"A teát az akkori rózsalugasban fogyasztották el. És miközben anya rózsaillat-felhőben porcelán csészéből kortyolgatott, arra gondolt: Igen. Szép lenne így élni. És tea után apám levitte őt a kunyhóhoz, hogy végignézzék, ahogy lemegy a nap. Apám tudta, mondta ő, hogy a naplemente érthetőbb lesz nála, ezért azt adta neki eljegyzési ajándékul. Június lévén enyhe, balzsamos, laza naplemente volt, nagyon jól ment anyám arcszínéhez.
Aztán anya rengeteget sírt, és a szemfestéke elmázolódott. A történetnek ez a része volt a kedvencünk: a zokogó anyánk. Bőséges könnyzápora számunkra, szabad szellemű gyerekek számára egzotikusnak tűnt. De aztán ez a sztori is kifulladt. Egy idő után már kínosan érintettek minket anyánk inkontinens könnyei. Apám pedig, miután a mélyükre ásott, rájött, hogy anyámat a rózsák indították meg, nem pedig a lemenő nap kérlelhetetlensége."
Julia Rochester: Ház a világ peremén
Az emlegetést és a csuklást megelőzendő, elmondom, hogy rajtam kívül igen kevesen szeretik ezt a könyvet - azt le mertem volna fogadni, hogy Nima is köztük lesz -, tehát óvatosan vessétek rá magatokat, amennyiben megbíztok a nyakatekert ízlésemben.
Régen olvastam ennyire furcsa könyvet. A tetszetős, jó-féle furcsát. A nem találom a helyem-hangulatában, a szereplők egymáshoz való elidegenedett, diszfunkcionális viszonyában, a hangulatban megnyilvánuló misztikumban - amikor nem lepődnél meg, ha valami mágikus dolog történne - leginkább A citromtorta különös szomorúságára emlékeztetett. Kérem, az ne pfújoljon, aki nem szereti azt a könyvet, nem zárja ki, hogy a Ház a világ peremén viszont tetszene, nem akarom megbélyegezni, hogy még kevesebb embert érdekeljen.
A történet nagyrészt a devoni vidéken, Thortonban játszódik, ahol mennybéli ítéletként tombolnak a viharok, a köd állandó jelenség, a házakat rózsák tartják össze, a neveket démonok őrzik, és a mindent uraló, vasszürke tenger áldozatokat követel. Itt áll a roskatag-régi, kísérteties Venton-ház, tele a család nemzedékeinek hátrahagyott, kallódó emlékeivel, több rétegben hámló tapétával és egy csicsás, állandó vitákat generáló kanapéval.
Látom, hogy néhány embernek szinte reszket a keze a rendelés vágyától. Olvassatok tovább.
Régen olvastam ennyire furcsa könyvet, és régen olvastam ennyire elbaszott családról. Önző, neurotikus, a végletekig intoleráns, egymást a csupasz idegekig romboló emberekről, akik addig maradnak együtt, amíg a másik el nem pusztul. A regény annyira tobzódik az ellenszenves karakterekben, hogy örömömben azt se tudtam, melyiket ostorozzam-utáljam a legjobban. Talán az apa, John viszi el a hangszórót - érdekes pszichológiai következtetéseket lehetne abból levonni, ki melyik szereplőt utálja a legjobban -, és Morwenna. Istenem, ezek a nevek, Corwin és Morwenna, a csicsás, urizáló w-vel! Boszinevek. Én se bírtam volna megállni, hogy ne csúfoljam Morwennát boszorkánynak, ha vásott angol iskoláslány vagyok. Az apa, az Arthur-lovagok kíméletlen állhatatosságával, a földgazdálkodási mániájával és végtelen prűd sznobériájával Jane-nek és Jamesnek nevezte volna el az ikreket, a saját felmenői után. Értitek, Jane és James. Ki a fene akarna Morwenna helyett Jane lenni? És az anya véleménye, az ő felmenői, te önző rohadék?
Morwenna egy világszám. A családtagjai szerint sznob és cinikus, szerintem gyerekesen rosszindulatú és undok. Nagyon-nagyon undok. Olyan, aki ragaszkodik a képzelt előítéleteihez. Az ikerbátyján, Corwinon kívül senkit nem szeret - de őt is csak azért, mert összenőtt a lelkük, és inkább egy egész két felét alkotják, mint két különálló egészet. Persze, ez nem zár ki bizonyos csörtéket, az elköszönés nélküli távozásokat, a hosszú, akár éves hallgatásokat is. Morwenna csak lóg a levegőben, és egy helyen nagyon jól érzi, hogy le kell szakadnia Corwinról, különben belehal. Elfunkcionál, fenntartja magát, de nincs kapcsolati hálója, szinte olyan, mint egy örökké váró menyasszony, akinek már megsárgult a fátyla. "Szeretlek - mondta Corwin. - Ennyi elég." Tényleg elég?
Nagyon kegyetlenek, engesztelhetetlenek egymással ezek az emberek, mintha kifejezetten élveznék a többiek lassú haldoklását. Nincs megbocsátás, csak kölcsönös, sokszorosított büntetés.
Van némi nyomozás is, ami nagyon érdekes, de nem krimis-izgalmas módon, hanem úgy, hogy tudod, amikor a rejtély végére érsz, semmi nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt, az életed végítéletét foglalja magába - egyszerre sürgeted és halogatod, hogy legyen már vége, ugyanakkor félsz megtudni az igazságot. És az igazság általában kényelmetlen.
Nagyon megragadott a költőiség és az emberi rútság kontrasztja (meg a rengeteg tea). A zordan gyönyörű táj, a hosszú emlékezettel bíró és annak súlyát nyögő család - imádom, amikor a családok klánba tömörülnek és a vezetéknéven emlegetik őket, mint itt a Ventonokat, és amikor némely családtag külön jelzőt-szimbólumot kap -, a szép nyelvezet, a levendulakék borítóba kötött könyvek, Morwenna könyvkötői munkája, az égőszerelem nevű növény. Annak ellenére, hogy nem egy pozitív végkicsengésű könyv, imádtam elveszni benne, dupla ekkora adagban is szívesen olvastam volna.
Nagyon kíváncsi leszek, hogy azok, akik elolvassák, milyen véleménnyel lesznek róla.
Eredeti cím: The House at the Edge of the World
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2016
Fordította: Komló Zoltán
Ár: 2990 Ft

