Hogyan futok mostanában

(Forrás)

Érzésem szerint mostanában sikerült magammal kontextusba helyeznem, vagyis közös nevezőre jutnom-jutnunk a futással. Ebben több dolog játszott szerepet:

1. Valószínűleg nagy szerepe volt annak, hogy végre tudok kint futni; a futópadon nagyon zavart, ha meg kellett állnom a nyomi lábam kilazítani / inni / feltűzni a hajamat / valljuk be, kicsit pihenni, amikor agyilag kezdtem szétcsúszni. Kint is stresszelt a sétára lassítás, már az indulásnál az volt a fejemben, meddig fogom egyhuzamban bírni, az az "értékes" rész, a többi nem számít.

2. Összefügg az egyes ponttal, hogy rájöttem, nekem változatos útvonal szükséges - és a futópad aztán rohadt monoton dolog -, különben ismét fellép a kényszer, és csak azt figyelem, mikor jön már a mi keresztutcánk, amikor "legálisan" sétálhatok egy kicsit, hogy összeszedjem magam az emelkedőre. Az ezelőtti alkalomnál ötletszerűen másik utcába fordultam be, ahol korábban még nem jártam. Aztán kerültem még egyet, majd vissza, másik keresztutca, harmadik, és így tovább. Ha ismeretlen helyen járok, "nem veszem észre", hogy futok, ellenben környékfelfedezősdit játszhatok, amit sétatempóban nagyon élvezek - és, mint kiderült, futásban is.

Valahogy ezzel a felfedezéssel együtt kioldódott belőlem egy csomó görcs. Nem baj, ha lelassítok vagy sétálok. Nem kötelező semmilyen idő-és teljesítménymérő eszközt vinnem. Megállok megcsodálni egy érdekes házat vagy virágozni készülő magnóliafát, elengedni egy riadt macskát vagy megsimogatni egy nyájasabb példányt. Ha beszúr az oldalam, hát bassza meg, majd kiáll. A tempót a testem állítja be. Ha a lábaim élvezik, hogy mozognak az izmok, akkor relatíve gyorsan futok - kit érdekel, hogy nem bírom végig a tempót. Nem versenyzek. Már önmagammal se - azért csinálom, hogy a testemnek jó legyen, nem azért, hogy bizonygassam, milyen kemény csaj vagyok. Valószínűleg soha nem leszek hosszútávfutó, de nem baj. A jobb lábamat kicsavaró görcs még mindig probléma, de a megszakításokkal nem jelentkezik.

(Saját)

És úgy bevágom a lekváros palacsintát a magnézium után, mint Picula a pörköltös nokedli maradékát. 

Lehet, hogy később bekattan más és a fentiekkel homlokegyenest ellenkezőt fogok jónak gondolni, de per pillanat örülök neki, hogy sikerült valami saját utat kitaposnom (hehe) magamnak, amikor nem büntetésként, hanem élvezetes mozgásként élem meg a futkosást. Ma ötven percet, legutóbb egy órát voltam kint. Nem tudom és nem akarom kiszámolni, mennyi séta volt benne, mert nem számít.

Ugyanakkor van rutin, ami megnyugtat; a cipőfűzők átkötése, a kevés átmozgatás, a hajam szakszerű felkötése (szigorúan hármas csomóra és jó magasra), fényvédővel bekenem az arcom és a számat is átkenem UV-szűrős ajakápolóval, mert enélkül azonnal kiszárad a szám és rosszabbul veszem a levegőt. Az utolsó pisilés fontosságát pedig nem lehet elégszer kihangsúlyozni. Akkor is, ha egy perccel előtte voltam.

(Saját)