Húsba vágóan ismerős

"Szeretem kipipáni a napokat a naptárban: 151 nap kihúzva, és még semmi igazán szörnyű nem történt. 152, és nem lett vége a világnak. 153, és senkit sem tettem tönkre. 154, és senki sem gyűlöl igazán. Néha arra gondolok, csak akkor fogom biztonságban érezni magam, amikor egy kezemen meg tudom számolni a hátralévő napjaimat. Még három napot kell végigcsinálnom, és utána már nem kell többé aggódnom az életem miatt."

Gillian Flynn: Éles tárgyak

Minden olvasónak vannak olyan könyvek az életében, amelyek úgy fel**** az agyát, hogy soha többé nem akarja látni, de az emlékétől nem bír elszakadni és valahányszor eszébe jut, éktelen düh fogja el. Ha most mindenki meglepetten ráncolja a homlokát, akkor kivételes kis méregszütyő vagyok, mert az Én, Charlotte Simmons emlékétől még mindig köpködni támad kedvem, hogy lehet valaki ilyen hülye, bazmeg, pedig kilenc évvel ezelőtt olvastam.

A másik ilyen a Holtodiglan. Hogy valaki ennyire hülyének nézzen és azt higgye, dróton rángathat a szánalmas kis trükkjeivel! Akárhányszor találkoztam az írónő nevével, mindig eszembe jutott ez a számomra óriási bullshit könyv és nem bírtam elvonatkoztatni a benyomásaimtól.

Aztán valaki mesélt az Éles tárgyakból készült sorozatról és innentől mindent a végzet irányított.

Totális addikció. Az a pár ember, aki olvassa a sületlenségeimet - nagyon szeretnék gyakrabban írni, de a napi robot által megnyomorított agysejtjeimbe csak masszív, 2x8+3 órás alvás után sikerül életet lehelni, és hol van még akkor az ebéd -, talán emlékszik rá, mennyire szeretem az amerikai Délen játszódó történeteket. Ezek egy része tobzódik a kegyetlenségben, a sötét vágyakban, a pusztító lelki nyomorban. A forrósággal elkeveredő, felszín alatti romlottságban, amely generációkra visszamenően tönkreteszi az embereket és amiből el se lehet menekülni, mert mindig viszik magukkal azok, akik látják, hogy egy rémálomban élnek.

Egészen másfajta nyomorúság ez, mint az a magyar valóság, ami körülvesz minket, pedig a Dél se csupa fehér oszlopos, tornácos házból áll; nyomorúságos kalyibák, segélyből tengődő, elveszett lelkek, mocskos arcú, vad kölykök, kibelezett aligátorok, furcsa, baljós babonák, a mocsár fölött döngő szúnyograjok, buja flórával körülvett, elhagyatott vidékek mérföldeken át. És patakokban folyó alkohol. Akár vidám, úrihölgyes, akár az egykori rabszolgákkal foglalkozó, akár az igazi, rothadó Delet tárgyaló könyvet olvastam, mindegyikben úgy itták a piát, mint a vizet, fogalmam sincs, hogy bírtak egyáltalán talpon maradni a részegség különböző fokain.

Ezt a világot ábrázolja hihetetlenül szuggesztív módon a sorozat. A zenéje, a képi világa, a hihetetlenül lassú, mégis rettenetesen feszült hangulat, ahol mindenki érzi, hogy az aktuális krízis (a gyilkosságok) kirángatják majd az eltemetett titkokat a földből, a folyóból, a szekrényekből, a falak közül: többé nem lehet úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Többé nem lehet úgy tenni, hogy nem történt semmi. Mindaz, ami az embereket rémálmaikban emészti és amit agresszióval és piálással próbálnak elfeledni, napvilágra kerül. Mindenki megtudja. Mindenki meztelen lesz. És ezek az emberek semmi mástól nem rettegnek jobban, mint attól, hogy elveszítik a látszatot.

A farkasok nem kint ólálkodnak, hanem bennünk lakoznak.

Ezek után persze, hogy el akartam olvasni a könyvet, Holtodiglan-fiaskó ide vagy oda. A sorozat készítői nagyon jól visszaadták a könyv atmoszféráját, néhány apró változtatástól eltekintve tényleg a regény elevenedik meg és ezúttal a magyar szinkront is dicséret illeti (nem csak azért, mert Camille-t itt is "Tacskónak" szólítja a főnöke). Annyira összeforrt a fejemben a két alkotás, hogy szét se tudom választani.

Nem tudom pontosan megmondani, miért okozott nálam akkora függőséget ez a történet, hogy a sorozat után egyből a könyvet is elolvastam, pedig nem könnyen emészthetőek. Van benne valami fájóan ismerős, ami azonos az álmaimban felbugyborékoló sötétséggel. Annyira én vagyok ez a miliő, hogy szinte szégyellem beismerni. Elviselhetetlenül lecsupaszítva ábrázolják az ember mögötti embert - a külvilágnak mutatott, gesztusokkal és önkontrollal felvirágozott ún. társas lény mögötti dühből, indulatokból, elszenvedett és okozott sebek által rángatott ösztönlényt, amivel érző (haha) ember nem nagyon szeretne szembesülni. És nem kellenek ehhez kihúzott fogak, megcsonkított bőr, vagy meggyilkolt kislányok, elég a szereplők mindennapi életébe belenézni.

Eredeti cím: Sharp Objects
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2016
Fordította: Csonka Ágnes
Ár: 3300 Ft