Az ifjúság szele; Darabokban

Kicsit belehúztam az olvasásba, de hétvégén szeretnék sok mindent kipipálni egy - amúgy végtelen hosszúságú - listán, ezért gyorsan lezavarom a könnyebbik részét, két rövid véleményt két rövid könyvről.
(Főleg azért, mert ki nem állhatom, amikor két bekezdésnyi szöveget próbálok normál hosszúságúra duzzasztani.)

Kosztolányi Dezső: Aranysárkány

Kosztolányi jó, Kosztolányit szeretem. Ez a tendencia tört meg az utoljára hagyott regényével, pedig olyan biztosra mentem - nem voltam kedvem várólistacsökkentős könyvet olvasni, de muszáj alapon egy olyat választottam, ami biztos, hogy jó lesz. Nem jött be.
Semmi nem klappolt nekem ebben a regény, csak a kertleírásokban tudtam gyönyörködni. A szereplők totál szerencsétlenek, és szerintem a kedves Tóni nem jó pedagógus, hanem az egyik legrosszabb fajta; begyöpösödött, aki a saját tárgyát a világbölcsesség csúcsának látja, és akit ez nem érdekel olyan fanatikusan, mint őt, az hülye és megvetésre méltó. Iszonyú vaskalapos, ezért nem tudtam Hildát elítélni, aki egyébként butuska, önző, unatkozó liba, és magára hagyatottságában is van a lényében valami elkényeztetettség.
Értem én, hogy a tanár nevel is, de attól függetlenül, hogy egy diák mennyire buta (vagy lusta tanulni, nem érdekli az adott tárgy, vagy nincs hozzá tehetsége), nem kellene megalázni. Az egész osztály előtt való megszégyenítés az, amit a legjobban utálok az iskola intézményében.
A párbeszédeket is erőltetettnek éreztem, valamiért nem működött Kosztolányi szövegmágiája. A befejezés felidézte a korábban olvasott regényei gyomorszorító, sejtetett lezárását, de kb. semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem. A felelések, vizsgák előtti mindjártkiugrikaszívem-érzést viszont nagyon jól visszahozta.:)
Persze lehet, hogy az volt a gond, hogy erőltettem az olvasást, de ha pihentetem, biztos, hogy az életben nem fejeztem volna be, inkább túlestem rajta.

Kiadó: Magyar Könyvklub
Kiadás éve: 1994
Ár: antikvár

                     ******************************************

"Ha vállaljuk Diandra Warren ügyét, az úgy fog bevonulni a történelembe, mint a valaha hozott öngyilkos döntéseink legnyilvánvalóbbika.
Angie olvashatott a gondolataimban, mert így szólt:
– Mi van, örökké akarsz élni?"

Dennis Lehane: Sötétség, fogd meg a kezem

Ha már sikerült ennyire megkínozni magam, lazításként visszaruccantam egy ismerős világba, Boston erőszaktól fűtött, mozgalmas városába. Kevés benyomás maradt meg bennem a hat évvel ezelőtti olvasásból, de azok most is helytállóak: a sorozat második részében kevesebb a humor, ellenben sokkal, sokkal betegebb ügybe keverednek bele Kenzie-ék. Irtózatosan félelmetes pszichopatákkal kerülnek szembe, akiknek eszébe se jut, hogy fájdalmat okoznak az áldozataiknak - illetve, dehogynem, pont ezt élvezik. Gyomorforgató gyilkosságok történnek, a témára érzékenyek inkább ne olvassák, bár, azt hiszem, a széplelkűeknek mindettől függetlenül sem jönne be Lehane, nekem viszont pont a hard-boiled krimi a gyengém. Már amennyiben Lehane hard-boiled, a hiperrealista sci-fi, a planetary romance és a portálfantasy, meg a különféle punk műfajok után zavarodottabb vagyok, mint fél év irodalom kurzus után.
Közelebbről arról szól a regény - azon túl, hogy izgalmunkban a szánkat harapdáljuk és szurkolunk a nyomozóknak, hogy kapják el a rohadékokat -, hogy mire képesek az emberek. Ki számít gyilkosnak? Ki számít jó embernek? Ha lelősz egy olyan gyilkost, aki szökött gyerekeket darabol fel, te is bűnös vagy? Jogod van-e ezt tenni? Mire vagyunk képesek a szeretteinkért? Mekkora a bennünk rejlő sötétség, és kinyújtjuk-e felé a kezünket?
Szól még a zsigeri félelemről, a gyerekkorba visszavesző és feltámadó, alaktalan rettegéstől. Néha tényleg mumusok rejtőznek a szekrényben, az ágy alatt, a teljesen átlagos furgon pedig nem alaptalanul kelt félelmet.
Úgy érzem, második olvasásra jobban megviselt a történet, mint először - ahogy öregszem, rongyolódnak az idegeim -, amikor éjszaka dobogó szívvel olvastam, és valami megreccsent, majdnem kiugrottam az ágyból, hogy mindjárt jön Kevin Hurlihy és darabokra töri a gerincemet, aztán meggyőztem magam, hogy szükségtelen ellenőrizni a zárat és leengedni az úgy felejtett redőnyt. A földszintes lakás szívás.
Miután bevallottam, hogy milyen gyáva kukac vagyok, azért leírom, hogy változatlanul imádom a Kenzie-Gennaro sorozatot, valószínűleg még sokszor el fogom olvasni. Esélytelen, hogy megunjam.

Eredeti cím: Darkness, take my hand
Sorozat: Kenzie-Gennaro 2.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2008
Fordította: Huszár András
Ár: ez már antikvár lesz

Nero, a véres költő

"Róma, óriási, ordító város, nem pihen el.
 Világ csodája, kiabáló, ki nem fulladó és el nem rekedő, reggeltől estig hirdeti az életet, mely emberhangokból, érc-csörömpölésből, szerszámkopácsolásból tevődik össze.
 Kezdődik a zenebona kora hajnalban, mikor a pék házról házra járva árulja kis friss süteményeit, s a teljes régi nótájával fölveri az álomszuszékokat. Akkor megmozdul az alvó. Ébredeznek a vityillók, melyek valamely domb alján lapítanak, a bérkaszárnyák, melyek felhők közt vesznek el a porban, rozoga, piszkos lépcsőikkel, proletár lakóikkal, kik poloskás ágyban hálnak, feleségükkel, öt-hat gyermekükkel együtt és reggelire csak savanyú, fekete kenyeret rágnak."

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Én nagyon-nagyon szeretem Kosztolányi prózáját és verseit, de valahogy mindig nehezen jutok el hozzá. Drága Dide, megígérem, hogy az Aranysárkánnyal nem fogok ennyit várni, jó?
Snassz a könyvcímet adni a post címének, de annyira tetszik és annyira szép, hogy nem tudok ellenállni neki. Ez igaz az egész könyvre; süt róla, hogy költő írta, aki olyan gyöngéden, mégis érzéssel forgatja az ujjai között a szavakat, hogy beleborzongok. Az Édes Annánál és a Pacsirtánál nem éreztem, hogy ilyen szép lenne a nyelvezete, de lehet, hogy csak rosszul emlékszem. És egyáltalán nem avíttas, ha valaki ettől félne - érdekes, hány régi szerző kiállja az idő próbáját. A legmeglepőbb talán Choderlos de Laclos, ami a maga kétszáz évével azért szép teljesítmény

Sokat gondolkodtam ezen a könyvön, hogy tulajdonképpen miről is szól. Nem objektív, analitikus történelmi munka, nem izgi, fordulatos regény, hanem egy szomorú gyászének Róma egyik bukott császárának, aki majdnem nagy költő volt, egész jó fogathajtó (vagy nem) és valószínűleg csapnivaló császár, aki alig harmincévesen halt meg, és csak öreg dadája siratja meg. Ahogy Seneca mondta: költőnek politikus volt, politikusnak költő [nem pontos idézet]. Égett benne az a vad anyag, ami vátesszé tehette volna, de nem tudott belőle kitörni, ezért elpusztította.
Mit láthatunk akkor? Egy ember mozaikos életútját a pusztulás felé. A fiatal, bizonytalan, szöszke Nérót, aki helyett félelmetes anyja, Agrippina kormányoz és a bölcs (de köpönyegforgatásra hajlamos) Seneca tanít. Érdekes elgondolkozni rajta, mi kínozza annyira Nérót - a szeretetteljes családi háttér hiánya? A zsarnoki, már-már démonikus erejű anya? A hiányzó férfi minta? Genetikai torzulás, a zseni vélt jelenléte? Uralkodónak lenni nem lehet könnyű, az ókori világ leghatalmasabb urának lenni pedig pláne nem, a legtöbb római császárt rövid úton a pusztulásba taszította. Nem tehet jót a gyenge mentális állapotnak.

"- Római volt - mondta Epaphroditus. - És azt, amit egy görög könnyedén, finoman, természetesen valósított volna meg, egy barbár véres izzadásával, halálos kegyetlenségével vitte véghez, tulajdon életének feláldozásával. Ő átélte, amit csak álmodni lett volna szabad. Kétségtelen, hogy az igazi poéták mások. Azok megálmodják, amit nem élhetnek át. De rendkívüli erővel akart költő lenni, annyi vággyal, annyi megtagadással, hogy néha nagyszerű volt, néha nevetséges. Ezért jutott ide."

Ismert regényértelmezés, hogy a könyv Kosztolányi korának ókori allegóriája, a művészet és a hatalom problémájának bemutatása. Ha ez a két jelenség találkozik, abból soha semmi jó nem származott, azt hiszem, ezt egyértelműen kijelenthetjük. Félelmetes, ahogy Poppea (korának egyik legnagyobb színésznője - anélkül, hogy valaha is színpadra lépett volna) megszervezi Néró első színpadi fellépésének tapsgárdáját, akik napokig gyakorolnak az előadásra. Félelmetes, hogyan játszik mindenki szerepet ebben a rémszínházban, ahol a legvéresebb alakot ünneplik a legnagyobbként. Mindenkit büntetlenül elpusztíthat, akinek a tehetsége féltékenységet kelt benne, és még tapsolnak is hozzá, ha kell. Sajnos nem ez a legutolsó példa a történelemben erre.

Próbálhatnék még a császár lelkivilágáról filozofálgatni, de az az igazság, hogy ez nekem inkább Kosztolányi regénye, mint Néróé vagy Szabó Dezsőé. Olyan fantasztikus hangulatkeltésben, hogy hallani lehet az alvó város szuszogó hangjait, látjuk a pihenő, ernyedt testek által megidézett békét, amit mindjárt megtör a hajnal fehéren izzó fénye.
Olvassatok Kosztolányit, megéri.
Még egy két példa:
"A fák remegtek a gyenge szélben. Zöld tüdejükkel mély lélegzetet vettek a hajnali frissességből, mert forró nap ígérkezett és már mutatkozott a természet reggeli láza. Lihegett a föld, a homok, olyan zajjal, mint aki gyorsan, kapkodva lélegzik. Fönn a vakító levegőben, lenn a cserjék félhomályán zsongott az élet millió apró neszével, kifürkészhetetlen babrálásával. Legyek karikáztak a rögökön, melyek mozogni és élni látszottak, bogarak mászkáltak fémkék és zománczöld szárnnyal, méhek szálltak ki tömör fürtökben a közeli méhesből, s dőzsölve mézeltek, és pillék is jöttek, mint a hőség délibábjai, színes virágok között ide-oda libbenve, majd elpárologva, káprázat gyanánt, hangtalanul, úgyhogy aki nézte, azt hitte, tévedett, s csak kacér, könnyed kísértetek játszadoznak vele."
"Az a kellemes bágyadás lankasztotta, mint hosszú álmok után, mikor a test mintegy megérve, gyümölcsként, természetesen válik el az ágytól, nem kíván semmit, csak még kissé dőzsöl a nyugalom bőségében."

Kiadó: Szépirodalmi
Kiadás éve: 1957
Ár: pár száz forinttól elérhető

Rövidkék 2.

Update: ezt a postot még régebben kezdtem el írni, a zombiidőszak előtt, amikor rohamtempóban fogyasztottam a könyveket, ezért lehet néminemű ellentétet felfedezni a mostani nyafogás és az alant olvasható között.
Olvasok én, olvasok, csak az a baj, hogy becsúsznak olyanok is, amelyek kísértésbe vivően rövidek és nem tudok, nem akarok róluk hosszan írni. Igyekszem leállítani magam a habzsolásról - ezért hoztam most magammal vaskos könyveket, hehe -, mert annak nem látom értelmét, hogy gyorsan és sokat olvasok, de mindennemű maradandó élmény nélkül.

Hannu Rajaniemi: Fraktálherceg
Értékelés: 4.99 gogol az 5-ből

Elég meglepő lehet ezt a könyvet fecnibejegyzésben látni, de korrektúrázás közben kevéssé tudtam a történetre figyelni, ráadásul a Kvantumtolvajt még nem is olvastam. A felületesebb figyelem ellenére is elbűvölt az intertext szöveg (szó szerint az első oldaltól), és leginkább az, hogy egy férfi, aki ráadásul fizikus, ilyen jó és lírai szavakkal vegyített regényt írjon.

Eredeti cím: The Fractal Prince
Sorozat: Jean le Flambeur 2.
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2013
Fordította: Juhász Viktor
Ár: 2990 Ft

Borbás Mária (szerk.): Így irtunk mi
Értékelés: 3 hablaty az 5-ből

A Könyvudvarban kavirnyáltunk a kedvessel, a kötetke az ő szerzeménye, és a délutáni szieszta előtt ez volt az egyik olvasmányunk. Szerintem ebből az ötletből egy jóval igényesebb könyvet össze lehetett volna hozni, nemcsak szarvashibák garmadáját egymásra hányva.
De ez felülmúlhatatlan: "Azt a három szót suttogta: »szeretlek.«"

Kiadó: Móra
Kiadás éve: 2010
Ár: 1990 Ft (a Könyvudvarban 390 Ft)

Boris Vallejo: Szuperhősök
Értékelés: 3 bigyó az 5-ből

A másik sziesztázós olvasmány. Azt a kemény ezer Ft-ot mindenképpen megérte, de a fordítás és a szerkesztés nemes egyszerűséggel pocsék. És tudom, hogy nagyon népszerűek ezek a rajzok, de én annyira röhögök ezeken a nőábrázolásokon.

Eredeti cím:
Kiadó: Totem Plusz
Kiadás éve: 2001
Fordította: Szabadi Adrienne
Ár: 1000 Ft volt a Sugár előtti olcsókönyvesnél 

Kosztolányi Dezső: Japán és kínai költők
Értékelés: 3 jáspis-tigris az 5-ből

Végérvényesen bebizonyosodott, hogy síkhülye vagyok a japán és a kínai művészethez (azaz a szépérzék és a költőiség halovány nyoma sincs meg bennem). Volt néhány alkotás, ami tetszett, de a többsége elborzasztott. Nem tudom, a fordítások és Kosztolányi mennyit ferdített rajtuk, de nem fogom erőltetni ezirányú ismereteim bővítését. Sokat elárul rólam, hogy az utószó jobban tetszett, mint a versek ("A haiku egy mozgó másodperc", Sárga Tavasznak nevezik a halált a kínaiak, az előkelőség színe, a vers mindennapi kenyerük, a piros az öröm színe, ezzel keretezik a papírokat [hehe, mégiscsak egyetértek velük valamiben]).
Most pedig megyek, és szórok egy adag hamut a fejemre.


Kiadó: Pantheon (Könyvesház Kft.)
Kiadás éve: 1995
Fordította: Kosztolányi Dezső:
Ár: passz


Példa egy jóra:

Li Taj-po: Háború a Góbi-sivatagban

A csillagok orcája csupa vér.

A Góbi-sivatag homokja vérveres.

Lágy gyékényen nem enyelg már a vezér;

sarlós fogatját húzza két deres.

Láng és parázs a hegy, az árok.

Lihegve futnak gyorsfutárok.

Zászlókba burkolóznak a romok,

sárgán fú a homok.

Lu-lan herceg feje - le kellett hullnia.

Sokat szemen lőtt a kánok kemény nyila.

Dértől fehér a katona-szakáll.

Velőt rág a sakál.

Karcsu ezüstmadárként, hirtelen,

eléri a Császárt a győzelem.

Jön vissza a sereg és dalol és örül

s - apró szobrocskák - kis nők térdelik körül.

És egy rosszra (pontosabban egy meg nem értettre, nem érzettre):

Yosa Buson: Próza

Fülemüle!

Itt kép pofára habzsol egy család,

hogy szétáll a füle.