(Főleg azért, mert ki nem állhatom, amikor két bekezdésnyi szöveget próbálok normál hosszúságúra duzzasztani.)
Kosztolányi jó, Kosztolányit szeretem. Ez a tendencia tört meg az utoljára hagyott regényével, pedig olyan biztosra mentem - nem voltam kedvem várólistacsökkentős könyvet olvasni, de muszáj alapon egy olyat választottam, ami biztos, hogy jó lesz. Nem jött be.
Semmi nem klappolt nekem ebben a regény, csak a kertleírásokban tudtam gyönyörködni. A szereplők totál szerencsétlenek, és szerintem a kedves Tóni nem jó pedagógus, hanem az egyik legrosszabb fajta; begyöpösödött, aki a saját tárgyát a világbölcsesség csúcsának látja, és akit ez nem érdekel olyan fanatikusan, mint őt, az hülye és megvetésre méltó. Iszonyú vaskalapos, ezért nem tudtam Hildát elítélni, aki egyébként butuska, önző, unatkozó liba, és magára hagyatottságában is van a lényében valami elkényeztetettség.
Értem én, hogy a tanár nevel is, de attól függetlenül, hogy egy diák mennyire buta (vagy lusta tanulni, nem érdekli az adott tárgy, vagy nincs hozzá tehetsége), nem kellene megalázni. Az egész osztály előtt való megszégyenítés az, amit a legjobban utálok az iskola intézményében.
A párbeszédeket is erőltetettnek éreztem, valamiért nem működött Kosztolányi szövegmágiája. A befejezés felidézte a korábban olvasott regényei gyomorszorító, sejtetett lezárását, de kb. semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem. A felelések, vizsgák előtti mindjártkiugrikaszívem-érzést viszont nagyon jól visszahozta.:)
Persze lehet, hogy az volt a gond, hogy erőltettem az olvasást, de ha pihentetem, biztos, hogy az életben nem fejeztem volna be, inkább túlestem rajta.
Kiadó: Magyar Könyvklub
Kiadás éve: 1994
Ár: antikvár
******************************************
"Ha vállaljuk Diandra Warren ügyét, az úgy fog bevonulni a történelembe, mint a valaha hozott öngyilkos döntéseink legnyilvánvalóbbika.
Angie olvashatott a gondolataimban, mert így szólt:
– Mi van, örökké akarsz élni?"
Ha már sikerült ennyire megkínozni magam, lazításként visszaruccantam egy ismerős világba, Boston erőszaktól fűtött, mozgalmas városába. Kevés benyomás maradt meg bennem a hat évvel ezelőtti olvasásból, de azok most is helytállóak: a sorozat második részében kevesebb a humor, ellenben sokkal, sokkal betegebb ügybe keverednek bele Kenzie-ék. Irtózatosan félelmetes pszichopatákkal kerülnek szembe, akiknek eszébe se jut, hogy fájdalmat okoznak az áldozataiknak - illetve, dehogynem, pont ezt élvezik. Gyomorforgató gyilkosságok történnek, a témára érzékenyek inkább ne olvassák, bár, azt hiszem, a széplelkűeknek mindettől függetlenül sem jönne be Lehane, nekem viszont pont a hard-boiled krimi a gyengém. Már amennyiben Lehane hard-boiled, a hiperrealista sci-fi, a planetary romance és a portálfantasy, meg a különféle punk műfajok után zavarodottabb vagyok, mint fél év irodalom kurzus után.
Közelebbről arról szól a regény - azon túl, hogy izgalmunkban a szánkat harapdáljuk és szurkolunk a nyomozóknak, hogy kapják el a rohadékokat -, hogy mire képesek az emberek. Ki számít gyilkosnak? Ki számít jó embernek? Ha lelősz egy olyan gyilkost, aki szökött gyerekeket darabol fel, te is bűnös vagy? Jogod van-e ezt tenni? Mire vagyunk képesek a szeretteinkért? Mekkora a bennünk rejlő sötétség, és kinyújtjuk-e felé a kezünket?
Szól még a zsigeri félelemről, a gyerekkorba visszavesző és feltámadó, alaktalan rettegéstől. Néha tényleg mumusok rejtőznek a szekrényben, az ágy alatt, a teljesen átlagos furgon pedig nem alaptalanul kelt félelmet.
Úgy érzem, második olvasásra jobban megviselt a történet, mint először - ahogy öregszem, rongyolódnak az idegeim -, amikor éjszaka dobogó szívvel olvastam, és valami megreccsent, majdnem kiugrottam az ágyból, hogy mindjárt jön Kevin Hurlihy és darabokra töri a gerincemet, aztán meggyőztem magam, hogy szükségtelen ellenőrizni a zárat és leengedni az úgy felejtett redőnyt. A földszintes lakás szívás.
Miután bevallottam, hogy milyen gyáva kukac vagyok, azért leírom, hogy változatlanul imádom a Kenzie-Gennaro sorozatot, valószínűleg még sokszor el fogom olvasni. Esélytelen, hogy megunjam.
Eredeti cím: Darkness, take my hand
Sorozat: Kenzie-Gennaro 2.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2008
Fordította: Huszár András
Ár: ez már antikvár lesz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése