2014. augusztus 31., vasárnap

A konyhaház


Kathleen Grissom: Tölgyfa a dombtetőn

Amikor megláttam cinnamon véleményét a könyvről - "Olyan, mint az Elfújta a szél keresztezve a Jane Eyre-rel", heveny... mit tagadjam, összefutott a nyál a számban. Mindkét könyvet imádom, nem volt kérdéses, hogy előbb-utóbb elolvasom ezt a regényt - amit mindenki imád, és nekem is tetszett, de, ahogy telik az idő, pár dolog beárnyékolja a a pozitív véleményem.

A 18.-19. században járunk, Virginiában, a történet nagy része egy ültetvényen játszódik. Igazi déli regény ebből a szempontból, de annyi keserűség hatja át a szereplők életét, hogy a tervem - miszerint egy könnyed kis történetet fogok olvasni - füstbe ment, és ezután volt szükségem valami habos-babosra.
A regénynek két nézőpont karaktere van, Lavinia, akit hét évesen ismerünk meg, éppen (szó szerint) lepakolják egy hajóról, szörnyen beteg és semmire nem emlékszik a feleszmélése előtt. A hajóskapitány saját házába viszi szolgaként és félvér, zöld szemű lányára, Belle-re bízza, aki a nagy háztól távolabb eső konyhában (innen a regény eredeti címe, The Kitchen House - a Szandi kap egy fekete pontot a fordítása és a lila fejű nő miatt) főz a családra. Ő a másik nézőpont karakter, de a fejezetei inkább csak kiegészítői az igazi főszereplő, Lavinia történetének. Kezdetben egyáltalán nincs oda a nyeszlett lánykáért, aki folyamatosan kiad magából minden ételt és a saját nevét se tudja. Ám szép lassan minden elrendeződik, Belle a saját gyerekeként szereti Abiniát, és a házi szolgák is családtagjukként kezelik. Ebben a világban azonban (ahogy nagyon sokszor ma is) az embereket a bőrszínük szerint rangsorolják, és ez az, ami Lavinia életét, ahogy cseperedik, iszonyatosan megnehezíti. Mondhatni, a keresztje lesz; a fehér gazdák képtelenek megérteni, miért rajong a négerekért, ő pedig azt nem fogja fel, miért kell hátul állni a templomban Mamáéknak.
Ahogy leírtam ezt a bekezdést, elöntött a könyv iránti érzés. Jó olvasmányélmény volt, nyomokban - tényleg csak nyomokban - emlékeztet az Elfújta a szél hangulatára, de bennem nem idézett fel más hasonlóságot. Ügyesen bemutatja, hogyan fonódik össze az emberek sorsa, hogyan alakulnak ki a negatív érzések - igen, csak a negatívak, és Marshall vagy Miss Martha is élesebben kirajzolódott volna a szemem előtt, mint George papa vagy Sukey. Nem tudom, szándékos írói fogás-e a naivitás, vagy csak Lavinia szemszöge ilyen erőteljes, de az összes szereplőt be lehet sorolni két oszlopba: jók és rosszak, a feketék jók, a fehérek 85%-a rossz, átjárás nincs.
Maga a történet nagyon tetszett; Grissom bemutatja a nagy ház és a szolgák életét (a földeken dolgozó rabszolgákról nagyon keveset tudunk meg), a korabeli szokásokat, ételeket, ellátogatunk egy városba és annak társasági életébe, de még egy elmegyógyintézetbe is. Utóbbi kapcsán felmerült a jeges fürdő és bennem szokás szerint felment a pumpa: hogy lehettek az emberek olyan hülyék, pláne tanult orvosok, hogy azt higgyék, a jéghideg víz gyógyír?! Meg forró poharakat helyezni a beteg halántékára, hogy kiszívják az elmebajt... az emberi faj nagyon szívós. Számos módszert kitalált már a saját elpusztítására.
Tehát sok minden van ebben a négyszáz oldalas könyvben, úgy éreztem, bőven megérdemelne dupla ekkora terjedelmet, dupla ekkora kifejtéssel. Isten bizony, élveztem volna a részletességet, úgy, ahogy az Elfújta a szél 1100 oldalát imádtam.
Végül itt van Lavinia. Ő a legerősebben megrajzolt karakter, minden gondolatát megismerjük, de képtelen vagyok elhinni, hogy maradhatott végig ilyen naiv. Olyan, mintha egy bura alatt lenne, pedig minden a szeme láttára zajlik, de nem nagyon vonja le a következtetéseket, a tapasztalatokból nem tanul semmit, ami kis híján tönkreteszi az életét. Ott van például Meg (a ház úrnőjének, Miss Marthának az unokahúga), aki egy jómódú család sarjaként fele annyit nem látott a világ működéséből, mégis éleslátóbb. Okosabb, na. Lavinia végig gyerekként viselkedik, ha jól emlékszem, valaki meg is jegyzi, hogy milyen gyermeki a szíve. És ez nagyon veszélyes, nemcsak maga, hanem a környezete miatt is.

Lehet, hogy a viszonylag gyors tempó az olvasás a megítélésem rovására ment, és ezért tűnik úgy, mintha nem lennék megelégedve a könyvvel. Hm, ez tulajdonképpen igaz is, mert egy magabiztosabb író - Grissom, bár mindig írogatott, ápolónőként végzett és farmot is vezetett - simán elbánt volna a fenti hibákkal. De, ahogy említettem, ezek eltörpülnek a kellemes élmény mellett - már az elején magába szippantott a történet, ezért is olvastam el kb. két nap alatt. A kígyó itt a farkába harap, én pedig abbahagyom a szócséplést.

Eredeti cím: The Kitchen House
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Csonka Ágnes
Ár: 3500 Ft, de még féláron van a Szandinál


Augusztusban hat diplomás közgazdászok vagyunk

És lyukat vágunk a kádba.

Kepes András (szerk.): Könyvjelző – Kepes András válogatása a XX. századi világirodalomból Szerb Antal: A Pendragon legenda Lionel Shriver: Születésnap után Émile Ajar: Salamon király szorong Téa Obreht: A Tigris asszonya

Rezzenéstelen pofátlan arccal kijelenthetem, hogy ez egy bőséges hónap volt. Néhány éve még ez visszafogott mennyiségnek számított volna, de minden relatív, főleg, ha az ember próbál leszámolni a pótcselekvéseivel. Eddig 23 könyvet szereztem be, 14-et olvastam el. Ez egy jó arány, szerintem. De, ha belegondolok abba, hogy hátra van még kilenc, és az kb. két hónap, akkor az a kilenc olvasatlan sok.
Emellett bőszen kísértget az újraolvasás vágya, amit, ha rám tört a haladni akarok-érzés, kifejezetten kibaszásnak öngólnak érzek. De elég a rinyálásból, örüljünk a szép új könyveimnek.:))

Az első három szülinapi ajszi, vicomte, pat, Nita és fezer csatolt még hozzá egy hiperszuper cicás nyaklánc-fülbevaló szettet, le se lehet rólam robbantani (a pizsamanadrággal és a szimpla kék ujjatlan felsővel együtt). A Salamon király szorong a Libri 2+1 akciójából van. Tulajdonképpen még ráért volna, de vicomte talált két könyvet az akcióban, én meg nem szeretek semmi jó elrontója lenni. A Tigris asszonya friss, tegnapi zsákmány. Annyit tanakodtam rajta, hogy már én is untam, úgyhogy tegnap célirányosan bementem a Szandiba, megkerestem, beraktam a kosárba, és leültem olvasni az Iszonyt, mielőtt kísértésbe estem volna. A megjelenése óta kacérkodom a könyvvel (A Tigrissel, nem az Iszonnyal), Dórinak tetszett, imádom a címét, szerb, mágikus realista, annyira nem lőhetek mellé.
Utána elmentünk az újpesti Intim Torna Illegál koncertre (vicomte hét könyvvel a hátizsákjában ugrált), ettünk szép magas kenyérlángost, leöblítettük Stari meggyes és szilvás sörrel (lehet tippelni, hogy kinek szállt egy kicsit a fejébe), és ennyi.

És ezeket olvastam:

Caitlin Moran: Hogyan legyünk tökös csajok Gail Carriger: Blameless – Szégyentelen Siân Rees: Úszó bordély Max Brooks: World War Z – Zombiháború Carson McCullers: Óra mutató nélkül
J. K. Rowling: Átmeneti üresedés Kathleen Grissom: Tölgyfa a dombtetőn Amélie Nothomb: Ördögi kozmetika Lawrence Block: Bérgyilkos mindörökké

A hónap elején volt egy kis kabátkönyv-igényem (mondjuk, mikor nincs), Moran és a Blameless erre tökéletes volt, és ennek megfelelően teljesítettek. Moran eléggé megosztja az embereket, de annak ellenére, hogy néhány dologgal nem értek egyet, nekem bejött a szövegelése, kellenek olyan emberek, akik ki mernek mondani olyanokat, amikhez a nők egy része túl szégyenlős. A Blamelesst többen a leggyengébbnek érezték az eddig megjelent részek közül, nekem, mivel pont jókor jött, kellemes élmény volt.
Az Úszó bordélyt szakaszosan olvastam, amit nem érdemelt meg, mert egy jó kis olvasmányos non-ficton. A WWZ... nos, esélyes Az év csalódása címre, mérgemben besuvasztottam a rövidkés postba, mert nem akarok több időt fecsérelni rá. Az Óra mutató nélkül sem volt egy nagy durranás, de McCullersszel még próbálkozni fogok. Az író eredeti keresztneve Lula. Hm, nem csodálom, hogy lecserélte, az, hogy Lula Carson Smith: Magányos vadász a szív, nem hangzik túl jól.
Az Átmeneti üresedés nagy szerelem volt, csak lustaságomban még nem írtam róla, ahogy a Tölgyfa a dombtetőnről sem. Jó kis könyv, de szerintem nem tökéletes, hogy miért, majd leírom. Az Ördögi kozmetika jól átvert a palánkon, nyeretlen kétévesként vezetett Nothomb. Bármennyire is örülök, hogy hamar elolvastam a könyvet, valamiért érdekel a többi műve is. A Bérgyilkos mindörökké volt a lazító olvasmányom, továbbra is Matt Scudder a kedvencem, de Keller további eszmefuttatásaira is kíváncsi vagyok.

A többiek:
Catriana
katacita
zakkant
Nita
Dóri
Nikkincs
horsegirl
PuPilla (a győztes:D)
Pöfivonat

2014. augusztus 29., péntek

Fecseg

Rendkívül mélyenszántó voltam már megint, de ehhez volt kedvem.

Egy blogon szóba került az izgalmas élet, és ebből kifolyólag az izgalmas blog.
Ezzel az izgalmas dologgal már másoknál is találkoztam, és nagy örömmel fedeztem fel, hogy abszolút nem érdekel. Tudom, hogy hülyén, gyagyán és egoistán hangzik, de egyáltalán nem hiányzik a meglévő komplexusaim és dilikéim mellé még egy másik.
Fogalmam sincs, mi számít izgalmasnak. Ha valaki három emberrel tart fenn párhuzamos kapcsolatot, ha minden hónapban más országba utazik, ha kiderül róla valami nagy titok, ha valami tiltott dolgot csinál, ha egymást váltják az életében az összeomlások és a krízisek? Ha valaki emiatt olvas egy blogot, kicsit olyan, mintha egy balesetet bámulna, az utazás kivételével, mert új kultúrákat megismerni tényleg izgalmas. Persze van, akit meg ez nem érdekel.
Szerintem a blogok kapcsolati hálók. Mi, valljuk be, a szó köznapi értelmében végképp nem vagyunk izgalmasak, könyveket olvasunk és írunk róluk.:) Mellékesen szóba kerülnek egyéb témák, kaják, nyaralás, problémák, szépségápolás stb. Mindenki próbálja élni a maga pirinyó életét, és aki szeret erről olvasni, nem azért teszi, hogy megugorjon a pulzusa vagy kielégítse a kíváncsiságát, esetleg a kultúrmocsok iránti vágyát, milliárd másik site van erre. Elcsépelt, de a személyes kapcsolatokat legalább részben felváltotta a virtuális ismeretség, akár új barátságokról van szó, akár a régiek fenntartásáról, mert kész elmebaj összehozni egy találkozót (hát ha még kettőnél több emberről van szó), és a net olcsóbb, mint a telefon. És ha valamitől félnek az emberek, az a magány, rettegünk attól, hogy senkit nem érdeklünk.
Mindig azt mondom, hogy magam miatt kezdtem el blogolni (és ez így van, de nem megyek bele az akkoriban-még-milyen-kevesen-voltunk-nem-volt-miner-moly-egyéb-összefogó-oldal stb. témába), de munkált bennem a vágy, hogy több embert ismerjek meg, akikkel megtárgyalhatom az aktuális és a későbbi olvasmányokat. Nem sorolom tovább, ezt ismeritek.:) Valószínűleg ciki beismerni, hogy a mostani ismerőseim, barátaim khm... kb. több mint 70%-a ennek a területnek köszönhető. Mert a közös hobbi néhány esetben borítékolja a közelebbi kapcsolatok kialakulását. Amikor az orvos elmondta, hogy anyának hetei vannak hátra, szegény Nitát bőgve hívtam fel, akit a blogja révén ismertem meg, és évek teltek el, mire személyesen tudtunk találkozni.
Hogy egy vidámabb esetet mondjak, valahogy így szedtem össze a kedvest is, és tkp. ez volt az, ami a mi kis hülye könyvbeszerzős-pokoltúrás játékunkat elindította (a többiek ki fognak nyírni). Szétröhögnétek magatokat, ha elárulnám, milyen indokkal írtam üzenetet a kedvesen mosolygó, megnyugtatóan kék inget viselő pasinak.
Ezt a rendkívül drámai és megható két momentumot azért citáltam elő, hogy prezentáljam a blogok kapcsolatteremtő izéjét, és mert mély introvertáltságom ellenére egy magamutogató perszóna vagyok, aki a hideg idő egyetlen pozitívumának azt látja, hogy majd felveheti a cicás sapkáját (és külön, de a térdig érő, tulipiros kabátját), amit mindenki imád.
Ez a másik: egy ember élete lehet unalmas, de a gondolatai általában nem (mint mondjuk Renée A sündisznó eleganciájából). És szinte mindenki vágyott már rá, hogy belelásson egy másik ember fejébe, pont azt látjuk, amit a többiek nem. Mondjuk én ülök a metrón, végignéz rajtam egy idegen. Mit lát? Fiatal nő, szimpla barna haja van, könyvet olvas. Unalmas. Utálom ezt, de a sztereotípiák ellen nehéz tenni valamit. A blog révén, ahol nem látszott az alakom, a hajam vagy a szemem színe, kaptam egy esélyt arra, hogy megmutassam, én is lehetek, ha nem is izgalmas, de érdekes.

Persze már megint elmentem önös irányokba, de nincs időm korrigálni (és a francnak van kedve a saját blogján magyarázkodni), mert mennem kell gyümölcsöt és cipőfűzőt venni. Ugye, milyen izgi?:P

2014. augusztus 27., szerda

Tulajdonképpen kész a VCs

Nincs kedvem ablakot pucolni - meg utálom a beszólogató nyanyákat, a telefonszolgáltatót, a bankot és a fel nem verődő tejszínt -, helyette inkább megírom az összefoglaló Várólistacsökkentő-beszámolót.

Azért vagyok "tulajdonképpen" kész, mert a tavalyi évhez hasonlóan azt tűztem ki célul, hogy mind a huszonnégy könyvet elolvasom, az elsődleges és a pótlistát is. 2013-ban ez nem sikerült, de idén több az esélyem (csak kettővel vagyok lemaradva, hehe).

Ezeket sikerült:
Frances Hodgson Burnett: A titkos kert Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején
Maurice Druon: Zeusz emlékiratai Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz Andreas Eschbach: Hajszőnyegszövők Dorit Rabinjan: Lakodalmaink Wolf Haas: Halottak feltámadása
Amélie Nothomb: Ördögi kozmetika Iselin C. Hermann: Expressz ajánlott!

Meglepve vettem észre, hogy nem egy van köztük, ami számomra csalódás volt. Ilyen a Zeusz emlékiratai, ami szimplán nem talált meg, az Éjszakai cirkusz annyira nem rossz, mint ahogy akkor éreztem, de olyan csalódott voltam, hogy szegény könyvet rendesen elgyepáltam a bejegyzésben. Valami csillagállás félrement, az tuti. A Hajszőnyegszövők szinte közfitymálásnak örvend, nem is tudom, minek erőltettem. De legalább rövid volt, és van idén német szerzőm.
A többiekkel viszont jól jártam. A titkos kert kedves, viktoriánus stílű kis mese, nagyon kellemessé tette az esős-szivárványos vonatutat. A Rém hangosan és irtó közel kicsit csalóka, gyorsan eteti magát, de az a rengeteg fájdalom, amit Safran Foer belezárt, kicsit megfeküdte a gyomrom. Egyszer elolvasom tőle a Mindene vilángolt is, meg azért, mert Nokedli szereti.
Calvino... na, az nem semmi volt. Meg jó nagy mumus. Eléggé megküzdöttem vele, meg is érte, de ha majd nagyobb leszek és okosabb, egyszer újraolvasom.
Alice Munro telitalálat volt, habár két novella nemigen tetszett. Kb. olyan minőségi női szépírónak tekintem, mint Ulickaját. Tudjátok, nem a gagyi, bugyicsöpögős agyatlan romantice fantasyizé körítéssel vagy anélkül.
Márqueztől, na, tőle nem féltem, annyira adja magát nekem a stílusa, mintha egyenesen nekem írna, és még humora is van! A Lakodalmaink is erősen női olvasmány - egzotikus, fűszeres női illatú, helyenként pici buja, teljesen odáig vagyok érte. Szintén újraolvasós.
A Halottak feltámadását sokáig halogattam, mert féltem, hogy kicsiny terjedelme miatt nem tudok benne elmélyülni. Hát de.:) Köszönöm Nimának, hogy megismertetett vele. Az Ördögi kozmetikát tegnapelőtt olvastam el kb. egy óra alatt, tehát nem telt el sok idő, de úgy érzem, nem fogok Nothombtól szabadulni. Az undor igézete, annyira abszurd, hogy már taszít, mégis érdekel a többi könyve.
Az Expressz ajánlott! szintén Nima ajándéka volt, szintén kicsi, és szintén ütős. Nekem ilyen egy jó, levélváltás útján kibontakozó szerelmi történet. Nem a befejezés, hanem a stílus miatt. Kinek Daniel Glattauer Emmije és Leója, kinek ez, biztos sokat elárul a lelki defektusaimról.:D

Nézzük meg azt is, mi maradt:
A. S. Byatt: Mindenem Tanja Kinkel: A bábjátékosok Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita Bartis Attila: A nyugalom J. M. Coetzee: Elizabeth Costello
Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene Robin Hobb: Az orgyilkos tanítványa David Mitchell: Szellemírók Kvĕta Legátová: Szégyenlős szerelem Guillermo Martínez: Oxfordi sorozat
Jo Nesbø: Vörösbegy Kőrösi Zoltán: Milyen egy női mell?

Nem könnyítem meg a saját dolgomat, az tuti.

UPDATE: 
Még sikerült néhányat beszorítanom, úgymint a Mindenemet (ezt mindenképpen sorra akartam keríteni), az Apró Dolgok Istenét, Az orgyilkos tanítványát, az Oxfordi sorozatot és a Milyen egy női mell?-et. Egész ügyes voltam.:)


Bölcs süti

Ezt dobta ma nekem a szerencsesüti:

"Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj."
(Charlotte Brontë: Jane Eyre)

Túl sokszor érzem aktuálisnak.


2014. augusztus 26., kedd

Kettő (három) könyvről röviden

Kicsit elszaladt velem a ló, meg ezekről nem tudok normál hosszúságú bejegyzést produkálni, úgyhogy csak röviden:

Carson McCullers: Óra mutató nélkül
A sulihoz kapcsolódó olvasmányom volt A szomorú kávéház balladája. Nagyon magával ragadott a hangulata, ezért akartam az író többi könyvével is megismerkedni. Hogy miért pont erre esett a választásom, fogalmam nincs, de a kevés értékelés alapján sikerült pont a leggyengébbet kiszemelnem. Sajnos arra jutottam, amire a többiek: nagyon közepes. Sőt. Az hagyján, hogy a szereplők kurvára idegesítőek, de olyan, mintha légüres térben lebegnének, az egész töredezett, nem egymásra hatnak a különböző érzések, tettek, reakciók, ahogy ilyenkor kellene. Az öreg bíró alakja a legerősebben megrajzolt, egy ósdi, csőlátású idióta, de McCullers remekül ábrázolja a gondolatait, azon se lepődnék meg, ha tényleg létezne ez a személy. A többiek sokkal haloványabbak voltak, néhányuknak már a nevére sem emlékszem... nagyon átfolyt rajtam a történet, ami egyébként egy déli városkában játszódik, de a hangulat minden, csak nem idilli. A perzselő hőség, a rabszolgaság maradványa megvan, de ennyi. Izzania kellene a feszültségtől, de nem.
Azért még próbálkozni fogok, állítólag Az esküvői vendég, a Magányos vadász a szív és az Egy aranyszem tükrében mind jobbak, valamelyik előbb-utóbb eljut hozzám.

Eredeti cím: Clock Without Hands
Sorozat: Carson McCullers-életmű
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2012
Fordította: Osztovits Levente
Ár: 2900 Ft [most féláron van a Szandinál, de inkább a többit vigyétek]


Amélie Nothomb: Ördögi kozmetika
"Az ördögnek mindenre van válasza."
A borító ronda, a fülszöveg gyatra (vagy inkább nincs), a cím fura, pedig szegény könyv elvileg egy csomó támogatásban részesült. A molyos véleményekre alapozva szereztem be a könyvet (asszem, Csengával, vagy talán Neelával cseréltem, ebből is látszik, hogy halogatom egy ideje), és ha nem válogatom be a várólistacsökkentésbe, további várakozásra lenne kárhoztatva. Egyébként ez volt a tizenkettedik VCs olvasmányom, tehát hivatalosan végeztem vele, de reményeim szerint a másik tucatot is elolvasom idén.
Kérem, itt nem arról van szó, hogy a nőknek ördögszarvakat festenek a szépségszalonban. A kozmetika "az egyetemes rend tudománya, a legfelsőbb erkölcsiség, a világ meghatározója", mondja az egyik szereplő.
Egészen a csattanóig (majdnem a befejezésig) nagyon fura ez a kis, egy óra alatt elolvasható könyv. Szinte végig párbeszédből áll, a reptéri késés miatt a váróteremben olvasni próbáló Jerôme Angust és Textor Textel előbb vonakodó, aztán egyre szenvedélyesebb diskurzusa. Angust tűnik az egyszerűbb esetnek, ő csak egy uncsi üzletember, de ki a fene ez a Textel? Kezdetben csupán elmeháborodottnak tűnik, aki véletlenül Angust-t szemelte ki, hogy monológjával felidegelje - de ahogy pörögnek az oldalak, a helyzet egyre szörnyűbb, egyre bizarrabb, aztán húú. Sajnos a spoiler miatt ennyi fér bele.
Tulajdonképpen nagyon elcsépelt az egész, olvashattuk, láthattuk már többször ezt a megoldást, de én bevettem, mert annyira abszurd az eleje, viszolygásomban majdnem félbehagytam. Nem volt olyan ízetlen, mint az Óra mutató nélkül, de a közepes olvasmányok közül nem emelkedik ki. Akkor már inkább az előbbi, utálom, ha az identitásomat piszkálgatják.

Eredeti cím: Cosmétique de l’ennemi
Kiadó: Etoile
Kiadás éve: 2002
Fordította: Margittai Ágnes
Ár: passz, nincs rajta, de olcsón hozzá lehet jutni

Max Brooks: World War Z - Zombiháború
Utólag ezzel a könyvvel is megtoldottam a bejegyzést, mert nincs kedvem hosszan pufogni róla, a millió rajongó ellenpufogását hallgatni meg végképp nem. Régóta el akartam olvasni ezt a könyvet, pont a nagy rajongás miatt, de a WWZ jó eséllyel pályázik Az év csalódása címre, az Éjszakai cirkusszal osztozva.
Fiktív interjúkötetről van szó (ha valaki még esetleg nem tudná), aminek talán az egyetlen erőssége számomra, hogy eteti magát, olyan szemrágógumi, mint a Holtodiglan vagy Az éhezők viadala.
Hogy mi a rengeteg bajom vele? Túl amerikai, túl sekélyes, mindenki nagyon kemény csaj/csávó, és nagyon untatott, hogy milyen fegyverekkel próbáltak védekezni a zombik ellen, jobban érdekelt volna az orvosi része. Leginkább azt nem értem, mi olyan félelmetes benne, ez a helyzet (csak más betegséggel persze) már többször előállt és bármikor újra megtörténhet (lásd ebola-vírus). Emiatt nem kellene meglepődni, hogy vannak, akik hatástalan "gyógyszerekkel" megszedik magukat, hogy politikai/gazdasági/egyéb indokokból információkat hallgatnak el, vagy nem tesznek semmit, milliók halálát okozva ezzel.
Egyedül a pilótalány és a Kanada északi részére menekült család története tetszett, a többi részleteit már el is felejtettem. Mérges vagyok magamra és a könyvre is, grr.

Eredeti cím: World War Z
Sorozat: Hard Selection
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2011
Fordította: Pásztor Zoltán
Ár: 2990 Ft (asszem)

Én, a zabagép

Edzés után mindig eszembe jut a reklám, mely szerint testmozgást követően készítsünk egy salátástálat. Mindez kínrímbe szedve és hamisan villogó vidámsággal előadva.
Elmondom, mit ettem ma (a reggeli nem sorolódik fel, mert ebéd után mentem kondizni):
- citromkrémlevest fagylalttal, két nagy őszibarackot - most éppen semmit-nem-kívánok-napokat tart a szervezetem, és ha semmi nem jó, a cukor mindig beválik, és edzés előtt az kell. Legutóbb ez kimaradt, jó kis hányinger és szédülés lett a vége.
- A két órás gyötrés és tíz perc szauna után egy lovat meg tudnék enni. Soha nem látott mértékben javult az étvágyam (ami otthon kb. semmi), és ami nagyon meglepett, hogy húst kívánok. HÚST. Nem nyavalyás leveleket meg sovány joghurtot, én HÚST akarok, én, aki általában beéri két szelet sonkával.
Benyomtam két pirítóst (25%-os Cserpes tejföllel, téliszalámival és némi zöldségkörettel), egy szelet csokitortát (J. néni [vicomte anyukája] süteményeinek halhatatlan imádója vagyok). A teltségérzet tíz percig tartott. Kinyírtam egy banánt, most teát nyakalok, mert fázom, de ahhoz általában keksz is jár, mert ha nem macskának, angolkisasszonynak képzelem magam.
- Mielőtt valaki kedvesen megkérdezné, nem, nem híztam. A súlyom stagnál a megfigyelő (vicomte) szerint. Ő tudja, hány kiló vagyok, én nem, mert amíg a mérlegen állok, a plafont nézem. A számoktól ideges leszek, és eszem ágában sincs 20 dekákon idegeskedni, amíg beleférek a ruháimba.


2014. augusztus 23., szombat

Új kedvencünk: Zalán Tibor

Egy ideje szünet állt be a versolvasásban, de az előbb belefutottam Zalán Tibor egyik versébe, és belezúgtam a műveibe.
Itt van rögtön három, ami nagyon tetszik, a honlapján lehet olvasgatni is.

Zalán Tibor: Átirat

Mostan színes hintákról álmodom 
egyik kék égbe másik zöldbe visz el 
de az is lehet hogy utóbbi a föld 
előbbi a halál s majd úgy megölel 
a könnyem is kicsordul belé 
akár a rossz kis gyerekeké 
akik soha nem fogadnak szót 
cigarettázni bújnak a szekrény mögé 
és félnek amikor árnyék esik éjjel 
a plafonra az utcavillanyoktól 
hogy eljön aki elől elbújni nem lehet 
úgy beszél majd hogy semmit se szól 
csak pálcáját emeli és pálcája merő vér 
mostan színes hintákról álmodom 
s arról hogy valaki hallgat 
hozzám beszél 
míg száll a hinta velem s a kék ég mögött 
valami fekete nyílik meg zölden 
mennyi virág mint egy Rippl-Rónai képen 
és milyen jó lesz lengeni a színes hintákon 
ott mélyen lent messze lent a földben

***


Zalán Tibor: [most írom a leglágyabb versemet
amikor már nem szerethetsz szerelemmel…]

most írom a leglágyabb versemet amikor
már nem szerethetsz szerelemmel amikor
karnyújtásnyira lélegzetedtől
állok a végtelen hóesésben 
fekete kalapban lerongyolt lelkű madárijesztő 
márvány szivárványt gondolok sovány ágyunk fölé
ízeket a szánkba egymás múlhatatlan szagát. megérkeznek
majd a hóemberek is
szén-szemükkel benéznek ránk a második emeleti ablakon
fűzfás ablakunkon át benéz az erdő: s a temető is talán
: szívünk fölött vigyázzban állnak már -
a reménytelen
nagy szabad avant-garde versek
karnyújtásnyira lélegzetedtől 
már letagadnám az agyamban lüktető szitakötőket
s lépnék ebben a mézes lírázó hóesésben feléd
fájdalmas fejjel pálinkától duzzadt szemhéjakkal
eljönnek majd el a hóasszonyok is 
visznek fehér tájba megnémult szerelembe tőled
nem vigyáztál rám jól hagytad körülvegyenek
maszkos bitangok - ! árnyékuk lopd ki álmomból isten! -
úgy vagy hogy nem vagy már úgy leszel mintha nem
lettél volna soha. lépek feléd embermagasságú 
hóesésben bár karnyújtásnyira lélegzetedtől lehet meghalok


***

Zalán Tibor: Alkonyi vers, elmosódásokkal

Feleségemnek, Szentpétery Csillának

S már elesteledik A tárgyak 
körvonalait elbontja az alkony 
Így lesz minden oda A túlsó parton 
különös árnyak vacsoráznak

Öledbe ejtett kézzel fáradt 
pózban ülsz Én a boromat lehajtom 
S állok az ablaknál Nézed az arcom 
Bár háttal állok én is látlak

És talán az évek is így mentek el 
Én az ablaknál te öledbe 
ejtett kézzel fáradtan Csak sejthetted

a túlsó parthoz közeledve 
reszketve bűnbánón fogom meg kezed 
Visszamosolyogsz dideregve


2014. augusztus 20., szerda

Úszó bordély

"»Ha van olyan, hogy pokol a vízen, akkor egy veszekedő, lopkodó, verekedő nőkkel teli fegyenchajó az.«"

Siân Rees: Úszó bordély

Szegény könyvet eléggé elhanyagoltam, mindig félretettem valami izgalmasabb kedvéért, pedig megérdemelte volna az osztatlan figyelmemet. A témája - több mint kétszáz elítélt nő útja az akkor Új-Dél-Walesnek nevezett Ausztráliába - érdekes, a stílusa pedig kellően tempós és olvasmányos, ezért bátran ajánlanám olyanoknak, akik bátortalanul próbálnak ismerkedni a non-fiction műfajával.
Egyetlen problémám volt, maga a kiadás - csodálkoztam, hogy a nem túl igényes munkáiról híres JLX adta ki. Sajnos vannak benne pontatlanságok, elütések, de igazság szerint erre fel voltam készülve. Kíváncsi lenné, hogy ha egy másik kiadóról van szó, akkor is így álltam volna-e hozzá.

Beszéljünk inkább a témáról, bár az még kevésbé vidám, mint a magyar könyvkiadás.:) A 18. század végi Angliában járunk, a "hősnők" az alsóbb társadalmi osztály tagjai, cselédlányok, alkalmi dolgozók, akiket a szükség vezet a bűn útjára; nem óriási vétkeket kell elképzelni, a nők szinte kivétel nélkül csak kisstílű lopást követtek el. A büntetések viszont aránytalanok: egy kiskanál vagy pár alsószoknya eltulajdonításáért halálra ítélhettek bárkit - és a nőket ekkor még máglyán égették el, a férfiakat viszont felakasztották. Nem győzök újra és újra rácsodálkozni az emberi hülyeségre; évszázados, iszonyúan elavult az igazságszolgáltatás, az az oka a hihetetlen, ám nagyon is általános ítéleteknek. És kapaszkodjatok meg: az idióták adót vetettek ki a 15 évesnél idősebb cselédlányokra! Az eredmény: tízezerrel több nyomorult prostituált az utcákon, az agyonzsúfolt, mocskos Londonban.
A történész Siân Rees a kezdetektől mutatja be, hogyan jutottak a fegyencnők a Lady Julian nevű hajóra, kitérve a személyes életükre, így a szereplők arcot és testet kapnak, már amennyit sikerült kibogoznia a korabeli kaotikus nyilvántartásokból. Óriási népességnövekedés történt, rengeteg ember tódult Londonba, ráadásul hazatért 130 ezer katona - a nőket visszaparancsolták a tűzhely mellé, de a nők többségét a kevéske fizetése tartott a felszínen, anélkül meg nem csoda, hogy elzálogosították a bérelt szobájuk berendezését. A lopás persze kitudódott, a nőket (tizenéves kortól bármeddig) letartóztatták és a Newgate börtönbe kerültek, ahol hétszáz ember zsúfolódott össze borzalmas körülmények között; mocsok, betegségek, alultápláltság.
"Egy másik, szintén a város keleti felében működő páros is a Newgate-ben várta, hogy a tengerentúlra deportálják. E két nőt Poll Randallnek és Mary Butlernek hívták. Ők az eddigieket is felülmúlóan pimasz bűnesetet követtek el Joseph Clark ellen egy bérházban, vagy inkább bordélyban a Cable Streeten, ami a huszonöt éves Elizabeth Sully tulajdonában állt. 1787. november 10-ének éjszakáján Joseph Clark kis vagyonnak számító összeggel, 40 font sterlinggel a zsebében sétált a Cable Streeten, fején egy fél sajtot cipelve. Amikor Poll Randall és Mary Butler hátulról megragadták és berángatták a házba. A férfi - a bíróságot utólag jól elszórakoztatva - a saját épségét féltve nem állt ellen. Odabent a sajtot kikapták kezéből, és mint később elmondta, ezért nem tudott eljönni. Akármelyik bölcsebb ember hagyta volna veszni a pár shillingnyi sajtot, nehogy veszélybe sodorja a zsebében lapuló összeget.Joseph Clark fél pint gin, egy menet kártyajáték, még fél pint gin és egy vacsora erejéig kitartott a sajtja mellett, bár, amikor a hölgyek meghívták vacsorázni, ő erősködött, hogy csak »a sajtomat akarom és mennék tovább hazafelé«. De a baráti hangulat váratlanul megváltozott. Poll és Mary lefogták és felrángatták az emeletre, és erőszakkal levetkőztették. »Egyáltalán nem tudott védekezni?«, kérdezte utóbb egy hitetlenkedő bíró. »Az ágyra lökött a némber!«, mondta Joseph Clark védekezően. »Felkiáltottam, az isten szerelmére, ne bántsanak!« Csak amikor Poll a zsebében talált bankjegyeket követelte, jött rá Clark, hogy a nőn többet akarnak a sajtjánál. A drámai pillanat után mindnyájan megettek egy adag marhasültet, amit megint csak ginnel öblítettek le, Clark az ágyban. A lányok felkészültek rá, hogy egy ideig elszórakoztatják a férfit, de Poll Randallnak elfogyott a türelme. Inni akart. »Megfogta mindkét kezem és összekötötte a hátam mögött. Túlságosan féltem, hogy ellenálljak.« Poll Randall és Mary Butler egyaránt tizenhárom évesek voltak."
Az igazságszolgáltatás is túlterhelt volt, sokszor évekbe telt, mire rengeteg huzavona után ítélet született. És hihetetlennek tűnik, de igaz: a legtöbb ember inkább a halált választotta, mintsem a deportálást egy ismeretlen, távoli vidékre. A haza atyái nagyon okosan kitalálták, mit csináljanak a rengeteg "felesleges" fehérnéppel: szállítsák őket a gyarmatokra, ahol dúl a nőhiány és szaporodni kell!
Mi az egyik transzport útját követjük végig. A Lady Julian utasai ritka szerencsések voltak, mert emberséges orvost és tisztet kaptak, akik megfelelően gondoskodtak róluk. Persze így is volt részük viszontagságokban, megkínozta őket az időjárás, a tengeri viharok, a skorbut, de az írónő kiemeli, hogy a legtöbbjük jobb állapotban volt a hajón, mint az anyaföldön.

A könyv címe onnan származik, hogy amikor a hajó kikötött néhány városban, a legénység és a kapitány tudtával férfiak jártak fel a hajóra - és a "haszonból" ők is részesedtek. Elképesztő, akkoriban mennyire mások voltak az emberi és a társadalmi viszonyok, sok minden, ami akkor elfogadott volt, ma óriási botrány lenne.
Annak ellenére, hogy részletekben, két másik könyv közötti üresjáratban olvastam el, egész sok minden megmaradt belőle.:) Jó kis olvasmány volt, amúgy a tavalyi Várólistacsökkentés maradványa, amikor is nem sikerült a szorgalmi feladatom, vagyis az, hogy mind a 24 könyvet elolvassam.

Eredeti cím: The Floating Brothel
Kiadó: JLX
Kiadás éve: 2003
Fordította: Zsembery Péter
Ár: 1950 Ft

2014. augusztus 19., kedd

Új Miéville!

A polipisten meghallgatta a poliphisztorok (bocsánat, nem én találtam ki, csak áldozat vagyok) imáit, jön az új Miéville, ami kronológiailag az első regénye.

China Miéville: Patkánykirály

Annyira elvoltam a koronás rágcsálóval meg a farkincával, hogy észre se vettem az alapvető színt. Hm, nem baj, nekem sincs még joghurtrózsaszín könyvem, akárcsak pontynak.

Na, de a lényeg: 2014. október 21-én jelenik meg, fordítója az isteni Juhász Viktor, kiadja az Agave, ez pedig a fülszövege:
"Különös események készülődnek az ezredforduló előtti Londonban. A hétköznapi élet kulisszái mögött lassan tetőpontjához közeledik egy évszázadok óta tartó, ocsmány viszály.
Eközben Saul Garamond egy teljesen átlagos reggelen arra ébred, hogy valaki meggyilkolta az édesapját és sikerrel terelte rá a gyanút. A rendőrségi fogdában felbukkanó, bizarr és ellenszenves jelenés azonban kiutat kínál neki. A megmentőjét Patkánykirálynak hívják, és meghökkentő magyarázata mindent a feje tetejére állít, amit Saul eddig magáról gondolt.
Saul a London homlokzata mögötti örök éjszakában kezd új életet, és a csatornákban, sikátorokban, elfeledett zugokban próbálja kiismerni valódi természetét. A városban azonban folytatódnak a groteszk halálesetek, és Saulnak nincsen más választása, vissza kell térnie: a fakó téglafalak között, a magasvasutak vágányai alatt, a gyártelepek senkiföldjén egyre hangosabban lüktetnek a drum and bass tört ritmusai, és ellenállhatatlanul csábítják őt a sötétség szívébe.
A Patkánykirály China Miéville első regénye, és 1998-as megjelenése óta semmit sem veszített az értékeiből, melyek már tizenhat évvel ezelőtt is jelezték, hogy az urban fantasy új nagymestere megérkezett."



Cuki bácsi

Cipelem fel a lépcsőn a hat palack vizet, vállamon a nagy, tömött hátizsák, mire a mögöttem haladó, a második lakó bácsi mosolyogva megjegyzi, hogy: - Erős kislány maga.

Szerintem nem tudja, milyen boldoggá tett ezzel a megjegyzéssel.:D




2014. augusztus 18., hétfő

Nem festmények, fotók

Meglepődve vettem észre, mennyien nézték meg a festményes kis himmihummi postot. Ma futottam bele Margarita Kareva pár, tündérmesék és fantasy regények ihlette fényképébe a Tumblr-ön, gondoltam, mutatok párat:

(Forrás)
(Forrás)
(Forrás)
(Forrás)
(Forrás)