Ha ölni kell

"- A katonáknak sincsenek álmatlan éjszakáik. Ölnek, és kitüntetik őket érte. A derék kansasiak most engem akarnak megölni, és a hóhér majd örül, hogy munkája akadt. Ölni könnyű, sokkal könnyebb, mint egy hamis csekket elsütni. Gondold csak meg: körülbelül egy órája ismertem Clutterékat, amikor megöltem őket. Lehet, hogy ha jobban ismertem volna őket, most másképp éreznék. Azt hiszem, akkor nehezebben tudnék kibékülni önmagammal. Így azonban olyannak tűnik az egész, mintha bábukra lövöldöztem volna egy céllövöldében."

Truman Capote: Hidegvérrel

Amikor hazautazunk vidékre, csomagolás közben mindig kardinális kérdés a könyv. Vajon kitart-e a most olvasott kötet az oda-és visszaútra, plusz a hétvégére, amikor az embernek potenciálisan több ideje van olvasni? Néha viszek magammal másik könyvet, főleg, ha a soron lévőből kevés van hátra - ilyenkor egyértelmű a helyzet. De ha a felénél járok egy vaskos példánynak, jön a könyvmolystressz. Cipeljek még egyet, miközben lehet, hogy ennek sem érek a végére? Vagy hazardírozzak? A végén még be kell szereznem valamit az egyik antikváriumban, és még a beszerzéseim száma és a várólistám is nő, pedig pont a csökkentésük lenne a lényeg...

Amikor ilyen szorongattatott helyzetbe kerültem, mindig azzal nyugtattam magam, hogy legfeljebb elkezdem a Hidegvérrelt. Hosszú ideje ez volt az otthoni tartalékos jolly joker olvasmányom és nemrég betölthette funkcióját, ugyanis a Mudbound - Sárfészek hipp-hopp elolvastatta magát, még a megérzékezés estéjén.

Capote-tól már több kötetet olvastam, imádom a sajátos, mégis nagyon emberi nézőpontját (ha az adott novella még Délen is játszódik, teljes a szerelem), ettől a könyvétől mégis ódzkodtam, a tényregény műfaja miatt száraz dokumentarista stílusra számítottam - négy Capote után lehetett volna több eszem.

Émelyítően kettős hatása volt az olvasásnak; úgy van megírva és olyan izgalmas, mint egy regény, valósággal faltam a sorokat, aztán oldalanként emlékeztetnem kellett magam, hogy ez megtörtént, nem egy író kitalált szereplőinek loccsantották ki az agyát - valljuk be, amikor krimit, thrillert olvasunk vagy nézünk, eszünkbe se jut, hogy ez megtörténhet (pláne nem velünk), vagy valakivel már megtörtént. Ha a szuperhősök előretörnek az ellenséges erők gyűrűjében, meg se fordul a fejünkben, hogy amikor elhajítanak egy fegyverrel hadonászó statisztát, valószínűleg kioltanak egy emberi életet. De amikor nézzük pl. a The Fall (magyarul: A hajsza) című sorozatot, amiben Jamie Dornan egy hétköznapi, dolgozó apuka, aki éjszakánként halkan kicsusszan az ágyból, nehogy felébressze a feleségét és elindul, hogy megfojtson egy ügyvédi irodában dolgozó nőt, aki a macskájával él együtt, akkor már forog a gyomrunk - az enyém legalábbis ezt csinálta.

Ugyanazt éreztem, amikor ezt a könyvet olvastam.

Egy kansasi kisvárosban bestiális kegyetlenséggel kivégeznek egy jómódú farmercsaládot. Indíték látszólag nincs - Clutterék a kis közösség megbecsült tagjai, a családfő, Herb Clutter az idénymunkásaival is tisztességesen bánik és híresen irtózik attól, hogy készpénzt tartson az otthonában -, a házból látszólag semmi nem tűnik el. Az egyetlen nyom két cipőtalp lenyomata. Holcomb lakóit a hisztéria kerülgeti, az emberek kulcsra zárják az ajtót és éjszakánként nem mernek elaludni. A bizalom megtörik - érdekes módon a legtöbben helybeli elkövetőre gyanakodnak, nem egy idegenre -, az emberek ezután azokban se bízhatnak meg, akiket húsz éve ismernek. Attól félnek, ők lesznek a következők.

A nyomozás sokáig egy helyben toporog, a detektívek lenyomozzák az összes telefonos bejelentést és terjengő szóbeszédet. Óriási rajtuk a nyomás és úgy tűnik, az ügy megoldatlan marad, az emberek tovább lépnek, de végül sikerül kézre keríteni a tetteseket, két fiatalembert, Richard Hickockot és Perry Smith-t.

Aki arra számít, hogy egy sodró lendületű krimi stílusában megírt bűntény felgöngyölítéséről olvashat, csalódni fog (és hamar a haját tépni); Capote Ádámtól és Évától indul, behatóan megismerjük az áldozatok életét, részletes jellemrajzot kapunk róluk és az elkövetőkről - megtudjuk, hogy Herb Clutter reggelente almát és tejet szokott reggelizni, hogy a felesége hosszú évek óta depressziós és nyaranta is fehér harisnyában alszik a saját hálószobájában; hogy a lánya, a tizenhat éves Nancy díjnyertes cseresznyés pitét süt (ahogy életének utolsó reggelén is) és az édesapja azt szeretné, ha szakítana a barátjával, mert nem egy felekezethez tartoznak. Megtudjuk, hogy Richard Hickocknak pedofil hajlamai is vannak, amit titkol és hogy Perry Smith aszpirinen él és egész életében egy sárga papagájjal álmodik, aki a mennybe viszi őt. A szerző nagyon aprólékos, részletes képet mutat be erről a hat emberről és a környezetükről is (a kedvencem Clare postamesternő). A történet felépítésében mutatkozik meg az írói feszültségkeltés; miközben Clutterék utolsó napját mutatja be, jókora vargabetűket beiktatva, Hickock és Smith beülnek a kocsiba és elindulnak céljuk felé, közben zsineget, ragasztószalagot vásárolnak és összevitatkoznak, szükségük van-e fekete harisnyára - úgy cseverészve, mint amikor te a hétvégi bevásárlásra készülsz.

Az olvasó tehetetlen szemlélője az eseményeknek - még hogy úgy nem lehet izgulni, hogy ismerjük a gyilkos(ok) kilétét -, legszívesebben kirúgtam volna Smith-ék alól az autót vagy rájuk küldtem volna egy kiadós rosszullétet (ezek még az enyhébb verzióim), de az igazság az, hogy csak halogatni lehetett volna a katasztrófát. Ha nem Clutteréket ölik meg, akkor mást.

Ezzel elérkezünk egy igen kényes ponthoz, mert az élet nem fekete és fehér, amiben egyértelmű döntési helyzetek vannak - még akkor sem, ha egy négyes gyilkosságról beszélünk és a gyilkosok beismerik a bűnüket. Akkor sem, ha azt olvasod, hogy Perry Smith-nek semmit nem jelentettek a történtek, hogy fél óra múlva már trágár vicceket meséltek egymásnak a kocsiban.

Könnyű azt gondolni, hogy ez a két ember egyértelműen halált érdemel, de a kivégzésük nem hozza vissza Clutteréket és nem tartja vissza a többi bűnözőt a gyilkosságtól. Újra érezzük azt az émelyítő, kettős érzést, ezúttal a gyűlöletet és a szánalmat, amikor az elmeorvosi véleményekhez érünk és képek villannak fel bennünk a gyilkosságokról és az elkövetők nyomorult életéről - logikusan merül fel a kérdés, hogy aki képes hidegvérrel megölni egy másik (vagy több) embert és "a dolog" után képes nyugodtan aludni, valóban épelméjű-e?

Hickockot és Smith-t végül öt évvel később felakasztották. A halálsoron a szomszédos cellában lakott egy biológia szakos egyetemista fiú, aki egy nap hazautazott, megölte a szüleit és a nővérét, a bútorokat felborogatta, hogy tettét rablógyilkosságnak álcázza. A fiatalember szerette volna minél hamarabb megkapni az örökségét, mert a félszeg, nagydarab Lowell Lee Andrews-nak volt egy titkos énje, aki szeretett volna több lenni egy szemüveges könyvmolynál és piros sportkocsira vágyott. Habár nem gyűlölte a családját, úgy érezte, gátolják az álmai megvalósításában.

Clutteréket negyven-ötven dollár, egy táskarádió és egy látcső miatt ölték meg.

Eredeti cím: In Cold Blood

Sorozat: Európa zsebkönyvek

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 1985

Fordította: Szíjgyártó László

Ár: pár száz forinttól elérhető

Mudbound - Sárfészek

"Egy olyan finom, városi fehérnép, mint Laura McAllan, nem való a Deltába. A Delta fogja az ilyet és kiszipolyoz belőle mindent, amíg nem marad más, csak csont és keserűség, az is mind a férje ellen, aki idehozta, meg a föld ellen, ami itt tartja. Az a Henry McAllan éppúgy bolondult a földért, mint akármelyik férfi, akit csak láttam, pedig láttam épp eleget, fehéret és színeset egyformán. Látni a szemükben, ahogy a földre néznek, mintha csak asszony lenne, akit meg akarnak hágni. Az enyém vagy, csak várd ki, mit teszek veled. A  színesek nem szerzik meg és soha nem is fogják, de attól még ugyanúgy meghágnák, és másról se álmodoznak, míg az ekét tolják vagy a gyapotot vágják. Lehet fehér vagy színes, egyiknek sincs esze, hogy lássa: a föld uralja őket, nem pedig fordítva. Kiszipolyozza a verítéküket és a vérüket, azután az asszonyaik és a gyerekeik verítékét és vérét, majd miután végzett, a testüket is, hogy addig rágja őket tovább, amíg egyek nem lesznek, ők és mi, mindnyájan."

Hillary Jordan: Mudbound - Sárfészek

A Mudbound a gyűlölet regénye.

A feketék gyűlölete a fehérek iránt, a feleségé a férje iránt, a fiúé az apa iránt, a bátyé az öcs iránt, a menyé az após iránt. Szétfeszíti ennek a szűkös világnak a kereteit és mindent magával sodor, mint a megáradt folyó.

A Délnek (igen, mi másnak...) egy új arcával ismerkedhettem meg, a verejtékes-kínlódós gazdálkodóssal - bár Scarlett is bensőségesebb viszonyba kerül a gyapotfölddel, mint ahogy szeretné, az Elfújta a szelet igen régen olvastam -, de ebben is van gyilkosság meg mindenféle titok.

Nem számítottam rá, hogy ennyire tetszeni fog és magába szippant; kb. egy éve nagyon lassan haladok a könyvekkel, de ezt gyakorlatilag két ültő helyemben ledaráltam. Könnyen és gyorsan olvasható, de a szerző nagyon jól megragadja az emberekben lejátszódó érzelmeket.

Több szereplő szemszögén keresztül követjük az eseményeket, amelyek középpontjában a McAllan-farm, Sárfészek áll; a Mississippi deltavidéke (a helyiek csak Deltának nevezik) nehezen változik, az itt lévő kisvárosok gazdálkodói, kereskedői mereven ragaszkodnak régi szokásaikhoz - főleg ahhoz, hogy a feketéket továbbra is rabszolgaként kezelik. Ebbe az elmaradott, szűk látókörű világba csöppen bele Laura, a tanult városi kisasszony, aki "vénlányként" (30-31 évesen) ment férjhez Henry McAllanhez, a háborús mérnökhöz. Szegény Laura kegyetlenül megszenvedi a házaséletet farmerfeleségként; hiába mondhatjuk tisztességes embernek a férjét, Laura egyedül gyötrődik egy idegen környezetben, ahol nincs se víz, se villany, se üveg az ablakokon, ellenben minden merő sár és a farmot gyakran vágja el a világtól amegduzzadt folyó.

Henry, a férje megér egy misét; régi vágású fazon, akinek klasszikus elképzeléseket vall arról, milyen is egy "igazi férfi". Hát olyan, aki a pasis arroganciáját szemellenzőként viseli; természetesnek tekinti, hogy a világ úgy változik és a körülötte lévők úgy viselkednek, ahogy ő akarja. Mint például amikor mellékesen közli a feleségével, hogy vett egy farmot és néz az isten barma, hogyan változott az ő "édes, engedelmes felesége" egy hárpiává.

Henry tulajdonképpen nem rossz ember, csak kicsit hülye.

Öccse, Jamie a totális ellentéte; a gyerekkorán végigrugdosta az apjuk, hogy ne legyen már anyámasszony katonája. Henry az ő nagy, okos bátyja, Aki Mindent Jól Csinál. Nehéz ilyen batyuval normális önbizalmat növeszteni, ellenben alkohollal tompítani a háború kínjait - a második világháború után járunk, ahol Jamie pilótaként szolgált - annál könnyebb.

Ó, a Papi. Az a fajta öregember, aki ül a család nyakán, és a mások által kimosott, kikeményített ingében ül a konyhaasztalnál és bicskával kaparja ki a koszt a körme alól. Szerintem ez alapján pontosan tudjátok, milyen ember Papi.

A másik család McAllanék bérlői, Jacksonék, akik feketeként csak keservesen boldogulnak. Legnagyobb fiuk, Ronsel őrmesterként, kitüntetésekkel tér haza a háborúból, ami már önmagában forróvá teszi a talajt a talpa alatt.

Indulatok, elfojtott érzelmek kavalkádja fortyog a felszín alatt. Laura azt kívánja, bár más lenne a férje, mint amilyen. Henryt semmi más nem érdekli, csak a föld, és nem érti, az öccse miért nem akar letelepedni a szülőföldön és keresni magának egy tisztességes déli lányt; Ronselt szintén minden érzelmi eszközzel marasztalná az apja - ó, a generációs feszültségekről is rengeteget lehetne beszélni -, Ronsel azonban már több, mint egy földtúró fekete (nigger), akit semmibe vesznek és csak a hátsó ajtókon közlekedhet. Az anyja látja ezt, és azt is tudja, hogy a föld mindenkit kiszipolyoz, aki megpróbálja az uralma alá hajtani és tudja, hogy a fiának el kell mennie. Jamie és Ronsel között barátságot szőnek a háborús emlékek és azok feldolgozhatatlansága. Jamie zuhanyzót épít Laurának.

Papi apró, rosszindulatúan csillogó szeme pedig mindent megfigyel.

Csupa robbanásveszéllyel fenyegető helyzet, ami elkerülhetetlen és mindent elpusztít. 

Habár még csak februárt írunk, a Mudboundnak jó esélye van arra, hogy elvigye Az év meglepetése címet. Remélem, az Athenaeum folytatja ezt a sorozatot, üdítő volt tőlük egy mélységgel bíró szórakoztató regényt olvasni.

Ui.: Végtelenül hálás vagyok a fordítónak, Babits Péternek, amiért nem erőltette, hogy a feketék nyelvjárását az ilyenkor használt egyezményes magyar tájszólással [ilyen nincs, de tuggyuk, miről beszílek] érzékeltesse.

Eredeti cím: Mudbound

Kiadó: Athenaeum

Kiadás éve: 2018

Fordította: Babits Péter

Ár: 3700 Ft

A kis barát

Donna Tartt: A kis barát

Amikor dübörögve megkezdődött a karácsonyi szünet és sejthető volt, hogy tisztességes időt tölthetek az olvasással, úgy éreztem magam a könyvespolc előtt ücsörögve, mint egy gyerek a cukorkásboltban. Elkezdtem Az elvesztett gyerek történetét, de idegesített éreztem, hogy most nem erre van szükségem. A tekintetem tétován visszarebbent a polcokra és magához vonzotta a fakó fekete háttéren baljósan imbolygó kígyórajz.

Sejtettem előre, hogy ennek a könyve nyert ügye van, mégiscsak Donna Tartt írt egy Délen játszódó regényt! A megérzésem nem csalt, a könyv felvonultatott kb. mindent, amit szeretek; bizonyos hangulati elemeket, érdekes szereplőket, olyan apró, hétköznapi részletekkel, amelyektől sokan a világból kiszaladnak, de engem kilóra meg lehet velük venni. Nagyon, nagyon lassan olvastam, hogy soha ne legyen vége. 

Vannak bizonyos sztereotípiák, amelyek minden, déli környezetben játszódó könyvben és filmben megjelennek; a forró nyarak álmosító délutánjai, amikor kezd lecsúszni egy-egy ital (hogy aztán a fülledt estében még több kövesse és felszínre hozza a régi családi sérelmeket, mert itt minden családnak vannak eltemetett titkai, de inkább pokollá teszik egymás életét, mintsem új életet kezdjenek máshol), a vontatott beszédmód és jellegzetes kiejtés, az oszlopos, fehér házak és a nyomorúságos kalyibák ellentéte, a szélben lengedező fehér lepedők és a mocsár szélén tengődő családok mocskos kölykei, a fekete szolgálók helyzete, akik jobban szeretik a családok gyerekeit, mint a saját szüleik, az ideggyenge, egész nap ágyban heverésző anyák, a kígyók (rengeteg kígyó), a krokodilok, legyek és a misztikus-rituális beütésű gyilkosságok.

Donna Tartt az összes ismert klisét felvonultatja, de az ő éles látásmódja révén lesz ez a regény lebilincselő (nem mintha velem nehéz dolga lenne, de értékelem az igyekezetét). Elképesztően élők a karakterei, főszerepben a Cleve család nőtagjai; az álmatag, Ofélia-szerű szépség, Allison, az öntörvényű, vadóc Harriet, a család gerincének számító, vaskezű nagymama, Edie és a nénikék, ezek a víg vénkisasszonyok, akik pasztellszín csacsogásukkal állandó hátteret szolgáltatnak a család számára. Benne van a gyerekkor minden kalandos izgalma és három generációra visszamenően a család története - kissé kifigurázva a déli módit, pl. a Nagy Családi Rezidencia nem valami hangzatos ültetvényes névre, hanem az Istencsapásra hallgat -, köztük a szörnyű eset, amikor Allison és Harriet testvérét, a kilencéves Robint meggyilkolták.

"Belépni Libby zsalugáteres, kacsatojáskék falú szobájának menedékébe olyan volt, mintha egy barátságos, víz alatti királyságba merülne le az ember. Odakint a perzselő napon a fakó és ellenséges pázsitok, házak és fák, a vakító fényben úszó járdák Harriet eszébe juttatták a feketerigót, a madár szemében csillogó értelmetlen iszonyatot. Libby szobája menedéket nyújtott mindettől: a hőségtől, a portól,a kegyetlenségtől. A színek és anyagok itt nem változtak Harriet csecsemőkora óta: fénytelen, sötét padlódeszkák, rojtos zsenília ágyterítő és poros organzafüggönyök, a kristálybonbonier, amelyben Libby a hajtűit tartotta. A kandallópárkányon szendergő vaskos, tojás formájú, akvamarin üveg papírnehezék... Harriet egész gyerekkorában hosszú, békés órákat töltött elmélkedve a padlón, amíg a fény a papírnehezékben felragyogott és villódzott, megfakult és elenyészett, amíg a tigriscsíkos ragyogás hol itt, hol ott izzott fel a kékeszöld falakon."

Ez vet örök árnyékot a család életére és ez lesz a tizenegy-két éves Harriet megszállottságának tárgya, kideríteni, ki ölte meg a bátyját. Azt hinnénk, egy kisvárosban semmi baja nem eshet, de többször kerül komoly veszélybe, amikor a helyi törvénykerülő, börtöntöltelék család után nyomoz, aminek az egyik tagja közveszélyes őrült, a másik elvakult hittérítő őrült, a harmadik meg szimplán őrült. Ám ez a könyv nem egy krimi, Harriet nyomozása gyakran háttérbe szorul, miközben arcok, történetek és érzelmek sokasága villan fel ebben a színes kaleidoszkópban (meg rengeteg kígyó). 

Próbálom értelmesen összefoglalni, miért is olyan nagyszerű ez a regény, de nem igazán megy. Hátborzongató ez a nő, mennyire képes a szavak erejével egy teljes, létező világot megalkotni.

Ui.: A Park ismét egy igényes kiadványt adott ki a kezei közül, hálás vagyok nekik és legfőképpen Kada Júliának a fordításért.

Eredeti cím: The Little Friend

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2019

Fordította: Kada Júlia

Ár: 5990 Ft

Sötétkékmajdnemfekete

"Akarom, hogy tudd, amikor először láttam Chollyt, az olyan volt, mint a gyerekkorom összes színe  azokból az időkből, amikor mi, gyerekek elmentünk bogyót szedni temetés után, és én a vasárnapi ruhám zsebébe tettem néhányat, persze szétnyomódtak, és összemaszatolták a csípőmet. Az egész ruhám bíborvörösben pompázott, soha többé nem jött ki. Belőlem sem. Mélyen bennem ott dolgozott a bíborvörös. És a limonádé, amit Mama készített Papának, aki hazajött a földről. Hűvös volt, sárgás, magok úszkáltak a mélyén. És az éjbogarak zöld csíkja a fákon a költözésünk éjszakáján. Az összes szín bennem lakott. Csak úgy. Amikor Cholly jött, és megcsiklandozta a lábamat, az olyan volt, mint a bogyók, a limonádé, az éjbogarak zöld csíkja, minden együtt. Cholly sovány volt akkor, a szeme világított. Úgy fütyült, hogy beleborsódzott a hátam."

Toni Morrison: Nagyonkék

Azért sokkal kellemesebb érzés rácsodálkozni egy régóta (hat éve...) halogatott regény nagyszerűségére, mint keserűen csalódni. Nem is tudom, miért halogattam eddig Toni Morrisont, amikor két könyve (ez és a Szerelem) is megvan, és minden előrejelzés szerint tetszenie kell, nem véletlenül hörcsögöztem össze őket. A felfedezés örömére felhajigáltam a kívánságlistára még kettőt.

V. mondta, hogy Auster Láthatatlanja milyen kemény könyv, szerintem meg nem, valósággal lubickoltam benne. Nekem a Nagyonkék volt durva, a rengeteg tönkrement-tönkretett, nyomorult élet, a rosszul kezelt, még rosszabb helyzetet eredményező konfliktusok, ahogy a kezdeti boldogságot lassan elkoptatja a nehéz élet, az örökölt nyomor, a nemtörődömség, ahogy az öntudatlanul átvett minták elkezdenek dolgozni és elhomályosítják az emberek ítélőképességét.

A regény néhány fekete család sorsáról mesél az ohiói Lorainben, Toni Morrison (eredeti nevén Chloé Anthony Wofford) szülővárosában. A fülszövegben emlegetett bársonyvirágoktól hevesebben kezdett dobogni a szívem, sajnos a mágikusság ebben ki is merült, de ettől függetlenül ez egy nagyon erős könyv, könnyen, gyorsan olvasható, de megfekszi a gyomrot. A nyelvezete nagyon plasztikus, érződik, hogy Morrison nagyon tudatos író és (hülyén hangzik, de) tisztelettel, komolyan, szinten nyelvészként bánik a nyelvvel, nagyon érdekes a könyv végén olvasható, a Nobel-díj átvételekor mondott beszéde (egy egész könyvet el tudnék olvasni az írók nyelvhez való viszonyáról). Persze, jó fordítás híján nehéz lenne ezt megállapítani. Egyszerre képes kívülről, hideg fejjel elemezni az emberek egymáshoz való viszonyát és belülről láttatni azt a rengeteg indulatot, ami bennük munkál, és amiken képtelenek felülemelkedni.

Az a szomorú ebben a történetben, hogy minden szereplőnek megvan a maga igazsága, és a gondolataik közt járva, az életüket megismerve nehéz (vagy nehezebb) őket elítélni. Megvan az igazsága Claudiának és Friedának, Pauline-nak, akit a saját gyereke, Pecola Mrs. Breedlove-nak szólít, de a fehér család kislánya, ahol szolgál, lepollyzhat, és akit inkább érez a gyerekének, mint a vér szerinti Pecolát. Még Cholly Breedlove-nak is megvan az igazsága, aki beviszi a végső gyomrost.

"Aztán megöregedtek. Körvonalaik élesedtek, a szaguk savanyúbb lett. Guggoltak a cukornádföldön, hajladoztak a gyapotmezőn, térdeltek a folyóparton, egy világot cipeltek a fejükön. Elengedték a gyerekeiket, és dédelgették az unokákat. Megkönnyebbülten csavarták rongyokba a fejüket, vászonba a mellüket, nemezbe a lábukat. Túl a kéjen és az elválasztáson, túl a könnyeken és a rémületen. Egyedül ők mehettek végig bántódás nélkül Mississippi útjain, Georgia dűlőin, Alabama mezőin. Elég öregek voltak ahhoz, hogy akkor és ott legyenek ingerültek, ahol akarnak, elég fáradtak ahhoz, hogy várják a halált, elég fásultak ahhoz, hogy elfogadják a fájdalom gondolatát, és közben ne vegyenek tudomást magáról a fájdalomról. Valójában végre szabadok voltak."

Borzasztó olvasni, hogy Pecola ragyogó, Shirley Temple-szerű kék szemeket szeretne, mert akkor végre szeretni fogják, és nem fog mindenki belerúgni. Hogy a fekete szülők fehér bőrű, sárga hajú, kék szemű játékbabákat ajándékoznak a lányaiknak, mintegy elutasítva őket és egy elérhetetlen ideált állítva eléjük. Claudia, a narráló kislány is ilyen babát kap - bár a szülei nem kérdezik meg tőle, mit szeretne -, amit dühösen szét is szed, és szeretné az élő, járkáló kék szemű babákat is darabokra szedni, hogy megtalálja a szépség forrását, a Valamit.

Borzasztó volt olvasni, ahogy a gyermeki naivitás természetesnek veszi a kegyetlenségét.

A sok szörnyűség ellenére imádtam olvasni ezt a könyvet, valósággal lenyűgözött Toni Morrison éleslátása. Kb. egy nap alatt elolvastam, és tudtam, hogy jajgatás lesz a vége, mint egy behabzsolt ebéd után, de képtelen voltam letenni. Lassan jöhet a többi könyve.

Eredeti cím: The Bluest Eye

Kiadó: Novella

Kiadás éve: 2006

Fordította: Lázár Júlia

Eredeti ár: 1590 Ft 

A jövő bűnei

"De még így is van ebben a zenében valami szigorú kérlelhetetlenség és megfontoltság; nincs benne sem szenvedély, sem önfeláldozás; nem esedezik, nem könyörög az életért, a szeretetért - sőt, másoknak is megtiltja -, és mint minden protestáns zene, zengő dallamaival a halálért esdekel, mintha az lenne a megváltó jótétemény."

William Faulkner: Megszületik augusztusban

Faulkner az amerikai Dél Tar Sándorja.

Mondom ezt úgy, hogy még nem olvastam Tart - valamint Faulknertől ez az első könyvem -, de az érzékletes vélemények és a közös hajdúsági attribútumok miatt el tudom helyezni a könyves galaxisomban.

Ez nem a fehér oszlopos-verandás, uborkás-szendvicses, napernyős-udvarias, kellemetes kis déli regény, hanem az emberi nyomorúság regénye. A kilátástalanság úgy telepszik az emberek életére, mint az országútról felszálló por, felgyűlik a tüdejükben és gyűlöletként lélegzik ki a körülöttük lévőkre. Mindenki a belső, privát poklában vergődik, amit kiterjesztenek másokra is - meg sem fordul a fejükben, meg sem fordulhat, mert hiányzik az ehhez szükséges késztetés belőlük, hogy korrigálják a saját, örökölt hibáikat és ezáltal egy viszonylagos egyensúlyt teremtsenek. Általában azt vesszük természetesnek, amiben felnövünk.

A másik, ezzel összefüggő fájó pont a kommunikáció teljes hiánya. Meg a kezdeményezőkészségé. Meg minden pozitív tulajdonságé, ami képes lenne legalább a kényelmes (=boldog, de ez olyan kommersz) élet illúzióját megteremteni. Ezek a szereplők egy kitaposott vájatban haladnak, mint az igavonó barmok, úgy cipelik a gondjaikat és az életüket a nyakukban, mint azok a jármot. Nem néznek se jobbra, se balra, csak nyögve mennek előre. Néha reflexből felbőgnek, majd ismét a földre szegezik a tekintetüket.

Nem volt jó érzés olvasni. Tulajdonképpen rohadt dühös voltam a szereplőkre, és a kedves szerint az a hév, amivel a szereplőket ostoroztam, pont azt mutatja, hogy ez egy jó könyv - szerintem az a fajta olvasmányélmény lesz, ami a jövőből visszatekintve jóvá kristályosodik - amolyan lélek-kirohasztósan, megrág-és kiköp módon jóvá.

A stílus nagyban felelős ezért az érzésért. Az első, ami eszembe jut, az, hogy "ragacsos"; sűrű, fullasztó, mintha a 40 fokban párolgó beton-és embertömegben próbálnánk levegőt venni. A szöveg itt nem indázik, mert már annyira összefonódott, hogy áthatolhatatlan dzsungelt alkot. Ha regényszinten nem is tudom szeretni, azt, hogy szövegszinten mesterien van megszerkesztve ez a könyv, csodálom.

Eredeti cím: Light in August
Sorozat: Mavető Remekírók
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2004
Fordította: Déri György
Ár: 2590 Ft (de antikváriumban pár száz Ft-tól utánad dobálják)

Édentől Keletre

Avagy ami az Elfújta a szélből kimaradt.

"A táj szinte egész nyáron többnyire sötét és komor volt. Az ablakon át beáramló, párás levegő teli volt a rothadó és sarjadó növények szagával, ha pedig ránézett, ugyanúgy vibrált és ugyanolyan sűrűnek tetszett, mint amikor teleszkópon át nagyon nagy messzeségekbe nézünk. A levegő magas páratartalma ugyanazt a tréfát űzte az ember szemével, mint a rossz minőségű szemüveg, eltorzította, megnyújtotta vagy összébb gyűrte a távolságot és a magasságot, amitől mintha a tárgyak tömege is pillanatról pillanatra változott volna. Ahogy most kibámult az ablakon, egyszerre tanulmányozhatta mindazokat a lehetséges formákat, amelyeket a nedves levegő ölteni képes - a könnyű párától a völgyet megtöltő, sűrű ködig, de látott a Hideghegy válláról rongyként lecsüggő felhőfoszlányokat is, és széles sávokban szüntelen zúduló szürke esőt, mintha csak régi köteleket lógattak volna le az égből."

Charles Frazier: Hideghegy

2012 óta nézem ezt a könyvet a polcon. Tudtam én, hogy remek könyvnek tartják és valószínűleg nekem is tetszeni fog, de valahogy körüllengi, hogy vele nem lehet sietni, hanem le kell lassulni az átérzéshez, hogy együtt bandukoljunk Inmannel a hosszú úton és Adával bámuljuk a birtok felett a lemenő nap fényét.
A hosszú várakozás alatt kiment a fejemből, hogy ez egy polgárháborús regény, de semmi kedélyes, napfényes déliesség nincs benne, csak Ada gondol futólag a hírhedten merev udvarlási etikettre - konkrétan arra, hogy nevetséges vénlánynak hatna, ha, azt hiszem, két évvel az elsőbálozása után próbálna meg férjet fogni; mi tagadás, ez volt a fényes összejövetelek értelme fiatal lányok számára. Idill helyett annál több benne a vér, a mocsok, a megpróbáltatás és a keserves küzdelem az életben maradásért - ebből a szempontból a Hideghegy igazi háborús regény.
A két főszereplő Ada és Inman - furcsa, hogy csak így vannak emlegetve, a férfinak a keresztneve sem derül ki -, két különböző társadalmi osztályból származó fiatal, akik nagyon szimpatikusak egymásnak (a "szerelmes"-t indokolatlannak érzem két-három small talk alapján, bár akkoriban egy felvett csipkekeszkenő miatt az oltár előtt találhatta magát egy szerencsétlen flótás). Nagyrészt az ő életüket ismerjük meg. Inman megszökik a szolgálatból és sebesülten, gyalog nekivág a hosszú útnak, hogy hazatérjen Hideghegyre, ahol a folyót ezüstös fényű, csobogó patakok jelentik és a hegyek áttetsző, kékes ködbe burkolóznak.
Ugyanezen a vidéken a fiatal, elkényeztetett Ada egyedül marad egy gazdaságban, ahol naphosszat elmereng az élet dolgai felett, néha fest-rajzol, vagy olvas, és megpróbálja figyelmen kívül hagyni a tojás furcsa mellékízét, amióta a tyúkok rovarokkal táplálkoznak, de legszívesebben egy bokor mélyére bújna a világ elől. Az elszigetelődött, tehetetlen élettől a totyogós kora óta önállósághoz és túléléshez szokott, nyers Ruby menti meg, aki a lópatkolástól a cserekereskedelmen át a dohány termesztéséig mindenhez ért, és az ő cseppet sem úrilányos irányítása alatt a fehér lány megtanul vajat köpülni, szemrebbenés nélkül elvágni a csirke nyakát és fát hasogatni, miközben a köténye zsebéből kikandikál egy könyv.
A két fiatal fejezeteiben kapnak helyet a felbukkanó szereplők rövidke történetei, amelyek szinte olyanok, mint egy-egy hihetetlen mese; a kecskék vontatta lakókocsiban élő javasszonyé, a rabszolgába őrülten szerelmes aranyifjúé, az eltévelyedett lelkészé - mindannyiukkal Inman találkozik, akiről időnként nem tudtam eldönteni, hogy vezeklő zarándokúton vesz részt, a pokolba tart vagy a mennyországba. Elképesztő volt a nyomorúság, amit a szereplők átéltek, de az még inkább, hogy az embereknek nemcsak a nemzetőrök, hanem egymás elől is bujdosniuk kellett, mint egy posztapokaliptikus világban... és, tulajdonképpen, erről is volt szó. Az Inman-szálnak jót is tettek a kis történetek, mert Frazier nagyregényeket idéző, igen komótos tempójú regényt írt, nehezen tudtam megszokni ezt a mélázó, vissza-visszaemlékező, filozofikus stílust. Szeretem azt képzelni, az író is tudta, muszáj valamennyi dinamikát vinni a regénybe, és megjelenik Ruby, aki átlendített a holtponton; akármennyit képes lettem volna a gazdaság irányításáról olvasni, közben Inman is mindenféle, olykor szürreális kalamajkába keveredik önhibáján kívül, magyarán sikerült összecsiszolódnunk.
Gyönyörű tájleírásokat olvashatunk, amelyek éles kontrasztot képeznek az emberiség mocskával, ahol ömlik a vér, a belsőségek kibuggyannak az emberek testéből (és tyúk csipegeti őket), kosz és sár tapad az emberek bőrére és elrongyolódott, mocskos ruháira, olykor pedig meglepő hasonlatok bukkannak fel szarbarna kígyókról és pisáló tehenekről, lovakról. Az ételleírások sem gasztroregénybe illően gusztusos fogások, hanem inkább undorítóak, az ilyesmik miatt viszolygok a zsírtól és a zsírban tocsogó, kiadós fogásoktól.

Annak ellenére, hogy az elején mennyire szenvedtem az olvasással és csak az elszántság, a hátha-jobb-lesz - érzés vitt előre, megszerettem ezt a csendes, hol gyönyörű, hol taszító könyvet. (Ettől függetlenül kb. 50 oldalt szemrebbenés nélkül kivágnék belőle.) Van pár hihetetlen dolog a könyvben - például, azt nem hiszem el, hogy egy kisgyerek képes lenne életben maradni, ha annyira magára hagyják, mint Rubyt -, és a befejezéssel se vagyok kibékülve, de, ahogy telik az idő, a jó részek és emlékek jutnak eszembe a regényből - és a megkönnyebbülés, hogy végre ezt is kipattintottam a várólistámról.:)

Ui.: Nem láttam a filmet, de nehéz volt átrajzolnom Nicole Kidman arcát egy fekete hajú, fiatal lány képére, valamint Ruby és Inman is teljesen másnak tűnik Frazier bemutatásában, mint Renée Zellweger és Jude Law. Persze, lehet, hogy minden másban a film annyira tökéletesen visszaadja a történéseket és a hangulatot, hogy a színészek külseje totál lényegtelenné válik.

Ui2.: Majdnem egy hete húzom-halasztom ennek a postnak a befejezését, utálom több szakaszban megírni őket, de mindig volt valami sürgős dolog, ami eléggé idegesített ahhoz, hogy felálljak a szerkesztő elől.

Eredeti cím: Cold Mountain
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1999
Fordította: Rakovszky Zsuzsa
Ár: Amennyire tudom, elég nehéz beszerezni, elég borsos árat elkérhetnek érte

Tömör gyönyör

"A szakadék alján, a zöld indákkal benőtt édesgumifák kérgén barnállott a rászáradt cukorszörp, a boszorkánylepkék, mint egy almafa fakó levelei, ingtak föl-le a levegőben, s a szélben ringó trombitaliliomok (misztikus kürtjeleiket, ha hinni lehet az öregek elbeszélésének, csak a hősök és a szentek hallják meg) integettek, mint megannyi csipkekesztyűs kísértetkéz. Idabel jobbra-balra csapkodott, hogy elűzze a kínzó moszkítókat; körös-körül iszapos vizű moszkítótócsák csillogtak, mint egy óriási tükör törött cserepei, melyek roppanva törtek össze Henry tappancsai alatt."

Elnézést kérek a megtévesztő címért, esküszöm, meg tudom magyarázni.

Truman Capote: Más hangok, más szobák / A fűhárfa

Utálom ismételni magam, de a Hó hull a cédrusra után ismét egy olyan könyv akadt a kezembe, ami miatt a hajdani harács énem dicséretet érdemel - egész pontosan azért, hogy 2012-ben három (!) Capote-kötetet vásároltam meg egy molytól egy rövidke novella alapján (a Gyönyörű gyermek volt Kepes András Könyvjelzőjéből). Kellett nekik néhány év az érlelődésre, de megérte rájuk beruházni. A könyvek hosszú távú befektetések.

Feltűnő, hogy a Más hangok, más szobákról nem születtek méterhosszú, analitikus értékelések. A rövid leírás becsapós - úgyis mondhatnám, hogy a fülszöveg ritka rossz -, nem készít fel arra az... orgiára, ami az olvasóra vár, ha belekezd ebbe a kisregénybe. Igen, a tizenhárom éves Joel édesanyja halála után a tőle messze élő édesapja házába költözik, egy ismeretlen vidékre, egy furcsa házba, furcsa emberek közé - de nem ez a lényeg, hanem a stílus.
Letarolt, mint egy buldózer.
Nem, ez hülyeség. Olyan érzés volt olvasni, mint beszívni egy kékesen tekergő, a hervadó virágok illatát hordozó füstöt, ami bekúszik az orrodba és húsevő virágként hajt ki a szíveden. Az a fajta stílus, elbeszélésmód, ami a gyengém, és mélyen azonos velem, Joyce Carol Oates Bellefleurje jutott róla eszembe, pedig majdnem öt éve olvastam. Ez a szöveg is egy labirintus, metaforák, allegóriák és szimbólumok folyton átrendeződő, torz kastélya, mindegyik sora-szobája más témába vezet be, és te csak remélni tudod, hogy nem tévedtél el végleg. Félelem a felnőttkortól, magány, útkeresés, ki-is-vagyok-én (ami általában nagyon különbözik attól, hogy ki és milyen szeretnék lenni), kirekesztettség, higanyként felszökő, váratlan érzelmek. Ó, az a fránya bizonytalanság, az a keserves vágyódás a biztos, a tények után.
Annyira, annyira szép. Néha szinte fájt olvasni.

A fűhárfa jóval egyszerűbb történet, de a maga nemében gyönyörűen csiszolt gyémánt.
[Meséltem már a gyémánthoz fűződő viszonyomról? Nagyon sokáig nem értettem, mit esznek rajta, uncsi fehér kőnek tartottam, a színeseket szerettem jobban. Aztán a kezembe került egy fülbevaló és megértettem. A kialakításában nem volt semmi különös, de az egyik legszebb ékszer volt, amit valaha láttam. Tiszta, hideg fény. A gyémántnak nem kell színesnek lennie - nincs rá szüksége, maga állítja elő az összeset, ahogy játékos táncba kezd a rávetülő fénnyel.]
Bocsánat, A fűhárfa. Kissé kiábrándítóan hatott a Más hangok burjánzó, fülledt textusa után, mint amikor a szauna illatos párája után megcsap a hideg levegő. Úgy is mondhatnám, hogy itt nem a stílus, hanem a történet a magával ragadó - szép ellentétpárt alkotnak. A főszereplő Collin, bár nagyjából egykorú a Más hangok Joelével, egészen máshogy csapja meg a felnőttkor szele; egy bonyolult, kényes egyensúlyon nyugvó testvéri viszony krízise és a konvencionális normalizmussal - amikor az unalmasan normális emberek világa egy extrém eset következtében megrendül, és ők rémületükben szeretnék eltaposni az extrém eset elkövetőjét - makacs ellenszegülés, amellyel tudjuk, mi szokott történni. Amilyen éteri, látomásos a Más hangok szövege, olyan tűélesen ábrázolja Capote ebben a kisregényben az emberi kapcsolatok dinamikáját, és egy percig nem lesz unalmas.

A Mozart és a kaméleonok idején, 2013-ban (imádom, hogy a Moly rendszerének köszönhetően úgy tehetek, mintha minden könyv olvasásának idejére emlékeznék) kicsit elhamarkodottnak gondoltam, hogy kedvenc szerzőnek avattam Truman Capote-t, de 30 deka maradhat a helyén - csak azt sajnálom, hogy viszonylag kevés könyvet írt.

Ui.: Igazán örülök, hogy az Európa kiadó beválogatta A fűhárfa / Álom luxuskivitelben kötetet a 100 könyv sorozatába, de ez a fülszöveg borzalmas. "Öregkisasszony", jézusom.

Eredeti cím: Other Voices, Other Rooms / The Grass Harp
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Fordította: Örkény István, Róna Ilona
Ár: 2200 Ft

Rövidkék

Avagy megint összegyűlt néhány könyv, amiről nem tudok vagy nem akarok hosszan írni.

Sue Monk Kidd: Szárnyak nélkül szabadon

Annak idején az egyik kedvenc könyvemmé vált A méhek titkos élete, talán emiatt szerettem bele az amerikai Délen játszódó regényekbe. Megérne egy összehasonlító-megemlékezős postot egy újraolvasás, hátha akkor megnyugodnék, hogy az a könyv még mindig nagy szerelem, mert A szárnyak nélkül szabadon nem lett az.
Nem rossz könyv, dehogy (az ilyen bizonygatás már eleve rossz kezdés...). De az agyam sznob játékos intellektuális áafrancba maradjunk ennél játékos része unatkozott, ami azt jelenti, hogy a történet nem volt olyan seggre ültetős-szájat tátós, mint anno A méhek titkos élete vagy mostanában a Tortúra, és nem is élvezetesen agyalós, mint Az órák vagy az Ílion. Úgy éreztem, Sue Monk Kidd nem tudott kikerülni bizonyos sablonokat - vagy csak én kezdem ezeket a típusú könyveket unni -, de becsületére legyen mondva, bőven tett szokatlan vargabetűket a szereplői életébe.
Sarah Grimké létező személy volt - aki Charlestonban született, mint Sue Monk Kidd -, a húgával, Angelinával együtt ők voltak az első nők, akik a rabszolgák felszabadításáért harcoltak. Délen! Mit Délen, Charlestonban! Két nő, két lánytestvér egy patinás, gazdag családból! Felszólalásukkal elkerülhetetlenül összefonódott a nők jogaiért vívott küzdelem. Korabeli hírnevükhöz képest az utókor nem nagyon őrizte meg az emléküket, ez indította el az írónőt azon az úton, hogy egy regény formájában állítson emléket a nővéreknek. Persze a történetben bőven előfordulnak fikciós elemek - pl. Sarah valóban kapott a születésnapjára egy Hetty nevű rabszolgát, ő azonban nem sokkal később elhunyt egy sérülés következtében, csak SMK művében élhette meg a felnőttkort és válhatott Sarah életének tartósan részévé.
Nagyon tetszett, hogy a szerző nem kanyarította el a nővérek és Hetty életét - a valós eseményektől függetlenül megtehette volna, hiszen regényt írt, nem életrajzot - sziruposan csöpögő irányba. Szomorú, de az olvasói lelkemnek jólesett, hogy mindketten jóformán számkivetett, magányos életet élnek, megtapasztalják a gyászt, a fájdalmat, a megaláztatást, Sarah-t a családja helyzete sem óvja meg. Hetty a nagyobb lázadó - a kádas jelenet epikus -, őt csak az édesanyja múlja felül. Mit tehet valaki, ha természetéből fakadóan büszke ember, és képtelen lecsillapítani az indulatait, érzéseit a társadalombeli helyzete, vagy az, hogy teljesen legálisan halálra kínozhatják?

Összességében jó kis könyv ez, de nekem messze volt a falrengető élménytől, inkább ahhoz közelít, amivel leheveredsz egy délután a kanapéra, és pár óra alatt felfalod a felét, mert jólesik, mert visz magával. Rágógumi, amin jólesően lehet kérődzni.

Eredeti cím: The Invention of Wings
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2015
Fordította: Csonka Ágnes
Ár: 3700

Joyce Carol Oates: Állatok

Olyan régi adósságom, hogy arra se emlékeztem, mikor és hol szereztem be. Lázas, zaklatott szöveg, menetjegy egy sodródó, bizonytalan fiatal lány elméjébe, akit, akárcsak a csoporttársait, megigéz az egyik főiskolai oktató karizmája. Mivel Oates-ról van szó, a történet nem a megszokott irányba halad, hanem az ösztönök, a tudat mélyén lapuló elmebaj felé tapogatózik.
Szeretem, ahogy Oates ír, de az Állatok nekem túl rövid volt, nem tesz jót neki, hogy egy délután alatt el lehet olvasni. További barátkozás várható a szerzővel, nekem is megvan vagy három könyve, és az otthoni magánykönyvtárban is sorakozik pár, lesz alkalmam kitapasztalni, hányadán állunk.

Eredeti cím: Beasts
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2004
Fordította: Etédi Péter
Ár: 1990 Ft

J.M. Coetzee - Paul Auster: Itt és most

A Nagy Nyári Szandis Akció, meg általában a bődületes leárazások azt a veszélyes csapdát rejtik magukban, hogy olyan könyveket is felhalmozhatunk, ami annyira nem tűnik érdekesnek, de az ára miatt nem bírjuk otthagyni. Az Itt és most a közepesnél jobban érdekelt, alig több mint egy évbe telt, mire eljutottam hozzá.:)
Annyira cuki ez a két ember - igen, ez a fő benyomásom róluk.:) Két idős ember, bácsi beszélget levélen, faxon (!), e-mailen keresztül (az elektronikus levelek hajlamosak elkallódni), rendkívül szívélyes, ugyanakkor bátortalan stílusban, csupán a kötet végén, mintegy szép lezárásként vallja meg Paul Auster, hogy mennyire jó barátjának érzi Coetzee-t. Hogy egyébként miről beszélnek? Bármiről. Hogyan jelennek meg a fejükben a regénybeli helyszínek, élethűbbek-e a kitalált karakterek, mint a valós személyről mintázott szereplők, a sport, a sport, az e-könyvek térhódítása, a Közel-Kelet, a családi ünnepek, a zsidók kitelepítése Wyomingba (mondtam, hogy cukik - Coetzee-nek el kellene olvasnia a Jiddis rendőrök szövetségét) a sport, a gazdasági válság, a modern technikai eszközök, és persze a régi idők elmúlása feletti kesergés - de utóbbit nem vénemberesen nyávogva művelik, hanem olyan pazarul-élénkül, hogy hirtelen én is vágyni kezdtem a New York-i turkálható lemezboltokra.
Annak ellenére, hogy a bumerángként visszatérő sporttémától a kötet vége felé járva agylobot kaptam (kivéve, amikor az egész napos meccsnézést követő hülye érzésről beszélnek), szerettem olvasni, volt a leveleknek némi voyeur-hatása; megkönnyebbültem, hogy bizonyos dolgokat ők se értenek - Jonathan Franzen egyik kijelentéséről Auster nyíltan megkérdezi levelezőtársát, hogy kell értelmezni a megnyilatkozást, mert ő nem tudja eldönteni -, és meglepően sokat vigyorogtam rajta. Nem szoktam több idézetet kiemelni, de ezeket nem bírom kihagyni:

"A rossz könyvnél a gereblyézés is határozottan nagyobb élvezet (és ezt én mondom, aki gyűlöl gereblyézni)..." [Paul Auster]
"Nem tudom, mi a véleményed az értelmezésről, és arról, hol vannak az értelmezés határai. Ami engem illet, szerintem az, ahogy tudósok (vagy bírák) kétezer éves szövegekből iparkodnak kibogarászni, mit kell gondolnunk az őssejtkutatásról, nem kis mértékben komikus." [J.M. Coetzee]

Sajnos több vicces dolognak nem írtam fel az oldalszámát - mint például Auster nevekkel kapcsolatos elmélkedésének, ami odáig vezet, hogy indián inkarnációjának majd Kicsi Fing lesz a neve, vagy Coetzee bölcsészekhez illően zseniális megoldását a válságra, azaz a rossz számokat egyszerűen cseréljük ki jó számokra -, de ti, az a maroknyi ember, aki elolvasta ezt a hablatyolást, talán elhiszitek, hogy még röhögni is lehet ennek a két embernek az elmélkedésein.:)

Eredeti cím: Here and Now
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2013
Fordította: Vághy László
Ár: 3500 Ft 

Szellemekkel suttogó

Amanda Stevens: The Restorer

Igazából ez a szegény Amelia nem hogy nem suttog a szellemekkel, hanem mélyen gyökerező félelemmel kerüli őket (ami tulajdonképpen érthető, ha elfogadjuk, hogy léteznek szellemek és láthatjuk őket), de mivel a hörgőim még mindig szeretik a billentyűzetet nézegetni, nem volt kedvem jobb címet kitalálni, ez van.
Ahogy az angolul olvasott könyveknél általában, ennél is keveset jegyzeteltem a cselekményről, inkább a szavakra figyeltem - már csak azért is, mert a sztori nem nagyon kötött le. Az elején tök lelkes voltam a történet iránt, nyelvtanilag meg halálra ijedtem, hogy úristen, ez nem megy, mi a baj, de csupán annyi történt, hogy elfelejtettem, mindig kell pár oldal, mire belerázódom a helyzetbe. Azért még messze, irdatlanul messze van, hogy olyan könnyedén olvassak angolul, mint az anyanyelvemen, de az a gyanúm, hogy ilyen szinte nem is fog menni. Na, nem baj, az a lényeg, hogy a kezdeti ijedelem után jól haladtam, és nem fáradtam el az idegen szövegben.

"I was a Southern girl raised by a Southern mother. Duty and obligation were as deeply ingrained into my psyche as the need to please."

Nem rossz könyv ez, csak olyan kis egyszerű. Hat-nyolc éve még lehet, hogy imádtam volna, de ha nincs valami plusz, akkor az efféle csajos paranormál fantasyelemes regények untatnak, már elmúlt a korszakuk. Ez a regény is ugyanazt a sémát követi, van a visszahúzódó, magányos főszereplő, az Ügy, ami kirángatja a csigaházából, meg A Pasi, aki persze az egyetlen az egész nyavalyás földkerekségen, aki roppant veszélyes rá. Miééért, miért kellett annyiszor olvasnom arról, hogy Devlin szemei alatt sötét karikák vigyorognak, meg a magas arccsontjáról, a szexi kiejtéséről meg a többi, totál lényegtelen részletről?
Sokkal jobban örültem volna, ha ezeket a szenvelgős részeket lecserélhetem az illatozó kertre, a Dél hagyományaira, a babonákra, titkos társaságokra, a sírkövek szimbolikájára, azokra a részletekre, amelyek sokkal jobban érdekeltek a fickó sebhelyénél. Szerencsére az ilyen hangulatos részekben sem szűkölködik a The Restorer, emiatt érzem azt, hogy laza, délutáni olvasmánynak elmegy. Nekem a gyakorlás miatt érte meg,a közepe tájától eléggé küzdöttem azért, hogy ne hagyjam félbe.

Sorozat: Graveyard Queen 1.
Kiadó: Mira
Kiadás éve: 2011
Ár: 10,11 euró a Bookdepón

A konyhaház

Kathleen Grissom: Tölgyfa a dombtetőn

Amikor megláttam cinnamon véleményét a könyvről - "Olyan, mint az Elfújta a szél keresztezve a Jane Eyre-rel", heveny... mit tagadjam, összefutott a nyál a számban. Mindkét könyvet imádom, nem volt kérdéses, hogy előbb-utóbb elolvasom ezt a regényt - amit mindenki imád, és nekem is tetszett, de, ahogy telik az idő, pár dolog beárnyékolja a a pozitív véleményem.

A 18.-19. században járunk, Virginiában, a történet nagy része egy ültetvényen játszódik. Igazi déli regény ebből a szempontból, de annyi keserűség hatja át a szereplők életét, hogy a tervem - miszerint egy könnyed kis történetet fogok olvasni - füstbe ment, és ezután volt szükségem valami habos-babosra.
A regénynek két nézőpont karaktere van, Lavinia, akit hét évesen ismerünk meg, éppen (szó szerint) lepakolják egy hajóról, szörnyen beteg és semmire nem emlékszik a feleszmélése előtt. A hajóskapitány saját házába viszi szolgaként és félvér, zöld szemű lányára, Belle-re bízza, aki a nagy háztól távolabb eső konyhában (innen a regény eredeti címe, The Kitchen House - a Szandi kap egy fekete pontot a fordítása és a lila fejű nő miatt) főz a családra. Ő a másik nézőpont karakter, de a fejezetei inkább csak kiegészítői az igazi főszereplő, Lavinia történetének. Kezdetben egyáltalán nincs oda a nyeszlett lánykáért, aki folyamatosan kiad magából minden ételt és a saját nevét se tudja. Ám szép lassan minden elrendeződik, Belle a saját gyerekeként szereti Abiniát, és a házi szolgák is családtagjukként kezelik. Ebben a világban azonban (ahogy nagyon sokszor ma is) az embereket a bőrszínük szerint rangsorolják, és ez az, ami Lavinia életét, ahogy cseperedik, iszonyatosan megnehezíti. Mondhatni, a keresztje lesz; a fehér gazdák képtelenek megérteni, miért rajong a négerekért, ő pedig azt nem fogja fel, miért kell hátul állni a templomban Mamáéknak.
Ahogy leírtam ezt a bekezdést, elöntött a könyv iránti érzés. Jó olvasmányélmény volt, nyomokban - tényleg csak nyomokban - emlékeztet az Elfújta a szél hangulatára, de bennem nem idézett fel más hasonlóságot. Ügyesen bemutatja, hogyan fonódik össze az emberek sorsa, hogyan alakulnak ki a negatív érzések - igen, csak a negatívak, és Marshall vagy Miss Martha is élesebben kirajzolódott volna a szemem előtt, mint George papa vagy Sukey. Nem tudom, szándékos írói fogás-e a naivitás, vagy csak Lavinia szemszöge ilyen erőteljes, de az összes szereplőt be lehet sorolni két oszlopba: jók és rosszak, a feketék jók, a fehérek 85%-a rossz, átjárás nincs.
Maga a történet nagyon tetszett; Grissom bemutatja a nagy ház és a szolgák életét (a földeken dolgozó rabszolgákról nagyon keveset tudunk meg), a korabeli szokásokat, ételeket, ellátogatunk egy városba és annak társasági életébe, de még egy elmegyógyintézetbe is. Utóbbi kapcsán felmerült a jeges fürdő és bennem szokás szerint felment a pumpa: hogy lehettek az emberek olyan hülyék, pláne tanult orvosok, hogy azt higgyék, a jéghideg víz gyógyír?! Meg forró poharakat helyezni a beteg halántékára, hogy kiszívják az elmebajt... az emberi faj nagyon szívós. Számos módszert kitalált már a saját elpusztítására.
Tehát sok minden van ebben a négyszáz oldalas könyvben, úgy éreztem, bőven megérdemelne dupla ekkora terjedelmet, dupla ekkora kifejtéssel. Isten bizony, élveztem volna a részletességet, úgy, ahogy az Elfújta a szél 1100 oldalát imádtam.
Végül itt van Lavinia. Ő a legerősebben megrajzolt karakter, minden gondolatát megismerjük, de képtelen vagyok elhinni, hogy maradhatott végig ilyen naiv. Olyan, mintha egy bura alatt lenne, pedig minden a szeme láttára zajlik, de nem nagyon vonja le a következtetéseket, a tapasztalatokból nem tanul semmit, ami kis híján tönkreteszi az életét. Ott van például Meg (a ház úrnőjének, Miss Marthának az unokahúga), aki egy jómódú család sarjaként fele annyit nem látott a világ működéséből, mégis éleslátóbb. Okosabb, na. Lavinia végig gyerekként viselkedik, ha jól emlékszem, valaki meg is jegyzi, hogy milyen gyermeki a szíve. És ez nagyon veszélyes, nemcsak maga, hanem a környezete miatt is.

Lehet, hogy a viszonylag gyors tempó az olvasás a megítélésem rovására ment, és ezért tűnik úgy, mintha nem lennék megelégedve a könyvvel. Hm, ez tulajdonképpen igaz is, mert egy magabiztosabb író - Grissom, bár mindig írogatott, ápolónőként végzett és farmot is vezetett - simán elbánt volna a fenti hibákkal. De, ahogy említettem, ezek eltörpülnek a kellemes élmény mellett - már az elején magába szippantott a történet, ezért is olvastam el kb. két nap alatt. A kígyó itt a farkába harap, én pedig abbahagyom a szócséplést.

Eredeti cím: The Kitchen House
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Csonka Ágnes
Ár: 3500 Ft, de még féláron van a Szandinál

Kettő (három) könyvről röviden

Kicsit elszaladt velem a ló, meg ezekről nem tudok normál hosszúságú bejegyzést produkálni, úgyhogy csak röviden:

Carson McCullers: Óra mutató nélkül
A sulihoz kapcsolódó olvasmányom volt A szomorú kávéház balladája. Nagyon magával ragadott a hangulata, ezért akartam az író többi könyvével is megismerkedni. Hogy miért pont erre esett a választásom, fogalmam nincs, de a kevés értékelés alapján sikerült pont a leggyengébbet kiszemelnem. Sajnos arra jutottam, amire a többiek: nagyon közepes. Sőt. Az hagyján, hogy a szereplők kurvára idegesítőek, de olyan, mintha légüres térben lebegnének, az egész töredezett, nem egymásra hatnak a különböző érzések, tettek, reakciók, ahogy ilyenkor kellene. Az öreg bíró alakja a legerősebben megrajzolt, egy ósdi, csőlátású idióta, de McCullers remekül ábrázolja a gondolatait, azon se lepődnék meg, ha tényleg létezne ez a személy. A többiek sokkal haloványabbak voltak, néhányuknak már a nevére sem emlékszem... nagyon átfolyt rajtam a történet, ami egyébként egy déli városkában játszódik, de a hangulat minden, csak nem idilli. A perzselő hőség, a rabszolgaság maradványa megvan, de ennyi. Izzania kellene a feszültségtől, de nem.
Azért még próbálkozni fogok, állítólag Az esküvői vendég, a Magányos vadász a szív és az Egy aranyszem tükrében mind jobbak, valamelyik előbb-utóbb eljut hozzám.

Eredeti cím: Clock Without Hands
Sorozat: Carson McCullers-életmű
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2012
Fordította: Osztovits Levente
Ár: 2900 Ft [most féláron van a Szandinál, de inkább a többit vigyétek]

Amélie Nothomb: Ördögi kozmetika
"Az ördögnek mindenre van válasza."
A borító ronda, a fülszöveg gyatra (vagy inkább nincs), a cím fura, pedig szegény könyv elvileg egy csomó támogatásban részesült. A molyos véleményekre alapozva szereztem be a könyvet (asszem, Csengával, vagy talán Neelával cseréltem, ebből is látszik, hogy halogatom egy ideje), és ha nem válogatom be a várólistacsökkentésbe, további várakozásra lenne kárhoztatva. Egyébként ez volt a tizenkettedik VCs olvasmányom, tehát hivatalosan végeztem vele, de reményeim szerint a másik tucatot is elolvasom idén.
Kérem, itt nem arról van szó, hogy a nőknek ördögszarvakat festenek a szépségszalonban. A kozmetika "az egyetemes rend tudománya, a legfelsőbb erkölcsiség, a világ meghatározója", mondja az egyik szereplő.
Egészen a csattanóig (majdnem a befejezésig) nagyon fura ez a kis, egy óra alatt elolvasható könyv. Szinte végig párbeszédből áll, a reptéri késés miatt a váróteremben olvasni próbáló Jerôme Angust és Textor Textel előbb vonakodó, aztán egyre szenvedélyesebb diskurzusa. Angust tűnik az egyszerűbb esetnek, ő csak egy uncsi üzletember, de ki a fene ez a Textel? Kezdetben csupán elmeháborodottnak tűnik, aki véletlenül Angust-t szemelte ki, hogy monológjával felidegelje - de ahogy pörögnek az oldalak, a helyzet egyre szörnyűbb, egyre bizarrabb, aztán húú. Sajnos a spoiler miatt ennyi fér bele.
Tulajdonképpen nagyon elcsépelt az egész, olvashattuk, láthattuk már többször ezt a megoldást, de én bevettem, mert annyira abszurd az eleje, viszolygásomban majdnem félbehagytam. Nem volt olyan ízetlen, mint az Óra mutató nélkül, de a közepes olvasmányok közül nem emelkedik ki. Akkor már inkább az előbbi, utálom, ha az identitásomat piszkálgatják.

Eredeti cím: Cosmétique de l’ennemi
Kiadó: Etoile
Kiadás éve: 2002
Fordította: Margittai Ágnes
Ár: passz, nincs rajta, de olcsón hozzá lehet jutni

Max Brooks: World War Z - Zombiháború
Utólag ezzel a könyvvel is megtoldottam a bejegyzést, mert nincs kedvem hosszan pufogni róla, a millió rajongó ellenpufogását hallgatni meg végképp nem. Régóta el akartam olvasni ezt a könyvet, pont a nagy rajongás miatt, de a WWZ jó eséllyel pályázik Az év csalódása címre, az Éjszakai cirkusszal osztozva.
Fiktív interjúkötetről van szó (ha valaki még esetleg nem tudná), aminek talán az egyetlen erőssége számomra, hogy eteti magát, olyan szemrágógumi, mint a Holtodiglan vagy Az éhezők viadala.
Hogy mi a rengeteg bajom vele? Túl amerikai, túl sekélyes, mindenki nagyon kemény csaj/csávó, és nagyon untatott, hogy milyen fegyverekkel próbáltak védekezni a zombik ellen, jobban érdekelt volna az orvosi része. Leginkább azt nem értem, mi olyan félelmetes benne, ez a helyzet (csak más betegséggel persze) már többször előállt és bármikor újra megtörténhet (lásd ebola-vírus). Emiatt nem kellene meglepődni, hogy vannak, akik hatástalan "gyógyszerekkel" megszedik magukat, hogy politikai/gazdasági/egyéb indokokból információkat hallgatnak el, vagy nem tesznek semmit, milliók halálát okozva ezzel.
Egyedül a pilótalány és a Kanada északi részére menekült család története tetszett, a többi részleteit már el is felejtettem. Mérges vagyok magamra és a könyvre is, grr.

Eredeti cím: World War Z
Sorozat: Hard Selection
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2011
Fordította: Pásztor Zoltán
Ár: 2990 Ft (asszem)

Savannah, a csodák városa

"A könyvek lettek az életem, vagyis inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy a könyvek segítségével menekültem az életem elől. Nap mint nap addig tanultam, míg oda-vissza nem tudtam minden feladott leckét. Furcsa, fonák módon anya őrültsége segített hozzá, hogy osztályelső legyek, mert egyre többet tanultam. Minden tálért, tányérért és üvegért, amit a falhoz vágott, újabb könyvet vettem fel az olvasási listámra. És ahányszor csak kiabált, egy teljes oszlopot megtanultam a szótár szavaiból. Mire tizenegy éves lettem, már egy csomó könyvet elolvastam, és rengeteg szót ismertem."

Beth Hoffman: Déli álmok

Néhány visszajelzés miatt attól tartottam, nem lesz olyan jó ez a könyv, mint amilyennek szeretném... De egy hamisítatlan, Dél-imádó - és Közép-Kelet Európában reinkarnálódott déli, igen, ez szent meggyőződésem, és szerintem katacita is csatlakozna ehhez a klubhoz - csakis imádni tudja ezt a bájos könyvet.
Igazi kabátkönyv volt számomra; ha Beth Hoffman sorozatot írna CeeCee Délen játszódó életéről, ez a sorozat lenne az én Anne Shirley-m, akinek a kalandjai számtalan könyvmoly szívét megmelengetik és kisimogatják a lelkét, amikor nagyon kiábrándulnak az életből és egyéb, komolytalan dolgokból.
Azonban azt is el kell mondanom, hogy maga a történet egyszerű, mint egy faék. Nem a briliáns szerkesztése, az eget rengető rejtélyek vagy a tűélesen ábrázolt, eredeti szereplők miatt lehet szeretni, mert a könyvnek nincsenek ilyen tulajdonságai - vagyis, aki szellemi kihívásokra vágyik, ne a Déli álmokat kezdje olvasni. És ugyanitt leírom azt is, hogy mennyire rühellem a magyar címet.

CeeCee-nek állati nehéz volt a kisgyerekkora elmebetegségben szenvedő édesanyja miatt, akinek ő próbálta gondját viselni. Apja fikarcnyit sem törődik a kislánnyal, egyetlen barátja és támasza a szemben lakó idős özvegyasszony, Mrs. Odell. Nem igazán ideális segítség, de a néni szeretete kapaszkodót ad CeeCee-nek ahhoz, hogy valahogy talpon maradjon. Tizenkét éves korában közlekedési balesetben meghal az anyukája, Camille, és nem sokkal később beállít CeeCee egyik régen látott rokona, a csupa szív Dudi néni, aki magához veszi a kislányt, és régimódi, óriás luxuskocsiján egy másik életbe vezesse.

Imádom ezeket a gyönyörű házakat.
(Forrás)

"Jól eszembe véstem, hogy ha egyszer segítségül kell hívnom egy férfit valamiért, akkor pitét kell majd neki sütnöm. Lehet, hogy a papám ezért nem jött már haza soha? Nem emlékeztem, hogy anya sütött volna neki valaha is pitét."

Néhány dolog ismerős volt a regényből, elképesztő, hogy még egy ilyen egyszerű kis történet is az életemre reflektál, lehet, hogy ezért is szerettem annyira. Sok mindent megadtam volna azért, ha az én életembe is betoppant volna egy Dudi néni és/vagy Oletta, aki málnás zabkásával és cukormázas fahéjas csigával etet, jól kibőghetem magam az ölében - és azt se bánom, ha összetörik alattunk a szék -, kincset kereshetek a tenger partján, vagy napokig agonizálhatok ágyban fekve (lehet, hogy műveltem ilyet, nem sok mindenre emlékszem).
Egyszerre volt meglepő és kiszámítható, hogy ezt a finom ételektől és gyönyörű virágoktól illatos, napfényes világot kizárólag nők uralják. CeeCee-nek ez valószínűleg jót tett, de én egy idő után gellert kaptam volna attól, hogy nincs, ami ellensúlyozza a felszín alatti női indulatokat, ami egy jellemző, katartikus jelenetben csúcsosodik ki a regény végén.

Fájdalom (vagy nem), de ennyi kívánkozott ki belőlem olvasás után. Azt hiszem, annak ajánlom, aki néha legszívesebben az ágy alá bújna, de kihúzható kanapéja van és még egy nagyméretű szőnyeg sem áll rendelkezésére.

Ui.: A fordításra ráfért volna még egy átfésülés, és nem értem, miért kiejtés szerint szerepel a regényben néhány kifejezés (pl. "kovbojkalapos férfi", "foájé").
Ui2.: katacita több szép képet is berakott a postjához, imádom ezt a vidéket.

Eredeti cím: Saving CeeCee Honeycutt
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2013
Fordította: Sándor Adél
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja

A cukorkirálynő

"Az erős sírás képes elmozdítani a falakat, meghajlítani a fémet és hosszú szalaggá változtatni a teliholdat."

Sarah Addison Allen: The Sugar Queen - Édes élet

Josey Cirrini az észak-karolinai Bald Slope-ban él, huszonhét éves, és életfeladata, hogy idős édesanyját gondozza, illetve, hogy odaadóan gyötörjék egymást. Gyerekkorában iszonyú hisztirohamai voltak, édességet lopott a boltból, sípcsonton rúgta Jake Yardley édesanyját - Jake csokitortáját pedig ellopta -, és ennyi elég is, hogy egész életében e szerint ítéljék meg.

Őszintén, Josey helyében kinek ne lenne kedve néha bebújni a szekrénybe, édességet zabálni és romantikus regényeket olvasni? Na, jó, utóbbi tetszés szerint behelyettesíthető képregénnyel, Hitler életrajzával, a tengerimalacok nagykönyvével vagy bármilyen kiadvánnyal. De volt jó néhány alkalom, amikor pusztán a saját életem elég lett volna ahhoz, hogy nekifutásból bevágódjak a titkos búvóhelyre.
Az Endymion felemelkedése után szükségem volt valami laza, tinglitangli, simogatós könyvre, és, ahogy sejteni lehet, A The Sugar Queen erre tökéletesen megfelelt. Annakidején nagyon szerettem A csodálatos Waverley-kertet, ez egy fokkal kevésbé jött be, sokkal... egyszerűbbnek éreztem - bár kicsit röhejes ilyen hiperkönnyű regények esetében egyszerűségről beszélni -, de ez annak is betudható, hogy nagyon hamar elolvastam, vagyis magamhoz képest gyorsan.

Ui.: diéta mellé nem ajánlott, minden fejezetcím egy édesség, és persze elég sűrűn kerülnek elő különféle nyalánkságok.

Eredeti cím: The Sugar Queen
Sorozat: Arany pöttyös könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2012
Fordította: Szakál Gertrúd
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja

Eszmélet

"Kezd elegem lenni a Harpóból, mongya. Másra se bír gondolni amióta összeházasottunk, csak hogy hogy taníccson engem móresre. Neki nem feleség kell hanem kutya.
 A férjed, mondom. Mekkel maradnod mellette. Mi mást is csinálhatnál?"

Alice Walker: Kedves Jóisten
Értékelés: 3 sor az 5-ből
Kedvenc karakter: Sofia

Emlékszem, alig vártam, hogy megkaparintsam ezt a könyvet - szokás szerint nagyban megnövelte az akaritisz szintjét az a tény, hogy alig lehet kapni -, és csekély egy év késéssel el is olvastam, de a várthoz képest egyáltalán nem voltam lenyűgözve.

A történet főszereplőjét, Celie-t 14 éves korában ismerjük meg, az Istennek írott levelein keresztül - ennek a lánynak iszonyúan sanyarú sorsa van, ütik-verik, szidják és rabszolgaként robotol, mintha igavonó barom lenne. Celie annyira szégyelli az életét, hogy még Istennek se bír róla beszélni, ezért inkább leírja az eseményeket, amelyekbe itt-ott beleszövi a gondolatait is. Olyan, mint egy fa, már teljesen érzéketlen a rengeteg szenvedéstől, és valószínűleg ez kell is ahhoz, hogy képes legyen tovább vonszolni magát az úton.

Ennek a kálváriának már az olvasásába is bele lehet pusztulni, könnyen olvasó és gyorsan lehet haladni vele, mert rendkívül egyszerű a stílusa, de közben észrevétlenül megüli az ember gyomrát, legalábbis velem ez történt. Celie elbeszélésében két másik nőt is megismerünk, az erős Sofiát (engem egy kicsit A segítség Minnyjére emlékeztetett:), Shug Averyt, a szinte delejes vonzerejű énekesnőt és a saját, Celie-nek írott leveleiben Nettie-t is, a főszereplő testvérét, aki egészen más utat jár be. Rajta keresztül betekintést nyerünk az olinka indián törzs életébe is.
Ez a sok női portré egy célt szolgál, igen, a nők helyzetének, sorsának bemutatását, ezért éreztem úgy, hogy nem is regényt olvasok, hanem egy indulatos transzparens szövegét. Nincs ezzel semmi bajom, de a szándék nagyon kiütközött a szövegen keresztül, és én inkább irodalmilag voltam kíváncsi erre a történetre, mintsem... propaganda szemszögből, ráadásul a cselekmény alakulása sem tetszett.
Tehát értem én meg fontosnak tartom a maga nemében, de olvasóként nem tudott elcsábítani.

Kicsit spoileres idézet:

"Néha asziszem Shug sohase szeretett. Nézem a mezitelen testemet a tükörben. Mit is szeretne rajtam? kérdem magamtól. A hajam rövid és gyapjas mer már nem huzogatom ki a vassal. Eccer a Shug aszt monta neki így is jó, akkor minek. A bőröm sötét. Az orrom közönséges orr. A szájam közönséges száj. A testem mint bármelyik másik asszonyé a változás korába. Nincs itt semmi különös amit bárki szeressen. Se mézszínű, hullámos haj, se báj. Se fiatalság, se frissesség. Pedig a szívem fiatal és friss lehet, mer olyan mintha vért virágzana."

Ui.: Van film is, csak azt nem értem, miért nem az eredeti címet fordították le a könyv esetében is.

Eredeti cím: The Color Purple
Sorozat: Európa Zsebkönyvek
Kiadó: Európa
Fordította: Dezsényi Katalin
Eredeti ár: 25 Ft 
Az írónő a wikin