2020. március 22., vasárnap

Magaddal viszed

"- Hogy te milyen beképzelt vagy! Szűzanyám! Mit vétettem én, miért kell bűnhődnöm? Azt hittem, Lila a sunyi beképzelt, de nem, te vagy az, és csak nagyzolsz. A barátnőd megvette a szüleinek a lakást, te megvetted? A barátnőd szavára mindenki ugrik, még a Solarák is, te kinek parancsolsz? Legfeljebb annak a szarházi Sarratore gyereknek!
Aztán már csak Lila dicsőségét zengte. Hogy az milyen szép, hogy az milyen jószívű. Hogy Lilának saját cége van. Enzo meg ő, hát, azok aztán nagy ügyesek. Végre rájöttem, hogy a legnagyobb bűnöm, hogy nincs mese, kénytelen elismerni a világ előtt: Lila többre vitte, mint én."

Elena Ferrante: Az elvesztett gyerek története

/Összefüggéstelen, önismétlő elmerengés/

Bűvereje van ennek a könyvnek. Olyan, mint egy élethosszúságú, egy szuszra elmondott gyónás, monológ, befészkeli magát a fejedbe és nem ereszt, nem tudsz szabadulni tőle.
Ez nem azt jelenti, hogy minden pillanata titkos gyönyörűség. Ó, nem, legalábbis nekem nem az. Elena rögeszméje, hogy Lila, a szeretett-gyűlölt nemezis-barátnője, ha nem is az egész világot, de a nápolyi lakótelepet teljes mértékben ő irányítja és boszorkányujjaival kristálygömbje felett körözve az ő sorsát is befolyásolja, mitikus erőt tulajdonít neki, a "Lilából áradó jótékony fluidumnak" nevezi; a telep mikrokozmosza, ami a szereplők szerint a világ közepe és ahol senki nem lehet több vagy más, mint aminek az itt élők elkönyvelik; a húsba hatoló érzelmi zsarolás és játszmázás, ami annyira áthatja az emberek életét, hogy észre sem veszik, tönkreteszik egymást - mind elémelyít és elönt a düh, a keserűség a tehetetlenség miatt, mégse tudom magam mögött hagyni.

Kicsoda valójában Lila? Csiszolatlan gyémánt, aki rossz családba, rossz korba született? Vézna kislány/nyúzott fiatal nő vagy filmrendezőket megbolondító végzet asszonya? Vérbeli intrikus vagy hisztérika? Született üzletasszony vagy kitartott nő, aki mindig tudja, kit kell megkörnyékezni? Rosszindulatú vagy jóságos? 
Vagy csak egy nő, aki mindenáron megpróbál kitörni a korlátai közül és kiszabadulni a járomból, amivel együtt született?

Mire lett volna szüksége Elenának (egy pszichológuson kívül)? Hogy igazán felnőjön. Hogy megtanulja, fizikailag elmenekülni óriási lépés a szabadulás felé, de a magával cipelt terhet nem hagyhatja ott a firenzei pályaudvaron. A múlt mindig visszahúz, nincs feloldozás, ez ebben a kötetben gyönyörűen bebizonyosodik - persze utólag, és főleg másokkal kapcsolatban olyan csábítóan könnyű okosnak lenni.

A karácsonyi szünetben, ahogy A kis barát postjában már elregéltem, Ferrante alulmaradt Tarttal szemben; a saját terhem alatt nyögve egyszerűen nem volt türelmem Elena (most már kimondom) hülyeségéhez, aztán a munkától való elszakadás és némi alvás sokat dobott a befogadókészségemen és - a harmadik kötettel ellentétben - sikerült belerázódnom a regény ritmusába, nem éreztem azt, hogy nincs már "kraft" a lányok történetében és a végére érve se fogyott el a lendületem.
Nehezen tudok napirendre térni afelett, hogy szó szerint egy életen keresztül a Lilával való "erkölcsileg feddhetetlen rivalizálás" a gondolatai vezérfonala, akkor is ez a mozgatórugója, ha éppen nem erre gondol - és a hihetetlenül, szinte elviselhetetlenül részletes írásmódnak köszönhetően Elena fejében élünk négy-ötszáz oldalakon keresztül. Ha van könyv(sorozat), ami szenzációhajhászás nélkül hipnotikus erejűnek mondható, akkor az a Nápolyi regények. 

Ui.: Nem akarom hasonlítgatni semmihez, de rám a Régimódi történet gyakorolt hasonló hatást, akkor se tudtam tőle elszakadni, ha rám tört az undor érzése a szereplők kicsinyességétől.

Eredeti cím: Storia della bambina perduta
Sorozat: Nápolyi regények 4.
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2019
Fordította: Verseghi Anna
Ár: 4490 Ft

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése