Az érző szívű gengszter

"- Maga ostobaságnak tartja azt, amit teszek.
 - Egyáltalán nem. Szerintem nagyon is nemes. Csak nem az én ügyem.
 - Akkor mi a maga ügye?
 - A rum.
 - Nem szeretne nemes lelkű ember lenni? - Graciela egymáshoz érintette a mutató- és a hüvelykujját.  - Legalább egy kicsit?
 Joe megrázta a fejét.
 - Nincs semmi bajom a nemes lelkű emberekkel, de úgy vettem észre, ritkán élnek tovább negyven  évnél.
 - Akárcsak a gengszterek.
 - Ez igaz, de mi jobb éttermekbe járunk."

Dennis Lehane: Az éjszaka törvénye

Megpróbálok hellyel-közzel objektív (azaz visszafogottan szubjektív) maradni, de nem ígérem, hogy sikerülni fog... ugyanis nem hittem volna, hogy az év eddigi legrosszabb olvasmánya egy Lehane lesz. Miután becsuktam a könyvet, úgy éreztem magam, mint egy elkényeztetett gyerek, aki karácsonyra nem a vágyott játékot kapta meg.
Mindjárt elsírom magam.

Olyan ez a könyv, mintha a szerző szembe köpné a korábbi életművét, az egész imázsát. Kiherélte azt a sötét tónusú, könyörtelen, ugyanakkor hiteles érzelmeket, fanyar humort és költői leírásokat felvillantó világot, amit megalkotott. Muszáj lesz újra olvasnom a Titokzatos folyót - azért nem a negyedik Kenzie-Gennarót, mert abban Kenzie annyira köcsög, hogy még nekem is fáj, de következetes köcsög -, hogy visszanyerjem a hitemet.

Nem értem ezt az egész könyvet - aminek lehet, hogy az az oka, hogy egy sorozat második részéről van szó -, a főszereplőtől kezdve. Joe egy idegesítő, taknyos kölyök, elképesztően gyermeteg elképzelésekkel, aki csak valami csoda folytán nem lesz sajtreszelő-mintás a törvényen kívüli életének első két hónapjában. Persze, az idegesítő, taknyos kölykök megérhetnek-felnőhetnek, de hiába követjük végig Joe életútját, semmi fejlődést nem vettem észre benne. Az se tűnt fel, mitől olyan agyafúrt; végig egy üres bábra hasonlított, akit tetszőlegesen végig mozgatnak a cselekményben és a zsebéből az utolsó pillanatban mindig előkerül a megfelelő ütőkártya - de ész, gondolatok nincsenek az elméletileg gondosan megtervezett manőverek mögött. Pont azt bírtam Kenzie-ékben, hogy inkább a szereplő(k) fejében voltunk, nem a díszletekben gyönyörködtünk. Ha nem próbálnék elmenni a technikai problémákig, azt mondanám, hogy Joe olyan, mint Világszép Vaszilisza, akit csak a mellette lévő, vele szimpatizáló állatkák emberek húznak ki a csávából. Hogy miért, az a cselekményorientált olvasó énemnek rejtély marad. Biztos a szép öltöny az oka.
És a nők. Ez az anyátlan kutyaütő belezúg az első nőbe, akit megpillant, ha az egyik eltűnik a képből, jön a másik, mert egyszerre jönnek ki az állomás épületéből. Annak a srácnak a prototípusa, aki szűköl azért, hogy lábtörlőként bánjanak vele, egy érzelmes trubadúr, aki a kegyetlen udvarhölgy keszkenőjéért könyörög és élvezettel fetreng a bevitt ütések okozta fájdalomban. Egész életében. Tulajdonképpen bírtam Emmát, a regény kevés értékelhető jelenetei közé tartozik, amikor felvillantja a gondolatai egy részét.

Ha a fülszöveg szűkszavú ismertetéséből indulok ki, nincs valami nagy mozgásterem - azaz bármilyen cselekményelem elemezgetése spoiler lenne -, ennélfogva könnyű dolgom se, de valamit megpróbálok kihozni belőle; az a koncepció, amit Lehane felvázol, nem létezik, és még kevésbé hiteles. Egy érzelmi kutyakölyök-indíttatású srác, mint amilyen Joe, nem lehet a bűnözők hercege (ahogy ő szereti hívni magát). Az ég szerelmére, egy 18-20 éves, páriaként kezelt lány a földbe döngöli! Belőle nem híres jenki gengszter lesz, hanem kétsoros hír az újság negyedik oldalán, miszerint agyonlőtték az egyik pitiáner tolvajt bankrablás közben. Az se működik, hogy a nehézségek érzékeltetése nélkül felvirágzik egy döglődő szervezet és a bűn virágzó telephelyévé változtat egy várost, ahol a helyi, hajszálcsíkos gengszterek második hobbitevékenysége bajba jutott szivargyári munkások etetése. A drámai pillanatoknak nincs súlya, nem éreztem azt, mint más Lehane-regénynél, hogy a kiélezett helyzettől elakad a hörgőim között a levegő. Amikor tudod, hogy elég egy tikkelés a feszültség kirobbanásához, és lehet, hogy téged húznak ki a lábadnál fogva, miközben a véred vörösre festi a padló réseit.
A lineáris elbeszélés és a 10-15 évnyi cselekményidő nem passzol Lehane kifinomultságához - nem, nem megyek a fenébe, amiért egy krimi kapcsán kifinomultságról beszélek -, olyan volt, mintha egy készülő, 800 oldalas gengszter-monográfia vázlatát olvasnám, vagy egy kedélyes nagypapa nosztalgiázását. A befejezés meg... nem hiszem el, hogy ennyire hülyének néztek. Olcsó, felesleges huszárhadonászás volt.

Megkönnyebbülés volt egy rövid időre kiszállni Joe fejéből és az apja szemszögéből nézni a világot, utólag visszanézve ez, és az utána következő szakasz az egyetlen rész, ami normálisan működik. Joe apja egy rohadék. Dion egy rohadék. Lucky Luciano maga az ördög. De ez egy rohadék világ, nem a Szerelmünk lapjai húszas évekre hangszerelt alvilági verziója. Mintha a Trainspottingban Begbie megismerkedne Élete Szerelmével (!), aki óvónőként (!) dolgozik, és az összelopott pénzéből nyitna egy ingyen (!) óvodát az árva gyerekeknek (!!).

Vérzik a szívem, de nem lehetek elnéző. A hosszú, száraz évek után végre megjelenik egy új Dennis Lehane, aki ezt leszámítva zseniális krimiket ír - képtelen vagyok felfogni, hogy miért nem szeretik az emberek, miközben az ipari jelleggel kiadott skandináv krimik, domestic noirok és a cozy misteryk között dagonyáznak; igen, elvesztettem az objektivitásom -, és bazmeg, nem működik. Én ezt nem hiszem el. Kíváncsi vagyok, Ben Affleck mit hozott ki belőle.

Eredeti cím: Live by Night
Sorozat: Coughlin 1.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2017
Fordította: Orosz Anna
Ár: 3680 Ft