennyire megérinti az embereket és zsákszámra továbbítja neki a leveleket a kiadó. Viharos volt, mert egy személyes történet mindig indulatokat vált ki. Ennek a könyvnek az édesanyja a főszereplője, aki mániás depresszióval küzdött egész életében és öngyilkos lett, tágabb körben pedig a családja. Mini-ajánló: lehet, hogy sokan (?) írtak önterápiás céllal hasonló könyvet, de ez nagyon jól van megírva. Nehéz tőle elszakadni, tele van érzelmekkel, emlékekkel és fájdalommal, de nem giccses vagy hatásvadász módon. Három éve olvastam, de még emlékszem rá, hogy amikor becsuktam a könyvet és felfedeztem, hogy a borítón lévő fekete-fehér fotó nem az írónőt, hanem az édesanyját ábrázolja, végigfutott rajtam a hideg. Úristen, ez ő. Tényleg élt. Tényleg így (ilyesformán). Tényleg meghalt. Hülyeség, de ez csak akkor tudatosodott bennem. De igazából miért is lenne hülyeség? Ki nekem Delphine de Vigan? Egy, nálunk nem igazán ismert francia szerző, aki kevés, jóformán semmiféle reklámot nem kapó könyvet írt. Nem ismerem, bárki lehet. Egy másik író álneve-alteregója. Roman Gary (sajnos nem). 

Valószínűleg el tudjátok képzelni. Olyan volt ez a könyv, mint egy bomba. Van előtte - de mi van utána? Mindenki arról faggatta de Vigant, hogy mit lehet ezután írni? Erről szól ez a könyv, az Igaz történet alapján, amely egyfajta reflektálás is a valóság vs. fikció kérdésére.

Nos, leginkább semmit.

DdV összeroppan a rá nehezedő nyomás-figyelem és a Semmi nem áll... vetette utóhullámok miatt. [Igazság szerint azt csodálom, hogy nem döglött bele.] Lassan eljut odáig, hogy képtelen leülni a számítógép elé. Egy e-mailt se tud megírni, nemhogy egy új könyvet. Ennek a folyamatnak az elején ismerkedik meg a titokzatos L-lel, aki látszatra Delphine tökéletes ellentéte, az a nő, aki mindig is szeretett volna lenni; határozott, magabiztos, akinek mindig hibátlan a megjelenése és tisztában van azzal, milyen hatást gyakorol az emberekre. Rövid idő alatt ő lesz Delphine legbizalmasabb barátja, akivel minden titkát, szorongását megosztja - amit pedig nem, azt L. intuitív módon kitalálja. Aztán, ahogy az állapota súlyosbodik, L. nélkülözhetetlen lesz a számára, függőségi viszonyba kerülnek - de az intő jelek is szaporodnak arra nézvést, hogy a nő nem az, akinek mondja magát; szépen berendezett lakása teljesen személytelen, annak ellenére, hogy balkezesnek mondja magát (Delphine is az), tökéletesen ír jobb kézzel, állítólag ugyanabba az előkészítő osztályba jártak (de L. nem szerepel az osztályfotón, mert aznap beteg volt). Állandóan a háza közelében van. Mindig ráér vele találkozni, beszélgetéseiket soha nem zavarja meg egy telefonhívás. Delphine valamennyi megjelent írását olvasta L. A vele készült interjúkat is. Bizonygatja, hogy Delphine hagyja el a fikció papírmasé, béna figuráit és a valóságra koncentráljon, mert az olvasókat csak ez érdekli. Őket nem lehet (nem szabad) hülyének nézni. Tudni akarják, mit kapnak a pénzükért.

Spoiler nélkül nehéz érzékeltetni, az írónő hány kikacsintást szőtt (vagy mit csinálnak a kikacsintással) ebbe a könyvébe, a valóság és a fikció összemosását érzékeltetve, a "világos játékszabályokat" követelő olvasókat froclizva. Interaktív könyv: mindenki eldöntheti, mit olvas. Pszichothriller? Memoár? Posztmodern? Igaz történet? Fikció? Az lesz, amit szeretnél. Ugyanis - kapaszkodjatok meg - az olvasók nem szeretik, ha átverik őket. Nem bocsátják meg az írónak, ha megszegi a játékszabályokat. Hű. A könyv tényleg termék, mint a joghurt. És a franciák még nem is olvastak Szabó Magdát (legalábbis az ilyenek nem).

A rossz vélemények miatt tartottam ettől a könyvtől, de nem kellett volna. Nem azt mondom, hogy olyan jó, mint a Semmi nem áll..., mert nem - külön kell őket értékelni. Szorosan összefüggnek, de mások, ha divatos akarnék lenni, azt írnám, az írói pályafutás más-más szakaszait képviselik. Vagy csak simán DdV-kompatibilis vagyok. Kedvelem ezt a nőt - a félelmeivel, a gyengeségeivel, minden terhével együtt. Remélem, létezik és önazonos a könyveivel.;)

Eredeti cím: D'après une histoire vraie

Kiadó: Ab Ovo

Kiadás éve: 2017

Fordította: Pataki Pál

Ár: 3450 Ft