Rövidkék

Csúnya dolog fog következni; az egyik könyvről addig halogattam a postot, míg teljesen megkoptak az emlékeim, a másik kettővel meg szimplán nem illünk egymáshoz, ezért összesöpröm őket egy rövid megemlékezős bejegyzésbe.

   

Dan Simmons: Olümposz

Tényleg nem ezt érdemli, de a csúf munk... illetve még a csúf tanulás elsodorta. Március elején fejeztem be a könyvet, amit nagyon-nagyon vártam és szerettem olvasni, bár jóval kevésbé volt tökéletes, mint az Ílion, és még elvarratlan szálak is akadtak. Őket is illene egymás után elolvasni, mint A megtört földet, bár ehhez kevesebb energiát érzek magamban.

A többséggel ellentétben jobban szerettem az Olümposzt, mint a Terrort, pedig az ellenkezőjére számítottam, nálam a jövő ritkán nyer a múlttal szemben.

China Miéville: Konzulváros

Nyaralásra tartogattam, mondván, ha kialszom magam és visszabootol a rendszer, még felfogni is képes leszek. Csak arra nem számítottam, hogy hidegen fog hagyni. Abszurd módon mérges is vagyok magamra miatta.:) Nem vagyok hardcore Miéville-rajongó, csak a Krakent és A patkánykirályt olvastam tőle, gondoltam, ezek alapján belevághatok a sűrűjébe.

(Igen, már megint elhánytam a jegyzetemet valahova...)

(De ismét megtaláltam.)

A világa az előbbi kötetekéhez képest is elborult és ismeretlen mezsgyékre vezet Miéville agyában. Régebben ki nem állhattam, ha nem tudtam kontextusba helyezni az alapszituációt, olyan érzés, mint a semmiben lebegni, de most már izgalmas felfedezésnek fogom fel. Ez ennek a könyvnek az elején is működött, de valahogy eltávolodtam tőle és puszta intellektuális érdeklődésből olvastam végig, érzelmileg-lelkileg nem tudott megérinteni. Az ember(szerű)szereplőket bábnak éreztem, biodíszletnek a lenyűgöző, újszerű világ háttere előtt, Avice pedig kifejezetten idegesített a folytonos, nagyképű "immerülő vagyok" kijelentésével, amely önmagában ismételgetve kevéssé hatásos - az immer és a benne járók háttérbe szorultak a "nyelvpedagógiával és bürokráciával vívott ellenforradalom" közben, továbbá a konzulokról is szívesen olvastam volna bővebben, mint a nyelv narkokráciájáról... igazából halálosan untam a Gazdák nyelvújítását, értettem, hogy miért olyan nagy szám, de néha legszívesebben felordítottam volna, hogy nyögjétek már ki, hogy... spoiler lenne, ezért nem írom le, de az emberagyammal nagyon nehéz volt türelmesnek lenni velük. Szégyen, nem szégyen, a nyelvészeti órák közül is az ezzel foglalkozóak (jelölő, jelölt, jel és jelentés kapcsolata stb.) tudtak a legkevésbé megmozgatni.

Paavo Matsin: Gogoldiszkó

Komfortzónából (mennyire utálom ezt a szót...) kimozdulós olvasmánynak szántam ezt a könyvet, az is lett, csak nem a jó értelemben vett rácsodálkozás lett az eredménye, hanem a feszengős-kínos mosolygás. A szóhasználatától (és a fordító tehetségétől) odáig voltam, bár a nyelvi utalások többségét csak a kötet végén lévő betűrendes magyarázat fedte fel, jó lett volna, ha ezek lábjegyzetben szerepelnek. Maga a történet elég zavaros, olyan, mint egy részeg, hagymázas álom, folyton az jutott róla eszembe, hogy az észt Macskajajnak lehetne nevezni. A fülszöveg többet árul el a háttérről - ami miatt kivettem a könyvtárból -, mint maga a könyv, arra számítottam, hogy gazdagabb képet fog adni arról a világról, amivel a magyar kiadó kecsegtetett, de én csak néhány lecsúszott alkesz-hippi botorkálását láttam. Bizisten próbáltam belelátni valami Holt lelkek-paródiát, bármi gogolosat, de nem sikerült.

Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat

Utólag toldottam hozzá a bejegyzéshez, el is felejtettem, hogy még nem írtam róla. A megjelenése óta érdekelt, de a helyi könyvtárban csak helyben olvasható volt, az eredeti árát pedig nem akartam kiadni érte. Év elején bukkantunk rá egy kissé leharcolt példányra Debrecenben - igen, élmény volt felutaztatni Pestre -, gondoltam, miért ne vegyem meg...

Nos, ez egy album, rengeteg képpel, idézettel innen-onnan. Azért állapítom meg ezt a rendkívül egyértelmű és felesleges tényt, mert valószínűleg nem a szisztematikus, végigolvasom az első betűtől az utolsóig típusú olvasóknak szánták, mint amilyen én vagyok, hanem a lapozgatós-kuncogósoknak. A szisztematikus olvasó rendkívüli módon hiányolta az önálló szövegeket a kötet összeállítójától, mint amilyenek a fejezetek elején lévő kis felvezetők, pusztán az ízlésesen elhelyezett idézetekből, képaláírásokból fárasztó volt egy képet összerakni és a végére eléggé meguntam a hiányos öltözetű hölgyeket nézegetni. Magyarán valami olyasmire számítottam, mint A budapesti úrinő magánélete, csak nem úrinő-témában. Nem bánom, hogy megvettem, érdekes darabja a gyűjteményünknek, de a hosszas évek alatt érlelt elvárásokhoz képest alul teljesített.

A sötétség mélyén

"- Majdnem háromszáz mérföldet kellene vitorláznunk felfelé egy névtelen csatornán, amit Sir John fedezett fel, utána a Barrow-szoroson és a Lancaster-szoroson át, majd dél felé kell indulnunk a Baffin-öblön keresztül, mielőtt ismét összezárul körülöttünk a jég. Amikor jöttünk, a gőzgép és az acéllemezek segítettek áttörni a jeget. Most még ha annyira meg is olvad, mint két nyárral ezelőtt, akkor is nagyon nehezen küzdenénk le visszafelé tartva. És a hajótörzs is meggyengült.

 - Lehet, hogy jóval kevesebb lesz a jég, mint 1846-ban - jegyezte meg Sinclair.

 - Az is lehet, hogy angyalok fognak kirepülni a seggemből - felelte Thomas Blanky."

Dan Simmons: Terror

Az élet magányos, nehéz, brutális és rövid. Főleg akkor, ha valaki sarkköri felfedezésre adja a fejét. 

Majd' kiugrottam a bőrömből örömömben, amikor a kiadó közzétette a hírt, hogy nemcsak az Olümposz jelenik meg 2018-ban, hanem ez is. Csak annyit tudtam róla, hogy horror, van benne valami szörny, rohadt nagy hidegben játszódik és Dan Simmons írta - nos, aki olyan elvetemült, hogy egymás után küldi le a vaskos regényeit, arról sejteni lehet, hogy tökmindegy neki, miről szól az adott könyv, ha ő írta. Joggal lehet rólam feltételezni, hogy nem vagyok normális. Tisztában vagyok a szétböködött vesével bíró utastársaim véleményével is a reggeli heringjáratról, de abban reménykedni, hogy ott lesz ülőhely, kb. annyira reménytelen, mint az, hogy egy hajó nem esik a jég fogságába a sarkkör közelében, olvasni meg muszáj. Statikus izomfejlesztésnek sem volt utolsó.

[Nemsokára folytathatom az edzést a Lelkek labirintusával.]

A Terror olvasása előtt vajmi keveset tudtam a Franklin-expedícióról. Tipikusan az a vállalkozás volt, mint amilyen varennes-i szökés; az utókor a fejét fogva teszi fel a szónoki kérdést, miszerint HOGY CSESZHETTÉK EL ENNYIRE? Nincs menekülési terv? Indulás előtt egy ismeretlen, gyanúsan olcsó konzerveket kínáló kereskedő ajánlatát fogadják el? Nem lesz elég szén a kazán fűtéséhez? Elfogyhat az ennivaló? Évekre befagyhatnak a jégbe?

Nem kívánom megkérdőjelezni Sir John és az expedíció felett bábáskodó emberek szellemi képességeit. Utólag, a Wikipédia szócikkeiből informálódva igazságtalan lenne, de nem értem, hogy ha több mint száz ember élete múlik rajta, miért nem lehet kapcsolatba lépni az őslakosokkal, akik birtokában vannak a túléléshez szükséges tudásnak, ergo, láthatóan nem fáznak és a tengerészekkel ellentétben képesek levadászni a ravasz fókákat. De hát ők nem keresztény angol úriemberek. Valóban roppant fontos szempont a -52 fokos hidegben. Sir Johnnak egyszerűbb volt abban reménykedni, hogy a felesége majd megmenti.

Az ember, aki megette a cipőjét.

Váltakozó nézőpontok és idősíkok révén ismerhetjük meg az eseményeket. Az író a fontosabb szereplők közül Francis Rawdon Moira Croziert, a HMS Terror kapitányát ruházta fel szimpatikus tulajdonságokkal, az ő gondolkodása áll a legközelebb egy értelmes 21. századi olvasó mentalitásához; ő tesz észszerű javaslatokat a tanácskozások során, emberként bánik a matrózokkal, a tisztekkel és a civilekkel udvarias, a személyes ellenérzéseit háttérbe szorítja - holott csak egy ír senkiházi. A származását még azok is felróják neki, akik elismerik a képességeit. A felelősségteljes vezető azonban alkoholista is, aki azt tervezi, hogy whiskykészlete felélése után főbe lövi magát. Ismert sztereotípia, hogy a tengerészek nagy piások, de elképesztő volt számomra, hogy a legénységnek mennyire létszükséglet a napi grogadag és ezáltal mennyire irányítható.

Szokatlan volt egy ennyire realista könyvet olvasni Simmonstól. A humor érthető módon egyáltalán nem jellemző a felfedezők fogcsikorgató, embertelen küzdelmére, akiket nemcsak az éhezés, a fagyási sérülések, a kihűlés, a kimerültség és a skorbut tizedel, hanem egy emberevő szörnyeteg is, ami természetfeletti lényként csap szét az emberek között, majd tűnik el. 

A könyv azonban nem a teremtmény körüli misztikumra van kihegyezve; nem más, mint a Franklin-expedíció... krónikája, némi fantáziával kiegészítve. A szörny sokszor annyira háttérbe szorul, hogy az is megfordult a fejemben, csupán metaforikus szerepe van, vagy a szereplők kimerült elméjének szülötte.

Igazából nem volt jó élmény. Hiába a fehér ember számára kellemes időjárás, a napsütés és a citromok a hűtőben, jóformán depressziós lettem a több mint 700 oldalnyi szenvedéstől, az elfagyott lábujjaktól, a vérző, gennyedző sebektől. Habár az ember ismeri az igazságot, imát rebeg magában, hogy legalább néhányan éljék túl ezt a befagyott poklot. Többször felmerült bennem a kérdés, hogy miért vállalják a tengerészek a sarkköri utakat, ugyanis többeknek nem ez volt az első jeges kiruccanása. Oké, pénz beszél, de ilyen mértékű mortalitás és a szinte magától értetődő kannibalizmus mellett kit érdekel a pénz? Felfedezés, kaland? Ilyen, ismerten rettenetes körülmények között?

Lehet, hogy az értékelésen nem érződik, de a Terror nagyon jó regény; Simmons egy hihetetlenül részletgazdag, árnyalt karakterekkel teli történetet írt az elveszett expedícióról. Olyan érzékletes, hogy az ember szinte érzi a tüdejét maró hideget, a szörnyeteg alvadt vér és dögkút-szagát, a mosdatlan testek keserű kipárolgását és a kétségbeesett kapaszkodást az utolsó szalmaszálakba.

Ui.: Nem vagyok babonás, de a kihajózók helyében kétszer meggondoltam volna, hogy egy ilyen nevet viselő hajóval indulok-e útnak. Bár, ha jól emlékszem, a Terrornak és társának, az Erebusnak nem ez volt az első sarkköri útja, de akkor is baljós név. Eredetileg hadihajó volt (ágyúk nélkül...).

Eredeti cím: The Terror

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2018

Fordította: Farkas Veronika

Ár: 5980 Ft

Megjött a gyönyörűség

Rajta a legújabb egyéb szerzeményemmel.

A kimondhatatlan kora

"- ... A »Richard Cory« tényleg nem olyan jó költemény. Nem ad reményt.
 - Néha nincs remény. - suttogta Dász.
 - Mindig van remény, Mr. Dász.
 - Nem, Mr. Luczak, nincs. Néha csak a fájdalom van. És a fájdalom elfogadása. S talán valami dac a világal szemben, ami ilyen fájdalmat követel.
 - A dac a remény egyik formája, nem, uram?"

Dan Simmons: Káli dala

Dan Simmons bekerült a kedvenc íróim közé, bár valószínűleg már korábban is közéjük tartozott, csak nem tudatosítottam magamban a tényt.  Azonban a hallatlan dicsőséget nem, csak a ráébredés tényét köszönheti a Káli dalának - valamiért úgy érzem, hiába a különböző fordítók alkotta magyar szövegváltozatok, akkor is megismerném az írói hangját, ha a könyvre nem lenne nagy betűkkel rányomtatva a neve.
A Káli dalában elkapott az ismerősség érzése, mintha egy hosszú út után hazaértem volna. Bántam is én, hogy a regény nem tökéletes; hogy következetlenségek vannak benne, hogy (nekem) nem horror - főleg nem természetfeletti -, hogy a főszereplő lelkivilága, a világra adott reakciói és a későbbi cselekedetei nincsenek összhangban, hogy a befejezés csonka és a regény egésze más lezárást kívánt volna.

"A halmazok és a számelméletek átfedik egymást - mondta Amrita. Hangjának feszültsége hirtelen ráébresztett, hogy nagyon komolyan beszél. - A geometriák nem. A különböző geometriák különböző kiinduló tételeken alapulnak, különböző axiómákat definiálnak, és különböző valóságokat teremtenek.- Különböző valóságokat? - ismételtem meg. - Hogyan létezhetnének különböző valóságok?- Talán nem létezhetnek - felelte Amrita. - Talán csak egy »valódi« van. Talán csak egy geometria igaz. De a kérdés az, hogy mi történik velem... mindnyájunkkal... ha a rosszat választottuk?" 

Egy rejtélyesen eltűnt, majd évekkel később felbukkanó indiai költő, emberáldozatot követelő híd-avatások és szekták, az erőszak négykarú démonistennője, akin sem az idő, sem a halál nem uralkodik, az elfojtott, felszín alatt lappangó agressziótól forrongó, szeméthalmoktól és mosdatlan testektől bűzlő város, Kalkutta - ezek Dan Simmons első regényének kulcselemei, ill. főszereplői. Meg egy átlagos amerikai férfi, aki, a szerző más hőseihez hasonlóan, véletlenül keveredik bele nála sokkal grandiózusabb események sodrásába. És néhányszor jól megszívja, ahogy az lenni szokott.
Ahogy fentebb jeleztem, ez a regény messze van a Hyperion-ciklus gyönyörűségétől, nem olyan összetett, okos könyv, és sokkal inkább a szereplőkre koncentrál, mintsem saját univerzumának egészére, de számomra ez siklatta ki a cselekményt; a főhős, Robert Luczak olyan jelenséggel-jelenségekkel találkozik kalkuttai útja során, ami távol esik saját mentalitásától - ha kicsit gonosz lennék, úgy is mondhatnám, hogy túl amerikai hozzá -, de ezek felpiszkálnak benne valamit, amit a lelke mélyére temetett. Sajnos Simmons nem ebbe az irányba kanyarodik el, hanem ellavírozik a felszínen, hogy egy kicsit sablonos, de annak is csonka megoldás felé futtassa ki az egészet. Kár érte.
Bizonyos témák viszont, úgymint az irodalom, a költészet és a mitológia szeretete már itt is felbukkannak, amelyek a matematikával keringőznek végig a regényen.

Pat értékelésében azt veti fel, hogy bizonyos értelemben a Káli dala a Hyperion előzményének tekinthető. Hát, lehet, túl régen olvastam ahhoz az utóbbit, hogy példák százával támasszam alá, de elképzelhető.:)

Eredeti cím: Song of Kali
Sorozat: A képzelet mesterei
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2007
Fordította: Békési József, versbetétek: Körmendi Ágnes
Ár: 2250 Ft

Ílion

Dan Simmons: Ílion

Hat évvel ezelőtt olvastam a Hyperiont - talán ez volt az első sci-fim -, nagyon sok mindent elfelejtettem belőle, de a lényeg, a spiritusz megmaradt; ez a lenyűgözően intelligens, mégis humoros-játékos stílus, a logikátlannak tűnő, mégis teljesen helyénvaló irodalmi párhuzamokkal megtömködött szöveg az Ílionban ugyanaz, és hasonlók miatt szerettem meg a Napok házát Reynoldstól. Imádom az összetett, rafinált "fúziós" regényeket (csak ezt a kifejezést nem, bűnronda), és Dan Simmons ennek mestere.
Hogy fér össze a kvantumfizika, a trójai háború és Shakespeare - mindez a Marson? Nagyszerűen, ha valaki olyan író-polihisztor, mint Simmons, aki három, elsőre széttartónak tűnő szálon indítja el eposzi regényét; a trójai síkon kezdünk, ahol egy hamvaiból feltámasztott-összefércelt tudós, Hockenbarry a (meglehetősen vicces) nézőpontkarakter, ott szaladgálnak körülötte az egész földi életében tanulmányozott homéroszi hősök, akikkel úgy játszanak a nanotechnológiát magas szinten alkalmazó istenek, mint kislányok a babáikkal. Aztán megismerkedünk az ún. ódivatú emberekkel, akik faxolással (vártam a távnyelőkapukat, de hiába - a Hyperion világa technológiailag jóval fejlettebb) jutnak el nagyobb távolságokra, és olyan gépek szolgálják ki és védik őket, amelyeknek az eredetét nem ismerek, és nem is érdekli őket. Az általunk ismert világ olyan régen elpusztult, hogy az olvasásnak már az alkalmazása sem elérhető, nemhogy maguk az emberek olvassanak, nem tudják, mi a kutya vagy a Földközi-tenger. A bonyodalom ott kezdődik, hogy egy idős, extravagáns fickó túl kíváncsi, és mindenáron szert akar tenni egy űrhajóra, hogy eljuthasson a poszthumánokhoz, akikhez haláluk után társulnak az emberek - nektek is gyanús, ugye? A harmadik szálon a Mahnmut nevű moravec, félig gép, félig szerves a főszereplő, aki Fekete Hölgy nevű tengeralattjáróján Shakespeare szonettjeit olvassa és értelmezi, mígnem néhány másik fajtársával küldetést kap és a Marsra kell utaznia.
A legizgalmasabb a trójai hadszíntér volt, a butácska, egy mai négyéves gyerek tudásszintjével bíró emberek és a moravecek - habár dínók és krakenek is feltűnnek! - kevésbé izgattak, de engem a múlt mindig jobban érdekelt, mint a jövő. Hockenbarry, minden halmozott tudós-teszetoszasága ellenére nagyon vicces és vagány, az pedig, hogy a daliás hősök vérmocskosan, tetves ruhában (el tudtok képzelni egy tetves Akhilleuszt?!), mégis pátosszal telve ölik egymást és gyönyörű hexameterek helyett ordítva káromkodnak, még viccesebb. Valahányszor eszembe jutott ez az idézet, rám tört a röhögés. És még ilyen is van! A kedves szerint engem tulajdonképpen szórakoztat a trágár beszéd, és lehet, hogy neki van igaza, mert más nem indokolja az önkéntelen vihogást. Simmons olyan jól ötvözi a saját elképzeléseit a jövőbeli technológiáról, a valószínűsíthető valóságot és a ránk maradt emlékeket a múltból, hogy olyan lenyűgözve olvastam, mint gyerekként a görög regéket.
Persze később az emberekkel és a moravecekkel is csupa izgalmas dolog történik, apránként kiderül, mi történt az emberiséggel és mi a színfalak mögött rejtőzködő valóság. Minden részletre nem derül fény, ahogy a csodás végkifejlet is elmarad - az utolsó oldalaknál döbbentem rá, hogy a történet nem ér véget, hanem kb. egy év múlva fog folytatódni, amikor az Olympus megjelenik magyarul. Nagyon remélem, hogy ennyit nem kell rá várni, mert addigra még a főszereplők nevét is elfelejtem, nemcsak a lényeges apróságokat.

Eredeti cím: Ilium
Sorozat: Ílion 1.
Kiadó: Agave Könyvek
Fordította: Huszár András
Ár: 4680 Ft

Az idő árvája

Azoknak, akik nem olvasták az Endymiont, a bejegyzés SPOILERES!

"- Úgy érezzük, egyedül a Szent Hivatal eléggé képzett, felszerelt és felkészült... mind lelkileg, mind eszközeiben... hogy alaposan kivizsgálja a Shrike felbukkanását... és megmentse a gyámoltalan marsi férfiak, nők és gyerekek életét.
Bassza meg a kurva isten, gondolta John Domenico Musztafa bíboros, a Hittani Szent Kongregáció, másnéven az Eretnekség Elleni Inkvizíció Szent Kongregációja prefektusa és főinkvizítora. Magában automatikusan bűnbánati  imát mormolt a szentségelésért."

Dan Simmons: Endymion felemelkedése

Hát... vége van. Elérkeztünk a Hyperioni énekek utolsó részéhez. Igazából fura érzés, hogy a következő ősszel nem várom majd az aktuális részt - bár előfordulhat, hogy Dan Simmons más művét igen. Úgy legyen, még ha mind 830 oldalas is lesz, mint ez a roppant szörnyeteg.
Úgy vagyok a vaskos könyvekkel, mint ez emelkedőkkel: ugorjunk neki, mert nem szeretek hosszasan felfelé mászni és átkozódni. Az elején a történet is nehezen ment - akárcsak az a harmincvalahány fokos emelkedő, ami rögtön a néhány héttel ezelőtti nagy-kevélyes túránkon várt -, de később már nem az oldalszámokat figyeltem, hanem azt, milyen cselszövés készülődik a Vatikánban, Raul milyen vad bolygón kötött ki odüsszeiája során és Aeneának hogy sikerül ismét elmenekülnie a Pax karmai közül.
Férfias határozottsággal bevallom, hogy nem értettem a történet minden aspektusát, ráadásul egy ilyen összetett, okos regényfolyamnál egy év hosszú idő, úgyhogy határozottan örültem a visszautalásoknak és Aenea tanításokba foglalt magyarázatainak - végre tudom, mi is pontosan az Űr, ami Összeköt, hogyan jött létre az InforMag, stb.

"- Ne feledjétek - szólal meg Rachel -, holnap délben lefektetjük az utolsó követ a sétányon. Ünnepséget rendezünk a felső meditációs platformon! Üdítőről mindenki maga gondoskodjon!Ezzel véget ért az este. Mámorosan, várakozásteljesen, sajnálkozva, szégyenkezve, izgatottan és lüktető fejfájással mászom fel közös alvóhelyünkre. Beismerem, a felét sem értettem annak, amit Aenea magyarázott, mégis csalódottan, rossz szájízzel távozom... Abban például egész biztos vagyok, hogy Jézus az utolsó vacsora végén nem rikkantotta el magát emlékeztetőül, hogy másnap buli van az emeleten."

Aki idáig eljutott a postban, reszketegen felsóhajthat, mert ebben a részben nem csupán epikus utazás szerepel, mint az Endymionban - amivel eléggé megszenvedtem -, itt van minden: eseménydús akciók, űrcsaták, fegyver -és világleírások, keleti filozófia, keresztény allegória, meg egy sereg olyan dolog, amit fel se ismertem.

A harmadik és a negyedik rész az én fejemben egy kötet, és kicsit külön áll az első kettőtől. Az elbeszélés fonalát itt is Raul Endymion veszi fel, az egykori hyperioni pásztor, aki igyekszik Aeneát, a kibrid John Keats és a hyperioni zarándok, a lususi nyomozó Brawne Lamia lányát életben tartani. A jövendőbeli messiás és barátai útra kelnek a Régi Földről, jelenlegi búvóhelyükről, és a Pax rögtön üldözőbe veszi őket. A Vatikánban és a Magban forr az összeesküvés üstje, Federico de Soya atyát visszaparancsolják isten háta mögötti bolygójáról, hogy újra szolgálatba álljon, az egyház megindítja népirtó offenzíváját a Számkivetettek ellen, a Shrike pedig bulizik egyet a Marson. És ez még nem minden.
Ebben a részben Dan Simmons elvarrja, ill. visszakanyarítja és egymásba ölti a szálakat, hihetetlen, mi mindent sikerült ebbe a történetbe belezsúfolnia. Úgy lenne az igazi, ha egyben elolvasnám az egész sorozatot - amitől valószínűleg kisülne az agyam -, de, azt hiszem, az egy éves időcsúszásokkal is kellően tudom értékelni ezt az eposzi léptékű, több évszázadot felölelő űroperát.

Ui.: csak egy aprócska piszkálódás. Nem bírom ezt a Raul gyereket.

Eredeti cím: The Rise of Endymion
Sorozat: Hyperioni énekek 4.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2013
Fordította: Huszár András
Ár: 4480 Ft
Az író honlapja

Felkelő holdak

AKI NEM OLVASTA A MÁSODIK RÉSZT, ANNAK SPOILERES!

"- Azt hiszem, szintet léptem be a természetre válaszul adott »isteni társak magas körében«, amiről apád írt - szólaltam meg.
- Hogy érted? - Anenea didergett a kondenzcsík hideg levegőjében. Csak a tutajon viselt atlétatrikó és mellény volt rajta.
- Mindjárt összeszarom magam - válaszoltam."

Dan Simmons: Endymion
Értékelés: 4 magenta színű villám az 5-ből
Kedvenc karakter: Raul


Nagyon vártam már a Hyperioni énekek 3. részét, ez a kedvenc sci-fi so... na, ez röhej, tekintve, hogy milyen kevés sci-fit olvasok, de akkor fogalmazzunk úgy, hogy nagyon szeretem ezt a sci-fi sorozatot a változatosságáért és az intertextuális utalásaiért. Gondolkodtam rajta, hogy átlapozom a Hyperion bukását, mert sok mindenre finoman szólva nem emlékeztem, de szerencsére két szereplő beszélgetéseiben elég visszautalást tesz az író, hogy követni lehessen az egymásba fűződő eseményeket.

Kicsit sokkolt, hogy 274 évvel a második kötet eseményei után vesszük fel a fonalat - mondom én, hogy nem vagyok rutinos sci-fi olvasó -, én még le voltam maradva a zarándokoknál, erre kapok egy hyperioni suttyót narrátornak, hát, kezdetben nagyon nem tetszett a helyzet, de aztán Raul Endymion nagyon szimpatikus lett, aki ismer, az tudja is, miért.
Miután Meina Gladstone előlépett a történelem legnagyobb tömeggyilkosává és leromboltatta a távnyelőket, hogy megszüntesse az InforMag hatalmát, a fejlettség a töredékére esik vissza, nincsen adatszféra, fénysürgönyök, mesterséges intelligenciák. A Paul Duré által megismert szimbióta paraziták viszont a legnagyobb szentséggé léptek elő, a jelenlegi nagyhatalom, a Pax és az egyház hívei ugyanis három nappal haláluk után feltámadnak. Raul Endymion, a pásztor-polgárőr-vadász-hős - aki a hyperioni lápvidéken élt, míg mi be nem léptünk az életébe - azonban elutasítja a keresztséget, maga kíván rendelkezni a teste felett. Egy nap összetűzésbe keveredik egy általa navigált, vadászni kívánó tahóval, aki némi dulakodás követően meghal, Rault pedig halálra ítélik (ez akkora hülyeség, az a baromarc úgyis feltámad), ám a "halálpálca" csókját követően nem a másvilágon találja magát, hanem abban a városban, amiről a családja a nevét kapta - megmentője pedig nem más, mint Martin Silenus (nagyon megörültem a vén, mocskos szájú költőnek), az egyik, már történelmi figurának számító zarándok. Silenus ajánlatot tesz Raulnak: vagy megtalálja Aeneát, Brawne Lamia és John Keats kibridjének lányát és segíti a küldetésében, vagy szabadon elsétál. Raul, maga sem tudja, miért, elfogadja a megbízást. Persze ez nem lesz egyszerű: meg kell akadályoznia, hogy a kislány a  Pax karmai közé kerüljön, a Paxot rombolja is le, keresse meg a Régi Földet (ami eltűnt) és hozza vissza, ölje meg az InforMagot (amit ugyebár megsemmisítettek) és döntse meg az egyház hatalmát. Ja, és itt van még a Shrike, a három méteres, egy tonnás tüskés szörnyeteg, valahogy meg kellene akadályozni, hogy megölje Aeneát.

Mindez így roppant izgalmasan hangzik, de nekem túl vontatott volt. Olyan, mintha egy kisebb kivitelezésű zarándoklatot olvastam volna, de míg a Hyperionban megismertük a szereplők életét és a zarándoklat közbeni eseményeket, addig itt csak két nézőpont van; Raulé, aki nem olyan paraszt, mint amilyennek beállítja magát, és De Soya kapitány atyáé, akit szimpatikus vonásai ellenére nem sikerült megkedvelnem, tulajdonképpen egy őrült fogócskát olvashatunk, bolygókon és az időn ívelve át. Szerintem Dan Simmons feleslegesen nyújtott el bizonyos részeket, mintha a Hyperion bukásában ellőtt volna egy csomó lőszert és most üresen kattogna a fegyver. Aenea és a hajó kicsit idegesítő volt, azon meg ledöbbentem, hogy a tizenkét éves lány és Raul között van valami "szikrázás", az, hogy később mi lesz, más tészta, de lehet, hogy csak én vagyok túl nyűgös, a Monte Cristo grófja kitérői után nem voltam felkészülve erre a lassúdad felfedezősdire, meg hát az előző részekben nem ehhez szoktam hozzá. Fáj ez nekem, hogy valószínűleg a rossz időzítés miatt rosszabbnak éreztem, mint amilyen lehetett volna.

A könyvet köszönöm az Agave Könyveknek!

Eredeti cím: Endymion
Sorozat: Hyperioni énekek 3.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2012
Fordította: Huszár András
Ár: 3480 Ft
Az író honlapja