Ha ölni kell

"- A katonáknak sincsenek álmatlan éjszakáik. Ölnek, és kitüntetik őket érte. A derék kansasiak most engem akarnak megölni, és a hóhér majd örül, hogy munkája akadt. Ölni könnyű, sokkal könnyebb, mint egy hamis csekket elsütni. Gondold csak meg: körülbelül egy órája ismertem Clutterékat, amikor megöltem őket. Lehet, hogy ha jobban ismertem volna őket, most másképp éreznék. Azt hiszem, akkor nehezebben tudnék kibékülni önmagammal. Így azonban olyannak tűnik az egész, mintha bábukra lövöldöztem volna egy céllövöldében."

Truman Capote: Hidegvérrel

Amikor hazautazunk vidékre, csomagolás közben mindig kardinális kérdés a könyv. Vajon kitart-e a most olvasott kötet az oda-és visszaútra, plusz a hétvégére, amikor az embernek potenciálisan több ideje van olvasni? Néha viszek magammal másik könyvet, főleg, ha a soron lévőből kevés van hátra - ilyenkor egyértelmű a helyzet. De ha a felénél járok egy vaskos példánynak, jön a könyvmolystressz. Cipeljek még egyet, miközben lehet, hogy ennek sem érek a végére? Vagy hazardírozzak? A végén még be kell szereznem valamit az egyik antikváriumban, és még a beszerzéseim száma és a várólistám is nő, pedig pont a csökkentésük lenne a lényeg...

Amikor ilyen szorongattatott helyzetbe kerültem, mindig azzal nyugtattam magam, hogy legfeljebb elkezdem a Hidegvérrelt. Hosszú ideje ez volt az otthoni tartalékos jolly joker olvasmányom és nemrég betölthette funkcióját, ugyanis a Mudbound - Sárfészek hipp-hopp elolvastatta magát, még a megérzékezés estéjén.

Capote-tól már több kötetet olvastam, imádom a sajátos, mégis nagyon emberi nézőpontját (ha az adott novella még Délen is játszódik, teljes a szerelem), ettől a könyvétől mégis ódzkodtam, a tényregény műfaja miatt száraz dokumentarista stílusra számítottam - négy Capote után lehetett volna több eszem.

Émelyítően kettős hatása volt az olvasásnak; úgy van megírva és olyan izgalmas, mint egy regény, valósággal faltam a sorokat, aztán oldalanként emlékeztetnem kellett magam, hogy ez megtörtént, nem egy író kitalált szereplőinek loccsantották ki az agyát - valljuk be, amikor krimit, thrillert olvasunk vagy nézünk, eszünkbe se jut, hogy ez megtörténhet (pláne nem velünk), vagy valakivel már megtörtént. Ha a szuperhősök előretörnek az ellenséges erők gyűrűjében, meg se fordul a fejünkben, hogy amikor elhajítanak egy fegyverrel hadonászó statisztát, valószínűleg kioltanak egy emberi életet. De amikor nézzük pl. a The Fall (magyarul: A hajsza) című sorozatot, amiben Jamie Dornan egy hétköznapi, dolgozó apuka, aki éjszakánként halkan kicsusszan az ágyból, nehogy felébressze a feleségét és elindul, hogy megfojtson egy ügyvédi irodában dolgozó nőt, aki a macskájával él együtt, akkor már forog a gyomrunk - az enyém legalábbis ezt csinálta.

Ugyanazt éreztem, amikor ezt a könyvet olvastam.

Egy kansasi kisvárosban bestiális kegyetlenséggel kivégeznek egy jómódú farmercsaládot. Indíték látszólag nincs - Clutterék a kis közösség megbecsült tagjai, a családfő, Herb Clutter az idénymunkásaival is tisztességesen bánik és híresen irtózik attól, hogy készpénzt tartson az otthonában -, a házból látszólag semmi nem tűnik el. Az egyetlen nyom két cipőtalp lenyomata. Holcomb lakóit a hisztéria kerülgeti, az emberek kulcsra zárják az ajtót és éjszakánként nem mernek elaludni. A bizalom megtörik - érdekes módon a legtöbben helybeli elkövetőre gyanakodnak, nem egy idegenre -, az emberek ezután azokban se bízhatnak meg, akiket húsz éve ismernek. Attól félnek, ők lesznek a következők.

A nyomozás sokáig egy helyben toporog, a detektívek lenyomozzák az összes telefonos bejelentést és terjengő szóbeszédet. Óriási rajtuk a nyomás és úgy tűnik, az ügy megoldatlan marad, az emberek tovább lépnek, de végül sikerül kézre keríteni a tetteseket, két fiatalembert, Richard Hickockot és Perry Smith-t.

Aki arra számít, hogy egy sodró lendületű krimi stílusában megírt bűntény felgöngyölítéséről olvashat, csalódni fog (és hamar a haját tépni); Capote Ádámtól és Évától indul, behatóan megismerjük az áldozatok életét, részletes jellemrajzot kapunk róluk és az elkövetőkről - megtudjuk, hogy Herb Clutter reggelente almát és tejet szokott reggelizni, hogy a felesége hosszú évek óta depressziós és nyaranta is fehér harisnyában alszik a saját hálószobájában; hogy a lánya, a tizenhat éves Nancy díjnyertes cseresznyés pitét süt (ahogy életének utolsó reggelén is) és az édesapja azt szeretné, ha szakítana a barátjával, mert nem egy felekezethez tartoznak. Megtudjuk, hogy Richard Hickocknak pedofil hajlamai is vannak, amit titkol és hogy Perry Smith aszpirinen él és egész életében egy sárga papagájjal álmodik, aki a mennybe viszi őt. A szerző nagyon aprólékos, részletes képet mutat be erről a hat emberről és a környezetükről is (a kedvencem Clare postamesternő). A történet felépítésében mutatkozik meg az írói feszültségkeltés; miközben Clutterék utolsó napját mutatja be, jókora vargabetűket beiktatva, Hickock és Smith beülnek a kocsiba és elindulnak céljuk felé, közben zsineget, ragasztószalagot vásárolnak és összevitatkoznak, szükségük van-e fekete harisnyára - úgy cseverészve, mint amikor te a hétvégi bevásárlásra készülsz.

Az olvasó tehetetlen szemlélője az eseményeknek - még hogy úgy nem lehet izgulni, hogy ismerjük a gyilkos(ok) kilétét -, legszívesebben kirúgtam volna Smith-ék alól az autót vagy rájuk küldtem volna egy kiadós rosszullétet (ezek még az enyhébb verzióim), de az igazság az, hogy csak halogatni lehetett volna a katasztrófát. Ha nem Clutteréket ölik meg, akkor mást.

Ezzel elérkezünk egy igen kényes ponthoz, mert az élet nem fekete és fehér, amiben egyértelmű döntési helyzetek vannak - még akkor sem, ha egy négyes gyilkosságról beszélünk és a gyilkosok beismerik a bűnüket. Akkor sem, ha azt olvasod, hogy Perry Smith-nek semmit nem jelentettek a történtek, hogy fél óra múlva már trágár vicceket meséltek egymásnak a kocsiban.

Könnyű azt gondolni, hogy ez a két ember egyértelműen halált érdemel, de a kivégzésük nem hozza vissza Clutteréket és nem tartja vissza a többi bűnözőt a gyilkosságtól. Újra érezzük azt az émelyítő, kettős érzést, ezúttal a gyűlöletet és a szánalmat, amikor az elmeorvosi véleményekhez érünk és képek villannak fel bennünk a gyilkosságokról és az elkövetők nyomorult életéről - logikusan merül fel a kérdés, hogy aki képes hidegvérrel megölni egy másik (vagy több) embert és "a dolog" után képes nyugodtan aludni, valóban épelméjű-e?

Hickockot és Smith-t végül öt évvel később felakasztották. A halálsoron a szomszédos cellában lakott egy biológia szakos egyetemista fiú, aki egy nap hazautazott, megölte a szüleit és a nővérét, a bútorokat felborogatta, hogy tettét rablógyilkosságnak álcázza. A fiatalember szerette volna minél hamarabb megkapni az örökségét, mert a félszeg, nagydarab Lowell Lee Andrews-nak volt egy titkos énje, aki szeretett volna több lenni egy szemüveges könyvmolynál és piros sportkocsira vágyott. Habár nem gyűlölte a családját, úgy érezte, gátolják az álmai megvalósításában.

Clutteréket negyven-ötven dollár, egy táskarádió és egy látcső miatt ölték meg.

Eredeti cím: In Cold Blood

Sorozat: Európa zsebkönyvek

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 1985

Fordította: Szíjgyártó László

Ár: pár száz forinttól elérhető