2017. március 27., hétfő

Hogyan futok mostanában

(Forrás)
Érzésem szerint mostanában sikerült magammal kontextusba helyeznem, vagyis közös nevezőre jutnom-jutnunk a futással. Ebben több dolog játszott szerepet:

1. Valószínűleg nagy szerepe volt annak, hogy végre tudok kint futni; a futópadon nagyon zavart, ha meg kellett állnom a nyomi lábam kilazítani / inni / feltűzni a hajamat / valljuk be, kicsit pihenni, amikor agyilag kezdtem szétcsúszni. Kint is stresszelt a sétára lassítás, már az indulásnál az volt a fejemben, meddig fogom egyhuzamban bírni, az az "értékes" rész, a többi nem számít.
2. Összefügg az egyes ponttal, hogy rájöttem, nekem változatos útvonal szükséges - és a futópad aztán rohadt monoton dolog -, különben ismét fellép a kényszer, és csak azt figyelem, mikor jön már a mi keresztutcánk, amikor "legálisan" sétálhatok egy kicsit, hogy összeszedjem magam az emelkedőre. Az ezelőtti alkalomnál ötletszerűen másik utcába fordultam be, ahol korábban még nem jártam. Aztán kerültem még egyet, majd vissza, másik keresztutca, harmadik, és így tovább. Ha ismeretlen helyen járok, "nem veszem észre", hogy futok, ellenben környékfelfedezősdit játszhatok, amit sétatempóban nagyon élvezek - és, mint kiderült, futásban is.
Valahogy ezzel a felfedezéssel együtt kioldódott belőlem egy csomó görcs. Nem baj, ha lelassítok vagy sétálok. Nem kötelező semmilyen idő-és teljesítménymérő eszközt vinnem. Megállok megcsodálni egy érdekes házat vagy virágozni készülő magnóliafát, elengedni egy riadt macskát vagy megsimogatni egy nyájasabb példányt. Ha beszúr az oldalam, hát bassza meg, majd kiáll. A tempót a testem állítja be. Ha a lábaim élvezik, hogy mozognak az izmok, akkor relatíve gyorsan futok - kit érdekel, hogy nem bírom végig a tempót. Nem versenyzek. Már önmagammal se - azért csinálom, hogy a testemnek jó legyen, nem azért, hogy bizonygassam, milyen kemény csaj vagyok. Valószínűleg soha nem leszek hosszútávfutó, de nem baj. A jobb lábamat kicsavaró görcs még mindig probléma, de a megszakításokkal nem jelentkezik.

(Saját)

És úgy bevágom a lekváros palacsintát a magnézium után, mint Picula a pörköltös nokedli maradékát. 

Lehet, hogy később bekattan más és a fentiekkel homlokegyenest ellenkezőt fogok jónak gondolni, de per pillanat örülök neki, hogy sikerült valami saját utat kitaposnom (hehe) magamnak, amikor nem büntetésként, hanem élvezetes mozgásként élem meg a futkosást. Ma ötven percet, legutóbb egy órát voltam kint. Nem tudom és nem akarom kiszámolni, mennyi séta volt benne, mert nem számít.

Ugyanakkor van rutin, ami megnyugtat; a cipőfűzők átkötése, a kevés átmozgatás, a hajam szakszerű felkötése (szigorúan hármas csomóra és jó magasra), fényvédővel bekenem az arcom és a számat is átkenem UV-szűrős ajakápolóval, mert enélkül azonnal kiszárad a szám és rosszabbul veszem a levegőt. Az utolsó pisilés fontosságát pedig nem lehet elégszer kihangsúlyozni. Akkor is, ha egy perccel előtte voltam.

(Saját)


2017. március 25., szombat

Érdekes újdonságok (UPDATE)

Egy részem már a Könyvfesztiválra készül - pontosabban arra, hogy mértékletesen vásároljon. Az eddigi felhozatalt elnézve nem lesz nehéz megállni a harácsolást, egyelőre csak a Park kiadónál találtam érdekes címeket - és azok se okoztak heveny szívdobogást -, de a rendezvényig még több mint egy hónap van hátra, meg ki tudja, mi lesz az Alexandrához tartozó kiadókkal.

Toni Morrison: Könyörület

Jé, a Park ad ki Toni Morrisont, je! Igaz, hogy évek óta két regénye is várja, hogy elolvassam, de attól még örülhetek neki.




Elena Ferrante: Amikor elhagytak

Ilweran kérte vissza a tömény, érfelvágós kisregényeket, hát, itt van az egyik új kiadása. A bevezetőben kicsit füllentettem, ugyanis ezzel a könyvvel sokáig szemeztem a Könyvudvarban, de mindig lebeszéltem magam róla. Persze, az a pár darab már sehol nincs, de egy másik antikváriumban megtaláltam 990-ért, nekem tökéletesen megteszi a régi, ékszerborítós kiadás (naná:), és ez az egyetlen, amit nem olvastam Ferrantétól. Kíváncsi vagyok, milyen hatással lesz rám hat évvel a Tékozló szeretet és pár hónappal a jóval könnyedebb Briliáns barátnőm után.

Dorthe Nors: Index, tükör, kuplung

Ez jobban felcsigázott, mint a Könyörület, általában szeretni szoktunk egymást az önironikus női történetekkel, bár a negyventől még viszonylag messze vagyok.






UPDATE: 
Az Európa kiadó előrendelhető könyvei közé felkerült egy rakás újdonság. Több könyv érdekel, mint az alábbi három, de őket biztos, hogy megveszem. Mindegyik könyvhöz április 30-a van feltüntetve a megjelenés dátumaként, szerintem ez még változni fog.

Zadie Smith: NW

Évek óta ígérgetik a megjelenését, végre jön! A szépségről régóta tologatott, idei olvasmányom volt, ezért szeretném beszerezni az NW-t és a Fehér fogakat is.






Virginia Woolf: Saját szoba 

Ugyan sikerült évekkel ezelőtt megkaparintani a régi kiadást, de annyira örülök neki, hogy muszáj megvenni.






Truman Capote: Pille a lángban

Capote könyveit úgy tartalékolom a várólistán, mint az aranyrögöket, vagy inkább egy borzasztó finom, a forgalomból már kivont édesség utolsó darabkáit. Ez a kötet ugyan a korai novellákat tartalmazza, de a tartalékolás nem tréfadolog, naná, hogy kell.




Sarah Andersen: Puha, boldog puffancs

A Könyvfesztiválra jelenik meg Sarah Andersen második kötete, ami kiegészítő szövegeket is tartalmaz, továbbá valami puha, simogatnivaló borítója is lesz. Most 1700 Ft-ért lehet előrendelni a kiadó honlapján (át lehet venni személyesen az irodában, szállítási költség nélkül), lehet, hogy később emelkedik az ár a nyomdai árajánlattól függően. Az update-et követően azoknak, akik már előrendelték a könyvet, nem változik a fizetendő összeg.



Ha nem felejtem el, a többi engem érdeklő friss / előjegyezhető könyvet is ide fogom gyűjteni. Ti találtatok valami érdekeset, akár a régebbi, akár az újabb könyvek között?


2017. március 23., csütörtök

Ötvenes nő morcos macskával

"Az utóbbi években valamivel gyorsabban öregszem, mint kellene, és egyre gyakrabban hallom a nagymama varrógépének kattogását. Ilyenkor a hanghoz rögtön »odatapad« a fikusz, a krumplis palacsinta illata és ő maga is. Újra meg újra a füle mögé dugdossa a hajfürtjét, és mintha egy láthatatlan hallgatóság előtt szavazna, felemelt tenyérrel időről időre megállítja a varrógép forgó kerekét, orosz káromkodásokkal illetve a javítandó ruha ferde varrásait. A Singer most egy távoli magánházban állt, a Pavilnis kerületben, a barátnőmnél. A belsejében, a furnérborítású üregben két gyűszű volt: egy sárgaréz és egy acél. Nagymama szlávosan noparskasnak mondta őket. Ünnepnapokon, február 16-án, Anna-napkor, a gyűszűk a sötétben halkan koccintvva itták egymásból a gépolaj utolsó cseppjeit, aztán bebugyolálták magukat az egykor a nagypapa által kikészített bőr egy darabkájába, és elszundítottak."

Giedra Radvilavičiūtė: Ma éjjel a falnál alszom

A spontán vásárlásnak, a telhetetlen hörcsög szabadjára eresztésének pozitív hozadéka is lehet, és nemcsak alkalomadtán; tavaly nekem nem is egy, hirtelen felindulásból elkövetett könyvbeszerzés bizonyult jó döntésnek, mint amilyen a Ma éjjel a falnál alszom.
Régóta kacérkodtam vele, tetszett a címe, a macska a borítón, az esszé műfaj, és a szerző nemzetisége is vonzott, még sose olvastam litván szerzőtől (nagyon cuki, még sosem látott mellékjel is van ebben a nyelvben), és a féláras akció után az a félelmem se tartott vissza, hogy az esszék túl szürreálisak lesznek az ízlésemnek.

Szürreális esszé.
Bizony.
Ezek a hosszabb-rövidebb írások csupán alibinek használják a műfajt, illetve a szerző multifunkcionális köntösbe öltöztette az esszéket; a valóság keveredik a fikcióval, szürreális elemekkel, vissza-visszatérő szövegrészekkel, szereplőkkel, a múlt a jelennel, nekem inkább tűntek esszénovelláknak. Szeretem a műfaji sokszínűséget, a mixelést, az első oldalaktól otthon éreztem magam ebben a kötetben, amely a hatásos szöveg iránti elvárásokkal kezdődik, emberközeli, (számomra) szimpatikus szempontokkal, hétköznapi, csevegős hangnemben. Olyan volt, mintha egy parkban üldögélnénk a szerzővel és irodalomról beszélgetnénk.
Sokat megtudunk - ill. megtudni vélünk - Giedráról [még bemásolni se vagyok hajlandó a vezetéknevét] is. Ötvenes, az elmondottak alapján nem túl szép nő, elvált, aki kezd félni az öregedéstől, a felejtéstől. Tudja, hogy a lánya előbb-utóbb elhagyja és önálló, tőle független élete lesz. Bevallja, hogy nem akar regényt írni, hiába az az irodalmi nagyágyú, amivel nevet lehet szerezni a piacon, ő az esszékben érzi jól magát. Vagyis Giedra egy hétköznapi ember, hétköznapi félelmekkel és az irodalommal foglalkozó emberek (azaz mi:) számára ismerős-izgalmas gondolatokkal.
Nehéz a témákról írni, mert a kötet nagyon heterogén és Giedra hajlamos elkalandozni a címbeli tárgytól, méghozzá roppant élvezetesen; megelevenednek egy város utcái, gondolatokat olvashatunk regényötletről, lehetséges vagy létezőnek vélt szomszédokról, befalazott ajtóról, cipóként összegömbölyödő macskáról, kalandos életű nagyapáról, a felejtésről.
Végig tudnám elemezgetni az esszéket egyenként vagy csoportokba gyűjtve, de ez olyan kötet, ami nem akarja az analitikus recenziót - olyan, mint egy kis ékszer, egy gyöngyszem, ami egy macskás kagylóban rejtőzik, és mindenkinek fel kell nyitni, aki részesülni akar a csodájából.
Ilyeneket lehet olvasni benne:
"Első könyvem megjelenése után úgy három hónap telt el, mikor késő este felhívott egy ismert kiadó igazgatója, akit látásból ismertem. Nem szeretem a késő esti hívásokat. Régóta a hozzátartozóim betegségei jutnak róluk eszembe, meg amikor az anyám barátnői ellenőriznek, hogy nem művelek-e valami illegálisat, például nem iszom-e bort a konyhában Nabokovval. »A készülő regény miatt zavarom. Szeretnénk beleolvasni a szövegbe.« Biztosítottam róla, hogy semmit nem írok. De rögtön világossá vált, hogy türelmesen folytatni fogja a beszélgetést. Mondtam, hogy most éppen az a periódus van, amikor olvasok. A tapasztalati írást képviselem: amennyit élek, annyit is írok. Nem írhat az ember gyorsabban, mint ahogy élni sem élhet gyorsabban. A valóságot pedig fel kell építeni - pénzért, játszva és rendszeresen. Rendszeresen én még egy jó levest sem tudok megfőzni, nemhogy prózát írni."

Eredeti cím: Šiąnakt ​aš miegosiu prie sienos
Sorozat: Typotex Világirodalom
Kiadó: Typotex
Kiadás éve: 2015
Fordította: Laczházi Aranka
Ár: 2500 Ft (akciókban olcsóbban hozzá lehet jutni)

2017. március 20., hétfő

A napfény íze

"... Mert azt hitte, hogy ez alatt a város alatt van egy másik város, az alatt meg egy következő, és így tovább, és ha beszakad alatta az aknafedél, akkor megállás nélkül zuhan egészen a legutolsóig.
Ez csak a kellő óvatosság, jelentette ki a Papa.
Édesem, csak egy pokol van, és mi abban élünk, mosolygott Luda."

Kőrösi Zoltán: Szívlekvár

Elég rosszul alakult a viszonyunk szegény könyvvel; az maradt meg bennem, hogy más stílusú, mint Kőrösi korábbi kötetei, ezért sokáig parkoltattam a polcon, majd megbizonyosodtam, hogy tényleg így van - már amennyire egy könyv, a Milyen egy női mell? alapján szabad összehasonlítgatni -, de ettől még kijöhettünk volna jól a dologból. Sajnos olvasás közben nagyon zaklatott voltam és alig tudtam figyelni a  másikhoz képest kevésbé szép, míves szövegre, ami mintha szintén azt szerette volna, hogy gyorsan haladjunk; közérthetőbb, nem a lassan ízlelgetős fajta, mint a másik regényé. Mindez együtt eredményezte azt, hogy ha rá gondolok, az jut eszembe, hogy elszalasztott lehetőség.

A karaktereknek se volt nagy terük kibontakozni, kivéve az orosz változatban szereplő Ludát és az édesanyját. Az ő történetüket jobban élveztem, mint a Magyar Sándorokat, de a tabló-jelleg rajtuk is éreztette a hatását, a sok szenvedés, viszontagság marad meg bennem az életükből. Luda esetében már az is eszembe jutott, hogy ennyi veszteséget, kudarcot nem lehet ép elmével túlélni.
"Mondogatta is, hogy ők, a magyarok ilyenek: mindennél jobban szeretik a szabadságot, s ugyan hajlandóak sokáig türelemmel tűrni, de ha megsértik a jogaikat, felforr bennük a kuruc vér.Hűha. Mi forr fel benned, Károly?A kuruc vér.Hát, barátom, ha ilyenek voltak a kurucok, mint te, akkor még a tábori zenekart se tudták megalapítani, nemhogy a Habsburgokat legyőzhették volna!Nem csoda, ha nektek csupa elvesztett háborúból és tragikus csatából áll a történelmetek.Hiszen még az ágyból való felkeléssel se tudsz megbirkózni, akkor milyen lenne egy országos felkelés?"
A különböző alternatív valóságokkal, tényekkel való játszadozás tetszett, de összességében a Szívlekvár (ez a cím...) számomra sajnos feledhető. Ahogy az értékeléseket nézem, az utolsó regénye, Az ítéletidő még megosztóbb, ezért a régebbi írásai között fogok keresgélni, hogy elmúljon a bizonytalanságom.

Ui.: A borító förtelmes, úgy érzem, Kőrösi jobb helyen volt a Jelenkornál, mint a Librinél.

Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2014
Ár: 3990 Ft (de szinte mindig szerepel akcióban)


2017. március 17., péntek

Miket olvasok mostanában,

illetve, miket szeretnék. Nem biztos, hogy érdemes ilyen postot írnom, de könyvértékeléshez most nincs agyam, ehhez viszont van kedvem, úgyhogy lássuk.

Kőrösi Zoltán: Szívlekvár Giedra Radvilavičiūtė: Ma éjjel a falnál alszom Jeffrey Eugenides: Házassági összeesküvés Elena Ferrante: Amikor elhagytak

Olvastam Kőrösitől a Szívlekvárt, ami nekem elmarad a Milyen egy női mell?-től, de még bogozgatom az érzéseimet. A Ma éjjel a falnál alszom követte - élénken virító példa arra, hogy a hirtelen felindulásból, mohóságból elkövetett harácsolást nem mindig követi megbánás! Szimpatizálok a Typotex köteteivel, mindig kerülgetem őket, de a teljes árú vásárláshoz túl bizonytalan vagyok az érzéseimben. Istenem, ha megint 35-40%-kal olcsóbban dobálják utánam a könyveiket a Könyvfeszten, végem van - ez egy tiltakozó, ugyanakkor elégedett sóhaj.:)
A Házassági összeesküvéssel kicsit döcögősen indult a viszonyunk, a fordítás néhol szörnyű, de nagyon megszerettem. Azt hiszem, Eugenides-kompatibilis vagyok, és kelleni fog a Testről és lélekről. Az Amikor elhagytak egy érdekes kísérlet része, avagy Amadea és Ferrante 1.0, ill. 2.0 változatai hogyan vélekednek egymásról.

A jövő mindig bizonytalan egy hangulata után menő könyvmolynak, de próbálok pár fix pontot kiválasztani.

Herman Koch: Nyaraló úszómedencével Mariam Petroszjan: Abban a Házban China Miéville: Konzulváros David Mitchell: Felhőatlasz

A Nyaraló úszómedencévelt Ilweran volt kedves kölcsönözni nekem. A fülszöveg alapján nekem való könyvnek tűnik, reméljük, így lesz.
Vészesen közeleg a hónap vége, én pedig le vagyok maradva a VCs-s könyvekkel. Nem görcsöltem rájuk, csak próbálom kihasználni az év eleji lendületet. Ahogy nézegetem a listát, mindegyikhez lenne kedvem, de, úgy érzem, a következő áldozat a tartalékos 12-ből, azaz a kedves könyvei közül fog kikerülni. Neeem, A mi utcánk még nem, nem vagyok én kőből, előtte ki kell feküdnöm Ferrantét. Abban a Házban? Úristen, mekkora az a könyv. Felhőatlasz? Az se kis darab, cserébe színes-szagos. Konzulváros? Régen olvastam Miéville-t, és meglepő módon nem emberölő méretű, a szerkesztője biztos kihúzta a felét.
Ha már a kedves könyvei: olyan ínycsiklandóan írt Kelly Link novelláskötetéről, hogy legszívesebben azonnal rávetném magam, de most olvasok kizsigerelős nőt (Ferrante), kettőtől egymás után felvágnám az ereimet. A Nagyrészt halott a könnyedségével csábít, a megterhelő olvasmányok után automatikusan feltámad bennem a vágy irántuk.

Jung Chang: Vadhattyúk Donna Tartt: Az Aranypinty Eleanor Catton: A fényességek Szécsi Noémi – Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete (1860-1914)

Jaj, és persze itt vannak Ők. A monstrumok.
Amikor rendezgettem a könyvespolcokat, felsorakoztattam őket egy helyre, hogy vádlón nézhessenek. Meglepetésemre elkezdtem ritkítani a soraikat; idén már elolvastam a Hideghegyet, az Erős rengést, a Szívlekvárt és a Házassági összeesküvést. A nagyágyúk még hátravannak, de érzem (hehe), hogy 2017-ben sorra kerül vagy a Vadhattyúk, vagy Az Aranypinty.


Ez pedig a mostanság használt bögrém, hat-hét dl-s, kvzs szíves közreműködésével jutottam hozzá. Van egy kék párja, azt kapta vicomte. A megilletődött arca mindent megért.:)
A bögre alatt a sztimitől kapott cicás, sajnálatosan megkopott poháralátét díszlik, mögötte pedig az egyik szék és a laptop zsinórja - mondjuk azt, hogy a bögreméret érzékeltetése végett nem vágtam ki őket (és nem lustaságból, á, dehogy.)

Ti milyen könyveket terveztek olvasni?

2017. március 13., hétfő

Az érző szívű gengszter

"- Maga ostobaságnak tartja azt, amit teszek.
 - Egyáltalán nem. Szerintem nagyon is nemes. Csak nem az én ügyem.
 - Akkor mi a maga ügye?
 - A rum.
 - Nem szeretne nemes lelkű ember lenni? - Graciela egymáshoz érintette a mutató- és a hüvelykujját.  - Legalább egy kicsit?
 Joe megrázta a fejét.
 - Nincs semmi bajom a nemes lelkű emberekkel, de úgy vettem észre, ritkán élnek tovább negyven  évnél.
 - Akárcsak a gengszterek.
 - Ez igaz, de mi jobb éttermekbe járunk."


Dennis Lehane: Az éjszaka törvénye

Megpróbálok hellyel-közzel objektív (azaz visszafogottan szubjektív) maradni, de nem ígérem, hogy sikerülni fog... ugyanis nem hittem volna, hogy az év eddigi legrosszabb olvasmánya egy Lehane lesz. Miután becsuktam a könyvet, úgy éreztem magam, mint egy elkényeztetett gyerek, aki karácsonyra nem a vágyott játékot kapta meg.
Mindjárt elsírom magam.

Olyan ez a könyv, mintha a szerző szembe köpné a korábbi életművét, az egész imázsát. Kiherélte azt a sötét tónusú, könyörtelen, ugyanakkor hiteles érzelmeket, fanyar humort és költői leírásokat felvillantó világot, amit megalkotott. Muszáj lesz újra olvasnom a Titokzatos folyót - azért nem a negyedik Kenzie-Gennarót, mert abban Kenzie annyira köcsög, hogy még nekem is fáj, de következetes köcsög -, hogy visszanyerjem a hitemet.

Nem értem ezt az egész könyvet - aminek lehet, hogy az az oka, hogy egy sorozat második részéről van szó -, a főszereplőtől kezdve. Joe egy idegesítő, taknyos kölyök, elképesztően gyermeteg elképzelésekkel, aki csak valami csoda folytán nem lesz sajtreszelő-mintás a törvényen kívüli életének első két hónapjában. Persze, az idegesítő, taknyos kölykök megérhetnek-felnőhetnek, de hiába követjük végig Joe életútját, semmi fejlődést nem vettem észre benne. Az se tűnt fel, mitől olyan agyafúrt; végig egy üres bábra hasonlított, akit tetszőlegesen végig mozgatnak a cselekményben és a zsebéből az utolsó pillanatban mindig előkerül a megfelelő ütőkártya - de ész, gondolatok nincsenek az elméletileg gondosan megtervezett manőverek mögött. Pont azt bírtam Kenzie-ékben, hogy inkább a szereplő(k) fejében voltunk, nem a díszletekben gyönyörködtünk. Ha nem próbálnék elmenni a technikai problémákig, azt mondanám, hogy Joe olyan, mint Világszép Vaszilisza, akit csak a mellette lévő, vele szimpatizáló állatkák emberek húznak ki a csávából. Hogy miért, az a cselekményorientált olvasó énemnek rejtély marad. Biztos a szép öltöny az oka.
És a nők. Ez az anyátlan kutyaütő belezúg az első nőbe, akit megpillant, ha az egyik eltűnik a képből, jön a másik, mert egyszerre jönnek ki az állomás épületéből. Annak a srácnak a prototípusa, aki szűköl azért, hogy lábtörlőként bánjanak vele, egy érzelmes trubadúr, aki a kegyetlen udvarhölgy keszkenőjéért könyörög és élvezettel fetreng a bevitt ütések okozta fájdalomban. Egész életében. Tulajdonképpen bírtam Emmát, a regény kevés értékelhető jelenetei közé tartozik, amikor felvillantja a gondolatai egy részét.

Ha a fülszöveg szűkszavú ismertetéséből indulok ki, nincs valami nagy mozgásterem - azaz bármilyen cselekményelem elemezgetése spoiler lenne -, ennélfogva könnyű dolgom se, de valamit megpróbálok kihozni belőle; az a koncepció, amit Lehane felvázol, nem létezik, és még kevésbé hiteles. Egy érzelmi kutyakölyök-indíttatású srác, mint amilyen Joe, nem lehet a bűnözők hercege (ahogy ő szereti hívni magát). Az ég szerelmére, egy 18-20 éves, páriaként kezelt lány a földbe döngöli! Belőle nem híres jenki gengszter lesz, hanem kétsoros hír az újság negyedik oldalán, miszerint agyonlőtték az egyik pitiáner tolvajt bankrablás közben. Az se működik, hogy a nehézségek érzékeltetése nélkül felvirágzik egy döglődő szervezet és a bűn virágzó telephelyévé változtat egy várost, ahol a helyi, hajszálcsíkos gengszterek második hobbitevékenysége bajba jutott szivargyári munkások etetése. A drámai pillanatoknak nincs súlya, nem éreztem azt, mint más Lehane-regénynél, hogy a kiélezett helyzettől elakad a hörgőim között a levegő. Amikor tudod, hogy elég egy tikkelés a feszültség kirobbanásához, és lehet, hogy téged húznak ki a lábadnál fogva, miközben a véred vörösre festi a padló réseit.
A lineáris elbeszélés és a 10-15 évnyi cselekményidő nem passzol Lehane kifinomultságához - nem, nem megyek a fenébe, amiért egy krimi kapcsán kifinomultságról beszélek -, olyan volt, mintha egy készülő, 800 oldalas gengszter-monográfia vázlatát olvasnám, vagy egy kedélyes nagypapa nosztalgiázását. A befejezés meg... nem hiszem el, hogy ennyire hülyének néztek. Olcsó, felesleges huszárhadonászás volt.

Megkönnyebbülés volt egy rövid időre kiszállni Joe fejéből és az apja szemszögéből nézni a világot, utólag visszanézve ez, és az utána következő szakasz az egyetlen rész, ami normálisan működik. Joe apja egy rohadék. Dion egy rohadék. Lucky Luciano maga az ördög. De ez egy rohadék világ, nem a Szerelmünk lapjai húszas évekre hangszerelt alvilági verziója. Mintha a Trainspottingban Begbie megismerkedne Élete Szerelmével (!), aki óvónőként (!) dolgozik, és az összelopott pénzéből nyitna egy ingyen (!) óvodát az árva gyerekeknek (!!).

Vérzik a szívem, de nem lehetek elnéző. A hosszú, száraz évek után végre megjelenik egy új Dennis Lehane, aki ezt leszámítva zseniális krimiket ír - képtelen vagyok felfogni, hogy miért nem szeretik az emberek, miközben az ipari jelleggel kiadott skandináv krimik, domestic noirok és a cozy misteryk között dagonyáznak; igen, elvesztettem az objektivitásom -, és bazmeg, nem működik. Én ezt nem hiszem el. Kíváncsi vagyok, Ben Affleck mit hozott ki belőle.

Eredeti cím: Live by Night
Sorozat: Coughlin 1.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2017
Fordította: Orosz Anna
Ár: 3680 Ft

2017. március 9., csütörtök

A víz emlékezete

"... megpróbáltuk elfordítani a tekintetünket azokról a dolgokról, amelyek körülöttünk történnek, ami persze nem sikerült, s aztán próbáltunk úgy tenni, mintha nem láttunk volna semmit. A képek azonban belénk vésődtek, befészkelték magukat a bőrünk alá, mellkasunk kongó, sötétvörös végtelenjébe, és szilánkjaik hegyes vége szúrta lágy szívünket."

Emmi Itäranta: A teamesternő könyve

A víz és a halál együtt alkotják a világot.
Kéz a kézben járnak, vagy egymásba gabalyodva próbálnak felülkerekedni a másikon. A víz néha megelőzi a halált és segít, hogy elkerüljük a vele való találkozást. De előbb vagy utóbb győzedelmeskedik felettünk az elmúlás, és a testünkből elszivárog az összes víz, hogy eggyé váljon a földdel és új életet hozzon létre.

Ezt a vékonyka könyvet, ha nagyon kategorizálgatni akarnék, posztapokaliptikus ifjúsági regénynek lehetne mondani, de merőben más, mint ismertebb társai. Nincsenek benne világmegmentésre kárhoztatott, halálosan szerelmes kamaszok, gonosz felnőttek és hatásvadász fordulatok - sőt, ez a regény még tovább megy. Nincs aprólékos világábrázolás, a jelen állapotokat okozó, múltbeli visszatekintések vagy logikus magyarázatok. Csak egy könnyű fuvallat egy lehetőséges jövőből, egy pillanatnyi látomás, az ébredés előtti, féléber álom zavaros emlékképei. Introvertált, költői szöveg, ami megtartja magának a titkait.
A központi kulcselem a teaszertartás és annak több évszázados-évezredes hagyománya, ami meghökkentő módon az általunk is ismert, talányosan visszafogott, kínai stílussal fonódik össze. Tulajdonképpen magától értetődik az összekapcsolás, mégis meglepetésként ért, hogy egy új, világ utáni világban - ahol nincs tél, internet, bevásárlóközpontok, fillérekért kapható ruhák és az infrastruktúra pár napelemes autóra és egy borzalmas vasúti hálózatra korlátozódott le - egy olyan teaházba nyerhetünk bepillantást, amelyet még mi is nagyrészt filmek és könyvek alapján ismertünk meg. Olvasás közben többször emlékeztetnem kellett magam arra, hogy egy finn, és nem kínai regényt olvasok, és a szereplők is rendre ázsiai alakokként derengtek fel előttem.
"... de mi, teamesterek tudjuk, hogy vannak olyan időszakok, mikor a víz nem akarja, hogy megtalálják az emberek, mert érzi, hogy csak le akarnák igázni, ami természete ellen lenne. Ezért egy forrás kiszáradásának meglehet a maga oka, ami ellen nem érdemes küzdeni. Az ember nem uralkodhat az egész világ felett. Így nem a teamestereké a tea és a víz sem, hanem fordítva. A teamesterek a teáé és a vízé. Mi csak a víz őrzői vagyunk, jobban mondva a szolgái."
Ahogy fentebb említettem, nemcsak a stílus, maga a történet is rendkívül visszafogott. A narrátorunk egy fiatal, éppen nagykorúvá érett lány, Noria, aki teamester apjának köszönhetően viszonylagos biztonságban, jómódban él, de ez az állapot törékeny; a családnak van egy titka, aminek őrzésében immár Noria - aki apja nyomdokain haladva szintén teamester szeretne lenni - is részt vesz. De a történet színhelye, a Skandináv Unió nem a béke és harmónia szigete, hanem egy szabályos diktatúra, ahol a vízbűnökért (pl. illegális vízvezeték kiépítése) halálbüntetés jár, ahogy a lázadásért, ellenállásért is. Noria a barátnőjével, Sanjával egy érdekes rejtélyre, a múlt zárványára bukkan - a mi világunk mementóit tapogatják, a lyukas nejlonzacskók halmai alól előtúrt kincsek, VHS-kazetták, ezüstös korongok (CD-k), különféle lejátszók darabjait próbálják összeilleszteni, mint valami kirakóst, miközben azon gondolkodnak, miért dobtunk szemétre ennyi holmit.
Nem nehéz kitalálni, hogy ennek előbb-utóbb következményei lesznek, a megtorlás, a tragédia megül a levegőben, és hamar rájövünk, hogy itt nincs sok esély arra, hogy a dolgok globálisan megváltozzanak. Többen írták, hogy súlyos hiba volt a szerző részéről "eltitkolni" mindazt, amire Noria és Sanja rájöttek, és nagyon sok minden nincs egyértelműen leírva, de nekem pont ez a sejtelmesség tetszett a legjobban. A teamesternő könyve nem megdöbbenteni akar vagy falhoz vágni, csak elmesél egy történetet, és ez így van jól.

Eredeti cím: Teemestarin kirja
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2015
Fordította: Varjasi Csilla
Ár: 2990 Ft


2017. március 4., szombat

Ja, eszembe jutott,

hogy mi volt a február legjobb pillanata: a macskákkal való focizás a napsütötte udvaron (igen, tudom, jellemző:P), pontosabban rugdostam nekik a Kinder tojásban fellelhető sárgásbarna műanyag tokot, amibe még anno apró fémpénzeket tettünk, hogy zörögjenek, ők meg elkapták. Jó esetben tovább ütögették vagy négy mancsra kapták és rugdosták, de, persze, csak akkor volt érdekes, ha újra indítottam a bigyulákat, mert, ha megáll, már nem olyan szórakoztató. Elképesztő, mennyire ki tud kapcsolni a velük való foglalkozás, igazi terápia. Semmi más nem számított abban a pillanatban, csak a napsütés és a focizás.

Amúgy tényleg kezdek öregedni, múlt héten ginkgóval kiegészített magnézium tablettát vettem. Aztán beraktam még egyet a kosárba, apáméknak is jó lesz.:D


Végül arról, hogy milyen postokban gondolkodom mostanában a két értékelésen (A teamesternő könyvéről és Az éjszaka törvényéről) felül: előbb-utóbb lesz egy kéz-és bőrápolós, egy ömlesztett körmös, egy könyvtárnevelős stb.

Ui.: Lassan kezdődhet a kinti futás, ill. az, amit futás címén művelek, jaj, de jó lesz!:D



2017. március 1., szerda

Vastag könyvek, rövid könyvek - Február

Kis köreinkben meghonosodott a zárási zsarolás; előző hónapban PuPillát jóformán verbális erőszakkal vettük rá, hogy írjon havi zárást, most meg én estem az áldozatául, Heloise nagyon kedvesen kihagyta a helyet a rám mutató linknek.
Néhányan hogyan csinálják, hogy kijelentik egy adott hónapról, milyen jó volt? Nálam ennél sokkal vegyesebb az összhatás - és sokkal jobban összefolynak a napok.:)
Erről jut eszembe: Kata, a beauty havi zárás végleg megszűnt? Szerettem olvasni. Igen, most Katacita lesz a zárási zsarolás legújabb elszenvedője. A hozzá intézett kérdés arról jutott eszembe, hogy azt ugyan nem tudom felidézni, mennyivel volt jobb vagy rosszabb hónap a február a januárhoz képest, de azt igen, miket olvastam (nagyjából...) és miket kentem magamra. Egyébként a határidőnaplóba mindig felvések pár szót, ők a védőbástyáim, különben nemcsak a könyvecskében, hanem az agyamban is fehér lapok sorjáznának egymás után.

Jó, elég a rizsából, lássuk a könyveket!

Egyetlen egy könyvet vettem. Egyetlen, várva várt könyvet. Egyet, amit baromi nagy nehézségek árán sikerült megszereznem, mert a könyváruház bojkottálta az e-mail címem - másra nem tudok gondolni -, és két telefon, meg egy halom e-mail kellett, hogy végre az enyém legyen az....

Dennis Lehane: Az éjszaka törvénye

...Az éjszaka törvénye.
Ami nem volt jó.
Igazából elég rossz volt.
Még nem dolgoztam fel a sokkot, de előbb-utóbb írni fogok róla.

Nem olvastam túl sokat ebben a hónapban egyéb elfoglaltságok miatt, de legalább egy monstrumot leküzdöttem, ami önmagában felér két könyvvel. Eszembe jutott, hogy beszoríthatnék a végére egy rövidkét, mondjuk a Harag-várakat, de... minek? Régen, amikor 100-110 könyvet olvastam el egy évben, akkor se érdekelt, milyen lesz a havi bontás, és most se. (Nehogy azt higgyétek, hogy az ilyesmik súlyos létkérdések számomra:D)
Szóval négy könyv, mégpedig ők:

Leslye Walton: Ava Lavender különös és szépséges bánata Jonathan Franzen: Erős rengés Emmi Itäranta: A teamesternő könyve Dennis Lehane: Az éjszaka törvénye

Ava Lavendert Nikitől kaptam kölcsön, amit utólag is nagyon köszönök. Totál büszke vagyok magamra, hogy már írtam róla. Sőt, az Erős rengésről is, pedig nem volt kis falat és jellemzően olyan élmény volt, amiről halogatom az írást. az Ava Lavender jó kis könyv, de vannak hibái, Franzen pedig még mindig nem a szívem csücske, de a Javításokhoz képest eggyel közelebb kerültünk egymáshoz.
A teamesternő könyve nagyon kis patent. Ne vakarjátok le az arcotokat - se a patentozástól, se a borítótól, hiába, nem érthet valaki egyszerre a Swarowskihoz és a grafikához -, ha választani kellene, őt nevezném ki a hónap legjobb könyvének. Introvertált kis fuvallat, amibe bele tudnék kötni, de minek, ha annyira élveztem a hangulatát.
És végül Az éjszaka törvénye. Lehane, ezért egyszer még szétrúgom a seggedet, csak hülyén fogok kinézni fedora kalapban és hajszálcsíkos öltönyben, de legalább kihasználhatom a meglepetés erejét.

Ha mindenki aludhatna napi hét órát, sokkal jobb hely lenne a világ. Úgy érzem, muszáj volt ezt a post végére biggyesztenem, mielőtt még nagyobb hülyeséget írok.

A többiek februárja: