2013. október 31., csütörtök

Olvass bele az Endymion felemelkedésébe!

Ha minden igaz, ma jelent meg a Hyperion Cantos utolsó kötete, az Endymion felemelkedése - ezt is megértük, és még a Shrike sem nyársalt fel minket. Bocsi, ez nagyon rossz volt.

Itt egész hosszan beleolvashattok a regénybe.


Októberi zárás

Ebben a hónapban elég rossz voltam, nincs mit tagadnom - de hármat már elolvastam közülük, és lehet, hogy még éjszaka befejezem a negyediket, a Te szent kék!-et is.

Világszép Vaszilisza Christopher Moore: Te szent kék! Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? Nyáry Krisztián: Így szerettek ők 2 Maria Semple: Hová tűntél, Bernadette?
Alan Bradley: De mi került a pitébe?

A Világszép Vasziliszát még kölcsönpéldányként olvastam, de nem sokkal később jelzett az antikvarium.hu, hogy van belőle elérhető példány, egy pici hibája van, naná, hogy kellett. Gyönyörű képek vannak benne. A Te szent kék!, a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? és az Így szerettek ők 2. reci, a Hová tűntél, Bernadette? és a De mi került a pitébe? némi munka eredménye.

Az elmúlt két hónapban végeztem egy megfigyelést, pontosabban felírogattam, mennyit olvasok egy hónapban, puszta kíváncsiságból. Szeptemberre kilenc darab könyv jött ki - ebben benne volt a Tanár úr kérem és a Vaszilisza is, meg néhány másik vékony könyv, szóval nem valami nagy teljesítmény -, októberre pedig nyolc:

  1. Kraken
  2. Így tanulok nyelveket
  3. Revolution [ezt még valamikor szeptemberben kezdtem el, de annyira belenyúlt ebbe a hónapba, hogy inkább ide számítom]
  4. Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
  5. Utas és holdvilág
  6. Hana
  7. Drága Tess!
  8. Így szerettek ők 2.
  9. Te szent kék! [tegnap este, elsején fejeztem be, de még nem lóg bele annyira az új hónapba, hogy oda sorolódjon]

Októberben kezdtem el a White Oleandert - ha idén befejezem, nagyon fogok örülni - és a Te szent kék!-et is, amit sajnos nem tudok belemerülősen olvasni, mert kevés időm van rá, pedig nagyon jó. Ha éjfélig befejezem, még ide felírom.:)
Update: elsején fejeztem be, na.
Ezek alapján levonhatom a következtetést, hogy idén még mennyi fér bele a keretbe - körülbelül tizenhat könyv, ha vannak köztük szellősebbek és/vagy könnyebbek is. Még jön két reci (Hollókisasszony, Endymion felemelkedése) és szeretném a várólistacsökkentés tartalékos tizenegy tagját is elolvasni, nem a teljesítményért, hanem azért, mert ezek átkozottul régen várnak arra, hogy legalább kézbe vegyem őket. Ez összesen tizenhárom, tehát marad három szabad hely, király.:D

Asszem, megyek olvasni.

A többiek:

  • PuPilla - hehe, eggyel többet szerzett be.:P
  • Dóri -  sokkal jobb volt nálunk
  • Katacita - szintén négy, Maxim tündöklés
  • Nita - főgonosz, kilenc könyvvel:)
  • Nikkincs - szintén négy, és micsoda négy!
  • zakkant - a  favorit a három könyvével:)
  • horsegirl - angol fanatik
  • Shanara - jól számolom, tizenöt?:)



2013. október 29., kedd

Cserpes rudi és Iron Sky

Még mindig baromi viccesnek találom, hogy a vinnyogásom mennyire érdekel embereket, pedig én baromira tudom unni a kis hülyeségeimet.
Na, kaptok egy vidám postot, hogy lássátok, azért van pár jó dolog is.

A címben nem szerepeltettem, de szombaton elmentünk a kedvessel túrázni a Nagy-Kevélyhez. Olyan gyönyörű ez az őszi idő, hogy még szerény kötöttpulcsis őbölcsészsége is azt mondja, ki a szabadba, a levegőre, majd húsvétkor, a hóviharban jó lesz a szobában ücsörögni.
Reggel megvártuk a vízszerelőt, aki felhömpölygött hozzánk a harmadik emeletre, megcsinálta, amit kell, mi pedig bepakoltuk a cuccot és első lépésként tömegközlekedtünk egy jót. Igen, persze. Fél egykor olyan álmosak voltunk, hogy majdnem elaludtunk a buszon, de a leszállás utáni, kurva hosszú emelkedő rögtön felébresztett minket. Igazán jólesett, hogy a mögöttünk jövő pár női tagja kijelentette az emelkedő közepe táján, hogy ő visszafordul. Volt vagy huszonöt fok, árnyék semmi, és volt egy olyan hallucionid érzésem, hogy a beton gőzölög. Kegyetlenség úgy kezdeni a sétálást, hogy rögtön meg kell mászni egy ilyen dögöt.
Később kellemesebb környékre értünk, megcsodáltunk egy rózsaszín, szív alakú csomagra emlékeztető virágot - képeket sajnos nem tudok mutatni, mert elfelejtettünk fotóapparátot vinni -, megsimogattam két roppant barátságos macskát, gyönyörködtünk a tájban, ettünk kökényt, ami borzalmas volt, láttunk lovakat, autóval érkező piknikezőket (puhányok), végigjártuk a stációkat - természetesen egy emelkedő áldásos segedelmével, hogy én mennyire utálom ezeket a dögöket -, almát ettünk, ami kutyagolás közben a legfinomabb, és süttettük magunkat a nappal.
Persze kicsit el is tévedtünk, pontosabban rossz ösvényre tértünk le, amit egy nagyon extravagáns úttal igazítottunk ki - hegynek felfelé tartó, keskeny, meredek ösvénnyel.
Mellette szakadékkal.
Az állapotomat inkább nem érzékeltetem, legyen elég annyi, hogy bőven teljesíti a komfortzóna tágításának követelményeit be voltam szarva.
Séta közben megcsodálhattuk az őszi erdőt, ami gyönyörű, megrendeztük a falevélrugdosás olimpiáját. És nem találtuk a Pilisborosjenőre kivezető ösvényt.
Kezdett alkonyodni.
És hűvösödni.
A kajánk elfogyott.
Nem volt nálunk pulóver.
Se zseblámpa.
Semmi bajunk nem lett, csak káromkodtunk néhányat, mert addigra mentünk már pár kilométert, szűk ösvényen, sziklák között és nagyon jólesett volna egy szép út meg egy bazi nagy tábla, hogy PILISBOROSJENŐ ERRE, de hálistennek összefutottunk a BSI Túranap egyik szervezőjével és tíz perc múlva elértük a Civilizációt néhány ház és egy kiskutya személyében, szerintem hülyének nézett, amiért elragadtatva rohantam felé. Kb. nyolc órára zötykölődtünk haza, két óra hossza múlva már aludtunk.:)

Roppant büszke vagyok magamra, ugyanakkor némi identitikus zavarral tölt el a tény, hogy 6:50 perckor ébredtem, ráadásul éhes voltam.
A másik nagy hétvégi élményünk az Iron Sky című imádnivaló, rettenetesen komoly sci-fi izé megtekintése volt, ami maga előtt vonta fejenként egy Cserpes rudi fogyasztását - ugyanis az IS-t csak a Corvin moziban játsszák, ott pedig Cserpes van, amit minden, fővárosban garázdálkodó, hozzám hasonló édesszájú éhenkórásznak ildomos tudni. Meg azt, hogy akkor feltétlenül muszáj joghurtot is vásárolni.
Annyira jó volt a nyarat idéző estében sétálni, mozijeggyel a zsebünkben, és túró rudit majszolni, még ha langymeleg is volt (a langyos TR olyan kiábrándító, mint a száraz kenyér és a szétfolyt fagyi) és ha nem is olyan csúcsszuper, mint amilyennek vártam, a joghurt minősége okán.
Jaj, ez a film, te jó ég. Mondtam vicomte-nak, hogy a Holdról jött nácik ötlete vagy nagyon rossz, vagy nagyon jó filmet eredményezhet.
A nácik legnagyobb szerencséjére az utóbbit.
Istenem, azok a gyönyörű űrhajók, még én is lábremegős lettem a látványukra - és később a 82-es trolit orbitális pályára vezényeltem, hogy atomtöltettel bombázzuk az Örsöt -, és finnek csinálták! A finnek olyan cukik, imádom a nyelvüket, az egyik legnagyobb hülyeségem, hogy hagytam elkopni a tudásom, különleges élmény volt számomra a vele való ismerkedés és egyszer szeretném visszahozni. Nem fejtegetem hosszan a film előnyeit, mert nem értek a filmekhez és negyed tizenegy van (már megint), imádtam a szövegét, a kifigurázásait, a rengeteg utalást és azt, hogy a vicceskedés alatt milyen komoly dolgokat kapargat meg. Egyből a Nézd, ki van itt jutott róla eszembe, amely... hm, mondjuk úgy, hogy ideológiai alapon, gondolati szinten hasonló, bár nincsenek benne vásznat betöltő hadihajók.

2013. október 28., hétfő

Még egy mai napos post

Tulajdonképpen azért írok, mert egyedül érzem magam. És azon kívül, hogy ontom magamból a hülyeséget és hallgatom az Amadea rádió 92.5-öt, azaz a saját keszeg gondolataimat, nem vagyok másra képes. Ja, de, képeket nézegetni meg a falat bámulni, miközben a hajamat baszkurálom.
Képtelen vagyok erről a szarságról leszokni. Az egész életem egy elvonókúra, leszoktam a mézes teáról, a kóláról, a gumicukorról, a chipsről, az állandó teázás helyett bevezettem az ásványvizet, most megint kólázom, de igyekszem visszafogni magam, leszoktam a mértéktelen könyvvásárlásról (összehasonlításképpen: tavaly 144 darabszámos beszerzéssel zártam az évet, idén 56-nál járok), leszoktam a cukros teáról és a fehér kenyérről. De a hajbirizgálástól és a szájrágástól nem bírok megszabadulni. Az utóbbi még hagyján, a szám regenerálódik, de a hajam nem. És szeretem a hajamat, mondhatni hiú vagyok rá, még akkor is, ha a színe néha egészségtelenül egérbarnának látszik.
Aha, mérsékelt kólafogyasztás. A harmadik csészénél járok - a teáscsészémből iszom, amit vicomte mindig kiröhög, sztem magában macskaszilkének hívja, ilyen angolkisasszonyos, elegáns csészécske -, különben ülve elaludnék. Itthon felhúzhatós lány-üzemmódban működöm, amíg nem ülök le, sürgök-forgok, de hatkor, amikor letettem a seggem a gép elé, rám tört a kimerültség.

A hazajövetel mindig fárasztó. Eleve korábban kell kelnem, kb. háromnegyed óra múlva indulni kell, ennyi időbe nem tudok reggelit beszorítani, ezért csak teázom félkómásan. Szerencsés esetben előző este összepakoltam a holmim, mint ahogy most is. A vonaton általában rém morcos vagyok, erre most okom is van: elfogyott a másodosztályú helyjegy. Oké, az első még van hely, nem akarok egy órát várni. Ja, kiegészítő jegy is kell. Összesen háromszor állok sorba (már majdnem sírok), utána eszembe jut, hogy ja, kaját bezzeg nem csináltam, úgyhogy veszek egy szendvicset (felháborító, hogy nem raknak bele legalább egy nyomorult csík paprikát) és egy túrós rétest, az legalább finom. Legalábbis a túrója. Azonnal jön a vonat, gondoltam, most kiélvezem a sznob első osztályon utazás élvetegségeit, azaz nem visít nonstop kisgyerek, nem karattyolnak öregasszonyok és bunkók sem röhögnek végig.
Aha.
Velem szemben egy pár ül. Semmi bajom nem lett volna velük, ha nem viháncolnák végig az utat. Hangosan. Feleannyira sem tudom élvezni a Te szent kék!-et, mint nyugodt körülmények között, legszívesebben nyakon vágnám ezt a két idiótát. Értem én, szabin vannak, mennek Szoboszlóra wellnesselni (miért, miért nem szálltok le Cegléden?!), de az ötéveseknek kijáró viselkedést ez még nem indokolja. Szolnoknál helyet tudok cserélni, hörr.
Váá, de jó ez a könyv. Ó, bassza meg, már megérkeztünk?

Kezdődik a szokásos körtánc; végigudvarolom a macskákat, hülyeség, de annyira jólesik, hogy körém gyűlnek és örülnek nekem. Én is örülök nekik. Elmegyek bevásárolni, zöldség, gyümölcs, ez-az, valami ebédnek valót is szerzek, mert képtelen vagyok főzni, nincs rá energiám. Lepakolok mindent az asztalra, francba, fél kettő múlt, még át kell mennem a postára, mert azok a dögök csak fél háromig dolgoznak. Csengetnek.
Kéményseprő. Ő is késésben van, de a táskája röhögve elszakad, miközben menne el, negyed három. Persze pénzt is visz, mert benyom egy kis tükröt a kémény nyílásába és mert felmegy a padlásra. Tudom, ő nem tehet róla, mellesleg tök kedves, nekem meg mostanában, ahogy korábban írtam, extrán jólesik a kedvesség.
Háhá, átérek a postára, igaz, hogy extra kupit csinálok a konyhában, de sebaj. A postásnéni közönyös kezei között hagyok egy rakás pénzt, szomorúan hazaballagok.
Jaj, azt nem mondtam, hogy kirúgtam a hámból, vettem egy két gömbös (igen, nekem gömbös, ki lehet röhögni, de le vagytok szarva) fagyit, sőt, rücskös túró rudit is. Élvezem a szokatlan őszi meleget, esküszöm, ha csak decemberben lenne hideg meg hó, nem bánnám. Gondoljatok a rengeteg fagyhalálos emberre és állatra, meg a fűtésszámlára.
Hazaérve megsemmisítem a kis kupit és nekilátok a nagy kupinak. Rendbe rakom a macskák rezidenciáját, felseprek, helyére rángatom a plédeket, friss vizet teszek nekik és feltöltöm a kajás tálkákat. Közben mindenkit elbabusgatok. Én is annyira szeretek felújítani meg költözködni, mint mások. Ráadásul lelkileg megvisel, hogy már háromfelé darabolódik az otthonom, olyan vagyok, mint egy rágcsáló, szeretem egy helyen tudni a dolgaimat, az olyan biztonságos érzést nyújt. Legalábbis az illúzióját.
A pakolás nem egyszerű, mert a macskák végig ott meregetik a szemüket, azaz: először összeszedem azokat a cuccokat, amiket át akarok hozni a másik házba, lepakolom az ajtó elé. Kinyitom az ajtót, gyorsan kirámolok a lépcső tetejére. Ajtó becsuk, holmik át a másik ajtó elé. Ajtó kinyit, jóédesanyádnemjösszbe, cuccok előszobába, ajtó be, cuccok a helyükre. Nagyjából sikerül a konyhai felszerelést átzsuppolni, meg az enyémeket. Jaj, a könyvecskéim. Az íróasztalom! A ruhásszekrényem! A rózsaszín falam! A birodalmam! Nagyon kötődöm a szobámhoz, ez az egyedüli, ami az enyém (bár egyszer megkaptam, hogy nem), ahol biztonságban érzem magam. Röhejes, de bármilyen idegen tárgy (konkrétan egy ruhaszárító) felzaklat, ami oda kerül.
Az ágynemű, a piperék, az olvasólámpa és a székem átcipelésének odüsszeiája után lerogyok a gép elé, mert az üres, hideg, elhagyatott házban még az idegbaj is kitör rajtam, mert odakint sötétedik. Elfogyasztom késői ebédemet (inkább estebédem, mert hat óra van), megetetem a macskákat is.
Utána, ahogy írtam, vedelem a kólát és rájövök a nagy csendben, hogy egyedül érzem magam, mert a macskák kinn vannak, én meg bent. A másik házban szabadon jöhettek-mehettek, ami maga után vonta a fékezhetetlen bulizást, mert nálunk minden macska őrült partiállat. Az afterparty akkor van, amikor én ébredek, kilenc óra magasságában. Persze megkérdezhetnétek, miért nem hozok be egyet vagy kettőt, de az diszkrimináció lenne és öö, az ivartalanítás ellenére bizonyos jelölő ösztönök nem vesztek ki  a nagyobbacska példányokból. A rombolóak pláne nem, de az nem ivarérettséghez kötött. Magyarán, a rendet és a tisztaságot élvezem, de az egyedüllétet nagyon nem.

Hogy a picsába lett tíz óra?!


2013. október 27., vasárnap

Memento vitae

A postban van egy pinduri spoiler, ami szerintem nem az, mert a dolog a 66.-67. oldalon kiderül és a fülszövegből is ki lehet találni, de inkább szólok.

"»Amikor a viszonzatlan szeretetről beszélek, a legtöbben közületek alighname a szerelemre gondolnak, pedig sok más olyan szeretet is létezik, melyet nem megfelelően viszonzunk, vagy egyáltalán nem. Előfordul, hogy egy dühös kamasz nem szereti úgy az édesanyját, ahogy az őt; a bántalmazó apa pedig nem viszonozza a gyermeke ártatlan, naiv szeretetét. Ám a legvégső viszonzatlan szeretet a gyász. Akármilyen odaadással és akármennyi ideig szeretünk valakit, aki eltávozott közülünk, az érzelmeink nem találnak viszonzásra. Legalábbis így érezzük.«"

Rosamund Lupton: Drága Tess!
Értékelés: 4.5 akármi az 5-ből
Kedvenc karakter: Beatrice


Ahogy az Utas és holdvilág postjánál említettem, a Drága Tess! is olyan olvasmány, amely röhögnivalóan illik a saját életem egyik mozzanatához. Naiv vagyok, de nem gondoltam, hogy ez a könyv a gyászról (is) fog szólni - talán mert képtelen vagyok elfogadni a halált, hiába vagyok ebordítóan pesszimista.
Bizonyos részei, mondatai úgy égettek, mint a tűz. A vonaton a gyerekkori fakanál-varázspálca második említésénél (amikor az anya bedobja a sírba) elbőgtem magam. Rosamund Lupton - meggyőződésem, hogy ha Rose Luptonként jegyezné a könyveit, ez a regénye se tűnne nyálasnak, pedig a magyar cím és a letéphető könyvjelző a nárciszokkal mind ezt a sztereotípiát erősíti, hiába van utóbbinak fontos szerepe - nem ír szépirodalmi igényességgel, de az írása alapján azt gondolom, ismeri a gyászt.
És azt is, hogy kell izgalmas krimit írni.
Anno nem keveset fanyalogtam a Holtodiglan LINK kiszámíthatóságán, Gillian Flynn annyira precízen szőtte a szálakat és váltott nézőpontot, mintha tankönyvből nézte volna ki. Rose Lupton (csakazértis, remélem, nem haragszik meg érte) érzésem szerint ügyesebben csinálta, ezért olvastam első nap hajnali negyed kettőig, kíváncsi voltam, mi derül ki Tess-szel kapcsolatban. Persze lehet, hogy csupán a személyes kötődés és az alkalmasabb hangulat miatt érzékelem jobban szerkesztettnek.

Azt hiszem, mondhatjuk azt, hogy levélregényt olvasunk; Beatrice végig a húgához szóló beszámolókban meséli el a történetet, amely során fényt derített arra, mi történt Tess-szel és miért - miközben az ő életében, gondolkodásmódjában is alapvető változások történnek. Ebben viszont hasonlít a Holtodiglanhoz: annyira jól lehet elemezni a szereplők lelkivilágát. Nem nehéz észrevenni, hogy Beatrice személyisége tudatosan alakult ki, hogy nem egy magára erőszakolt tulajdonsága van, csodálom, hogy még nem dilizett be. Ahogy halad előre a nyomozásában, felvett álarca darabokban hasad le róla, az előzékeny, mélyen kontrollált, pedáns nő helyét másvalaki veszi át - aki teret enged az életben a spontaneitásnak, az érzelmeknek, a pillanatnak, amely Tess világképében döntő fontosságú volt. Gondolom, nem nehéz kitalálni, hogy a két testvér homlokegyenest más ember, Tess az, aki szétszórt, elhagyja a kulcsát, a nappali közepére állítja a ruhásszekrényt, míg Beatrice egy évre előre beírja a születésnapokat a naptárába és méretre készült
kosztümöt hord.
Beatrice váltakozva mutatja be a múltat és a jelent, és ahogy halad előre a történet, kezd kirajzolódni, mi is történt valójában, a megoldás és az egyik mozzanat miatt vontam le pontot, ezek voltak azok, amelyek skatulyában tartják a regényt, és amelyek miatt a chipshez tudom hasonlítani a könyvet: jólesik és gyorsan elfogy, de semmi különös. Nem tudom, elolvasom-e Rose Lupton másik könyvét, az Azutánt, valószínűleg nem veszítek sokat, ha kihagyom.

Eredeti cím: Sister
Kiadó: Cartaphilus
Kiadás éve: 2011
Fordította: Varsányi Anna
Ár: 2990 Ft

2013. október 25., péntek

Egy post

Á, miért is ne.
Az eredeti gondolatom az volt, hogy csak szimplán belinkelem ilweran Krakenről írt postját, mert annyira tetszik, aztán arra jutottam, hogy miért ne lehetne ebből sorozat. Szóval előfordulhatik, hogy ajánlani fogom mások írásait - de nem lesz gyakori rovat, mert viszonylag kevés blogot olvasok.

És akkor már legyen egy másik is, Catriana az Amerikai istenekről. (Ilweran, látod?! Megint itt van a Kraken, kísértenek az istenek!)


Kész a várólistacsökkentés

Október 20-án befejeztem az Utas és holdvilágot, a tizenkettedik, várólistacsökkentésben résztvevő könyvemet. Tavaly nem játszottam, de emlékszem 2011-re, amikor az utolsó öt könyvet szinte versenyfutásban olvastam el, ezért kicsit büszke vagyok magamra, amiért idén ilyen jó időt hoztam. Azért szeretem ezt a kihívást, mert a tág határidejével rávesz, hogy a várólistámon régóta nyifogó könyveket - ezeket szoktam beválogatni a játékba - olvassam el, amelyekre mind kíváncsi vagyok, ám szerencsétlen módon mindig elébük tolakszik valami.
Bár hivatalosan végeztem - sőt, közben befejeztem a tizenharmadikat, a Drága Tess!-t, csak még nem írtam róla -, kis tételben még folytatom a játékot, ugyanis magamban elhatároztam, hogy mind a 24 könyvet megpróbálom elolvasni, de ha a másik fele nem sikerül, nem dőlök a kardomba.

Ezeket olvastam:
Grigorij Rjazsszkij: Példaértékű ház William Somerset Maugham: Az ördög sarkantyúja Ingo Schulze: Adam és Evelyn Truman Capote: Mozart és a kaméleonok Angela Carter: A kínkamra és más történetek
Szerb Antal: Utas és holdvilág Rosamund Lupton: Drága Tess! Molnár Ferenc: Liliom / Az üvegcipő / Játék a kastélyban Alkyoni Papadaki: A Hold színe Thomas Wharton: Szalamandra
Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok Niccolò Ammaniti: Én nem félek Isabel Allende: Kísértetház

Egyedül Az ördög sarkantyúja volt csalódás, voltak benne jó részek, de alapvetően nem hagyott maga után jó emlékeket. A Példaértékű ház iszonyat megnyúzós volt, abszolút falhozvágós könyv, az Én nem félek szintén, de ez sunyi, mert a végén csap pofán. Az Adam és Evelyn kicsit sántít, mert tök jól indult és a végére lett teljesen más, olyasmi, ami nekem annyira nem jön be. A Mozart és a kaméleonok totális szerelem, A kínkamra, az Utas és holdvilág, a Liliom / Az üvegcipő / Játék a kastélyban és a Hattyútolvajok szintén, tehát simán megérte ismét benevezni erre a játékra.:) De a Drága Tess! is jó volt, izgi kis krimi, A Hold színe a felütéstől eltérően egyáltalán nem aranyos kis könyv, a Szalamandra állati fura, sztem kellene némi teológiai és filozófiai elmélyedés, hogy teljes egészében értékelni tudjam. A Kísértetház meg azért nem lett nagy szerelmem, mert a történelem nagyon előtérbe nyomta magát, olyan nyomasztó hangulattal, ami akkor nagyon érzékenyen érintett. De szuper könyv és szeretem.

Akik még hátravannak:
Békés Pál: Csikágó Neil Gaiman: A temető könyve Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe Patrick Rothfuss: A szél neve Akif Pirinçci: Bársonytalpon oson a halál
Simone de Beauvoir: Egy jóházból való úrilány emlékei Félix J. Palma: Az idő térképe Linn Ullmann: Mielőtt elalszol Murakami Haruki: Kafka a tengerparton Sian Rees: Úszó bordély
Ljudmila Ulickaja: Odaadó hívetek, Surik

Egyedül A szél nevétől és a Kafkától tartok, utóbbi... le se merem írni, mióta van a birtokomban. Mindkettő sokak által szeretett könyv, Murakami kultuszszerző, úgy be vagyok gazolva tőle, hogy szerintem még ő is kiröhögne. Ilyenkor az jut eszembe, milyen jó volt régen a noname olvasás, net, blog, moly nélkül, semmi nyomás nem volt rajtam. Titokban kellene elolvasni.
A Beauvoirtól is tartok egy kicsit, Linn Ullmann fájni fog, a Doriant meg max. utálni fogom.
Jaj, szegény Ulickaja kimaradt. Baromi régen olvastam tőle, ideje lenne folytatni.


2013. október 24., csütörtök

Nézd, ki van itt!

"Valódi függetlenségről saját rakéták nélkül természetesen nem lehet szó."

Timur Vermes: Nézd, ki van itt
Értékelés: 4.7 idomtalan, tésztaképű szellemi mikroba az 5-ből


Nézd, ki van itt. Tök jó cím. Kicsit félelmetes, meglepetést okozó, mint amikor a kisgyereknek egy ajtó mögött rejtőző, régen látott rokont próbálnak felkonferálni.
Tulajdonképpen ez történik. Nézd csak, ki van itt – Adolf Hitler, a Harmadik Birodalom vezetője, a náci Németország Führere, hatmillió zsidó gyilkosa, a második világháború (egyik) kulcsfigurája az Úr 2011. évében, Berlinben ébred.
Képzeljük el ezt a szituációt.

Ott egy bajuszos, egyenruhás, ötvenes férfi, egy füves tér közepén fekszik. Figyeli a felette elterülő eget, a felhők mozgását, majd óvatosan feláll. Megállapítja, hogy nem tört csontja, a közérzete és az egészsége – bár kissé zavarodott a szokatlan körülmények miatt –, kielégítő, majd nekilát, hogy feltérképezze a környezetét.
Vajon mit tenne ebben a szituációban Adolf Hitler?
Timur Vermes nem volt rest feltenni ezt a kérdést, és szorgosan meg is válaszolta a regényében. Nem mondom, hogy nem tartottam az eredménytől, hogy képes-e jól abszolválni ezt az enyhén bizarr feladatot, de nekem kedvemre való volt a végeredmény.

Az író érdekes, kettős hatást eredményező képet alakít ki Hitlerről – egyszerre ijesztő, és… alig merem leírni: rokonszenves. Tetszett, ahogy erre a képtelen helyzetre reagál; nem esik pánikba, hanem ”jéghideg logikával megpróbálja összefoglalni a tényállást”, és következtetéseket von le.
Németország egykori kancellárja a sors kezét látja az időutazásban; a jó német népnek ismét szüksége van rá, mivel az ország nem termelt ki új, épkézláb vezetőt. És mi az újjáépítéshez vezető leggyorsabb út? A szórakoztatóipar!
Hitler új főhadiszállása egy újságosbódé, híveinek száma elvileg és gyakorlatilag is nulla, mindenki álruhás bohócnak (legjobb esetben művésznek) nézi, de a Führer nem csügged, masszív eltökéltséggel veti bele magát a feladatába.
Előrenyomulásában – és egykori sikereiben – nagy szerepe van kiváló emberismeretének és stratégiai érzékének, egyből felméri, ki az, akire számíthat, melyek a kiaknázható lehetőségek. Hátborzongató, hogy néhány fennakadás ellenére milyen könnyedén gördül előre a szekere, például merő viccből karlendítéssel köszöntik és mein Führernek szólítják – de csak egy nagyon pici mozdulat kell, hogy a vicc komollyá váljék.

Nagyon kíváncsi voltam, Vermes hogyan nyúl a zsidókérdéshez, érzékeny, fájdalmas téma, amelyet nem lehet humorosan ábrázolni. Carmen Bellini, a Flaslight csatorna egyik vezetője és Hitler egyetértenek abban, hogy ez a kérdés nem vicces, igaz, más-más okból. Itt csúcsosodik ki a főszereplő ellentétes hatása; eddig nevettünk rajta – de most undorodunk. És elgondolkodunk, ugyanis felvetődik egy kérdés (a történelem során nem először), az, hogy Hitler a hibás egy személyben, vagy az egész nép, aki megválasztotta – köztük a zsidók is? Ráadásul van egy másik jelenet, amely során Hitler inog meg egy pillanatra.

Persze az új világ felfedezése közben akadnak mulatságos epizódok is: az újságosbódéban lévő egyes kiadványok alapján azt süti ki, hogy a törökök bevonultak Németországba, a Siemens mobiltelefonok miatt azt hiszi, ezt a nagyszerű szerkentyűt a németek találták fel, a Wikipédia pedig germán enciklopédia. Az abszurd intermezzók mellett is nem kevés humort tartalmaz a könyv, a koránkeléssel szembeni nézet késztetett a legnagyobb vigyorgásra:
„Pontosabban, csak szerettem volna tizenegykor kelni. Ugyanis az első hajnalon, úgy kilenc tájban megcsörrent a telefon, és valami kimondhatatlan szláv nevű hölgy jelentkezett. Jodl biztosan nem kapcsolta volna, de hát azóta Jodl is nyilvánvalóan a német történelem részévé vált. Álomittasan tapogattam a telefonkagyló után.- Hrmf?- Jó napot, itt Krwtsczyk – ujjongott bele a telefonba egy kíméletlenül derűs hang. – A Flashlighttól!Ez irritál engem a legjobban a korán kelő emberekben: ez a förtelmes jókedv, mintha még reggeli előtt lerohanták volna Franciaországot. Holott többségük semmiféle tett végrehajtására nem képes, leszámítva ezt a visszataszító korán kelést. (…) Én a magam részéről azt a nézetet osztom, hogy a pékeken kívül senkinek semmi oka a korán kelésre.Ja, és a Gestapón kívül, természetesen, ez magától értetődik. Hogy eltakarítsák a bolsevista csőcseléket. Ha bolsevista pékekről van szó, akkor még korábban kell felkelni, és így tovább.”

Ezt szerettem a legjobban a regényben: kellően vicces, de közben megmutatja a kérdés komoly oldalát is. Nevetünk, mert Hitler mérgelődik, amiért lefoglalták a nevét és így nem tud személyre szabott e-mail címet készíteni, de történet eseményeinek fényében nagyon elgondolkodtató, amit a titkárnő, Krömeier kisasszony nagymamája mondott: akkor is nevettek Hitleren, és most is nevetnek. És mi is nevetünk.

A post végén muszáj kiemelnem a szöveggondozást (ez a gyengém), egy-két pici hibán kívül kifogástalannak láttam a szerkesztést és a korrektúrát, ez sokkal jobban elragadtatott, mint az ötletes (ám roppant sérülékeny!) borító.

Eredeti cím: Er ist wieder da
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2013
Fordította: Nádori Lídia
Ár: 3990 Ft

2013. október 22., kedd

Rettentő szimmetria

Nem tudom, hogy mi lesz a freebloggal, egyelőre működik, de ahogy időm engedi, inkább áthozok ide ezt-azt, ki tudja, meddig tart a három napos csoda.
Ha kíváncsi vagy a régi kommentekre, itt elolvashatod őket.

****************

"- Miért tartasz öngyújtót a kesztyűtartódban? - kérdezte Jack, a férje.
- Ráuntam a kötögetésre. Mostanában gyújtogatok. - felelte Edie."


Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei
Értékelés: 5* beázás az 5-ből

Julia és Valentina levelet kap soha nem látott nagynénjük ügyvédtől, miszerint ők örökölték Elspeth londoni lakását. Az ikerlányok elhatározzák, hogy önálló életet kezdenek. Megismerkednek a nagynéni volt párjával, Roberttel, a zseniális, ám kényszerbeteg Martinnal és valakivel, akire a legkevésbé számítanak: Elspeth-tel...

Még októberben olvastam ezt a könyvet, de a könyvtári és a recikönyvek miatt mindig hátrébb csúszott a beszámolója, utána jött a vizsgaidőszak, úgyhogy szegény kötet nagyon megjárta. Pedig egy fillérembe nem került, a kiadó facebookos játékán nyertem.
És ez még semmi, csak második nekifutásra sikerült elolvasnom - neem, nem azért, mert rossz, csak nem voltam a megfelelő hangulatban. Persze bűntudatom keletkezett, amelynek nem tett jót a rengeteg ötcsillagos molyos vélemény, de egy megfelelőnek ítélt hangulatban leküzdöttem a hülyeségemet és ismét nekiláttam a könyvnek.
Szerencsére második nekifutásra már beleszerettem a történetbe, szinte fájt elhagyni ezt a különös-különleges világot. Annyian írtak már róla, hogy szinte felesleges bármit mondani a cselekményről vagy a szereplőkről, de utálok rövid postokat írni:
A sztori abszolút egyedi, még ha a fülszöveg alapján közönséges Ghost-story kópiának tűnik is. Nagyon sok minden rejlik benne; Robert szála a gyász feldolgozását mutatja meg, Martin és Marijke története a férfi betegségével való küzdelmet. Valentinának és Juliának is megvan a saját külön története, ahogy édesanyjuknak, Edie-nek és Elspeth-nek is. A szálak lazán és szorosabban kapcsolódnak össze, a végkifejlet egyik mozzanatára számítottam, de a többi nagyon meglepett. A befejezésre ugyanaz igaz, mint az alapszituációra, nem mindennapi. Ezért nem szeretem a tökéletesen kerek happy end-eket, az életben ritkán - vagy talán soha - történik ilyen, olyan viszont, ami itt történik, annál gyakrabban, van benne jó és rossz egyaránt.
A karakterek nem a szokványos hősök, se a külsejüket, se a lelkivilágukat illetőleg; a lányok pl. inkább tűnnek 12 évesnek, mint húsznak, Julia gondoskodása ellenére szinte akaratlanul elnyomja a betegeskedő Valentinát, aki nem tud kitörni nővére befolyása alól. Vajon meddig mehetnek el az önfeladásban, hogy "mi"-ként léteznek és nem "én" és "te"-ként?
Nem fogom az összes szereplőt végigelemezgetni, úgyis annyi a lényeg, hogy ez egy nagyszerű regény, úgy, hogy homlokegyenest más, mint Az időutazó felesége, ami szintén egy nagyszerű regény. Rengeteg íróra használják azt a mondást, hogy minden könyve gyakorlatilag egyforma - Niffeneggerre ez nem igaz. Remélem, nemcsak ebből a két könyvből fog állni az életműve, kíváncsi vagyok, legközelebb mivel rukkol elő.

Ui.: A történet hangulatában kulcsszerepet játszik a legendás Highgate temető, ahol az írónő évekig dolgozott idegenvezetőként. Azért egy kis térképet el tudtam volna róla fogadni (meg sok-sok színes fotót a kötet végére).
Ui.2.: Nagyon tetszenek a 2.-3. oldal fás illusztrációi, a fejezeteket elválasztó oldalak és a fejezetcímek betűtípusa. A borítóval nem nagyon vagyok kibékülve - akárcsak a címmel -, de volt már rosszabb is.

Eredeti cím: Her Fearful Symmetry
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2010
Fordította: Gálvölgyi Judit
Ár: 3490 Ft
Az írónő honlapja

2013. október 21., hétfő

Ez lehet az új mottóm

Az Utas és holdvilágban olvastam:
"Intelligens embernek nincs lelki élete."

Szerb Antal (vagy Waldheim Rudolf) tudott valamit.


A kelta álma - A Másik Vágy

"Foied vinom pipafo, cra carefo. Ma bort iszom, holnap nem lesz. A bor elfogyott, elfogyott a titokzatos nedv ott belül, ami reggelenként felébreszti az embert, és abba az illúzióba ringatja, hogy érdemes felkelnie. És abban a mértékben, amint a bor elfogyott, emelkedett alulról a sötét tenger, a tengerszem, amely mélységeiben az óceánnal függ össze, a Másik Vágy, az élettel ellenkező és az életnél hatalmasabb."

Szerb Antal: Utas és holdvilág
Értékelés: 4.6 szállás az 5-ből

Érdekes, ahogy mostanában egyre több olyan olvasmány akad az utamba, ami pofán csap a saját életemmel kapcsolatban. Az Utas és holdvilág egyik motívuma is ilyen, de még a homlokegyenest más témájú Drága Tess! is.
Itt van nekünk ez a főhősnek nehezen nevezhető Mihály. Ó, szegény fiú. Mindig az jutott róla eszembe, hogy amikor őt kitalálták, valamit kifelejtettek belőle, ami... szalonképessé tenné különös természetét.
És lám, már bele is estem a kispolgári konvenció csapdájába, a fentebb említett ismerős motívumba, ami engem is annyit gyötör. Annyira ismerős volt a "folytogató polgári rosszallás" félelme, hogy ehhez a részhez érve a szám íze megkeseredett és összeszorult a szívem (vagy az, ami a helyén van). Ó, és ez: "Nagyon szerette este azt a tudatot, hogy napközben dolgozott volt." Sajnos én már eljutottam arra a szintre, hogy esténkint ez sem ad nekem jó érzést, de ha egyszer eljutok Olaszországba, remélhetőleg nem fogok holmi delíriumos lelki válságban bolyongani Itália dombjai között.
"Utunk irányát magunkban hordjuk, és magunkban égnek az örök, sorsjelző csillagok."
Szegény Mihálynak emellett "akut nosztalgiája" és szerintem ideg-összeroppanása is van - az egyik jelenség húzta maga után a másikat. A nosztalgia tárgya Ulpius Tamás (a spleen, a felesleges ember nagykönyvi mintapéldánya) és Ulpius Éva kettőse, illetve az általuk képviselt szabados, a józan ember számára furcsa, felháborító és érthetetlen mentalitás. Nagyon szerettem olvasni a testvérpárról és a náluk töltött időről olvasni, kicsit olyan volt, mintha Diane Settefield mesebetétjét olvasnám. "A fontos dolgok általában nagyon régen történtek." - mondja Mihály, és ez nála hatványozottan igaz. Lelkének egy része megrekedt a múltban, és ez a rész az, ami tizenöt év után áttöri a korlátját; megkezdődik Mihály egyéni pokoljárása (olvasás közben az volt az érzésem, hogy a férfi tényleg a poklon vándorol végig), bosszút áll rajta a hosszú ideig magára erőltetett nyárspolgári attitűd, miközben ugyanilyen intenzitással gyötri a bűntudat. Drága Mihály, milyen jót siránkoztunk volna együtt, ha találkozunk, bár nem szeretem a bort és úgy egyáltalában az alkoholt, túlságosan mocorog tőle az önpusztító énem.

Kb. két emberrel szinkronban olvastam ezt a regényt, és nem lep meg, hogy többen szenvedősnek találják ezt a történetet, az anti-főhőst pedig nyavalygósnak. De nekem egészen személyes élmény volt, kicsit belső utazás is (pláne, hogy rám is intenzíven hatnak a tájak és az épületek), úgyhogy én szerettem a könyvet, na.

Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2005
Ár: 2490 Ft

2013. október 20., vasárnap

Jeanette Winterson kiskönyvtára

Fene gondolta volna (legalábbis addig, amíg katacita nem említette), hogy a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?-ban igen karakteres szerepet kapnak a könyvek, én meg szeretem úgy tágítani a látóköröm (és tovább növelni az irdatlan várólistám), hogy az általam kedvelt regényekben említett regényeket (ez milyen szép mondat, hát még a a három zárójeles közbevetés egy mondaton belül) gondosan feljegyzem.

Olvasmánylista (nem biztos, hogy teljes):

  • Jane Austen
  • Brontëk
  • Samuel Taylor Coleridge (Csüggedés: óda)
  • Emily Dickinson
  • T.S. Eliot
  • Thomas Hardy: Lidércfény (ezt már Cotta is ajánlotta)
  • John Donne
  • Mark Doty: Kutyaévek
  • D.H. Lawrence: Lady Chatterley szeretője
  • Doris Lessing
  • Katherine Mansfield
  • Andrew Marwell (Rideg úrnőjéhez)
  • Kate Millett
  • Toni Morrison
  • Vladimir Nabokov: Lolita (igaz, utálta, de itt a helye)
  • Mrs. Oliphant
  • Susie Orbach (a szerelme)
  • Wilfred Owen
  • Ruth Rendell (egyik anyja)
  • Adrienne Rich
  • Christina Rossetti
  • Anne Sexton
  • Ali Smith (barátja)
  • Neville Symington
  • William Shakespeare
  • Muriel Spark
  • Virginia Woolf


Néhány idevágó idézet a könyvből:

"Azért hiszek a szépirodalomban és a történetek hatalmában, mert rajtuk keresztül a nyelveken való szólás valósul meg. Nem kell elhallgatnunk. Ha valami nagy baj ér, keresgéljük a szavakat, dadogunk, hosszú szüneteket iktatunk be. Elakadunk. Mások nyelvén keresztül azonban visszakapjuk a nyelvünket. Fordulhatunk a vershez. Kinyithatjuk a könyvet. Valaki már járt odalent a mélyben, és felhozta nekünk a szavakat.
Szükségem volt szavakra, mert minden boldogtalan család a csöndre esküszik. Sosem bocsátanak meg annak, aki megtöri a csöndet. Neki kell megbocsátania saját magának."
"Sokáig tartott, míg rájöttem, hogy kétféle irodalom létezik; az egyiket mi írjuk, a másik minket ír. Amelyik minket ír, veszélyes. Oda jutunk, ahova nem kívánkozunk. Azt nézzük, amit nem szeretnénk látni."
"Lassan ráébredtem, hogy nem vagyok egyedül. Száműzöttek, kívülállók, szökevények, hajótöröttek szép számmal akadnak az írók között. Ők a barátaim. Minden könyv palack, benne üzenettel. Csak ki kell nyitni."
"Nekem ez volt a legfontosabb. Úgy éreztem magam, mintha egy könyvtárban laknék, vagyis ott, ahol világ életemben a legboldogabb voltam."
"Nem ez volt az utolsó eset, amikor a könyvek megmentettek. Ha a vers mentőkötél, a könyv tutaj. Legingatagabb állapotomban egy-egy könyvön egyensúlyoztam, és miután bőrig áztam, összetörtem az áradatban, a könyvek átsiklottak velem az érzelmek vadvizén."
Kép innen
"Akkoriban az átmeneti megkönnyebbülés legjobb módja az volt, hogy Párizsba utazom, és elbújok a Shakespeare and Company könyvesboltban.
(...)
Úgy éreztem magam, mint annak idején az accringtoni könyvtárban. Biztonságban. Körös-körül könyvek. Mélyebben, egyenletesebben lélegeztem, és nem zaklattak a kísértetek. Átmeneti, de értékes idők voltak."
[Ki ne akarna itt szanatóriumosdit jászani?! Van macska és ágy is, mi kell még?]
"Az irodalom mindenkié."

Ui.: Jeanette honlapján van egy link, ahol beleolvashatunk az általa szeretett versekbe.


2013. október 18., péntek

"A nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni."

"»A nyelvi kalandozás« ösztöne csakhamar egy új nyelv, a román felé terelt. Ezt a nyelvet ma is igen szépnek tartom. Népibb, mint a francia, férfiasabb, mint az olasz, szláv jövevényszavaival érdekesebb, mint a spanyol. Ez a különös ötvözet olyan lelkesedést keltett bennem, hogy heteken belül kiolvastam egy Sebastianu-regényt és Gáldi László nyelvtanfüzeteit."

Lomb Kató: Így tanulok nyelveket
Értékelés: 4 szó az 5-ből

A szívemnek nem is olyan mély részén hedonista olvasó vagyok. Mindent akarok mindig és mindenhonnan. Látok egy szép idézetet egy adott könyvből, és rögtön összefut a nyál a számban, hogy én ezt most el akarom olvasni. Jobb esetben sikerül lefogni a saját kezem és csak a 350 elemű polcon köt ki a vágy pillanatnyi tárgya.
Rosszabb esetben viszont nem tudok (és tulajdonképpen nem is akarok) határt szabni a késztetésemnek. Így jártam Lomb Kató könyvével is - mentségemre legyen szólva, a masszívan kitört angolnaolvasási mániám miatt estem neki rögtön, némi plusz lelkesedés és néhány hasznos tipp miatt hajlandó voltam utat engedni a szeszélyemnek.
A könyv elejét élveztem a legjobban, a kis személyes szösszeneteket, hogyan tanult suttyomban oroszul Lomb Kató az óvóhelyen, hogyan vágódott be az erősen haladó lengyel tanfolyamra, és igazán megnyugtató, hogy nemcsak én tudok épületekben reménytelenül eltévedni, ahogy ő tette, a japán tanfolyam helyét keresve. Még jó, hogy az Egy tolmács a világ körül valahol megvan az itthoni polcokon.
"Olasz nyelvtudásomnak is volt már némi előzménye. A negyvenes évek elején egy derék körúti iparos cipőfelsőrész-készítő gépének szabadalmát igyekezett rásózni az olaszokra. A lelkiismeretes szótárforgatás ellenére is sok homályos részlet maradhatott az én fordításomban. Lehet, hogy éppen a stílusnak ez a misztikussága tett olyan mély benyomást az olaszokra, hogy a szabadalmát valóban megvásárolták."
A későbbiekben sem unatkoztam, de néhány helyen erősen huzigáltam felfelé a szemöldököm. Velem ne akarja senki megetetni, hogy nem létezik nyelvtehetség, pláne, ha az illető 16 nyelven képes tolmácsolni. Elhiszem (érzem), hogy baromi sokat számít az elszántság és a szorgalom, a tanulni akarás, de ez egy bizonyos ponton túl nem elég. A nyelvtanulás nem olyan, mint a festés vagy például a hegedülés, de nem hiszem, hogy nyelvérzék nélkül lehetséges ilyen szintre eljutni. Ráadásul Lomb Katónak a nyelvek egyben a hobbija is, és ha valaki régóta foglalkozik valamivel, a tapasztalata, rutinja miatt gyakran elfeledkezik a kezdő szintről - ezt saját magamnál is megtapasztalom; kicsit tudathasadásos élmény, ahogy a magyarul és az angolul olvasó énem cibálja egymást, de ennek kifejtése egy másik történet.
"Egy-egy írásműben úgy van benne a nyelv, mint egyetlen cseppben a tenger."
Az elszántsága viszont bámulatos; a hideg kiráz, ha egy böhöm méretű szótár elolvasására gondolok, de attól is inamba szállna a bátorságom, ha nulla tudással nekigyürkőznék, hogy elolvassak egy szépirodalmi regényt az adott nyelven. Gyáva kis izé vagyok, jobb szeretek az általam kijelölt lépcsőkön haladni, ezért kezdtem az Oxford Bookwormokkal, úgyis tudom, mi lenne a vége, ha mondjuk a Háború és béke angol kiadásába vágnám a fejszémet.
Néhány tanácsát viszont megszívlelendőnek találtam, ilyenek a szóbokrok, az ölelkező szópárok (pl. fal-lebontás-építés). Ezt-azt magamtól is űztem már, pl. a szinonimák megtanulását, a képzés megfigyelését, a menet közben érzékelt szövegekre figyelést, de szerintem érdemes mindenkinek kialakítania a saját módszerét.

Kiadó: Gondolat
Kiadás éve: 1972
Ár: pár száz forinttól



2013. október 17., csütörtök

"London egy temető, ahol halott istenek kísértenek."

"- Na, és mit tud a te apokalipszised?
 - Az univerzum egy levél az idő fáján, és ha eljövend az ősz, megbarnultan, szikkadtan hull alá a pokolba.
 Elismerő mormogás.
 - Hm, ez nagyon jó. Az enyém azt mondja, hogy hangyák fogják felfalni a Napot."

China Miéville: Kraken
Értékelés: 5 fortélylás az 5-ből
Kedvenc karakter: Dane

Nem voltam biztos benne, hogy China Miéville nekem való író, de a mitikus város és a kilencméteres, irdatlan tartályban leledző polip - ami szinte maga is mitikus számba megy - annyira felcsigázott, hogy nem bírtam ellenállni a kísértésnek. És igen, hiú dög vagyok, tetszett a kép, hogy pl. a metrón ülök és Krakent olvasok, az olyan vagány, na.
A londoni Természettudományi Múzeumból feltűnés nélkül meglovasítják az Architeuthis dux preparált példányát, ám nyomravezető jelnek semmi nyoma. Az eltűnést az állat egyik preparátora, Billy Harrow fedezi fel, akinek innentől összekapcsolódott a sorsa a krakennel.
A lopás láthatatlan események sorát indítja el London eretnekpoliszában - közeledik a világvége. Vagy világvégék. De vajon melyik prófécia teljesül be? Mi köze ehhez a famulusok szakszervezetének, egy ősi szellemnek, egy különc rendőrnek, a londoni galambok renyhe bélműködésének? Miért vadászik mindenki - beleértve fejvadászokat, bűnözőfejedelmeket, szektákat és a kultuszrendőrséget - a szerencsétlen Billyre, akinek látszólag semmi köze az egészhez?
És ami a fő: hol a fenében van az a kibaszott polip?!

Úgy, és akkora szemekkel fürkésztem ezt a szöveget, mint egy polip, aminek (Billy szerint) tányér nagyságú pislogói vannak. Vártam, mikor bukkan fel  az a Miéville-i furcsaság, ami miatt sokan tartanak az írótól, és ami az Alekszandra és a Teremtés növendékeire emlékeztette Nitát a Konzulváros olvasása közben.
Ez a hangulat a századik oldal környékén meglegyintett (és az "Úristen, mi lesz itt?" kérdést eredményezte), de továbbra is nagyon menőnek éreztem magam olvasás közben, úgyhogy rendületlenül folytattam utamat az eretnek árnyékvárosban. A különös éjszaka mélyén jártam, ahol elfeledetten morognak az istenek és emlékek vadásznak a jövőre.
"Ez a város még normális helyzetben is veszélyes, most viszont totálisan megtébolyodott."
Az Andrássyn, egy padon kucorogva fejeztem be a könyvet, nem zavart az óriási forgalom, a mellettem ordítozó őrült faszi, a csaholó kutyák, mert vártam, lesz-e akkor többszörös apokalipszis, felemelkedik-e üvöltve a mélyből a "sötétben tapogatózó, vadászó istenség".
Különös könyv ez, roppant mértékű fantázia és értekezés a hitről, a vallásról és a törékeny emberi tényezőről, ill. annak pszichológiájáról, hogy mennyire szüksége van az embernek, hogy higgyen valamiben, különben lehet, hogy teljesen elveszti a lába alól a talajt, és nem fog tudni mibe kapaszkodni. Kicsit olyan, mint a Sosehol (urban fantasy, naná, hogy olyan), de sokkal keményebb, sötétebb a világa, és komoly kérdéseket feszeget.
Tuti, hogy a Konzulvárost is elolvasom, de még a Perdidót is, nem riaszt vissza semmi csótányfejű nővel művelt szex.

Ui.: Juhász Viktor egy isten (ha már témánál vagyunk), de nem szeretném tudni, két perc alatt hány fájdalmas szóviccet tud gyártani. Néhány ízletes szó: csápvetve, elhappolipolás (ez a kedvencem), polipológus. A fortélyműves - vagy míves egyszerűen gyönyörű, amióta olvastam ezt a szót, az akarok lenni.
Ui.: Soha nem hittem volna, hogy egy China Miéville-könyvben szóba kerül Virginia Woolf.

Eredeti cím: Kraken
Kiadó: Agave
Kiadás éve: 2013
Fordította: Juhász Viktor
Ár: 3480 Ft

2013. október 16., szerda

Én és az angol(ul) olvasás part 2.

Kedden - miután felcaplattunk a Várba helyi turisták gyanánt, nézegettük a kilátást és a szép házakat, én győri édessel etetettem egy, majd sok galambot és verebet, megsimogattam egy többnyire fekete macskát, frászt kaptam egy sastól - elbóklásztunk a Red Bus antikváriumba (nem tetszett), utána lehorgonyoztunk a Bookstationben vagy két órára. Ez jó lesz. Ez lesz az idegennyelvű bázisom, ahogy Debrecenben a Bihar és
Kép innen
a Janus antik. Pesten talán az Eiffel a kedvencem.
Nézem a rengeteg idegen könyv enyhén kaotikus rendezkedését. Szó szerint idegenek. Nemcsak a bennük lévő szavak, mondatok és szövegek, hanem maguk a könyvek is. Más stílusú a borítójuk, más a szaguk, a kötésük, alakjuk, formájuk, méretük (gondolok itt a több regényt magukban egyesítő góliátokra). Istenem, ezek az apró betűk, a keskeny margók, hát meg akarnak ezek engem vakítani?! Annyira szokatlan.
A Bookstationben jöttem rá egy kicsit rémisztő dologra: nem csupán nyelvileg vagyok kezdő-haladó szinten, hanem a könyvismeretben is. Néhány regényt, szerzőt meg tudok határozni a magyarul megjelent kötetek alapján, de ismeretlen, vad szerzők garmadája néz rám a polcokról. Kicsit távolságtartók, rátartiak és csalogatók. Csak félig-meddig értem, mit mondanak. Úgy ülök a rengeteg könyv között, mint egy mérges kis darázs, aki új virágmezőre téved.
Muszáj lesz szereznem egy iránytűt (vagy többet), ami alapján tájékozódhatok. Az anyanyelvemen olvasva olyan messze jutottam, hogy elfelejtettem a sok évvel ezelőtti, bátortalan első lépéseimet. Most újra tizenkét éves vagyok, próbálok olvasmányt választani, csak ezúttal nem anya polcai előtt ágaskodom.

Hosszú út lesz.


A csavar fordul egyet

"Jelölések vannak itt, kidomborodó jelek. Olvasd el őket. Olvasd el, ami fáj. Írd át. Írd át a sebeket.
 Ezért vagyok író - nem »elhatároztam«, hogy az leszek, azt sem mondom, hogy azzá »váltam«. Nem játszott benne szerepet az akarat, még csak tudatos választásnak sem nevezhetem. Hogy ne kerüljek bele Mrs. Winterson történetének sűrű szövésű hálójába, meg kellett fogalmaznom a magamét. Részben tény, részben fikció az élet. És mindig címlapsztori. Kiírtam magam belőle.
- De hát nem úgy volt... - mondja anyám.
Hanem? Ő beszél, aki azzal magyarázta a surranó egerek neszezését, hogy ektoplazma van a konyhában."

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
Értékelés: 5* oldalszám az 5-ből

Néhányszor előfordult már velem, hogy egy-egy könyv mágnesként vonzott; nem a szinte állandó jellegű "ezt el szeretném olvasni"-ról van szó, hanem kínzó sürgetésről. Csak a magamhoz hasonló, megszállott könyvmolyoknak vallanám be, hogy ez a könyv konkrétan annyira kellett, annyira must have volt, hogy egy éjszaka alig bírtam elaludni a feszültség miatt. És akkor döntöttem úgy, hogy megadom magam, mert tudtam, hogy különleges helyet fog elfoglalni az olvasmányaim között.

Nemrég olvastam Winterson Teher című könyvét, és a róla írt postocskában lévő idézet fogott meg a legjobban:
"Kiskoromban, az éjjeli lámpám egy világító földgömb volt. Accrington nem volt ott a térképén, még Anglia is alig, de a világ tengerei végtelennek tűntek és úgy hittem addig hajózhatnék rajtuk, míg egy jobb helyre nem érnék, olyanra, ami az igenek, nem a nemek helye.Mikor még a kicsinél is kisebb voltam, az árvaházban, a szobám ablakán túl a világ egy nagy szuvenír glóbusz fényébe borult, mely fehér porcelánból lehetett. Olyan volt, mint a hold. Olyannak tűnt, mint egy másik világ.Addig-addig néztem, amíg a képe álommá olvadt, amíg a gumiredők concertója szólt az útkanyarulatnál és az utolsó villamos is elsuhant.A glóbusz és a villamos a társaim voltak, és a bizonyosságuk, hűségük tette elviselhetővé a savanyú tej szagát, a kiságy magas rácsait, a léptek keltette zajt a kopott linóleumon, a mindig távolodó léptekét.Távolodásban én is jó vagyok. Az elutasítás megtanít rá, hogyan utasíts el te magad is. Elhagytam a szülővárosom, elhagytam a szüleimet, elhagytam az életem. Maradtam menekülő. Miért tűnt mégis elviselhetetlennek a teher?Mit is cipeltem valójában?"

Nem tudom (illetve dehogyisnem tudom) mi ragadott meg ebben a rövid részletben, de láthatatlan kötelet húzott közém és az írónő közé. Ez volt az a részlet, ami felébredt bennem, és addig nem hagyott nekem nyugtot, amíg a kezemben nem tartottam az önsegítő kötetnek is beillő címmel rendelkező Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?-t.
Bizonyos értelemben valóban önsegítő könyv, legalábbis nekem az volt. Habár homlokegyenest eltérő a kettőnk a sorsa, van benne egy (több) azonosság. Általában ezért vagyok kíváncsi az életrajzokra: érdekel, hogyan küzdenek meg az emberek az örökségükkel, a terhükkel, hogyan formálja őket, az egyéniségüket, a kapcsolataikat; miért lesz belőlük az, ami. Általuk talán könnyebben megbirkózom a magaméval.
Bele lehet őrülni abba, ha valakit nem akarnak és elutasítják.
De abba is, ha valakit mindenáron akarnak, és inkább megfojtanák, de nem engednék el.

A Miért lennél boldog... alapján képet kaphatunk Jeanette Wintersonról, az emberről és az íróról. Beleírja magát a könyveibe, mert fáj, mert piszkálja, mert túl akarja élni. Határozottan ezt kellett volna elsőnek olvasni, még a töredékes írásmód is magyarázatot kap.
És az a rengeteg könyv (készítek is majd nekik egy polcot vagy postot), te jó ég. Angol irodalom A-tól Z-ig. A fóliába tekert, ágyneműtartóban rejtegetett hetvenvalahány könyv. Meg a sorsuk... nos, aki számára a könyvek otthont jelentenek - és ehhez kályha, macskák és a teher társul - az rokonlélekre fog találni Jeanette Wintersonban.

Nagyon köszönöm a könyvet a Park kiadónak, de úgy nagyon-nagyon.:)
Itt beleolvashattok a regénybe.

Ui.: Ááááá, J.W. szereti egy magyar származású költő verseit! George Szirtesről van szó (életemben nem hallottam róla, igen, szégyellem magam), hálistennek jelent is meg magyarul kötete, naná, hogy az Európánál.
Imádom ezt a nőt.

Eredeti cím: Why Be Happy When You Could Be Normal?
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2013
Fordította: Lukács Laura
Ár: 3500 Ft

2013. október 14., hétfő

"Open your eyes and look at the night"

Ha normál könyves postot akarnék írni, itt egy idézet, alatta pedig a szerző neve és a könyv címe szerepelne, de a bejegyzés nemcsak a könyvről fog szólni, úgyhogy ezúttal elhagyom a hivatalos formát.

Szombaton befejeztem Jennifer Donnelly ifjúsági regényét, a Revolutiont (Forradalom). Korábban olvastam tőle A tearózsát - annakidején imádtam, ma már igencsak frászt kapnék tőle, a "A nagy, jóságos szív örökre megpihent" és efféle bugyutaságok a mai napig eszembe jutnak - és az Északi fényt, amely szintén ifjúsági, de nem éreztem olyan éretlennek, mint a Revolutiont. Ám lehet, hogy annak az emlékét is az idő szépíti meg. Nem fogom újraolvasni, mert csak egy kicsit vágyom utána (de az majdnem minden olvasott könyvemre igaz), és a franc akarja egy illúzióromboló újraolvasással tönkretenni a kellemes emléket.
Erről a könyvéről, illetve a történetről kevésbé lesznek szép emlékeim, tipikus, béna kis YA. Van benne szenvedő főszereplő kiscsaj, aki rendelkezik halott hozzátartozóval - bocsánat, nem vagyok érzéketlen, de annyiszor elsütötték már ezt, és annyira látszik, hogy csak egy fals eszköz, egy alja ürügy, hogy nem tudok miatt együttérezni a főhőssel -, világnagy fájdalommal és böhöm tehetséggel. Andinek hívják, zenei megatalentum, aki az öccse halála óta nem találja a helyét, a felnőttek mind az ellenségei, egyedül Nathan, az egyik tanár érti meg. Nathant bírtam, Andit nem. Alapvetően semmi bajom vele, egyszerűen unalmas, mert túl sok YA-t olvastam, amelyek között sok volt a gagyi.

Megkérdezhetitek, hogy ha ennyire irtózom már az ifjúsági regényektől, miért ezt választottam. A válasz egyszerű: könnyű a nyelvezete, és az idegennyelvű olvasáskészségem messze el van maradva az anyanyelvi olvasáskészségemtől. Kicsit skizofrén érzés volt, amikor győzedelmesen vettem tudomásul, hogy tiszta előttem a szöveg értelme, de a tartalma marhára untat. Persze ez kicsit visszavetette az olvasási kedvem, de a sikerélmény messze kárpótolt az elpusztult agysejtekért.
Másrészt a francia forradalom miatt kicsit érdekelt is a regény, és Alex naplója jóval érdekesebb volt, mint Andi szenvedése. Elég erőltetett volt, ahogy a két szálat összekapcsolta az írónő, már maga az ötlet is, de ezt még nem róttam fel olyan nagy hibának magamban, inkább értékeltem Donnelly igyekezetét. Vagy valami ilyesmi. Ráadásul Alexnek más volt a beszédstílusa (és nehezebb a nyelvezete) mint Andié, amelyet magyarul kevésbé érzékeltem volna, nyugodt magabiztossággal kijelenthetem, hogy magyarul sokkal kevesebb kihívást jelentő szöveg létezik számomra, mint angolul.:)
Egyébként a forradalomról nem tudtam meg új információkat, de tetszett, hogy az írónő mennyit kutatott a témában, hogy hitelesen szólaltassa meg Alexandrine-t.

[Az a gond, hogy az előbb beszélgettem a kedvessel, és kiestem az írás ritmusából, és fogalmam sincs, mit írjak még, ráadásul nem is jegyzeteltem olvasás közben, mert elég volt a szöveggel párbajozni.]

Tehát maga a történet messze nem nyűgözött le, mégis fontos szerepet játszik az olvasmányaimban, mert ez volt az első "igazi" angol könyvem - szegény Oxford Bookwormokat nem számítom bele, mert csalásnak érzem, pedig az egész skálát végignyomtam belőle és nagyon hasznosnak találom őket -, és ezzel kapcsolatban nagyon is kellemes élmények fűződnek hozzá. Aki nem annyira biztos a nyelvtudásában, annak bátran ajánlom.
Évek óta érlelődött bennem, hogy meg kellene tanulni idegen nyelven olvasni - emlékszem, egy delíriumos éjszakai tanulás közben jutott eszembe -, mert ki nem állhatom, hogy egy csomó, érdekesnek tűnő regény nem jelenik meg magyarul, vagy általam kedvelt sorozatok maradnak félbe. Hogy miért, ennek is megvan a maga története, de nem tartozik szorosan ide. A dolog sokáig készülődött és sokat kínlódtam, hogyan is kezdjem el (az angol oktatásom elég gyenge volt, és persze inkább ebből kellett volna korrepetálásra járni, de iszonyatosan fostam, ill. anyával együtt fostam, hogy megbukom a matek érettségin - tanár nélkül egy gyenge hármast tudtam produkálni), ha valaki kíváncsi rá, szívesen leírom, miket műveltem és most mi vált be. Vannak bizonyos dolgok, amelyeknek meg kell várni az idejét - szigorúan saját magamról beszélek, utálok a saját példám alapján általánosítani -, és ez is ilyen volt. Örülök, hogy végre eljött az ideje, hogy eljutottam idáig, hogy kitartottam. És remélem, hogy lesz erőm és akaratom folytatni, mert céljaim, azok vannak, csak hosszú és vízhólyagokkal meg káromkodásokkal teli út vezet hozzájuk.


Pici post

Mert most ez jön.

Imádom az őszi időt. Szeretem a színeit, a hangulatát, a füstillatát, az elmúlás lassú, megállíthatatlan érzését. Annyira én vagyok az ősz, hogy még a másik kedvenc évszakomat, a nyarat is lekörözi.

Imádom Jeanette Winterson könyvét, a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?-t. Kabát.

A Merítés Tollvonás rovatában Nyáry Krisztián, Görgey Etelka, Baráth Kati, Szeifert Natália és Halász Margit élményeit olvashatjuk az olvasásról. Részben ezért szeretem annyira Winterson könyvét is, nagyon fontosak benne (neki) a könyvek. Szeretek könyvekről, írásról, olvasásról olvasni. De aki kötött pulcsiban, szoknyában (nem olyan támbók izében, hanem fekete, egyenes vonalú farmerszoknyában) és harisnyában (egyszerű testszín(m)ű) közlekedik, kezében könyvvel és tollal, az már csak ilyen.




2013. október 12., szombat

Megjelenések

Tudjátok, mi a rossz abban, ha nem vagytok elmaradva könyves posttal?

Igen, az, hogy nincs miről írni. Pontosabban nincs miről automatikusan írni. Mert ötletem, az van egy rakás, csak időt és energiát adjanak hozzá, de főleg az előbbit.
Amíg ez megérkezik, mazochista módon terrorizálom magam a friss és eljövendő megjelenésekkel, mert a kiadók még mindig ontják magukból a híreket.

George R.R. Martin: Lázálom
A szadista vénség vámpíros regényének tényleg jön a második kiadása, csak a lényegi információt hagyták le a kiadó oldaláról: átdolgozták-e a régi fordítást.
A gyermeki énem mélyen igazságtalannak érzi, hogy csak azért adják újra, mert a Tűz és Jég Dalából filmsorozat készült. Kapja be a Szandi.
Megjelenés: október 29.
Ár: 4000 Ft (megint kapja be)

Lev Tolsztoj: Háború és béke
Teljesen felvillanyozott, amikor Nimánál olvastam, hogy újra szerkesztve jelenik meg a böhöm klasszikus (bezzeg a Lázálomnál nem lehet tudni...), amelyet az elkövetkező néhány évben szeretnék elolvasni, és nem bánnám, ha ebben a kiadásban. Ha valaki nagyon ki akar velem cseszni, megveheti nekem ajándékba.:D (Nem, vicomte, nem kérem, tudom, hogy nincs humorérzéked! De jobban érdekel, mint Erikson, és az akkor sem az én könyvem!)
Megjelenés: október 24.
Ár: 6900 Ft

José Saramgo: Tetőablak
Még semmit nem olvastam a szerzőtől, de ez a könyv azonnal elkezdett érdekelni, mert az egy házban lakó szereplők a gyengéim. Persze érdekel még az Alentejo, a Halálszünet meg a Vakság, de a mohóság örökké velem marad.
Megjelenés: október 27.
Ár: 3200 Ft

Natalie Babbitt: Örök kaland
Ez az apróság (mindössze 144 oldal) több szempontból is érdekes: 1975-ben jelent meg, fantasy, díjakat nyert, kétszer megfilmesítették és beválogatták a száz legfontosabb gyermek-és ifjúsági irodalom listájába - tehát annyira nem jelentéktelen könyv, legalábbis ezek alapján nem kellene annak lennie.
Megvenni nem fogom, ahhoz túl borsos az ára, majd könyvtárból kiveszem (kb. öt év múlva engedi meg a könyvegészségügyi szaktanácsadóm).
Megjelenés: október 15.
Ár: 2690 Ft

Robert Holdstock: Mitágó-erdő
A Ryhope-erdőben állítólag rég kihalt és mitikus állatok élnek - nekem ennyi elég volt, hogy kívánságlistára kerüljön a könyv, aminek nagyon örülök, mert a fantasy terén nagyon foghíjas az olvasmánylistám.
Megjelenés: október 16.
Ár: 2990 Ft






Pöfinél láttam még néhány kötetet, ami érdekes lehet, ezeket mazsoláztam ki:
William Nicholson: Anyaföld
Joyce Maynard: Nyárutó
Karen Mack - Jennifer Kaufman: Freud szeretője
Kate Morton: Távoli órák - ennek tényleg örülnék, igaz, hogy még Az elfeledett kert sem került sorra (igen, nagyon szégyellem magam), de az írónő ezen regényét is mindenképpen beszerzem majd.

Ui.: És egy kivételével az összes könyvet férfi írta. Hm.