2020 szokásos, talán nem a legjobb, de elég jó sci-fi novellái

Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction novellái 2020

Elképesztő mértékű gyermeki duzzogással vettem tudomásul, hogy Strahan kihagyta a fantasyt az idei válogatásából, és nem is tudom, mikor fogom ezt neki megbocsátani, ha ugyan meg tudom valaha. Tehát az örömmel teli várakozásom kisebb mértékű volt, mint a megelőző években, de azért a megjelenés után nem sokkal sort kerítettem a kötet elolvasására, direkt karácsonyra tartogattam, hogy kellően tudjam értékelni a novellákat.

A szórás ismét vegyes; ezen lehet mérgelődni, értetlenkedni, de szerintem nem árt figyelembe venni, hogy, habár Strahan mindig hangsúlyozza a szubjektivitását, a tematikából kiderül, hogy széles merítéssel dolgozik és igyekszik a science fiction éppen aktuális témáit lefedni.

Én viszont tényleg szubjektív vagyok, nem az én vállamra nehezedik egy olyan ambíciózus kötet összeállítása, ami bátorkodik a "legjobb" jelzővel dobálózni - én nem a legjobb, hanem szeszélyes olvasó vagyok, ráadásul egy a sok közül, úgyhogy zabolátlanul fogok osztályozni.

Elnézve a besorolást, sok jó novellát olvashattam, pedig, miután becsuktam a könyvet, úgy éreztem, ez a válogatás elég gyengére sikerült. Sajnos sok olyan is volt, amin közel halálra untam magam, de lehet, hogy másoknak meg ezek lesznek a kedvencei. Olyan ez a kötet, mint a bonbonos doboz - mindenki talál a szája ízének megfelelő darabokat.

Most nem volt kedvem a novellákhoz mini leírásokat társítani - ez a bejegyzés is hetek óta piszkozatban hever -, inkább csak a kategóriákat magyarázgatnám, bár az elsőt nem nagyon van miért. Talán annyit jegyeznék meg, hogy zavarbaejtően sok köztük a keleti szerző, pedig esküszöm, hogy nem származás alapján válogattam - felőlem egy írónak három feje is lehet, ha a fantáziájával le tudja kötni egy kicsit a figyelmemet. Meglepő módon nem Karin Tidbeck vinné el a beteg állat-címet, hanem Rich Larson, kétszer tótágast állt az agyam a novellájától. Jemisint úgy vártam, mint a messiást, tud ez a nő egyáltalán rosszat írni? Fran Wilde Viharkatalógusa lenyűgözött, szerintem rá fogok a legtovább emlékezni ebből a válogatásból.

Az "Elolvasgattam" mezőnybe azok kerültek, amiken elnyammogtam, miközben minden gondolatom három irányba akart mászni, de, ha kimaradnak az életemből, nemigen vesztettem volna sokat. Mindenesetre megjegyezném, hogy Greg Egan meglepően felhasználóbarát írást produkált.:)

"Oké, de minek": az hagyján, hogy én minek olvastam el, de a szerző minek írta meg?... Nem találtam ezekkel az írókkal a közös hangot, valahogy nem jött át a történetek mondanivaló, vagy, ha igen, kevésnek találtatott nálam. (Spoiler: cím alapján már nem is nagyon emlékszem rájuk.)

De még mindig jobbak voltak, mint a rossz kategória résztvevői. Elizabeth Bear nagyon, nagyon nem nekem ír, sajnálom, ezúttal se győzött meg. Gonosz módon az engem untató novellák egyben mindig a leghosszabbak ezekben a válogatásokban, a Bálnatemető és az Újra együtt igen komoly türelmet igényelt, hogy betűről betűre végigolvassam őket.

Nagyon jók:

Karin Tidbeck: A Skidbladnir utolsó útja 

Ted Chiang: 2059-ben még mindig a gazdag kölyköké a világ 

Rich Larson: Járványeste a Holdkóros-házban

Han Szong: Tengeralattjárok

SL Huang: Talán most utoljára

Fran Wilde: Viharkatalógus

Anil Menon: Éden robotjai

Alice Sola Kim: Most várd ki ezt a hetet

N.K. Jemisin: Szükségbőr

Ken Liu: Áldozatok

E. Lily Yu: Zöld üveg - szerelmes történet

Sofia Rhei: Rejtett ajtók titkos meséi

Fonda Lee: Én [28F] Deepfake barátnőt hamisítottam, és most a szüleim azt hiszik, megnősülök

Elolvasgattam:

Tobias S. Buckell: A galaktikus idegenforgalmi húzóágazat

Indrapramit Das: Káli na

Greg Egan: Erre nem mehetünk haza

Oké, de minek:

Charlie Jane Anders: Könyvesbolt Amerika legvégén

Suzanne Palmer: A fák festője

Malka Older: Fényes lámpák, stabil létrák

Peter Watts: Cyclopterus

Suyi Davies Okungbowa: A dűnék éneke

Tegan Moore: Mint a farkasok

Caroline M. Yoachim: A szerelem archeokronológiája

Rossz volt: 

Elizabeth Bear: Bizonytalan talaj

Alec Nevala-Lee: Bálnatemető

Vandana Singh: Újra együtt

Chinelo Onwualu: A halott ember mondandója

Eredeti cím: The Year's Best Science Fiction 1.

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2020

Fordította: Abrudán Katalin, Ballai Mária, Heinisch Mónika, Huszár András, Juhász Viktor, Kemenes Iván, Kleinheincz Csilla, Miks-Rédai Viktória, Mile Csaba, Roboz Gábor, Varró Attila, Vitális Szabolcs, Márton Zsófia

Ár: 4990 Ft

A papírtigris, a rókatündér és a háborúisten

Ken Liu: A papírsereglet és más történetek

Nem tagadom, hogy az egész egy animációs sorozattal, a Szerelem, halál és robotokkal* kezdődött, amiben a Ken Liu novelláján alapuló Jó vadászatot! volt a kedvencem és rögtön az jutott eszembe, mennyire szeretném elolvasni. Így teljesüljön minden kívánságom.:D

Sejtettem, hogy tetszeni fog, mert a kispróza amúgy is közel áll a szívemhez, hát még az SFF kispróza - de az arra nem számítottam, hogy:

- kis híján megríkat;

- istentelenül forogni fog a gyomrom;

- háromszor lesznek miatta rémálmaim (az egyikbe lehet, hogy a Monstress 3. is közrejátszott - kész, az ázsiaik őrültek).

Szóval csak egy kicsit volt érzelmi hullámvasút a könyv és csak egy kicsit mászott bele az agyamba.  Ken Liu, bármilyen szelíden filozofikusnak is tűnik az előszóban, nem kíméli az olvasóit. Igazából a fantasztikum csak eszköz, hogy meséljen az amerikai, kínai (és japán) mentalitásról, a kínaiak amerikaivá válásáról, a bevándorlók viszonyáról a befogadó országukhoz, az ebből fakadó generációs konfliktusokról, a történelemről, a fizikáról, az egyetemes emberi érzelmekről.

A novellák igen változatos képet mutatnak, van űrhajós, világvége-menekülős, új világ meghódítós, cyberpunkos, steampunk fantasy, krimi, történelmi, mágikus realista stb. De atipikus novellákról beszélünk, egyikre se lehet ráhúzni a tankönyv szerinti skatulyát; mindegyiket megfűszerezi a szerző egyedi látásmódja, precíz, mégis érzelmekkel teli (úgy, hogy téged kifordít a bőrödből) stílusa. Az öröksége - az ő tragédiái és a kínai nép tragédiái -, ami egész életében elkíséri. A fájdalma, amit visszafogottan, szenzációhajhászás nélkül, mégis elemi erővel jelenít meg a lapokon.

Nehéz lenne néhányat kiemelni közülük, mert a maga módján mindegyik nagyon erős írás, de megpróbálom felsorolni azokat, amelyek számomra különösen emlékezetesek:

• Állapotváltozás - hát ez tényleg nagyon ötletes példa arra, hogyan merjünk túllépni a félelmeinken (vagy valami ilyesmi).
• Tökéletes párosítás - nem rajongok se A Nagy Testvér, se a cyberpunk tematikáért, de ez a kis novella pont annyira fajsúlyos és pont olyan találóan mutat be egy fonák helyzetet, hogy pont élvezetes volt számomra is.
• Jó vadászatot! - a steampunk lieblingem, ahol az ellentétek, a múlt és a jövő, a hagyományok és az újítások hús-vér szinten ütköznek, majd megtanulnak összeforrni. Több szinten tárja elénk a szemellenzős gondolkodásmódot.
• A betűmágus - nagyon szomorú, keserédes történet, ahol az ártatlanság megvan a maga ára. Mint amikor egy gyermek meglepetten összezárja a tenyerét, amire pillangó telepedett le.
• A visszatérő vendég - cyberpunk beütésű krimi, amit regényterjedelemben is szívesen olvasnék. Remek sorozatot is lehetne belőle csinálni, annyira filmszerű, pörgős a stílusa.
• A papírsereglet - szívfacsaró mágikus realista történet a gőgös gyermeki csőlátásról, a generációs problémákról, az előítéletekről, azok hatásáról és az anyai szeretetről. Arról, hogy a szeretet nem fekete vagy fehér, amerikai vagy kínai.
• A világ ízei - talán ez tetszett a legjobban a Jó vadászatot! mellett és valószínűleg ez a legkellemesebb hangulattal bíró novella a kötetben, szinte idilli, pedig ebben is van erőszak, gyilkosság.
• Aki lezárta a történelmet: Dokumentumfilm - ez pedig a legbrutálisabb, kb. annyira traumatizáló olvasás volt, mint a Csernobili ima. Beleég a retinádba ez a nemtörődöm, démoni kegyetlenség és kitörölhetetlen nyomot hagy az emlékeidben. Vajon ez elég (és ha igen, mire?), vagy én is bűnös vagyok, mert már tudomásom van a kínai Harbingban elkövetett emberkísérletekről, és nem teszek érte, hogy Japán bocsánatot kérjen? Meglehet.

Sokat adott nekem ez a kötet, élvezet volt olvasni a kaleidoszkópszerű ötletkavalkádot, ugyanakkor a végére érve úgy éreztem magam, mintha összevertek volna. Keserű lett a szám íze a rengeteg szenvedéstől, az ostobaságból, félelemből, irigységből, hatalomvágyból, vagy kíváncsiságból (!) elkövetett szisztematikus öldöklésből és kínzásból.

Ettől függetlenül biztosan elolvasom majd Ken Liu következő kötetét, amelyet az Agave már beharangozott.

Köszönöm, Mr. Liu, az elméink találkoztak, még ha rövid ideig és tökéletlen módon is.

Eredeti cím: The Paper Menagerie and Other Stories

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2018

Fordította: Juhász Viktor, Benkő Ferenc, Ballai Mária, Török Krisztina, Bosnyák Edit, Beke Zsolt, Rácz Péter, Molnár Berta Eleonóra

Ár: 3780 Ft

*Olyan volt egyébként, mint egy Strahan-kötet audivizuális tolmácsolásban.

Letűnt világok

"Semmi nem tűnik el, semmi nem ér véget. Minden létezik, mindig is létezni fog. Az élet csak álom, Shannon. Az egyetlen illúzió az egó."

Tom Sweterlitsch: Letűnt világok

Ha az egó csupán illúzió, akkor az emlékezet egy fikció - legalábbis az enyém, mert totálisan elfelejtettem, hogy erről a könyvről még nem írtam, és lesújtottságtól terhes bűntudatomban megpróbálok összekaparni valamit róla, mert megérdemli.

Miért is?

Nagyon szeretem a több műfajt magába vegyítő regényeket, ez is ilyen; krimi, thriller, sci-fi, nyakon öntve a True Detective 1. jellegzetes hangulatával - a fülszöveg utolsó sora végleg meggyőzött arról, hogy el kell olvasnom ezt a könyvet -; annyi kapcsolódó alkotást láttam már, hogy meg mernék rá esküdni, az amerikai Délen elkövetett gyilkosságoknak saját, össze nem téveszthető stílusjegyeik vannak.

A kilencvenes években játszódik; nem vagyok ugyan a korszak rajongója, de mégiscsak akkor voltam gyerek és előbb-utóbb mindenkit utolér az érzés, amikor jólesik valami ismerős dolgot látni/hallani a túlságosan gyorsan változó jelenben.

A titkosügynök Shannon Moss a munkája során tanúja lesz az ismert világ összeomlásával járó katasztrófának, a Terminusnak, egyfajta nukleáris télnek - 2199-ben. A sápadt égből hulló, ezüstös nanorészecskék iszonyatos módon hatnak az emberi testre; addig futnak, amíg holtan nem esnek össze, mások fejjel lefelé akasztva lebegnek, miközben a csuklójukat és a bokájukat tűz emészti. Shannon és a részlege az időutazás segítségével azért dolgozik, hogy olyan irányba tereljék a jövőt, amelyben a Terminus elkerülhető, de annak az időpontja egyre közelebb kerül a jelenhez.

1997-ben Mosst brutális gyilkossághoz riasztják: egy volt kommandós kegyetlenül végzett a családjával. A nyomok arra utalnak, hogy a gyilkos fontos szerepet játszik a Terminus eljövetelében, és Shannon szó szerint versenyt fut az idővel, hogy megtalálja és megakadályozza a világvégét.

Nagyon erős, megrázó nyitójelenettel indul Tom Sweterlitsch regénye, annyira a hatása alá kerültem, hogy mindenem elkezdett fájni, mégsem bírtam letenni, és ez kitartott az utolsó oldalig (testi mellékhatások nélkül). Van benne mindenféle párhuzamos idősík, hasonmások, lassabban, majd gyorsabban öregedés, rémisztő gondolatok arról, hogy melyik is az igazi én - szerintem az olvasó, Shannon, és talán Sweterlitsch is elveszítette néha a fonalat -, a folyamatosan változó jövő nem várt módokon húzza keresztül az akcióterveket, ami újabb megoldandó problémákat szül. Ja, és az űrutazás, valamint a skandináv mitológiai elemek is fontos szerepet kapnak, mielőtt valaki azt hinné, ez csak egy időutazással beoltott szimpla krimi.

Szóval ez egy nagyon komplex, okos, körömrágósan izgulós regény, ami képes újdonságot mutatni a témában.

Ui.: Nem szoktam cikkeket linkelni, de ebből az interjúból egy végtelenül szerény író képe bontakozik ki, és sokat mesél a könyvéről is.

Eredeti cím: The Gone World

Kiadó: Agave

Kiadás éve: 2018

Fordította: Farkas Veronika

Ár: 3980 Ft

Felfelé szállnak a parázs szikrái

Tom Sweterlitsch: Angyalok pokla

Sweterlitsch [kíváncsi vagyok, hányszor írhatják el a nevét] előző könyvével, a Letűnt világokkal a múltba, az Angyalok poklával a jövőbe repít minket - egy rettenetesen lelketlen, elidegenítő, cyberpunkszagú jövőbe, ahol nagyon, nagyon nem szeretnék élni.

Magányos a könyv főhőse, Dominic, aki a pittsburghi atomkatasztrófában elveszítette várandós feleségét, és magányosak leszünk mi is olvasás közben. Nincsenek valódi kötődések, őszinte kapcsolatok abban a világban, ahol nyilvánosan végeznek ki bűnözőket, a gyilkosságok áldozatai valóságshow-szereplőkké válnak, ahol az emberek éhesek a gyönyörű lányok megcsonkított testének minden négyzetcentiméterére (lehetőleg minél nagyobb felbontásban), nincs intimszféra, nincs magánélet, minden eladható, mindenki kurva próbababa, amiket habozás nélkül a szemétdombra hajítanak, amint találnak egy újabbat, ragyogóbbat.

Elveszett lelkekként bolyongunk Dominickal az Archívumban, Pittsburgh interaktív szellemvárosában, sok más látogatóval együtt, akik képtelenek elszakadni a múlttól. Dominicot a munkája is az Archívumhoz köti, a Pittsburgh megsemmisüléséhez kapcsolódó haláleseteket vizsgálja, a történet idején a fiatal Hannah Massey-ét, akinek furcsa módon minden jelét törölni akarják az Archívumból.

A béndzsa felvezetésem alapján egy jövőben játszódó, klasszikus vonalvezetésű krimire lehetne asszociálni, de valójában ez egy hiperaktív drogos utazás egy disztópia mélyére, paranoid cyberpunk thriller vargabetűkkel, egy súlyosan deepressziós ember önkínzó emlékein tapodva.

"- A kattintási arányomat nyolcvanhárom százalékra vitte fel az adatfolyamokban, ami kibaszottul hihetetlen. A Chanel és a Dior már érdeklődött felőlem a cégnél. Minden olyan gyorsan történik.
 - Azt hittem, téged a költészet érdekel - vetem közbe. - Nemrég írtál rám, hogy javasoljak verseket.
 - Az, hogy az ember lányát megnézik, nem jelenti azt, hogy buta is - válaszolja. - Egyébként kiolvastam azt az Adelmo Salomar-könyvet, amit te ajánlottál. Soha nem voltam túlságosan oda a szürrealizmusért, az automatikus írásért meg az ilyesmikért. Engem sokkal jobban érdekel a vallomásos költészet, ez a szürrealizmus kicsit szemfényvesztésnek tűnik nekem.
- Salomar a chilei forradalomról írt. Az ottani költőknek meg kellett találniuk a módját, hogy az írásaik átmenjenek a cenzúrán, ezért a helyzetükhöz igazították a szürrealizmust. »Ma éjjel egy ezernyi galamb által felfalt kígyó hangján írok.« Felszabadítási teológia.
- Hát, mindenesetre, a költészet halhatatlan, de a szépséget ezernyi galamb falja fel - nyugtázza Twiggy. - Rengeteg időm lesz még a chilei szürrealizmus tanulmányozására akkor, amikor már senki sem akarja, hogy az ő ruháját viseljem."

Nekem totál ismeretlen szerző volt Tom Sweterlitsch, pedig a könyvek fülszövegei alapján sejthettem volna, hogy nekem való; ez a regénye is egy műfaj-és ötletbomba, aminek minden összetevője megfelelő mértékben van jelen. Hihetetlenül erős a képisége, szinte erőszakos, nagyon jól átadja, milyen lehet az Adware-en (az okostelefonok agyba ültetett implantátum-testvére, a behelyezéséhez le kell venni a koponyatetőt, ami hétköznapi rutinműveletnek számít) keresztül látni a világot. Azonos súlyban van jelen ennek a kifacsart világnak a bemutatása, Dominic nyomozása és az ő saját története, ami viszont változatlan évszázadok óta; a gyászoló házastárs, akit tűzként égetnek a ballépései, minden rossz szó, amit kiejtett a száján és a bűntudat, amiért nem becsült meg minden egyes pillanatot, amit a feleségével tölthetett.

Ez egy szuper regény, de ha a lelkem mélyére nézek, nem szerettem olvasni, ill. egy ponton túl rettenetesen elcsigázott, nem bírtam el a súlyát a saját problémáim mellett, és a cyberpunkot se szeretem, még ha ilyen elegánsan is van beépítve a történetbe. A Letűnt világok inkább az én könyvem volt, mindig jobban szerettem a múltat, mint a jövőt - de ez már egy másik történet.

Ui.: Kíváncsi lennék, miért kapott a könyv ordítóan nyolcvanas évekre hajazó magyar címet, komolyan, mintha Wilbur Smith fejéből rángatták volna elő.

Eredeti cím: Tomorrow and Tomorrow

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2019

Fordította: Farkas Veronika

Ár: 4280 Ft

Rövidkék

Érdekes, hogy régen szentségtörésnek éreztem, ha nem szenteltem minden olvasmányomnak önálló bejegyzést, minden könyvről írni kell, ez volt a vezérelvem. Aztán felnőttem, és Heloise hangulatos jubiláló bejegyzését olvasgatva eltűnődtem, hova lettek azok a végtelenül hosszú nyári órák (mit órák, napok), amikor felnőtt fejjel nézve semmi dolgom nem volt, de akkor úgy éreztem, roppant fontos feladatot teljesítek, minden gondolatomat rögzíteni akartam valamilyen formában. Nem azért, mert olyan rohadt okosnak képzeltem magam, nekem volt fontos, úgy éreztem, ez igazolja a létezésem.

És persze minden könyv fontos volt, ha jó volt, ha rossz. Olyan, hogy "elmegy egynek", nem igazán létezett, most meg, kb. 1500 könyvvel a hátam mögött - rettenetes szívfájdalmam, hogy nem tudom rögzíteni a pontos számot a Molyon -, elég sok felejthető kötetet tudok felsorolni, pontosabban olyat, amiről nem szeretnék hosszan írni. Ebben persze a munkás hétköznapok is kulcsszerepet játszanak, amit sajnálok és küzdök ellene és szívesen kampányolnék azért, hogy én is kaphassak három hónap nyári szünetet.

De nézzük inkább a könyveket:

Lydia Netzer: Ragyogj, édesem!

Néha szelektálást tartok - ami szintén gyökeres ellentéte a zsenge moly mentalitásomnak -, mert a lakás befogadó kapacitása véges. Kifejezetten örülök neki, hogy már nem fűz mély és bonyolult viszony a gyűjteményem minden egyes darabjához, hanem szívfájdalom nélkül el tudom őket cipelni a könyvtárba. Lydia Netzer könyve azt se tudom, mióta vár a polcon, de már rettenetesen idegesített, ezért gyorsan beleolvastam, hogy lássam, adjak-e neki esélyt. Adtam és nem bántam meg, de a sorsától így sem menekülhet, abszolút tudok nélküle élni.

Nem tudom, mi járhatott a kiadó fejében, hogy ménkű romantikus imidzset varázsoltak ennek a szerencsétlennek, de valakinek nagyon a bögyében lehetett. Pedig minden, csak nem sziruposan, Barbie-rózsaszínűen romantikus; igen, van benne szerelmi szál, de olyan igazi, nem mű és sok mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy klisés. Tényleg egyediek a karakterek, az aspergeres, robottorvező férfitól, a teljesen szőr nélkül született, futurisztikus parókákat tervező lányon át a karizmatikus, rettenthetetlen anyáig, és köztük még sok minden van. Matematika, űrhajók, családon belüli erőszak, a szabályos kertvárosi lét és a frissen festett falakon belüli lelki nyomor, a másság sokféle aspektusa (és néhány gyilkosság) keveredik benne, avagy a boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.

Annak ellenére, hogy nagyon érdekes témákkal foglalkozik, nehezen haladtam vele, vagy a fordító, vagy az író stílusa volt számomra nehézkes. Sokszor éreztem, hogy egy helyben toporgunk és még mindig ugyanannál az apró mozzanatnál vizsgálgatjuk Sunny érzéseit, pedig annyi más érdekes dolog van, amivel többet lehetne foglalkozni.

Ez az idézet nagyon jól összefoglalja a könyvet:

"Ez egy űrhajós története, aki elveszett az űrben, és a feleségéé, akit ily módon maga mögött hagyott. Vagy egy bátor ember története, aki túlélte annak az űrhajónak a katasztrófáját, amelyet elsőként küldtek fel az űrbe azzal a céllal, hogy kolonizálják a Holdat. Ez az egész emberi faj története, melynek egyedei egy kis darabka fémet és pár lüktető sejtet fellőttek az univerzum feneketlen sötétjébe abban a reményben, hogy a fémdarabka majd nekiütközik valaminek, és hozzátapad, és a kicsi pulzáló sejtecskék majd csak túlélik valahogy. Ez egy rügyecske, egy bimbó története; az emberi faj térhódítási törekvésének története, ami arról a bimbóról szól, melyet az ember az univerzumban bontott; annak elbeszélése,hogy mi történik a bimbóval, és mi történik a Földdel, a Földanyával, miután a bimbó kifeslik és virágot bont."

Eredeti cím: Shine Shine Shine

Kiadó: Athenaeum

Kiadás éve: 2013

Fordította: Varga Krisztina

Eredeti ár: 3490 Ft

Alex Dahl: Fiú a küszöbön

Olvasás közben felmerült bennem a kérdés, hogy miért is rendeltem meg ezt a könyvet; jóformán semmit nem tudtam róla, nézegettem a molyos kívánságlistámat és a fülszövege alapján érdekesnek tűnt. Amikor már benne voltam a sűrűjében, arra gondoltam, basszus, ez egy hagyományos pszichológiai thriller, tinédzserkoromban olvastam ilyesmiket, azóta viszont nem nagyon, vajon mit tudunk kezdeni egymással? Ráadásul rém depresszív, a végeérhetetlen, szürke norvég télben játszódik, amiért egy fokkal kevésbé voltam dühös a kinti zsibbasztó forróságra.

A főszereplő egy tehetős kisvárosbeli feleség és anya, Cecilia, akinek az a legnagyobb gondja, hogy a kávéscsészék füle egy irányba mutasson a konyhaszekrényben. Részmunkaidőben elkényeztetett, otthonülő feleségek lakberendezési szeszélyeivel foglalkozik a saját szórakoztatására, mert bankárként dolgozó férje bőven el tudja tartani a négyfős családot. Ceciliának mindene megvan, mint a mesében: nagy ház és autó, szép gyerekek, gazdag férj, ő maga szőke és vékony, és három Gucci Indiana táskája van, nem egy, mint a többieknek. Mégsem elégedett az életével, folyton dühös, tablettákat szed, amiket alkohollal öblít le.

Persze, titkai vannak, amelyek az egész, gondosan felépített életét tönkretehetik, és Cecilia bármit megtesz, hogy ne kerüljenek napvilágra, de a titkok olyanok, mint a színdarabban felbukkanó puska: ha egyszer feltűnik, az biztos, hogy előbb-utóbb elsül.

Azért raktam a két könyvet egy bejegyzésbe, mert mindkettő a maga kissé elrugaszkodott módján jó példa arra, hogy a főnyereménynek hitt életek valójában milyen nyomorultak és a rendezett otthonok falai között szörnyű dolgok történhetnek. A két könyv hasonlósága itt megszűnik, egyrészt mert Sunny nem olyan elmebeteg, mint Cecilia és képes elengedni az elvárásait, hogy boldog lehessen, Ceciliának viszont a látszat a mindene, amelynek a forrása a gyerekkorában keresendő. És igazából ez volt az, ami megfogott a regényben; nem igazán érdekelt, ki a gyilkos, a titok nyitja is háttérbe szorult Cecilia jellemrajza mögött. Nagyon jól felépített karakter, akin keresztül látni annak a társadalmi rétegnek a kritikáját, amelynek ő is a tagja: legyél különleges, de az általunk megszabott keretek között, kövesd az íratlan szabályainkat, különben ízekre szedünk, még ha csak egy szokatlan asztali díszről van is szó. Nem tudom, más olvasók hogy viszonyultak Ceciliához, én csak a szánalom halvány visszfényét éreztem iránta a vége felé, de izgalmas volt egy ennyire egocentrikus, paranoid ember fejében lenni, aki nem mer az lenni, aki szeretne - igazából nem is tudja, ki szeretne lenni, de inkább tönkreteszi magát, minthogy engedjen a hagymázas, irreális elképzeléseiből, amelyeknek semmi köze a boldog, megelégedett élethez. És azért lehet szánni, mert ez nem ismeri fel.

Eredeti cím: The Boy at the Door

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2019

Fordította: Komló Zoltán

Ár: 3990 Ft

Minden évi novelláinkat add meg nékünk

Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2019

Szerintem már mindenki tudja, hogy mennyire várom az éves Jonathan Strahan-féle novellaválogatást.:) Azt szeretem benne a legjobban, hogy mindegyik írás egy másik világba repít el, és ez a kötet valóságos kaleidoszkópja a különböző világoknak. Annyiféle stílus, mentalitás, történetszövés, hozzáállás tükröződik benne, hogy az ember csak bódultan kapkodja a fejét. Mintha Alice nem egy, hanem sok üregen keresztül zuhanna le. Nem, nem mindegyik a mi szánk íze szerint való, de roppant nárcisztikus lenne elvárni, hogy egy ősz hajú ausztrál pasas a kedvünkért mellőzzön egy csomó szokatlan gyöngyszemet.

A tavalyi mélyrepülés egysíkú pangása után volt bennem némi félsz, de csupán egészségesen hullámzó színvonal kerekedett ki a kötet végére - voltak sokcsillagos, emlékezetes, nagyon elszállt és felejthető darabok is, ahogy az egy ilyen sokszínű válogatástól elvárható.

A besorolásom alapján nem úgy tűnik, hogy ez a kötet különösebben lenyűgöző lenne, de az egyéni preferenciák miatt ez a lista mindenkinél máshogy fog kinézni - sokaknak fog tetszeni Garth Nix klasszikus varázslóbotos sztorija, amikkel engem ki lehet kergetni a világból (de ezt csak halkan mondom, mert kidobnak itthonról), és sokan fogják a hajukat tépni John Crowley vagy Daryl Gregory novellájától, amelyeket én kifejezetten szerettem olvasni.

Kíváncsi lennék, Strahan milyen koncepció alapján szerkeszti a kötetet, mert igen érdekes görbe rajzolódna ki, ha ábrázolni szeretnénk: az eleje nagyon erős, fellő a kockás papír tetejéig, aztán a közepe táján kilapul (bandáznak az elszállt írások), hogy a végén ismét felfelé igyekezzen az íve.

Csoportosítva, pár szóval/mondattal jellemezve mutatom be a kötetet, hosszas elemzésre nem vállalkozom, mert így is öt nekifutásból állt össze ez a post és a két utolsó kategória darabjaira gondolni sem szeretek, nemhogy fellapozni őket amiatt, hogy pontosan miért nem tetszettek.

1. A nagyon jók:

- Alyssa "cuki vagyok, de genya" Wong: Olivia étkei - mindig megörülök, ha felfedezem Ms. Wong nevét a szerzők között. Az Olivia étkei hangulatában nagyon hasonlít a Megfulladsz, hogyha itt maradsz (In: Jonathan Strahan [szerk.]: Az év legjobb science fiction és fantasy novellái 2017) című írására, szinte érezni az arizonai sivatag perzselő forróságát, ahol minden kaktusz a mágikus realizmustól virul.

- P. Djèlí Clark: George Washington kilenc néger fogának titokzatos története - azt hozza, amire a cím alapján számítunk. Ötletes novella, ami új színt visz a rabszolgaság-paradigmába. Egy nagyon kicsit a túlzott felsorolásjelleg zavart, de szinte elhanyagolható módon.

- Tade Thompson: Szakadt - betegállat, kicsitelszállt novella, érdekes látásmóddal.

- Zen Cho: Ha nem sikerül elsőre, próbáld meg újra - ez az írás különleges helyet foglal el a szívem kisprózáknak fenntartott kamrájában. Bődületesen vicces! A cím, annak ellenére, hogy illik a történethez, egyáltalán nem érzékelteti a tartalmat. Istenem, a tehenek... soha többé nem tudok úgy nézni a tehenekre, mint ennek az olvasása előtt.

- Daryl Gregory: Kilenc utolsó nap a Föld nevű bolygón - low science fiction (vagy valami ilyesmi), avagy hogyan hat ki egy átlagember életére az idegen fajok jelenléte.

- John Crowley: Kova és tükör - nagyon erős, hollószárnyfekete atmoszférával bíró, történelmieskedő írás. A mögöttes mondanivalóban nem vagyok biztos, de nincs rosszul megírva és a hangulata mindent visz.

- Maria Dahvana Headley: Felejtsd el, hogy ismersz, és én sem fogok emlékezni rád - totál ciki, de kétszer kellett már megnéznem (egyszer a vázlat összedobásánál, egyszer most), miről szól ez a történet, pedig nagyon tetszett... A cím alapján ennél se lehet sejteni, miről fog szólni, tartogat is meglepetéseket. Nagyon feszes a cselekménye, egy felesleges betű nincs benne, a jó novella mintapéldánya.

- Ken Liu: Minőségi időtöltés - még nem olvastam a szerzőtől semmit, de tervben van, és ez a történet megerősített a Ken Liunak megelőlegezett bizalmamban (ma a semmitmondó mondatok istennője vagyok). Éljenek a patkányok!

- N.K. Jemisin: A mesemondó helyettese - sárkánymese, nagyon más szemszögből, olyan jemisinesen. Imádom ezt a nőt, eddig minden a plafont verte, amit elolvastam tőle. Friss, pimasz, nagyon dühös hang az irodalomban.

2. A szimplán jók:

- S. Qiouyi Lu: Anyanyelv - az a fajta disztópikus írás, ami kényelmetlen érzést okoz olvasás közben. Diszkomfortos a világ, ismeretlen, csillogóan rideg. Csak az idegenkedésem miatt maradt ki az exkluzív klubból, egyébként teljesen rendben van - fogalmam sincs, mennyire számít ötletesnek egy tájékozottabb SFF-olvasónak, nekem az volt.

- Yoon Ha Lee: A csillaghajó és a templommacska - szubjektív szempontból jónak gondolom, mégiscsak macska van benne és megáll a lábán a cselekmény, de nem okozott katartikus élményt.

- Naomi Kritzer: Tündértani terepgyakorlat - aranyos kilógok-a-sorból-kislány novella tündérekkel, el lehet olvasni, de nem egetrengető, az üzenete viszont fontos.

- Naomi Novik: Áldások - Naomi, nem csapsz be, tudom, hogy ez egy regény nyitánya, mint az Ezüstfonásnál! Szóval vedd ezt meghitelezett bizalomnak - amit meg kell téríteni!

- Rich Larson: Hús és vér és lélek - animálfiction! Biztos vagyok benne, hogy sokaknak jobban fog tetszeni, mint nekem, akinek kellett volna még egy kis spiritusz. A szívszorító faktor elég magas, de a csattanó olyan kis semmilyen.

- Andy Duncan: Egy ügynök Utópiából - nem semmi fekete humora van a szerzőnek, aki csak nevében rokona Dave Duncannek. Az ember könnyen elveszítheti a, khm, a fejét. Vagy másvalakiét.

- S.L. Huang: A nő, aki elpusztított minket - érdekes ötlete van, jól kombinálva a családi drámával.

3. Elmegy egynek, azaz a futottak még mostoha kategóriája: 

- Annalee Newitz: A kék tündér kiáltványa - nem volt rossz, de az az érzésem, hogy ezt a történetet már nagyon sokszor olvashattuk...

- Alix E. Harrow: Egy boszorkány útmutatója a meneküléshez - ezt is... szerintem sokaknak tetszeni fog, de semmi olyan nem volt benne, ami az ínyenc énemre hatással lehetett volna.

- Garth Nix: A kőbe zárt bot - ahogy a napokban gondolkodtam rajta, nem rossz ez, csak, ahogy a bevezetőben írtam, engem ez a fajta stílus nem tud meghatni.

- Elizabeth Bear: Oké, Glory - már azt is utálom, hogy a telefonom okosabb, mint én. Egy háztól max. azt várnám el, hogy öntisztító ablakai legyenek (in memoriam vasárnap délután, amikor akár egy jó könyvvel is fetrenghettem volna a fotelben).

- Kelly Barnhill: Szörnyű ifjú hölgyek - tök jó lett volna, ha be is fejezi az író, érzetre ugyanis egy hosszabb novella első pár oldala. Van, aki hat oldal alatt remekművet rittyent össze, Kelly Barnhillnek ez (most) nem sikerült.

- T. Kingfisher: A Rose MacGregor ivócimboraság és rajongói csoport - kínos pasinyavalygás, Kingfisher haverjai biztos jól szórakoztak, amikor elolvasták.

- Ursula K. Le Guin: Tűz fénye - igazából külön kategóriát érdemelne, mert erősen érződik, hogy más íráshoz/írásokhoz kapcsolódik, annak/azoknak egyféle lezárása. Mivel még semmit nem olvastam Le Guintól, a felszín alatt hemzsegő utalások miatt nem tudtam értékelni.

4. Miafaszvoltez, avagy az SFF méregzöld köde (ha a bölcsészeknek lila van...):

- Carmen Maria Machado: Illanó, félelmes csillag - ennek a befejezését nem tudtam hova tenni; addig szépen építkezett, de az utolsó pár oldal számomra nehezen volt értelmezhető.

- Simone Heller: Amikor nem járt csillag az égen - nagyon, nagyon furcsa novella, amelyet kínkeservvel próbáltam kontextusba helyezni, de annyira idegen, hogy nem tudtam megkedvelni, hiába állt össze valami kép a végére.

- Dave Hutchinson: Golgota - túl rövidnek és értelmetlennek találtam, lehet, hogy egy nálam hozzáértőbb olvasó jobban fogja szereti.

5. Amelyek nélkül tudtam volna élni:

- Kelly Robson: Beavatkozás - patetikus óda a gyerekneveléshez némi csillagközi körítéssel, szirupba fullasztva. Kicsit átalakítva nagyon jó lehetett volna (nekem).

- Jeffrey Ford: A könyvespolc-expedíció - nem tudom, Jeffrey Ford milyen komája Jonathan Strahannek, de nagyon örülnék, ha végre áttérne a kisszékek faragására.

- Vandana Singh: Vindam - abszolút nem nekem szól

- Brooke Bolander: Páratlan, nagy, ártalmatlan - talán ezzel szenvedtem meg a legjobban. Ha más stílusban, más megközelítésben van megírva, még élveztem volna is, de ez az idegen szemszög és az iszonyatosan lehangoló téma még az olvasástól is elvette a kedvem, és még hosszú is! Alig vártam, hogy a végére érjek.

El se hiszem, hogy a végére értem a mondókámnak, a könyvet olvasni nem volt ilyen nyögvenyelős.:) Nagyon örülök, hogy ez a válogatás jobban sikerült a tavalyinál, így legalább kellően fájó a búcsú. Kicsit duzzogva, kicsit halkan írom, hogy a magyar kiadó nagyban tudná enyhíteni a fájdalmamat a megelőző kötetek kiadásával, akár csak e-formátumban is (velem könnyű egyezkedni).

Eredeti cím: The Best Science Fiction & Fantasy of the Year, Volume Thirteen

Sorozat: Gabo SFF

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2019

Fordította: Abrudán Katalin, Ballai Mária, Hári Katalin, Heinisch Mónika, Juhász Viktor, Kemenes Iván, Kleinheincz Csilla, Kőszeghy Anna, Márton Zsófia, Miks-Rédai Viktória, Mile Csaba, Pék Zoltán, Roboz Gábor, Tamás Gábor, Varró Attila, Vitális Szabolcs

Ár: 4990 Ft

Rövidkék

 Tommy Orange: Sehonnai

Egyáltalán nem akartam ezt a könyvet megvenni, de még a Könyvfeszten teljesen elveszejtettek a 21. Század kiadó standjánál, és ha összeszedtem négy tetszőleges könyvet, csak nyolcezer forintot kellett fizetnem, szerintem nálam erősebb emberek is meginogtak volna.

Amennyi érdemi információt kihámoztam a fülszövegből, az alapján nekem való könyvnek tűnt a Sehonnai; meglepő módon Lucia Berlin Bejárónők kézikönyve c. kötete jutott róla eszembe: rövid, akár pár oldalas bepillantások különböző emberek életébe, akiknek egy vagy több ponton összekapcsolódik az élete, a háttérben az elképesztő nyomorúsággal, a kilátástalansággal, hogy képtelenség kijutni ebből a közegből, minden fogcsikorgató erőlködés dacára. Azoknak pedig, akiknek sikerült a felszínre kapaszkodni, ott a gyökértelenség, a sehová nem tartozás anyátlanító érzése: ki vagyok én? Hova tartozom? kérdezik az indián-fehér félvérek. Kék (korábbi nevén Crystal) fehérnek érzi magát, úgy is nevelkedett, a környezete mégis barna bőrűként kezelte, de hiába kapott indián nevet és próbál ehhez a közösséghez kapcsolódni, nem találja a helyét. Edwin a lediplomázása után (az övé az egyik legerősebb fejezet) három évig depressziózik a számítógép előtt, az apjáról nem tud semmit, az információ égető hiánya taszítja a tehetetlenségbe - minden ember tudni akarja, honnan származik, kik az elődei, mivel foglalkoztak. Még ha nem is csapja fejbe a felismerés, hogy igen, ez én vagyok, a kirakós hiányzó darabja a helyére kerül és az ember nem érzi magát hitvány imágónak, ahogy Orvil szorong indiánjelmezben a tükör előtt, hogy valójában nem igazi indián, csak valaki, aki felvett egy indián jelmezt.

Nem volt ez rossz könyv, sok érzést az olvasó elé tár az őslakosok életéből, de nekem úgy tűnt, az író sokat markolt, de keveset fogott; jó pár nézőpontnál több háttérinformáció kellett volna, olyan gyorsan váltják egymást a fejezetek, hogy az adott ember története nem tud előttünk felépülni és elveszünk a nevek között, főleg a kötet vége felé, ahol nagyon gyorsan megtörténik a szálak összefonódása. Kellett volna még kb. 50 oldal, akkor talán érzelmileg is jobban megérintett volna.

Jhumpa Lahiri: Egy ismeretlen világ

Érdekes párja ez a Sehonnainak, itt is megjelenik a gyökértelenség érzése, az identitáskeresés, csak a jellemző társadalmi réteg a módos (vagy módossá vált) középosztály, ahol a szülők generációja állandó konfliktusban él a fiatalokkal. Az Indiában született és nevelkedett idősebbek jobban ragaszkodnak a szülőhaza merev hagyományaihoz, a gyerekek viszont szeretnének beilleszkedni az új közegbe, farmert hordani szári helyett, sminkelni, alkoholt inni és kimaradozni éjszakára. Amerikainak érzik magukat, de a családjuk folyton emlékezteti őket a származásukra, a fiúknak orvosnak vagy ügyvédnek kell lenniük, a lányokat próbálják minél hamarabb kiházasítani.

Kevés a szeretetteljes családi kapcsolat, rengeteg kimondatlan fájdalom, elszalasztott lehetőség nyomja a szereplők lelkét és távolítja el őket egymástól. Látszatéletet élnek, amely kívülről ideálisnak, rendben lévőnek tűnik, belül viszont nincs semmi, csak a kongó magány és a mardosó kétségek.

A végére csömöröm lett a hasonló sorsok hasonló problémáitól. Szerettem olvasni a kötetet, de kissé monotonná vált, nem biztos, hogy fogok még a szerzőtől olvasni, a közeljövőben biztosan nem.

Félix J. Palma: Az ég térképe

Hogy én ezzel mennyire megkínlódtam... aki olvasta, valószínűleg tudja, mire gondolok.

Az idő térképe se volt a szívem csücske - igen, jó könyv, jólesett olvasni az ötletparádét, de nem tudott megérinteni, erre mondják, hogy nem az én könyvem. Valami hiányzik Palmából, hogy rajongani tudjak érte, pedig tényleg jól ír. A folytatással - aminek a magyar megjelenése tényleg csodaszámba ment - is kellemesen töltöttük együtt az időt, egészen addig a bizonyos részig, ami totális depresszióba váltotta át az amúgy sem virágos kedvemet, ráadásul aránytalanul hosszú volt. Palma nagyon posztapokaliptikus hangulatban lehetett, lehangoló sorozatot nézett vagy kicsesztek vele a postán, nem tudom, de nagyon megbontotta nekem a könyv egyensúlyát.

Ezt leszámítva érdekes, fordulatos, izgalmas, bár nem árt előtte frissíteni a memóriát, mert erősen összefügg az előző résszel.

 Alessandro Baricco: Harag-várak

Sose tudom eldönteni Bariccóról, hogy zseni vagy sarlatán, életművész vagy életre szóló blöffölő. A nagy (ami nem is volt olyan nagy) Baricco-korszakom már elmúlt, túl cinikus vagyok hozzá és a Mr. Gwyn eléggé kiábrándított belőle, de ez még ott várt az olvasatlan könyveim között, rövid is, nézzük meg.

Kellemes. Habókosan bolond. Egy percig nem szabad komolyan venni és akkor nem fáj. Színpompás, gyönyörű nyelvezettel bíró kaleidoszkóp, bizonyos részek között szerintem kár keresni az összefüggést, csak hagyni kell, hadd lebegtessen, mint a langyos tengervíz, engedjük el szigorú prekoncepciónkat és elvárásainkat, hadd ússzanak el a semmibe és jótékony mosollyal hagyjuk, hogy Baricco ismét átverjen.

Amikor a láncok lehullanak

"A történetek ott születnek, ahol megtaláljuk önmagunkat, ahol megtaláljuk a hozzánk hasonlókat. Ha sikerül elegendő történetet összegyűjtened, többé nem vagy egyedül: akkor már hadsereged van."

Sam J. Miller: Orkaváros

Egy nap idegen érkezik a városba.

Az idegent egy kardszárnyú delfin és egy 500 kilós, száj-és mancskosaras jegesmedve kíséri. A város az óceánra épült Izlandtól északra, geotermikus hő tartja életben és szoftverek irányítják. Qaanaaqnak nevezik, hivatalos nyelve nincs, a legelterjedtebb a svéd (37%). A lakók fele elpusztítani akarja, a másik fele az uralma alá hajtani. Hullámsírba lökni és porig égetni. Igazi olvasztótégely, ahol mindenki menekült, mindenki hozza magával a kultúrája maradványait, a tragédiáját, a kísérteteit. A szerettei szellemét, akiket nem tudott megmenteni és a fájdalomtól tébolyultan próbál valami új életet kialakítani a rácsvárosban, ami bárkit felzabál és maga alá temet, ha egy pillanatra nem figyel. Qaanaaqban az emberiség minden reménye és minden mocska szintetizálódik.

Régi és új, unalomig ismert toposzok és friss ötletek építik fel Sam J. Miller első regényét, amelyet már nagyon vártam; Jonathan Strahannek annyira tetszettek a novellái, hogy az egyik kötetébe kettőt is beválogatott és az abban szereplő Jégtömbök az Orkaváros világába enged betekintést. Nem minden író tud jó novellát írni (tudom, mondjak már még pár egyértelmű dolgot), de Sam J. Miller igen; pontosak, lekerekítettek a történetei és képes elmesélni, amit akar.

Jelentem, regényt is tud írni, bár hozzá kell tennem, hogy a többségnél kompatibilisebb vagyok az íróval, mert az általános moly-értékítélettel szemben nekem nem 71%-os volt, hanem, öö, olyan 90.

Az írók többsége a mai napig egy dolgot szeretne: elmesélni egy történetet (nyilvánvaló dolgok 2.) Qaanaaq szabályozatlan adathálózatán számtalan történet áramlik át, ez az egyik:

Egy nap idegen érkezik a városba. Az idegent egy kardszárnyú delfin és egy 500 kilós, száj-és mancskosaras jegesmedve kíséri. A nyughatatlan városban ő a szikra, ami belobbantja a káoszt; egy maffiafőnök nekilát végrehajtani a több éve építgetett tervét; egy kishivatalnok úgy dönt, kilép a saját árnyékából és azt teszi, amit végre szeretne; egy gerendaharcos talál egy pontot a városban, ahol elönti a nyugalom; egy siklófutár nagy volumenű megbízást kap; egy életunt fiatal felfedezi magán az omlás nevű titokzatos betegség jeleit; a hálózaton keresztül egy testetlen hang útmutatással vegyes vigasztalást sugároz a védtelen újonnan érkezőknek.

Természetesen ezek az emberek összetalálkoznak és így vagy úgy, de alaposan megváltoztatják egymás és a város sorsát. Iszonyatos múltbeli tettek kerülnek felszínre, találkozásokra bűnösök és áldozataik között, és mindenki tudja, hogy a kör nem zárul be, hanem újra kezdődik. Hihetetlen, hogy az emberiség azután sem tanul a hibáiból, hogy tényleg elpusztította a világot.

A végét kicsit elkapkodottnak éreztem, de azt is inkább utólag belegondolva. A szereplők... nos, egyik sem nebáncsvirág vagy érző lelkű humanista, de az a város, ahol az egyetlen szépséget egy digitális mese képviseli, nem tűri a gyengédségét. Qaanaaq kegyetlen hely, a lakói tették azzá; mind elkövettek különféle bűnöket, hogy életben maradhassanak, és minden ballépés egy-egy darabot követelt a lelkükből - Qaanaaq pedig további áldozatokat kíván azoktól, akik életben akarnak rajta maradni.

Ui1.:Ennek a könyvnek a végén olvastam a legszebb és legfrappánsabb szerelmi vallomást.

Ui2.: Beszélgetés a könyv kapcsán:

        V.: És te milyen állathoz kapcsolódnál? Kismacskához?

        Én: Szívem, a kiscicák egész nap a saját farkukat kergetik.

Eredeti cím: Blackfish City

Sorozat: Gabo SFF

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2019

Fordította: Kemenes István

Ár: 3490 Ft

Rövidkék

Csúnya dolog fog következni; az egyik könyvről addig halogattam a postot, míg teljesen megkoptak az emlékeim, a másik kettővel meg szimplán nem illünk egymáshoz, ezért összesöpröm őket egy rövid megemlékezős bejegyzésbe.

   

Dan Simmons: Olümposz

Tényleg nem ezt érdemli, de a csúf munk... illetve még a csúf tanulás elsodorta. Március elején fejeztem be a könyvet, amit nagyon-nagyon vártam és szerettem olvasni, bár jóval kevésbé volt tökéletes, mint az Ílion, és még elvarratlan szálak is akadtak. Őket is illene egymás után elolvasni, mint A megtört földet, bár ehhez kevesebb energiát érzek magamban.

A többséggel ellentétben jobban szerettem az Olümposzt, mint a Terrort, pedig az ellenkezőjére számítottam, nálam a jövő ritkán nyer a múlttal szemben.

China Miéville: Konzulváros

Nyaralásra tartogattam, mondván, ha kialszom magam és visszabootol a rendszer, még felfogni is képes leszek. Csak arra nem számítottam, hogy hidegen fog hagyni. Abszurd módon mérges is vagyok magamra miatta.:) Nem vagyok hardcore Miéville-rajongó, csak a Krakent és A patkánykirályt olvastam tőle, gondoltam, ezek alapján belevághatok a sűrűjébe.

(Igen, már megint elhánytam a jegyzetemet valahova...)

(De ismét megtaláltam.)

A világa az előbbi kötetekéhez képest is elborult és ismeretlen mezsgyékre vezet Miéville agyában. Régebben ki nem állhattam, ha nem tudtam kontextusba helyezni az alapszituációt, olyan érzés, mint a semmiben lebegni, de most már izgalmas felfedezésnek fogom fel. Ez ennek a könyvnek az elején is működött, de valahogy eltávolodtam tőle és puszta intellektuális érdeklődésből olvastam végig, érzelmileg-lelkileg nem tudott megérinteni. Az ember(szerű)szereplőket bábnak éreztem, biodíszletnek a lenyűgöző, újszerű világ háttere előtt, Avice pedig kifejezetten idegesített a folytonos, nagyképű "immerülő vagyok" kijelentésével, amely önmagában ismételgetve kevéssé hatásos - az immer és a benne járók háttérbe szorultak a "nyelvpedagógiával és bürokráciával vívott ellenforradalom" közben, továbbá a konzulokról is szívesen olvastam volna bővebben, mint a nyelv narkokráciájáról... igazából halálosan untam a Gazdák nyelvújítását, értettem, hogy miért olyan nagy szám, de néha legszívesebben felordítottam volna, hogy nyögjétek már ki, hogy... spoiler lenne, ezért nem írom le, de az emberagyammal nagyon nehéz volt türelmesnek lenni velük. Szégyen, nem szégyen, a nyelvészeti órák közül is az ezzel foglalkozóak (jelölő, jelölt, jel és jelentés kapcsolata stb.) tudtak a legkevésbé megmozgatni.

Paavo Matsin: Gogoldiszkó

Komfortzónából (mennyire utálom ezt a szót...) kimozdulós olvasmánynak szántam ezt a könyvet, az is lett, csak nem a jó értelemben vett rácsodálkozás lett az eredménye, hanem a feszengős-kínos mosolygás. A szóhasználatától (és a fordító tehetségétől) odáig voltam, bár a nyelvi utalások többségét csak a kötet végén lévő betűrendes magyarázat fedte fel, jó lett volna, ha ezek lábjegyzetben szerepelnek. Maga a történet elég zavaros, olyan, mint egy részeg, hagymázas álom, folyton az jutott róla eszembe, hogy az észt Macskajajnak lehetne nevezni. A fülszöveg többet árul el a háttérről - ami miatt kivettem a könyvtárból -, mint maga a könyv, arra számítottam, hogy gazdagabb képet fog adni arról a világról, amivel a magyar kiadó kecsegtetett, de én csak néhány lecsúszott alkesz-hippi botorkálását láttam. Bizisten próbáltam belelátni valami Holt lelkek-paródiát, bármi gogolosat, de nem sikerült.

Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat

Utólag toldottam hozzá a bejegyzéshez, el is felejtettem, hogy még nem írtam róla. A megjelenése óta érdekelt, de a helyi könyvtárban csak helyben olvasható volt, az eredeti árát pedig nem akartam kiadni érte. Év elején bukkantunk rá egy kissé leharcolt példányra Debrecenben - igen, élmény volt felutaztatni Pestre -, gondoltam, miért ne vegyem meg...

Nos, ez egy album, rengeteg képpel, idézettel innen-onnan. Azért állapítom meg ezt a rendkívül egyértelmű és felesleges tényt, mert valószínűleg nem a szisztematikus, végigolvasom az első betűtől az utolsóig típusú olvasóknak szánták, mint amilyen én vagyok, hanem a lapozgatós-kuncogósoknak. A szisztematikus olvasó rendkívüli módon hiányolta az önálló szövegeket a kötet összeállítójától, mint amilyenek a fejezetek elején lévő kis felvezetők, pusztán az ízlésesen elhelyezett idézetekből, képaláírásokból fárasztó volt egy képet összerakni és a végére eléggé meguntam a hiányos öltözetű hölgyeket nézegetni. Magyarán valami olyasmire számítottam, mint A budapesti úrinő magánélete, csak nem úrinő-témában. Nem bánom, hogy megvettem, érdekes darabja a gyűjteményünknek, de a hosszas évek alatt érlelt elvárásokhoz képest alul teljesített.

Az év legjobb SFF novellái - sajnos ezúttal nem

"-Tizenegy évesnek kellene lenned! - vágott vissza a Legfőbb Főpap paprikavörös arccal. - Nem volna szabad véleményt formálnod! Meg... hogy is hívják azokat az izéket, amiket össze kellett szednie, amíg olyan sokáig készülődött?

 - Tamponnak, excellenciád - válaszolta az egyik alacsonyabb rangú Főpap.

 - Pontosan. Meg a melltartók! Azoknak sincs itt semmi keresnivalója! Sem a véleményednek! Vagy ezt már mondtam?"

(Kelly Barnhill: Alighanem még mindig kiválasztott)

Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2018

Habár én voltam az, aki vitriolosan élcelődött azokon az olvasókon, akik tényleg a(z ő ízlésük szerinti) legjobb novellákat várták-várják a kötet szerkesztőjétől, ezúttal bennem is hasonló gondolat mocorgott.

Minden évben, a Könyvfesztivál előtt az éves Strahan-válogatás a könyvmolyünnep fénypontja számomra, az a megjelenés, ami felteszi a koronát az egész eseményre. Nem, nem mindegyik novella tetszik, sőt, bőven akadnak olyanok, amelyek fölött huzigálom a szemöldököm, vagy amelyek nem a szám íze szerint valóak. Gyarló ember vagyok, pl. Greg Egan sose lesz a kedvenc szerzőm és nem tudok úgy lelkesedni az írásai iránt, mint Cat Valente esetében (borzasztó kicsinyes érzés, de sérelmeztem is, hogy kimaradt az idei kötetből - értitek, kimaradt:D. Mindenki a saját ízlésének rabja). Engem mindig a kötet változatossága nyűgözött le, vártam, hogy a novellák milyen új, ismeretlen világokba repítenek el. A mostani körutazás kicsit laposra sikeredett.

Számomra új felfedezés, hogy Strahan próbálja az adott évi kötetet valamiféle tematika vagy vezérmotívum köré szervezni. Tavaly ez a nők társadalmi helyzete és az a körüli feszültségeket, idén a menekültproblémát és ezen keresztül a másság, az ismeretlen elfogadását jelentette. A reflektálás önmagában nem jelent gondot, az viszont már igen, amikor a művészet teljesen alárendelődik és egy-egy adott művet nem az érdemei alapján emelünk ki. Érzésem szerint a kötetben lévő, a tematikához kapcsolódó írások jó része további szerkesztést kívá... Szóval. Nehéz elhinnem, hogy ezeknél nem születtek jobb írások 2017-ben. 

A kötet feléig nem szikrázott fel nálam a csillagszóró és kezdtem aggódni, hogy túlságosan fáradt/elutasító vagyok, aztán @Odett megnyugtatott, hogy az idei válogatás szerinte is gyengébb, mint a korábbiak (a nyomor szereti a társaságot). Sok a nyugtalanító, szinte félelmetes írás, amely szintén lehet az emberi érzések metaforája a jelenlegi globális helyzetre. A világ fél és visszafojtja lélegzetét, ezt mindenben lehet érezni.

Még több a befejezetlenség érzését kiváltó novella, mintha egy nagyobb egészből metszettek volna ki egy részt. Csonkaság, a katarzis elmaradása. Vársz valamit, ami nem jön. Kibic vagyok, de sejtem, hogy novellát írni nehéz, más, feszesebb az íve, nincs annyi idő és hely kibontakoztatni a cselekményt, mint egy regény esetében, de na. Egy jó író nem arról ismerszik meg, mennyit ír, hanem arról, mennyit dob ki, vallotta Márquez. Nem nekem kell hinni, hanem neki.

Idén sajnos elmaradt a katarzis, az-agyam-eldobom-érzés. Nagyon közel állt ehhez Max Gladstone a Crispin modelljével, ami nagyon az ízlésem szerint való, és ez volt az első írás a kötetben, amire azt mondtam, végre valami jó, de a korszakalkotó zseniális tűzijátéktól egy kicsit elmaradt. Nem hittem volna, hogy az ő novellája lesz a számomra legtetszetősebb, miután a Nagyrészt halott ötlegorgiáját "lélektelennek" éreztem.

Ebben a "nagyon jó" dobozba került A botok titkos élete is. Annyira sci-fisen cuki! Ötletes, működik, minden a helyén van benne! 

Az Egy kontra vallomása a jó írásnak a kényelmetlenséget okozó, félelmet keltő fajtája, a magamfajta introvertáltaknak kifejezetten hideglelős. 

A ...Nagyon erős tud lenni, bár kicsiny pedig egyenesen bizarr, de a jóféle, gondolkodást a feje tetejére állító módon, nem a hatásvadász ócskaság ösvényén haladva. 

A fentiek voltak a számomra kiemelkedő novellák [azért emelem ki, hogy "számomra", mert könnyen lehet, hogy egy rutinos zsánerolvasónak korántsem olyan meglepő a ...Nagyon erős..., vagy olvasott már ennél ütősebbet a maga kategóriáján belül], a következő kategóriát a "Jók" alkotják, amelyeket olvasgatok, kellemesek, de nincs csillagszórózás.

Az Alighanem még mindig kiválasztott-tal lehet, hogy kicsit szigorú vagyok, mert tényleg jó írás, vicces és szokatlan nézőpontból ábrázol egy fantasy toposzt. A 9-es karnevál is felfelé tendál, nyugtalanító és mindenféle asszociációkat indít el az ember agyában. A tündérfa tulajdonképpen semmi újat nem mutat, de ügyesen, gaimanesen van megírva. Az Angol nevem még bizarabb, mint a ...Nagyon erős tud lenni, bár kicsiny, az idegenség, a magány egészen végletes formáját mutatja meg. A Hold nem csatatér erős áthallásokat keltett bennem a Luna-Újholddal, olyan, mintha egy kiegészítő novella lenne egy egyszerű katona szemszögéből. Nem koppintás, de elég hasonló a Holdábrázolásuk.

A Kesztyűkészítők tiszteletre méltó társaságát nagyon vártam, jólesett elmerülni a komfortzónámba tartozó, fantáziadús darabjában, akárcsak a Jöjjenek, lássanak eleven driádot! c. novellában, bár nála már rezgett a léc, mintha egy sokkal terjedelmesebb írást nyirbált volna meg a Magyarországon született Theodora Goss.

A Szépasszonyfüves éjszakák társadalmi berendezkedése erősen hajaz a Napok házáéra, bejön nekem Alastair Reynolds hardsággal kevert költőisége.

Van két novella, amely erősen biceg; az egyik Charlie Jane Anders: Ne vádolj és nem perelekje. Nekem ő az irodalom olyan divatos alakja, mint Ann Leckie. Van bennem egy csipetnyi sznob ellenszenv iránta (Leckie iránt sokkal több:D), de nincs rosszul megírva a novellája, csak... nem szeretem a témáját, túl felkapott nekem az egész LMBTQ-akármi.

A másik az Esti mese a Wood Streetről Caitlín R. Kiernantól. Strahan bírja őt, eddig mindhárom, magyarul megjelent válogatásban szerepelt novellája, pedig a Dancy vs. a pteroszaurusz elég gyenge volt. Sajnos az Esti mese is van. Én is bírom Kiernant, egyedi, sötét, kissé elmebeteg világa van, azonnal megcsapott az a hangulat, amelyet a The Drowning Girl olvasása közben éreztem, de ez, ebben a formában kevés. Tessék belőle regényt írni! 

Tévedtem, három bicegő írás van. A harmadik A csúfos torony, nem villant semmi újat, de csak egy kicsit kellett volna jobban megírni ahhoz, hogy igazán jó legyen a maga kategóriáján belül.

A következő skatulyának az lehetne a címe, hogy "Értem én, de minek?" Fellobban a láng, aztán azon nyomban kialszik. Sajnos az ilyen novellákból van a legtöbb.

A zen meg az űrhajóápolás művészete és A Turing-gép diszkrét bája esetében lehet, hogy csak én nem vagyok velük kompatibilis és másoknak ezek lesznek a kedvencei. Az arany füstje a dicsőség is hasonló; a hosszán kívül semmi kiemelkedőt nem láttam benne, tipikus kardozós, nagyot mondó vándormesélős darab, klasszikus fantasy rajongók szeretni fogják.

 A válogatott falatok, a Severyn Grimes, A marsi obeliszk, az Ázsió, A kaméleon kesztyűje, a Kanalat hozz magaddal mind olyanok, amelyekre a skatulyacímnél nem szeretnék több betűt áldozni.

A Járdáknak tetszett a stílusa, de a tartalmat keveselltem. Az Alku szépen építkezett, kedvemre való volt, aztán a végén elmaradt a katarzis, kifejezetten dühös voltam rá miatta.

A végére maradt a feketeleves, amelyekkel nem tudtam mit kezdeni, vagy egyenesen undort váltottak ki belőlem, és nem azért, mert szokatlanak vagy extrémek lennének, hanem mert szimplán rosszak. A houstoni remete fogalmam sincs, hogy miről szólt, a reggeli félkómás buszozás se tett jót az élménynek. Kai Ashante Wilsontól többet vártam. Az Asszonyaik jajveszékelése csupán frusztrációs kifakadás, nincs mondanivalója, megoldása. Hasonlóan értelmetlennek láttam a Babilont is, ezek azok a novellák, amelyeknek a kötetben kerülését a post elején megkérdőjeleztem. A dühnek hangot lehet, vagy hangot kell adni, de az indulattól nem lesz irodalmi értékük és, ha az az üzenetük, amelyet faék egyszerűséggel sugallni akarnak... akkor azt nem szabad támogatni. 

Összességében nem túl jó az arány: 29-ből négy novellát éreztem nagyon jónak és túl sok volt az ízetlen nyámmogás. Nagyon hiányoztak a zseniális írások, amelyek átszakítják a plafont, a szerző nemétől, életkorától, társadalmi helyzetétől és nemzetiségétől függetlenül. Nem akarok nevesíteni, mert nem azt várom el Jonathan Strahantől, hogy ugyanazon szerzőktől válogasson évről-évre. Azt várom el, hogy meglepjen, elkápráztasson, elgondolkoztasson, még meg is ijeszthet, de ne váljon propagandisztikussá. Maradjon nyitott, olvasson friss szemmel, elfogulatlanul és teremtse meg a sokszínű kiegyensúlyozottságot - ami egy vérbeli szerkesztőtől elvárható. 

A Hold legsötétebb oldala

Összefoglalós-kísérletezős-nem-emlékszem-már-a-részletekre rövidke post.

"A Hold ezer módját ismeri annak, hogy megölje az embert. Ez az első számú szabály, és ez szabályoz mindent. Megvan a módja annak, ahogy mozgunk, ahogy jeleket és jelzéseket olvasunk, ahogyan részt veszünk a kommunikációban és ahogyan kilépünk belőle, az öltözék adatai elemzésének, az embernek pedig ismernie kell mindegyiket, máskülönben az a parányi valami, amiről megfeledkezett, megfőzi, megfagyasztja, megfullasztja, vagy telenyomja sugárzással. Három teljes napot töltöttünk el a porral. Tizenöt fajtája van, és mindegyiknek ismerni kell a fizikai jellegzetességeit a morzsolódástól az elektrosztatikus jellemzőin át a tapadásáig. Mint ahogy Sherlock Holmes tanulja a szivarhamu ötven fajtáját."

Ian McDonald: Luna - Újhold

Tudjátok, m a közös a Holdban és Ausztráliában? Igen, itt is minden meg akar ölni.

Még nyaralás alatt (júliusban...) olvastam. Annak ellenére, hogy a szállás kertjében a kerítés mögött zúgott a forgalom, és hangos zene mellett ordítva ugráltak a medencébe, az első pár oldalon magába szippantott. Meg hát nem igazán lehet nyaralós könyvnek mondani, eléggé megdolgoztatja az agyat, ahogy leíró részek nélkül, egy tempós cselekményből próbálja az ember kimazsolázni az információt és átfogó képet alkotni erről a világról, de én szeretem az agyalós könyveket. Csak A dervisházat és a Botanica Venerist [nézzétek el nekem, hogy lerövidítem azt a hosszú címet]  olvastam McDonaldtól, de egy regény és egy novella elég volt, hogy megmutassa a szerző egyediségét, az eszméletlen fantáziáját. Ennek megfelelően az elvárásaim az egekben voltak, de a szerző gond nélkül megfelelt nekik, sőt.

Olvastam már olyan könyvet, amely idegen bolygón játszódik, de az emberidegen helyszín csak díszlet (macskakő a Verebecskében, baszki!). McDonald Holdja nem ilyen; az emberi test felépítésétől a társadalmi összetartó erőkig minden más és (szó szerint) halálosan idegen egy földi ember számára, így az olvasónak is. Kezdetben elég sűrűn kellett használnom (némi szitkozódással körítve, mert az imádott szerzőnek eléggé elszabadult a fantáziája) a kötet végén lévő szószedetet, brazil, japán, orosz, koreai szavak, kifejezések tarkítják a szöveget becézések, tisztségek, foglalkozások stb. megnevezésére, a szlengről és a vallási vonatkozásokról nem is beszélve. Nem leszek boldog, amikor a második kötet megjelenésekor újra meg kell tanulnom az összeset, a cselekmény felelevenítéséről nem is beszélve. Lehet, hogy vázlatot kellett volna írnom, mint anno A Jég Tűz Dala aktuális részének befejezésekor.

Tetszett, ahogy ezt az Újvilágot egy, jóformán untig ismert társadalmi berendezkedéssel (vagy mivel), az uralkodó családok által irányított hűbéri rendszerrel ötvözi. Ennek megfelelően van minden, amit ettől a formációtól elvárhatunk; klánok közötti folyamatos feszültség, intrikák, pletykák, családon belüli ellentétek, amelyek széthullással fenyegetnek, pedig az összetartásra nagyobb szükség van, mint bármikor. Sejthető, hogy a feszült helyzet előbb-utóbb forrásponthoz ér, és magával sodorja az emberek biztonságérzetét, ami a Holdon egyébként is törékeny. A befejezés teljesen rendben van, de nehéz egy bizonyos könyvsorozat után meglepődni rajta és a szívünkhöz kapdosni, sőt, kicsit olcsónak is hat, de nem lehet mindenben száz százalékosan újat mutatni.

Remélem, nem kell sokat várni a következő részre - na, tessék, én mennyivel sablonosabb vagyok.:)

Eredeti cím: Luna - New Moon
Sorozat: Luna 1.
Kiadó: Gabo SFF
Fordította: Tamás Gábor
Ár: 3990 Ft

SFF novellák

Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017

Pontosabban az értetlenkedőknek: Az év legjobb science fiction és fantasynovellái  Jonathan Strahan szerint, aki harminc éve foglalkozik SFF novellákkal, de ő is emberből van, szóval bocsi, ha egyes írások (vagy akár egyik se, de az már büdös) nem tetszenek (2016)
A kedves nemrég olvasta el az előző évi válogatást - amely a számomra hullámzó színvonal ellenére pozitív élmény volt - és az értékeléseket nézegetve kicsit mérges lettem. Fél-és egy csillag az egész kötetre nézve? Egy év magyar terméséből jobbakat lehetne összeválogatni? A harmadiknál félbehagyta? Nonszensz dolog az összes - kicsit gonosz leszek, de többségében mintha nem az értő olvasókhoz jutott volna el a válogatás. Az igazság jegyében fél csillaggal feljebb pontoztam a kötetet.

De hagyjuk a mérgelődést, és inkább nézzük meg, idén milyen novellák kerültek be a válogatásba.

Egy év várakozás alatt sikerült függővé válnom. A műfaj mellett a változatosságot is szeretem, amelyben az idei kötet is bővelkedik; mindegyik írásnak azzal a várakozással kezdtem neki, hogy vajon milyen ismeretlen világba röpít el. Hangsúlyosabb témaként a mesék világa és a nők helyzete bukkan fel, de nem túlzó mértékben, a tetszési görbe (ha úgy tetszik: a színvonal) pedig sokkal egyenletesebb volt, mint a 2016-os kötetben.

A tavalyihoz hasonlóan most is három csoportba szedtem a novellákat, illetve csak akartam, mert az első szakasz végén derült ki, hogy Strahan idén feltűnően sok tetszetős történetet szedett össze, vagy az én elvárásaim módosultak az egy éves böjt alatt, emiatt több, meglehetősen unortodox kategóriára bontottam tovább őket.

Átütő erejű, nem-érdekel-hogy-néz-ki-a-lakás - hozzáállást eredményező novellák:

• Alyssa Wong: Megfulladsz, hogyha itt maradsz - Alyssa "cuki vagyok, de genya" Wong okozta az első katarzist. Elképesztően hangulatos, ötletes és fordulatos novellát írt, nekem sokkal jobban tetszett, mint a tavaly olvasott Sorvadó anyának éhező leánya, amivel egyébként ez a fiatal egyetemista megnyerte a Nebula-és a World Fantasy díjat.
• Seth Dickinson: Az éj és selyem törvénye - az első ösztönös reakcióm az volt, hogy "baszki, ez milyen jó!" Az a fajta írás, aminél várod, hogy minél hamarabb hazaérj és folytathasd. Ha a Kormorán Baru is olyan ötletes és menő, mint ez, akkor azt is szeretném elolvasni.
• Nina Allan: Az űrutazás művészete - a kötet legnagyobb meglepetése volt a Mika modell mellett; a szerzőt nem ismertem, a cím kicsit unalmasan hangzott, de a novella abszolút megnyert magának: az elmélázó-gondolkodó, csöndes elbeszélő a körülötte lévő világról mereng, az emberi kapcsolatokat mutatja be, az életét betöltő nagy rejtélytől (amit nem nehéz megoldani, de nem ez a lényeg) az édesanyján át a szállodájában megszálló űrhajósokig.
• N.K. Jemisin: A vörös föld boszorkánya - ez a nő írt egy egy egy háztáji mágiás, Délen játszódó történetet! Annyira jó, hogy majdnem eldobtam az agyam.
• Yoon Ha Lee: Rókacsapda - lehet, hogy egy rutinos SFF-olvasó már látott ilyet, nekem újdonság volt, a játékos hangvételt különösen szerettem benne.

Igazán jók voltak - azaz nem tudom, objektíven mennyire zseniálisak, de nálam súrolták a fentebbi kategóriát -, de néha bevillant, hogy főzni is kellene:

• Catherynne M. Valente: A jövő színe kék - Valentének a szokottnál is messzebbre gurult a gyógyszere; nyitó szerzőként úgy megpörgetett magam körül, hogy azt se tudtam, hogy hívnak. Még mindig van bennem némi bizonytalanság, hogy szimplán furának látom vagy tényleg jónak, de hát  szívcsücsök íróról van szó, na... a kisfóka meg dübekszik (Hanna leleménye), van ennél aranyosabb szó?
• Paolo Bacigalupi: Mika modell - nem kis bizalmatlansággal álltam a szerzőhöz, de annál jobban tetszett ez a rövid, frappáns kis novella. Tulajdonképpen nem mutat be nagy újdonságot, de értékelem, hogy jól van megírva.
• Aliette de Bodard: Szellemhalászat - De Bodard-ról már sokat hallottam, nagyon kíváncsi voltam, mit tud. Sokat. Jól. Újszerűen. Egzotikusan.
• Sam J. Miller: Szakállas dolgok - jól ír ez a pasas. Van benne valami oldschool, retro férfias, szikár vonás, ami nekem nagyon tetszik, bármiről is ír.
• Delia Sherman: A nagy detektív - általában nem tetszik, ha más szerzők legendás figuráit keltik életre, de ez nagyon érdekes volt. Lehet, hogy más fintorogni fog rá. Naggyon steampunk.
• Genevieve Valentine: Levelek a Themisről - trükkös novella, engem simán megvezetett az elején, utána pedig élveztem összerakosgatni a kirakóst.
• Amal El-Mohtar: Az üveg és vas évszakai - szép és egzotikus, kissé komótos (de nagyon jól áll neki) gendermese, szerettem olvasni, csak a befejezés nekem kissé megbicsaklott. (A szerzőnek olyan a neve, mint egy imádság.)
• Caitlín R. Kiernan: Whisper Road (9-es számú gyilkos ballada) - úgy tűnik, Kiernan-kompatibilis vagyok. Aki nem, annak jó hír, hogy ez a novella sokkal jobb, mint a Dancy vs. a Pteroszaurusz. Sejtetős, borzongató rémálomba illő történet, kicsit King-felhanggal.
• E. Lily Yu: Az Orion-puszta boszorkánya és a gyermeklovag - tematikájában, hangnemében hasonlít Az üveg és vas évszakaihoz, nekem ez is bejött.

Elolvastam és nem szenvedtem tőle, de nem lesz maradandó élmény:

• Naomi Novik: Ezüstfonás - szegény Novik úgy elvágódott nálam a Rengeteggel, hogy azóta se tudott felállni. Úgy érzem magam, mint egy gonosz banya, a kis szolgálólányom bárhogy sikálhatja az ezüstöt, nekem sose lesz elég jó. Nem rossz ez a novella, de sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. Vagy csak nem vagyok Novik-kompatibilis.
• Daryl Gregory Még a morzsák is finomak voltak - muris volt, de mi akart lenni az értelme?... Mindenesetre óvatosan nyalogassátok a falat.
• Carolyn Ives Gilman: Turné az idegennel - erre már alig emlékszem. Jól indult, aztán kifulladt. De az az atrocitás minek kellett bele? És miért pont úgy?!
• Theodora Goss: Piros, mint a vér, fehér, mint a csont - a kategória legjobbja, ha egy kicsit erősebb, eggyel magasabb kategóriába került volna. Az idén (tavaly) tényleg a meseparafrázisoké (volt) a főszerep.
• Lavie Tidhar: Végállomás - ez meg a másik. Szép, szomorkás írás.
• Charles Yu: Mese - A legkevésbé SFF novella, inkább fájóan lélektani. 

Tudtam volna nélküle élni (nagyon röviden):

• Joe Abercrombie: Két nő - nagyon szép dolog a párkapcsolat. Ha lottó lett volna, nyertem volna, amikor a pasim tetszési indexét totóztuk a tavalyi kötet kapcsán. Sejtettem, hogy Valente Liliom és szarva, ami egy szövegorgazmus, nem nagyon fog neki tetszeni (az én lieblingem!). Nekem meg az ő kedves szerzője, Abercrombie nem jött be. Annyira nem, hogy talán ez tetszett a legkevésbé az egész kötetből. Béna humorizálás az egész.
• Rich Larson: Pattaya - az a fajta, ami max. ujjgyakorlatnak jó.
• Alex Irvine: A kilences számú hold - nem nagyon emlékszem rá.
• Alice Sola Kim: Utód, birtokló, pótlék - tudjátok, mire emlékeztetett? A Faculty - Az inváziumra. Igen, arra a kilencvenes évekbeli filmre. Legalább a végkicsengésében nincs hozzá sok köze.
• Geoff Ryman: Nevető árnyékok - érthetetlen, hogy Strahan miért ragaszkodik ehhez az íróhoz; akárcsak a Kapitalizmus a 22. században, ez is zavaros, kusza, furcsa, asztalfióknak való írás.
• Paul McAuley: Az Antarktisz tündéi - szegény a nehéz időszak első áldozatai közé tartozik; sokáig, kis adagokban olvastam, esélye se volt hatni rám. Tulajdonképpen újra kellene olvasnom, de nincs hozzá kedvem.
• Ken Liu: Hét születésnap - értem én, de nem tetszik.
• Ian R. MacLeod: Látogató Tauredből - tulajdonképpen nem volt rossz, de a vége nagyon lapos volt.

Eredeti cím: The Best Science Fiction & Fantasy of the Year, Volume Eleven
Sorozat: Az év legjobb science fiction és fantasynovellái
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2017
Fordította: Ballai Mária, Heinisch Mónika, Horváth Norbert, Juhász Viktor, Kamper Gergely, Kemenes Iván, Kleinheincz Csilla, Kőszeghy Anna, Márton Zsófia, Miks-Rédai Viktória, Pék Zoltán, Roboz Gábor, Sárpátki Ádám, Varró Attila, Vitális Szabolcs
Ár: 4990 Ft

A víz emlékezete

"... megpróbáltuk elfordítani a tekintetünket azokról a dolgokról, amelyek körülöttünk történnek, ami persze nem sikerült, s aztán próbáltunk úgy tenni, mintha nem láttunk volna semmit. A képek azonban belénk vésődtek, befészkelték magukat a bőrünk alá, mellkasunk kongó, sötétvörös végtelenjébe, és szilánkjaik hegyes vége szúrta lágy szívünket."

Emmi Itäranta: A teamesternő könyve

A víz és a halál együtt alkotják a világot.
Kéz a kézben járnak, vagy egymásba gabalyodva próbálnak felülkerekedni a másikon. A víz néha megelőzi a halált és segít, hogy elkerüljük a vele való találkozást. De előbb vagy utóbb győzedelmeskedik felettünk az elmúlás, és a testünkből elszivárog az összes víz, hogy eggyé váljon a földdel és új életet hozzon létre.

Ezt a vékonyka könyvet, ha nagyon kategorizálgatni akarnék, posztapokaliptikus ifjúsági regénynek lehetne mondani, de merőben más, mint ismertebb társai. Nincsenek benne világmegmentésre kárhoztatott, halálosan szerelmes kamaszok, gonosz felnőttek és hatásvadász fordulatok - sőt, ez a regény még tovább megy. Nincs aprólékos világábrázolás, a jelen állapotokat okozó, múltbeli visszatekintések vagy logikus magyarázatok. Csak egy könnyű fuvallat egy lehetőséges jövőből, egy pillanatnyi látomás, az ébredés előtti, féléber álom zavaros emlékképei. Introvertált, költői szöveg, ami megtartja magának a titkait.
A központi kulcselem a teaszertartás és annak több évszázados-évezredes hagyománya, ami meghökkentő módon az általunk is ismert, talányosan visszafogott, kínai stílussal fonódik össze. Tulajdonképpen magától értetődik az összekapcsolás, mégis meglepetésként ért, hogy egy új, világ utáni világban - ahol nincs tél, internet, bevásárlóközpontok, fillérekért kapható ruhák és az infrastruktúra pár napelemes autóra és egy borzalmas vasúti hálózatra korlátozódott le - egy olyan teaházba nyerhetünk bepillantást, amelyet még mi is nagyrészt filmek és könyvek alapján ismertünk meg. Olvasás közben többször emlékeztetnem kellett magam arra, hogy egy finn, és nem kínai regényt olvasok, és a szereplők is rendre ázsiai alakokként derengtek fel előttem.

"... de mi, teamesterek tudjuk, hogy vannak olyan időszakok, mikor a víz nem akarja, hogy megtalálják az emberek, mert érzi, hogy csak le akarnák igázni, ami természete ellen lenne. Ezért egy forrás kiszáradásának meglehet a maga oka, ami ellen nem érdemes küzdeni. Az ember nem uralkodhat az egész világ felett. Így nem a teamestereké a tea és a víz sem, hanem fordítva. A teamesterek a teáé és a vízé. Mi csak a víz őrzői vagyunk, jobban mondva a szolgái."

Ahogy fentebb említettem, nemcsak a stílus, maga a történet is rendkívül visszafogott. A narrátorunk egy fiatal, éppen nagykorúvá érett lány, Noria, aki teamester apjának köszönhetően viszonylagos biztonságban, jómódban él, de ez az állapot törékeny; a családnak van egy titka, aminek őrzésében immár Noria - aki apja nyomdokain haladva szintén teamester szeretne lenni - is részt vesz. De a történet színhelye, a Skandináv Unió nem a béke és harmónia szigete, hanem egy szabályos diktatúra, ahol a vízbűnökért (pl. illegális vízvezeték kiépítése) halálbüntetés jár, ahogy a lázadásért, ellenállásért is. Noria a barátnőjével, Sanjával egy érdekes rejtélyre, a múlt zárványára bukkan - a mi világunk mementóit tapogatják, a lyukas nejlonzacskók halmai alól előtúrt kincsek, VHS-kazetták, ezüstös korongok (CD-k), különféle lejátszók darabjait próbálják összeilleszteni, mint valami kirakóst, miközben azon gondolkodnak, miért dobtunk szemétre ennyi holmit.
Nem nehéz kitalálni, hogy ennek előbb-utóbb következményei lesznek, a megtorlás, a tragédia megül a levegőben, és hamar rájövünk, hogy itt nincs sok esély arra, hogy a dolgok globálisan megváltozzanak. Többen írták, hogy súlyos hiba volt a szerző részéről "eltitkolni" mindazt, amire Noria és Sanja rájöttek, és nagyon sok minden nincs egyértelműen leírva, de nekem pont ez a sejtelmesség tetszett a legjobban. A teamesternő könyve nem megdöbbenteni akar vagy falhoz vágni, csak elmesél egy történetet, és ez így van jól.

Eredeti cím: Teemestarin kirja
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2015
Fordította: Varjasi Csilla
Ár: 2990 Ft