2012. március 31., szombat

Márciusi zárás

Paff, az Európa akció mindent vitt... nem mintha azon kívül nem bűnöztem volna:

Joe Hill: Szarvak Péter Ágnes (szerk.): Keats levelei M. C. Scott: A római kém Julianna Baggott: Tiszták

Patricia Briggs: A vér kötelez Mariana Alcoforado: Portugál levelek Carson McCullers: Óra mutató nélkül Fred Vargas: Messzire fuss, soká maradj!

Silvia Avallone: Acél Emily Arsenault: Az eltört teáspohár Niccolò Ammaniti: Én és te Catherine Fisher: Incarceron


Hűűha, mit kapok én ezért..

A Szarvak és az Incarceron csere volt, elefessel, ill. selenével. A Keats leveleit Nita vette meg nekem, a Portugál leveleket Esmeralda (persze nem ajszi volt, csak őket megszállva jutottam hozzájuk:), köszönöm nekik. A római kém, a Tiszták, A vér kötelez recik, egy ideje nem raktam be a reciket, hogy miért, azt én se tudom, de ha már polcon precízen vezetem a dolgot, itt se lóghatok.
A másik öt pedig az akció eredménye. És még tudtam volna mit venni.
Bele se merek gondolni, mit művelnék, ha nem lennék elvonón:D




Kémkedjünk!

Néhány órája fejeztem be A római kémet, teljesen beleszerelmesedtem, és van két új etalon férfi szereplőm, Pantera és Ajax, hogy melyikbe legyek szerelmes, azt még nem tudom [nem kell hajat tépni, ebből a permanens szerelmezésből már kinőttem, de szeretlek titeket idegesíteni], de majd elválik.

Azt szeretném tőletek kérni, hogy gyűjtsünk össze minél több kémekkel kapcsolatos regényt - korábban nem nagyon érdekeltek ezek a sötét alakok, de hátha van olyan regény, amely legalább ennyire tetszeni fog.

M. C. Scott: A római kém (és folytatásai), tehát a Róma-sorozat
Ally Carter: Cammie, a Kaméleon-sorozat (vigyázat, YA)
Ken Follett: A Tű a szénakazalban

2012. március 30., péntek

A hangok hiánya

"Este volt, odakint minden fagyos és mozdulatlan, a ferde háztetőket szürkésbíborra csípte a dér, jégszilánkokként szikráztak a csorba csillagok, mintha még a csillámló kékesfekete égbolt közepén magasan trónoló hold is összement volna a hidegtől."


John Banville: Végtelenek
Értékelés: 4.9  selyemkimonó az 5-ből
Kedvenc karakter: Rex... neki van a legtöbb esze;)

Recseg a vonal.
- Mi volt ez?
Nevettem. - Biztos az istenek hallgatóznak.

Mert a görög istenek már csak ilyenek, semmit nem változtak az elmúlt évezredek alatt. Nincs miért izgulniuk, hiszen a szerelmet és a halált, az emberek legfőbb mozgatórugóit nem tapasztalják meg, ezért az emberek életét figyelik enyhén eltompult tekintettel – hiszen a halandók egyformák. Egyformán reagálnak a veszteségre, a szerelemre, a sikerre, a bánatra. A Godley család azonban - emberi mértékkel nézve - különbözik az átlagtól.
Az idős családfő, Adam (imádom a beszélő neveket) egy szélütést követően kómába esik, feleségén, Ursulán kívül senki nem hisz benne, hogy bármit érzékelne a körülötte levő világból. Pedig Adam tudatánál van, elméje hibátlanul dolgozik, az anyagi világtól elszakadva, ő az egyedüli, aki tud az istenek létezéséről. Gondolatai akadálytalanul kanyarognak, a matematikában elért eredményétől a végtelenekkel kapcsolatban az első felesége halálának okáig. Fia, az ifjabb Adam - esetlen mozgásával, lomha testével szöges ellentéte apjának, aki fekete hajával, hegyes szakállával olyan, mint egy halott fáraó - érzékien szép feleségével, Helennel érkezik a családi házba, Ardenbe.
Rajongok a furcsa, érdekes házakért, és Arden a körülötte lévő birtokkal kimagaslik közülük ódon, sötét hangulatával, a zöldes árnyalatú üvegablakokkal és a fekete-fehér csempés előterével; az egyik fürdőszoba parányi ablakából látszó erdőt és mezőt a házból kilépve nem lehet megtalálni. Mintha az istenek is szeretnék ezt a gyakorlatilag a vasúti sínre épített helyet: ott vannak az elnyűtt faburkolat mögött, a recsegő telefonvonalban, láthatatlanul borítják ránk szárnyaikat. És láthatatlanul szövik körülöttünk nemtörődöm játékuk fonalait.
A többi szereplő és kapcsolathálóik is hasonlóan jól megrajzoltak, finoman árnyaltak; Petra, a második gyermek, a késpengeszerű hajával és rágcsálókra emlékeztető arcával, akiről még az idősebb Adam is elismeri, hogy valami máshogy működik benne, mint a többi emberben. Roddy, aki színpadias mozdulataival és hercig öltözködésével inkább tűnik áruházi próbababának, mint élő embernek. A szolgálók: Ivy Blount, a bukott patríciusok leszármazottja és Duffy, a haszontalan béres. És persze az istenek, bár sajnálatos módon csak ketten látszódnak a háttérből: az, akit mi Hermésznek nevezünk, ő narrálja a történetet (roppant jó mesélő), Zeusz és a bíbor-ezüst ruhájú Maia nimfa gyermeke; és maga az istenek atyja. No meg a kecskepatájú, csavart fülű Benny Grace, akinek a közelében páni félelmet éreznek az emberek. A kutya, Rex szemszögéért külön hálás voltam.
A történet középpontjában ez a néhány ember és a közöttük feszülő bonyolult kapcsolatrendszer áll, egymáshoz való viszonyuk nincs világosan ábrázolva, szinte balladai homály kendőzi el a szemünket. A szereplőket az intuíció, sejtések, gondolatok, impressziók vezetik, nem pedig konkrét tények vagy megállapítások; nehéz megmondani, pontosan mit éreznek egymás iránt – de még ők sincsenek mindig tisztában az érzéseikkel, például Ursula úgy érzi, Helen el fogja hagyni Adamet, de a pontos okot nem képes megnevezni. Ezt az egyébként sem egyszerű helyzetet bonyolítják tovább az istenek, bár, meg kell hagyni, van érzékük a szálak bonyolításához.
Talán a leírásokért rajongtam a leginkább; ez a regény bátran megpályázhatná „A legszebb első mondat” díját. Nem hiszem, hogy sok író lenne a világon, aki „indigókéken csillogó sárfoltok”-ról lenne képes szavakat zongorázni.

Valószínűleg ez az egyik legszebb könyv, amit valaha olvastam, egyedül a befejezés rontott az összképen, mintha a víztiszta üveg felületébe egy apró homokszemcse került volna…
Magyarán, én olyan hülye vagyok, hogy még nem olvastam el A tengert.

Ui.: nekem sokkal jobban tetszik a magyar borító.


Eredeti cím: The Infinities
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2011
Fordította: Pordán Ferenc
Ár: 3490 Ft




2012. március 29., csütörtök

Örülés

Nagyon izgultam a Kísértés Rt. megjelenése előtt, hogy vajon olyan népszerűségre tesz-e szert, amelyet megérdemel - (nagyot, nagyon és sokat) hiszen egy fiatal, magyar írónő első regényéről van szó, amely egy jó, ám kicsi kiadónál jelent meg -, vagy pedig elfeledett, exkluzív kultuszkönyvvé válik, ezért is próbáltam segíteni a könyv népszerűsítésében, már amennyire egy blogger segíthet ebben, és úgy, hogy ne váljon tolakodóvá, arcba nyomássá a reklámozás.
Nos, Imre Viktória Anna "befutott"; másik gyermeke, Az Őrült Hold alatt nemhogy megjelenik, de az Ulpius fogja kiadni, és ez a kiadó az, ami reklám szempontjából olyan agresszív, mint ötven kiéhezett csivava. Végre egy könyvvel lesz kiplakátolva fél Budapest és az összes könyvesbolt, ami megérdemli [természetesen ez is szubjektív, de egy blog erről szól].
Megjelenés: 2012. május, de azt is tudjuk az Ulpiusról, hogy megjelenés tekintetében rapszodikus (megbízhatatlan), úgyhogy várjunk türelemmel. Elvileg az új Zafón is akkor jön, alig várom, hogy legyen 1+1 akció, úgy megveszem ezt a két könyvet, mint a sitty.

A borító változni fog, de azért kiplakátolom ide:



2012. március 27., kedd

Rémálmok és lidércek

A női démonokról, a szukkubuszokról szóló bejegyzések utolsó állomásához érkeztem vala el, akinek tele a topánja ezzel a lénnyel, fellélegezhet, de csak óvatosan, nehogy éjszaka meglátogassa egy.

Elsőként (vagy inkább sokadikként) lássuk a Pandaemoniumot, melyben ezeket a szegény szukkubuszokat már a vízi ördögökkel is kapcsolatba hozzák:

"A vízi ördögök a hableányok, vízi sellők, amelyek hajdan állóvizekben és folyókban laktak. Paracelsus úgy gondolja, a víz a káoszuk, abban lakoznak; néhányan tündéreknek hívják őket, és azt mondják, Habundia a királynőjük. Ezek árvizeket és gyakran hajótöréseket okoznak, és számos különféle módon csapják be az embereket, szukkubák (parázna női lidércek) vagy más lények alakjában jelenve meg, de mint Trithemius mondja, leggyakrabban női alakban. Paracelsus történeteiben több olyan is szerepel, aki halandó férfi feleségeként élt több éven keresztül, majd valami összekülönbözés után elhagyta a férjét. Ilyen volt például Egeria, akit Numa Pompilius király oly jól ismert, valamint Diana, Ceres, és így tovább."

Adolph Franz viszont külön kategóriába sorolja őket:

"... a benedikció és exorcizmus rituáléjának történeti alakulását összefoglaló munkájában részletesen leírja a nyugati és keleti egyház korai démonait, amelyek még szemmel láthatóan közelebb állnak babiloni, héber, görög előképeikhez, mint a középkori ördöghöz: tűzdémonok, levegődémonok, vízidémonok, incubusdémonok és így tovább."

A vízidémonok Franz elképzelése szerint is női alakot öltenek, akik a gyermekágyas nőknek ártanak, vastárgyak védenek ártó hatásaiktól, Sevillai Izidor szerint a gyerekeket el is rabolhatják. Pócs Éva szerint  (ld. források) az incubus-és szukkubuszdémonok a késő középkori és a kora újkori démonológiákban is megjelennek, mert az ókortól kezdve részei a népi babonáknak.

Pócs Éva a démoni megszállottság keretében tárgyalja többek között az incubus-és szukkubuszdémonokat; kötetében a moralények egyik alakváltozataként írja le őket, ugyanis az embereknek ártó éjszakai démonoknak több fajtája van. A mora úgy kapcsolódik ide [nem, nem a Vámpírakadémia miatt:D], hogy a magyar néphitben szereplő démonok (nálunk egyébként a lidérchez is hasonlítják őket) a germán, a szláv és a román démonokhoz (mahr/mora/zmora/moroi) hasonlítanak.
Az incbus/succubus a halott moralény, az embereket támadja, ill. szállja meg. Jellemző tulajdonsága a nyomás, gyermekágyas nők megtámadása, a szexuális agresszió, áldozatát lebetegíti, elsorvasztja, elveszi az eszét, de hatásaként a depressziót, a sírógörcsöket és a halált is felsorolják.

Több forrásban Lilith-et jelölik meg a szukkubuszok "ősanyjának", akiről én annyit tudtam a Faustnak köszönhetően, hogy Ádám első felesége volt, és démonná vált.
Lilit egy éjszakai boszorkány, aki a "pusztában pihent meg, elhagyott helyeken, romok között tanyázott. Mezopotámiai eredetű éjszakai női démon, betegséget, szenvedést hoz magával. Parázna, hiszen maga választja ki szeretőjét [megj.: ezen akkorát röhögtem:D]. Éjszaka, álmukban tör a férfiakra, de soha, egyetlen partnerét sem tudja boldoggá tenni." Neve sumér eredetű, a lil szó jelentése: 'szél.', ők a három vihardémon egyikét nevezték Lilnek. Arámi nyelven pedig a női démonokat wardat lilî-nek nevezték.


____________
Források:


Magyar László András (szerk.): Pandaemonium (A keresztény démonológia kistükre), Budapest, 2003, Kairosz Kiadó
Pócs Éva (szerk.): Démonológia és boszorkányság Európában, Budapest, 2001, L'Harmattan-PTE Néprajzi Tanszék
Pócs Éva (szerk.): Démonok, látók, szentek, Budapest, 2008, Balassi Kiadó


A hét borítója

Elsőre egy varázsolós történet jutna róla eszembe... mondjuk a vörös hajú boszitanítvány tilosban jár, és olyasvalamire bukkan, ami nem rá tartozik.


2012. március 26., hétfő

Bűn és bűnhődés

23:24 percig bírtam.

Amikor elkezdtem az újévi fogadkozás keretében ezt az elvonósdit - igen, magyarázom a bizonyítványomat -, a kényszeres pótcselekvést akartam megszüntetni; azaz ne az történjen, ha meglátok a Molyon egy érdekes könyvet, hogy beütöm a címét a könyvar.hu-ba, hogy melyik boltban tudok a legolcsóbban hozzájutni, és hogy a városban ne a kedvenc antikomba vezessem előbb-utóbb az utam. Ez egyelőre működőképesnek látszik, és nagyon remélem, hogy a továbbiakban is sikerül tartanom ezt a szintet.
Ha viszont adódik egy kihagyhatatlan lehetőség - jelen esetben a 40%-os Európa akció, amely akcióhajhász, fösvény hörcsögénem szerint a létező akciók legjobbika -, akkor azt nem szabad kihagyni, mert az elvonót nem kínzásnak találtam ki, hanem... életmód-változtatásnak:D És péntek éjszaka annyira megnyomorítva éreztem magam a rendelés-tiltás miatt, hogy.. hogy azt szavakkal nem tudom érzékeltetni. Mindig annyira vártam ezt az akciót és mindig olyan örömet okozott néhány könyv megvétele, és mindig annyira feldobta a napomat, na.

Már megint félig (sőt, háromnegyed, az óra-átállítás miatt) hülyén kopácsolok, ráadásul olyasmiről, amit két mondatban el lehetett volna intézni.
Jaa, és persze a terapeutámnak is be kellett vallani a bűnömet, telefonon nem mertem közölni a tényt, bíztam a személyes varázsomban.
- Öhm, el kell mondanom valamit - kezdtem tétován, sunyi oldalpillantással felmérve a mimikáját. Megálltunk, szembefordított magával és nem, Amadea, nem írod le azt a nyálas szókapcsolatot, hogy "mélyen a szemembe nézett", nyálblogot akarsz csinálni a szíved csücskéből? úgy nézett rám, hogy még a két évvel ezelőtti rendelést is bevallottam volna.
- Rendeltél, ugye? - kérdezte.
Szégyenlős, szempillákon keresztül rávetett pillantás keretében gyóntam meg: - Igen.
Egy öleléssel, egy megnyugtató "jól van"-hátlapogatással és egy csókkal feloldoztattam.

Hogy mennyit és miket rendeltem, na és mi volt a büntifeladatom, az már a hó végi zárás tésztájába tartozik. Most inkább elmegyek hajat mosni.
A sampon, vááá:D

2012. március 24., szombat

A könyvtelen könyv 2.

Nos, ezt nem lesz nehéz kitalálni... vagy nehezítsem meg a dolgotokat?;)

A könyvnek...
- szép a borítója;
- egy régi korban játszódik;
- Amika nagyon szereti ezt a kort, sok könyvet olvasott már a témában;
- egy jóslat: "Amikor az anyagyilkos uralkodik...
    vége lesz Aeneas nemzetségének."


Deering Highlands

"Szerelem: egyetlen szó, egy leheletfinom dolog, nem szélesebb vagy hosszabb egy élnél. Az is: él, penge. Belevág az életed közepébe, mindent kettészel. Előtte és utána. A világ széthullik a két oldalra.
Előtte és utána - és közben, benne a pillanatban, ami nem szélesebb és hosszabb egy élnél."

Lauren Oliver: Delírium

Értékelés: 4.5 zoknis riszálás az 5-ből

Kedvenc karakter: Hana

A regény az USA betegség által szétszabdalt területén játszódik, elkerített városok ellenőrizetlen, vad területek váltják egymást. Időben több mint hatvannégy évet ugrunk előre; ennyi ideje nyilvánították betegségnek a szerelmet, amelynek már a gyógymódját is megtalálták, de erről a polgárok keveset tudnak. A kúrát követően az emberek kiegyensúlyozottak, harmonikusak lesznek, elégedetten élik mindennapjaikat.

A Portland városában élő Lena Haloway alig várja, hogy átessen a beavatkozáson, és az előtte való iskolai vizsgákon, valamint a kiértékelésen, melynek alapján eldől a sorsa: továbbtanulhat-e és hogy ki lesz a párja, akivel leéli hátralévő életét. A kiértékelés napján azonban fenekestül felfordul az élete egy rakás megvadult tehénnek köszönhetően...

YA-fronton afféle vízválasztó volt nekem ez a könyv, tele lett a topánom a műfaj kliséivel. Utána még lecsúszott A szellemidéző, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, úgyhogy utolsó tetszetős ifjúságiként könyvelem el magamban a Delíriumot:)

Tulajdonképpen semmi extra nincs benne, ezért az írónő stílusára fogom, hogy tetszett a történet; Lena tölti be az Átlagos Lány szerepét, akinek lassan felnyílik a szeme a rendszert illetően a Szerfelett Jóképű Ifjú segédletével, és ne felejtsük ki Hanát a sorból, Lena legjobb barátnőjét, aki már eleve nyitott szemmel jár, egy szabad szellem, önálló akarattal rendelkező, magabiztos lány, az ő karaktere sokkal árnyaltabb, mint a főszereplőé. Hanáról egyébként kísérőnovella is íródott, amely négy napig ingyen elolvasható, @FantYAstic_Volumes karcában lehet kutakodni a link után.

Leginkább a Lena édesanyjáról emlékeket szerettem, aki fantasztikus ember volt, ám rossz helyre/időben született - elképesztő, hogy valakire azért undorral tekintenek, amiért megvigasztalja a hasra eséstől megszeppent gyerekét [lehet, hogy a kis Lena nem hasra esett, de a könyv nincs nálam, nem tudok utána nézni]. Ebből is nyilvánvalóvá válik, hogy a Konzorcium nem csupán a szerelemre való hajlamot csonkolja ki az emberekből, hanem minden érzést; azaz lélektelen zombikká változtatja őket, olyan lényekké, amelyek talán már nem is tekinthetők embernek.

A másik kedvencemet a leírások, a színábrázolások alkotják (nem akar Lauren Oliver felnőtt regényt írni?), mint például ez:"Ugyanekkor azonban az öböl is feltárul előttünk - nyugodtan, simán és szürkén, mint az üveg vagy a fém. A láthatáron parázslik az ég; rózsaszínben és sárgában lángol." A fontos szerepet betöltő tenger és a Vadon a természet végtelenségét szimbolizálja, bármi történik is Lenáékkal, vagy akár az egész állammal, a világgal, az erdő és a tenger mindig ott lesz, a télre tavasz jön, majd nyár és ősz, ahogy az idők kezdete óta.

És tudom, hogy ciki, de a végén egyre gyorsabban lapoztam a könyvet, hogy megtudjam, mi... áá, nyavalyás függővég, lassan ez is divattá válik, még néhány ilyen regény, és totál érzéketlen leszek rá.

Összességében nem volt rossz, elnyámmogtam rajta, úgy is mondhatnám, hogy a jobbfajta YA-k közé tartozik - a Matchednél ezerszer jobban tetszett. De a 43. szonettért nagyon hálás vagyok neki.

Természetesen már megint egy sorozattal nézünk farkasszemet, mire a Pandemonium megjelenik, igencsak elfelejtem a részleteket, hogy a devla rúgja meg.

Ui.: azért egy ilyet benne hagyni elég nagy baki.




Eredeti cím: Delirium
Sorozat: Delirium 1.
Kiadó: Ciceró Könyvstúdió
Kiadás éve: 2011
Fordította: Heinisch Mónika
Ár: 2990 Ft


Az írónő honlapja 


2012. március 23., péntek

Az a helyzet,

hogy már meg begyulladt a szemem és kezd fájni a torkom, ráadásul Ammaniti új regénye is bekerült az akcióba, ezért extra morcos vagyok.

2012. március 20., kedd

Akció rinyálással körítve

Sírnak a molyok veszettül:

Szandi Könyvmaraton, 40% kedvesség,
az Európa könyveire.


Mindig azt mondtam, hogy ha valami, akkor ez az akció teheti semmissé az elvonómat. De bíztam benne, hogy még van hátra pár hónap, mire az Európa sorra kerül.
Hát nem.
Éppen fogat mostam, amikor a kedves közölte, hogy akció van, egy bizonyos nézéssel, amitől a szívem a gyomrom helyére csúszott, a gyomrom a térdemig liftezett le. [Ez a nyálas izé az akciónak szól, amit ő vált ki belőlem, az egyrészt nem publikus, másrészt attól a szívem szimplán kihagy néhány ütemet.]
Nagyot nyeltem. - Európa?
- Á, nem - mondja vigyorogva. Azaz igen.
Az ezt követő visítást, taszigálást nem lehet kellőképpen megfelelő szavakkal lefesteni, úgyhogy következzen az, hogy közösen végignézegettük az egész listát, ő amolyan bankos nézéssel próbálta nekem megmagyarázni, miért nem kellenek nekem az adott könyvek, és ezt az érzéketlen, kőszívű hajcsárt sem a mosoly, sem a szívettépő zokogás, sem Az ördögűzőbe illő vergődés nem hatotta meg [csak a macskáim előtt szoktam így hisztizni, de szeretek túlozni, mint amikor mutatom, hogy milyen óóriási szender/cserebogár támadott meg engem, ja, vasárnap meg egy pók, a kis rohadék miért ne az én fejemtől tíz centire hintázott volna a fonalkáján], süti meg nem volt nálam. Úgyhogy most a szívem csordultig telt fájdalommal, de Heloise-hoz hasonlóan próbálom magam azzal vigasztalni, hogy a legközelebbi angebotba - ami nagyon soká lesz, nem két hónap múlva, ahogy egyesek próbálják ezt elhitetni velem - is beleválogatják ezeket a könyveket, és majd akkor csapok egy nagy murit.

Amúgy ezeket szerettem volna megvenni:

Emily Arsenault: Az eltört teáspohár
Dmitry Glukhovsky: Metró 2003
Silvia Avallone: Acél
Carson McCullers: Óra mutató nélkül

Azokat inkább nem sorolom fel, amelyeket szeretnék, de nem életbe vágóan fontosak, pl. Szabó Magdától az Álarcosbál vagy Maurice Druontól a Zeusz emlékiratai. Ginny néni Virginia Woolf csak azért nem, mert az ő könyveit úgyis beleteszik a nagy nyári akcióba, amitől már előre reszketek, mint egy reumás fátyolfüggöny.

Ja, a vásárlási energiáimat szombaton átcsoportosítottam, vettem türkizkék kardigánt és pántos cipőt, a nyomorult feltörte a lábam és kaptam tőle egy szép kis vízhólyagot ajándékba, legszívesebben mezítláb sétáltam volna, hintázni egyébként is úgy az igazi. Vagy ha az ember fellendülés közben rúghatja el minél messzebbre a lábbelit.
Anya meg szilvafejűnek hívja az ex-árvák hercegét, az állatorvos anno golyófejűnek, én "nagy lú"-nak hívom, mert annyit eszik ez az o-lábú dromedár, mint egy ló.
Azt hiszem, mennem kellene aludni, mert mindjárt leesik a fejem és kicsit szédülök is, és ez is azon bejegyzések egyike lesz, amikor másnap felnyögök, hogy már megint félhülyén írtam postot, ilyenkor kontrolállhatatlanul ömlik belőlem a hülyeség. Mások részegen égetik magukat, én álmosan.

2012. március 18., vasárnap

Karcos post

"Csak amikor a lány a következő kép - a sírjában fekvő Krisztus freskójáról készített apró másolat - után nyúlt, akkor kezdte magát Holbein feszélyezettnek érezni, éspedig nagyon is valóságos okok miatt. Ahogy a lány érdeklődés és elszörnyedés  keverékével nézte a nyomasztóan szűk koporsóban oszlásnak induló hulla arcát, az oldalán a sebhelyet, ahogy kezd elkékülni, és felfelé meredő, nyitott, halott szemét, Holbeinnek hirtelen eszébe jutott Kratzer figyelmeztetése, hogy ne hagyja, hogy ezek az emberek filozófiai beszélgetésekbe vonják, és ne tárja fel kevésbé hagyománytisztelő  meggyőződését. Ha volt valami, ami a reformista hitéről árulkodott, miszerint a vallást le kell csupaszítani ismét a Krisztus és az ember közötti privát kapcsolatra, és el kell felejteni az egyház egész építményét, ami oly hosszú időn  át kettejük közé állt, akkor ez az a kép volt, ami még a szabadgondolkodású humanisták némelyikét is megrökönyítette."



[Még nagyobb méretben]


Kép forrása: wikipédia

2012. március 17., szombat

Ne engedj el

"... de aztán Curtis Schoenfeld bunkó volt velem. Ráadásul pont most, amikor megpróbáltam ultrakedves lenni vele. Hazudós! Bárcsak ne kellene vele egy gyűlésre járnom! Nem járhatnánk máshová, ahol nincs ott?
 Hosszú, nagyon hosszú idő telt el, mire Grace anyja felelt
 - Például melyikre? Nem mindegyikre vihetünk gyereket, te is tudod.
 - Például az Anonim Alkoholistáknak arra a kellemes gyűlésére a szabadidőházban.
 - Most nagyobb szükségem van az Anonim Drogosok összejöveteleire.
 - Ó!"

Catherine Ryan Hyde: Számíthatsz rám!
Értékelés: 5 lehangoló feketekávé az 5-ből
Kedvenc karakter: Jesse, Grace


A tétova kopogtatásra résnyire nyitom az ajtót, a biztonsági lánc csörrenve feszül meg a tokjában. Senkit nem látok a folyosón, aztán a tekintetem lefelé irányul és észreveszem a rettenetesen kócos, szakadt könyökű pulóverben álldogáló kislányt. Rám néz. - Csak én vagyok az, Grace - mondja szinte kiáltva, ami az ő normál hangerejének felel meg. Kiakasztom a láncot és kitárom az ajtót.
Kicsi Grace, mit tudnék én neked tanítani?

Már a könyv fülszövege is felkeltette az érdeklődésem, de amikor rájöttem, hogy egy társasházban játszódik, teljesen bezsongtam, részben ezért szerettem annyira A sündisznó eleganciáját, nagyon szeretem az efféle lakóhelyeken játszódó történeteket, ahol (az esetek többségében) egymástól nagyon különböző emberek élnek.

A történet adta társasház meglehetősen lepukkant, olyan környéken áll, ahová még a zsaruk se szívesen mennek ki.a folyosói ablak olyan koszos, hogy ki se lehet látni rajta, magát a folyosót kopott fapadló borítja, a lakások nagy részében pedig lyukaktól tarkállik a megviselt szőnyeg. Az ott lakók mintha tükröznék a ház szomorú állapotát, valamennyien sérült emberek, sajgó sebekkel, akik beleragadtak életük egy pillanatába és képtelenek továbblépni, lakásuk pedig a rájuk záródó kagylóhéj. Nagyon megkedveltem a szereplőket, az írónőnek sikerült érdekes egyéniségeket alkotnia, akik - a felszín alá pillantva - másodjára, de legfeljebb harmadjára megkedvelhetők. Itt van az idős Mrs. Hinman, a tipikus megkeseredett öreg néni, akit már csak az egyre szaporodó testi panaszai érdekelnek; Rayleen, a gyönyörű, zárkózott afro-amerikai lány, aki talpraesettsége ellenére fél az emberekkel való kapcsolattól; a mexikói Felipe, akinek nehéz beilleszkednie az előítéletek miatt; az istentelenül mogorva, mizantróp Mr. Lafferty, és Billy. Ó, Billy, ne tudd meg, mennyire hasonlónak éreztelek magamhoz, és mennyire félek, hogy egy adott pillanatot fogok választani az egész élet helyett! Billy Shine, született Donald Feldman egyébként híres táncos volt, született tehetség, de a pánikrohamai és a kialakuló agorafóbiája elkoptatták a csillogást, és a tündöklő művész már nyomokban sem emlékeztet régi önmagára, több mint tíz éve ki se tette a lábát a lakásból.

És itt van Grace. Grace, aki nevéhez méltón áldás ezeknek az embereknek. Egy mindössze tízéves kislány, az alagsorban lakik drogos anyjával, de több életerő és bátorság szorult belé, mint szomszédaiba együttvéve. Grace lassan valamennyiüknél megtöri a jeget és elindítja a változás rég megrekedt folyamatát. És még azt is képes elérni, hogy egymást támogassák, egy csésze kávétól a meghallgatáson át a bevásárlásig. Egy nagyon okos kislányról van szó, aki azonban mégiscsak gyerek, és nagyon szomorú volt olvasni, hogy mennyi és mekkora terhet cipel a vállán, ráadásul ekkor mosolyog magára először a tükörben - előtte soha.

Kicsit tartottam tőle, hogy giccsbe hajlóan édeskés véget fog érni a történet, de a fordulatok és maga a befejezés is sallangmentesek voltak, a néhány klisé ellenére is. Nagyon szerettem olvasni ezt a regényt, az ilyenek miatt tudok néha abban hinni, hogy a hétköznapokban is előfordulhatnak apró csodák.
Remélem, az írónő többi regényét is kiadják.
 


Eredeti cím: Don't Let Me Go
Sorozat: Pipacs könyvek
Kiadó: Pioneer Books
Kiadás éve: 2011
Fordította: Hollósy Éva
Ár: 2990 Ft


2012. március 16., péntek

"Fázott bennem a remény..."



Elizabeth-Barrett Browning: Portugál szonettek
Értékelés: 5 vallomás az 5-ből

"Mert hatalmadban áll s megadatott,
 Hogy maszkomon át és mögéje nézz
 (Esőkkel verték sáppadtra nehéz
 Esztendők) s igaz arcom láthatod:"


Barrett-Browninggal való viszonyom meglepő módon egy YA disztópiának köszönhető: a Delíriumban hangzik el az egyik szereplő szájából a 43. portugál szonett néhány sora. Annyira gyönyörű volt, és annyira hozzám talált, hogy muszáj volt utánanézem, így került a kívánságlistámra ez a vékony kötet - valamint Kertész Erzsébet Elizabeth-je és Virginia Woolftól a Flush, utóbbit cserével már sikerült is beszereznem -, majd a kosaramba.
Egy reggel (délben...), az ágyban fetrengve végigolvastam az egészet, de a líra nem olyan, mint egy regény, amelyet szépen elkezdek az első oldallal, lineárisan haladok előre, befejezem az utolsó oldalon, felteszem a polcra, és általában ennyi [no nem mindig, de ez más lapra tartozik]. Számomra a szonettek, versek, balladák spontán műfajt alkotnak, amiket akárhányszor elolvasok, sosem érzem elkoptatottnak a soraikat... mindig előáll olyan helyzet, amelyben a mondanivalója valami újat, többet ad nekem.
Igazából nem tudok a köteten mit elemezni, sőt, nincs is kedvem elemezgetni a motívumait, szerkezetét, ezt már irodalomórákon se soroltam a kedvenc tevékenységeim közé.

Ami viszont roppant izgatja a fantáziámat, illetve az idegeimet őrli, azok a fordítások.
Azt írja a Magyar Helikon 1976-os kiadásában a fordító, Kardos Lászó, hogy "A Portugál szonettek teljes magyar fordítását először Máté József adta, 1936-ban. Egyes darabokat mások is fordítottak, így Babits Mihály a 21., Gáspár Endre a 20., 22., 24., 25., 35., Lányi Viktor a 18., 23., Szabó Lőrinc a 43. szonettet."

Szabó Lőrinc. A 43.-at. Márpedig a másik fordítás, amit találtam róla, Babits fordításaként volt jegyezve - a Delíriumban is ez szerepel, meg a honlapon, ahol megtaláltam a teljes verziót... az oldalon viszont nem találom valamiért, mondjuk az is csak egy blog, tehát téves forrás is lehet -, úgyhogy be kellene vetnem magam a könyvtárba, amúgy is kíváncsi vagyok a fentebbiek többi verziójára is. Már csak idő kellene hozzá.

Addig is nézzük fixa ideámat, illetve annak három fordítását, mindenki döntse el, melyik tetszik neki a legjobban.
Így hangzik az eredeti:


SONNET #43, FROM THE PORTUGUESE

By Elizabeth Barrett Browning


How do I love thee? Let me count the ways. 

I love thee to the depth and breadth and height 

My soul can reach, when feeling out of sight 

For the ends of Being and ideal Grace. 
I love thee to the level of everyday's 
Most quiet need, by sun and candle-light. 
I love thee freely, as men strive for Right; 
I love thee purely, as they turn from Praise. 
I love thee with the passion put to use 
In my old griefs, and with my childhood's faith. 
I love thee with a love I seemed to lose 
With my lost saints!---I love thee with the breath, 
Smiles, tears, of all my life!---and, if God choose, 
I shall but love thee better after death. 



Babits Mihály fordítása:

Mennyire szeretlek? Hadd számolj csak!
Magosában, hosszában s széltében szeretlek.
A térnek hova lelkem elér, ha száll s felkél
a lét határa az Úrhoz, ki elvesz s ad.
Szeretlek halk vágyában a köznapoknak, 
mikor a nap ragyog s a gyertya ég.
Szeretlek lángra gyúló szenvedéllyel,
bánatom erejével, gyermekkorom hitével.
Szeretlek lélegzetemmel, mosolyommal s könnyemmel,
szeretlek elveszett szentjeim helyett, 
Ennél jobban csak az Úr kegyelmével, 
halálom órája után szerethetlek.

Szabó Lőrinc fordítása:

Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire 
csak hatolni bír föl s le s szerteszét 
a lelkem mikor kiröppen a lét 
és az eszmény végső egeibe. 
Szeretlek a köznap szükséglete 
fokáig; s ha nap süt, s ha gyertya ég; 
nyíltan, ahogy férfi küzd a jogért; 
tisztán, ahogy a hiúak sose. 
Szeretlek, oly szenvedéllyel, ahogy 
kínom lángolt, rég, s lánykori imám; 
vesztett szentjeim szerelme lobog 
benne; – könnyem ez, s mosolyom, s talán 
egész életem! – s isten adja, hogy 
még nagyobb legyen a halál után. 

Kardos Lászó fordítása:

Hogy hogy szeretlek? Hadd soroljam el.
Ameddig lelkem ér, oly messze forr
Szerelmem, s mélybe és magasba, hol
A Lét s a Menny határaira lel.
Szeretlek, mint ha hétköznap lehel
Békét - ha nap süt, gyertya haldokol.
Ahogy a Jogért harcol-robotol
A hős, akinek dicséret se kell.
Oly lángolón szeretlek, oly vadul,
Mint búm tüzelt, s mint hisz-vall kicsi lány,
S ahogy szerettem vesztett, szomorú
Szentjeimet - szeretlek én vidám
Vagy könnyes arccal, mindig! - s ha az Úr
Hagyja, még jobban halálom után.


Czike Sándor fordítása:

Hogyan szeretlek? - Halljad hát, miként:
Ahogy csak lélek tud csapongani
Tágas terünk  minden irányai
Felé... a Szellem határához ért...

Szeretlek szürke hétköznapokért,
Napfényes nappal - mécsnél, ha éji;
Küzdőn ("férfiként: jogát kiéli"...)
De szívem jó, hivalkodón nem élt.

Vad nőiségem ott zihált, kegyet
Kérő imám szállt szent szűzeimhez:
Kamaszlány-sírón sajgott, fájt e seb!

Mosolygó vágyam... Én Dús Életem:
 Énem, létem vagy (gyöngykönnyem itt ez);
 Halál után - Ég add! - örök legyen!


Az éjszakai látogató

Az előző bejegyzésben Ráth-Végh István könyvéből idéztem, melyben a források az incubust, ill. szukkubuszt démonként írják le. Ám ha néphiedelemről, babonákról van szó, semmi sem egyszerű, illetve egységet, azonosságot az avatatlan szem nehezen fedezi fel.
Hans Sebald: Boszorkányok hajdan és ma című könyvében - melyben Svájc frank vidékéről gyűjtötte össze a boszorkányokkal kapcsolatos hiedelmeket - a démon boszorkányként jelenik meg.
"A frank boszorkányt is »incubus«-nak (latinul a.m. »ráfekvő«) tartották, gonosz szellemnek, aki éjszakánként besurran a hálókamrákba, és a tehetetlen alvó mellére nehezedik (v.ö. »lidércnyomás« A ford.) Ez a veszély főként azokat fenyegette, akik nappal könnyelmű módon emlegették a boszorkányokat. Aki óvatos volt, még említést sem tett róluk. A megszorongatott személy csak úgy szabadulhatott kínzójától, ha sikerült lábdunyháját gyorsan lerúgni a földre."

A szerző sziléziai forrásokról is beszámol, ahol viszont az incubust/succubust nem tekintették teljesen azonosnak a boszorkánnyal: "Az alvók mellére telepedő kísértet nem az újkor találmánya. Ősei a démoni szellemek, melyek már az időszámítás előtti második évezredben is nyomasztották a sumérokat. Ezek a Lilitu névre hallgató szellemek voltak a héber Lilith ősei és később, a latinoknál Lamia néven bukkantak föl újból. Ezek mind incubusok voltak, melyek éjszakánként széltében-hosszában kísértettek, alvókat csábítottak el és gyermekeket gyilkoltak.
 A démonoknak szexuális jelentőségük is volt, amennyiben a succubust (az alul fekvőt) olykor közösülésre kényszerítették... A német »lidércnyomás« úgy zajlott le, hogy valamely női lélek éjszaka a kulcslyukon vagy hasadékon át besurrant a hálókamrába, különböző alakban az alvó mellére telepedett, hogy megfélemlítse és teljes mozdulatlanságra kényszerítse, de a szexuális kapcsolattól tartózkodott."

A lidércnyomást "boszorkánynyomás"-nak is nevezték, a népi hiedelemvilág részét alkotta, a boszorkány személyét pedig úgy lehetett megállapítani, hogy megfigyelték, ki jön három napon belül az áldozat házához valamit kölcsönkérni.
Hogy a kép még gazdagabb legyen, az éjszakai démonikus látogatások olyan magyarázatot is kaptak, miszerint az áldozat mellkasára telepedő lény halott szerető, házastárs, angyal, netán istenség, de leggyakrabban egy csúf öregasszony:) De megjelenhet macska, kutya vagy idegen ember képében.  Az incubusok-succubusok szexuális tartalom nélkül is feltűntek: "...Egy éltes hegylakó asszony adta elő, hogy egy lovaglómániás incubus gyötri, egy boszorkány, aki időről-időre ráül és kilovagol rajta az éjszakába. Az asszony meg volt győződve az éjszakai kirándulások valódiságáról, s még a körme alatti piszkot is bizonyítékként mutatta nekem, hogy lám, négykézlábra kellett ereszkednie és árkon-bokron át galoppozni, hátán a boszorkával." Később ezeket a jelenségeket pszichoszomatikusnak tekintették, mert félig éber, félig még alvó ember tudata még nem tiszta, és a valóság keveredik az álmok fantáziájával.

A démonokról Aquinói Tamás is állított fel hipotézist; szerinte a démonok és maga az ördög is képes nemi kapcsolatot létrehozni áldozatával, de a férfi démon, az incubus nem tudja megtermékenyíteni a nőt, mert a teste nem valódi. A magyarázat ellenére mégis voltak olyan esetek, amikor az asszonyok azt állították, egy démontól estek teherbe. Aquinói Tamás kacskaringós észjárása szerint ez úgy lehetséges, hogy "az incubus egy éjszakai magömlés során ellopja egy ártatlan ifjú magját és még melegében (hogy termékenyítő ereje megmaradjon) elsiet vele egy asszonyhoz és betölti azt a méhébe Az így születő magzatnak tehát nem a démon az apja, hanem a minderről mit sem sejtő »donor«."


Forrás:
Hans Sebald: Boszorkányok hajdan és ma
Kiadó. Holnap Kiadó
Kiadás éve. 2000
Fordította: Natonek Klára
Eredeti cím: HEXEN damals - und heute

2012. március 14., szerda

Karcos post

"Madame Mac kimért, vizsgáló pillantást vetett rám a székéből... Viselt valamit a fején,  egy szűk kalapot vagy egy szorosan körbetekert sálat; az összhatás a jó hírt világgá rikoltó Lily Briket ábrázoló híres posztert... idézte bennem."

(John Banville: Végtelenek, 219. oldal)



Lilya Brik, az orosz avantgárd és Majakovszkij múzsája, 1891-ben született Lilya Kagan néven. Nővérével, Elsával híresek voltak szépségükről.


Kép forrása: Memory Green

A könyvtelen könyv - játék

Nima ígéretéhez híven kitalálta a játékot, csak közben én bambultam be, utána írtam egy idézetes postot, de most van egy olyan könyvem, amiről még nem beszéltem senkinek (legalábbis azt hiszem, roppant pletykás vagyok, ha könyvekről van szó - kivéve, ha titkot képez).

Tehát, ezek az én egyik jelenlegi olvasmányom jellemzői:

- YA (young adult, fiatal felnőtteknek való), nemröhög, beteg vagyok, nyűgös vagyok, nincs agyam;
- Vörös Pöttyös;
- a szerzője magyar.

Szerintem eléggé leszűkítettem a kört, aki egy kicsit ismer engem, tudja, hogy max. két olyan könyv van, amire ezek a jellemzők ráillenek ÉS érdekel. Sőt, igazából egy:)


Ui.: tetszik az új fejléc? Tényleg eltüntettem a kommentelős szófigyelő bigyulát?









2012. március 12., hétfő

A hét borítója

Giccses meg túlzsúfolt, de nekem nagyon tetszik:

Katherine Howe: The House of Velvet and Glass

Akció


Már olyan sztoikus vagyok és annyira eltávolodtam világi szeszélyeimtől (könyvvásárlás), hogy végig sem pörgetem a listát:

Szandi Könyvmaraton, -35%, General Press könyvekre,
március 16-ával bezárólag.

Shakespeare nővérei

"De akkor is, a legelső mondat, amit leírok, mondtam, mialatt odamentem az íróasztalhoz, és kezembe vettem a papírt, melyen még mindig csak ez állt: A nők és a regény, szóval az első mondat az, hogy végzetes bárkire, aki ír, ha a nemére gondol. Végzetes, ha csupán csak férfi vagy csupán csak nő; az író nő-férfi vagy férfi-nő kell hogy legyen."



Virginia Woolf: Saját szoba

Értékelés: 4.88 kénsárga lepke az 5-ből

Még a régi szép időkben volt egy genderes órám, ahol szóba került a könyv, azóta szerettem volna elolvasni, de aztán valahogy elfelejtődött. Ám nemrég @rebel olvasásai között rábukkantam, és ismét fellángoló érdeklődésemnél fogva kioroztam a könyvtárból.
A kötet előélete két egyetemi előadás "A nők és a regény" témájáról, amit hossza miatt az írónő könyvvé formált, így született meg a Saját szoba, ez a hol szeszélyesen, hol következetesen kanyargó gondolatmenet, ami hol az esszé, hol a regény stílusjegyeit mutatja, így elkereszteltem esszéregénynek:)

Abban a hitben éltem, hogy ez a könyvecske irreálisan feminista; ehhez képest meglehetősen szelíd gondolatokat olvastam - hol van ez attól a megállapítástól, miszerint még a globális felmelegedésért is a férfiak hibások a kocsimániájuk és az erőszakosságuk miatt -, bár 1929 nagyon más világ volt... képzeljük csak el, ha csak engedéllyel léphetnénk be egy könyvtárba.

A cím arra a megállapításra utal, miszerint a nőknek ahhoz, hogy szabadon írhassanak, minden nyűg és kötelesség nélkül, egy saját szobára és pénzre (pontosabban évi ötszáz fontra) van szükségük. Ám, ahogy fentebb írtam, nem ez az egyetlen témája a könyvnek; szóba kerülnek a Brontë-nővérek, Charles Lamb, Austen, Shakespeare, Thackerey, templomépítés, ebéd és vacsora ("Lévén az emberi kedély olyan, amilyen - szövedékében szív, test és szellem még egyesül, nem zárul külön rekeszekbe, ahogy pár millió év múlva majd kétségkívül fog -, a jó vacsora bizony hozzátartozik a jó beszélgetéshez. Az ember rosszul gondolkozik, rosszul szeret és rosszul alszik, ha rosszul vacsorázott."), farkatlan macska és persze maga a költészet és regényírás.

Igazából volt az, ami elbűvölt - a feminizmus, mint kezdeti hajtóerő, teljesen a háttérbe szorult, úgy látszik, magam mögött hagytam a vérfeminista korszakomat:) Hóttmindegy volt, hogy Ginny néniWoolf miről beszél nekem, én vidoran olvastam, élveztem az eszmefuttatásokat, szerettem hallani a hangját a fejemben. Nem futkosós könyv, legalábbis nekem nem sikerült úgy ráhangolódnom, hogy éppen tíz percem volt, vagy vacsora közben olvastam pár sort.

A következő olvasmányom Ginny nénitől Virginia Woolftól a Flush lesz, Barrett-Browning miatt (és mert az könnyű, bevallom), hogy azután mi fog következni, azt nem tudom, ezért a szíves segítséget őszintén fogadom. Vagyis szívesen fogadom az őszinte segítséget.

Ui.: természetesen ezt sem lehet kapni. De legalább a Veszedelmes viszonyokból már van sajátom.

Ui2.: bemásolom ilweran "útmutatóját", hogy ezen a blogon is meglegyen, eredeti kommentfolyam itt.

"Jaj, mennyire örülök, hogy tetszett!
Anno nekem is ez volt az első Woolf-tól, és még jó hosszú és provokatív szemináriumi dolgozatot is írtam belőle :) Kár hogy már nincs meg, így kénytelen leszek az újraolvasás után újra leírni a véleményem :)
A Flush-ról már írtam neked, a regényei közül az Éjre nap és a Kiruccanás (jav.: Messzeség) a legkorábbiak és a "leghagyományosabbak", van egy kis útkeresés-jellegük, még félúton az angol romantikus hagyomány és a saját hang, az "igazi" lélektani regények között. Nekem tetszettek, szerintem te is szeretnéd őket, bár a Woolf-rajongók egy része hajlamos lenézni őket :(
A később írt Évek egy évtizedeket átfogó családregény - ez már inkább a jellegzetes Woolf-stílus, hagyományos köntösben, nem könnyű, de nagyon olvasmányos és már-már túl okos(kodó). Ezek hosszabbak, terjengősebbek és picit könnyebben olvashatók, mint a legismertebb és legjobbnak tartott művei :)
A világítótorony és a Mrs. Dalloway szerintem gyönyörű, igazi gondolatfolyam-áradás, egy huzamban kell őket végigolvasni :) nekem ez a két könyv adta talán a legtöbbet egész eddigi olvasó életemben. A Felvonások között-et is imádom, talán a legironikusabb műve. Az egyetlen, amivel nem tudtam mit kezdeni, a Jacob szobája...
Az Orlando-t és a Hullámok-at a végére hagynám, mert ha valami, ezek alkalmasak arra, hogy elriasszanak Woolf-tól. Ami persze nem jelenti, hogy nem jók, csak eléggé megfoghatatlanok. És megjelent még egy esszékötet magyarul, a Három adomány, ha tetszett a Saját szoba, szerintem az is tetszene, bár politikusabb és feministább :)
És ha még jobban bele akarsz mélyedni, ajánlom Bécsy Ágnes Virginia Woolf világa című könyvét, ami nagyon olvasmányos, egyáltalán nem "túltudományos", élvezhető, egyrészt életrajz, másrészt "hogyan olvassunk Woolf-ot" jellegű útmutató. 
Na, ez hosszú lett, remélem, segítettem :D"


Eredeti cím: A Room of One's Own
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1986
Fordította: Bécsy Ágnes
Ár: [passz]

Hang és téboly

"Az álmoknak a pokolban nincs hatalmuk."


Neil Gaiman: Sandman - Az álmok fejedelme - Prelűdök és noktürnök

Értékelés: 4 szövegbuborék az 5-ből

Kedvenc karakter: Halál (tök morbid, de így van)
1926-ban járunk, Angliában. Az okkultizmussal foglalkozó Dr. Roderick Burgess meg akarja idézni a Végtelenek egyikét, Halált, hogy csapdába ejtse, de a varázslatba hiba csúszik, és helyette Sandman kerül a mágus fogságába.



Régóta kerülgettem macskamód Gaiman legendás sorozatát. Egy félelmem volt: hogy hülye vagyok a képregényekhez, hogy nem az én stílusom. És igazam lett. Dög vagyok, de jó párszor eszembe jutott, mennyire imádnám én ezt normál regény formájában (jól van, na, Dave McKean illusztrációival megbolondítva, mert a borítóképeket nagyon csíptem).

Hogy pontosan mi volt a baj, azt én se tudom meghatározni, nem láttam magam előtt a történetet - ami egy képregény esetében kész röhej, de jobban nem tudom elmondani -, és hangulatilag sem tudott megragadni. Imádtam az intertextualitását, a mitológiai utalásokat, és maga a történet is tetszett, de... nem érintette meg a lelkem, hogy ilyen csöpögősen fogalmazzak. Az se segített rajta, hogy kutyafuttában kellett elolvasnom a könyvtári határidő miatt.

Az enyhe csalódástól függetlenül folytatni fogom a sorozatot, csak nem a közeljövőben - egy időre letiltom magam a könyvtárról (is), hogy az itthoni kupacokat csökkentsem.




Eredeti cím: The Sandman 1. - Preludes and Nocturnes
Sorozat: Sandman 1.
Kiadó: Cartaphilus
Kiadás éve: 2009
Fordította: Totth Benedek
Ár: 4480 Ft

Az író honlapja

2012. március 11., vasárnap

Hangulat (őszikék)



Palaszürke ég, csend, szemerkélő, apró szemű eső (talán nárciszeső?), sehol semmi mozgás. Ilyenkor kell Highgate-et olvasni. Meg Jane Eyre-t, Üvöltő szeleket.

Egye fene, inkább kikeresem a másik blogból az Őszikéket.

(A freeblogon továbbra sem működik a kereső, az adminban se találtam meg így a postot, kínomban a gugli segítő kezéért nyúltam, grrr.)

Tehát az őszies hangulatú könyveim listája:


Maggie Stiefvater: Shiver - Borzongás
Maggie Stiefvater: Linger - Várunk
Emily Brontë: Üvöltő szelek
Charlotte Brontë: Jane Eyre
Diane Setterfield: A tizenharmadik történet
Peter S. Beagle: Egy csendes zug
Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka
Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma
***
Kate Morton: Felszáll a köd
Edward Rutherford: Az erdő
Brenna Yovanoff: Az elcserélt
Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei
Joanne Harris: Urak és játékosok
Joanne Harris: Csokoládécipő
F.H. Burnett: A padlásszoba kis hercegnője




___________
Kép forrása: weheartit





Sötét erők

"- Ez a lakása?
-Nem - feleltem. - Ez a zürichi nyári rezidenciám."

Jim Butcher: Pusztító vihar
[Értékelés: 5 seprűszál az 5-ből]
Kedvenc karakter: Harry, hát ki más?:)

Chicago városában működik Harry Blackstone Copperfield Dresden, a varázsló - ami azt illeti, az egyetlen varázsló, legalábbis hivatalosan. Ráadásul ő igazi, erővel, tehetséggel, képzettséggel és tapasztalattal megáldva. Éppen ezért válik egy szörnyű kettős gyilkosság gyanúsítottjává; az áldozatok szívét fekete mágiával kirobbantották a testükből - erre nem sokan képesek. A rendőrség mellett Harryt a Fehér Tanács figyelmének réme is fenyegeti, úgyhogy a férfi nyomozni kezd, hogy elhárítsa a feje fölül a letartóztatás és a halálbüntetés veszélyét.

A Molyon találkoztam ezzel a könyvvel, pontosabban Nima kívánságlistáján, és a fülszövegétől totálisan bezsongtam. Karácsony előtt beszereztem - mert mi mást vehetne az ember a barátosnéjának, ha nem azt, amire ő maga is vágyik? Csak belekukkantottam, aztán azt vettem észre, hogy mindjárt a tizedik oldalon járok, ezért inkább gyorsan becsomagoltam és borítékba celluxoztam, mielőtt mohóságom áldozatául esik. Ekkor került a kívánságlistám élmezőnyébe, és a kiadó ajánlatának köszönhetően egy hónappal ezelőtt Harry Dresden a karmaim közé került.

Fent említett barátném Anita Blake stílusához hasonlította ezt a könyvet - ez az, amire én ráharapok. Pedig mennyit csalódtam már.
De ezúttal nem.
Szegény fickó tényleg olyan, mint Anita, természetesen férfi változatban és varázsló mintában; egy alagsorban lakik, ahol többnyire gyertyával világít - mivel a varázslók közelében általában becsődöl az elektronika -, van egy farkatlan, tizenöt kilós macskája, Miszter, a pincében berendezett "műhelyében" pedig egy dévaj, nagy tudású levegőszellem, Bob, aki egy koponyában lakva osztogatja tanácsait. Imádtam olvasni, ahogy Harry főzeteket kotyvaszt (sajnos csak egyszer történik meg), és ahogy humorizál (nagyon sokszor), még akkor is, amikor nem igazán illendő. Ez a pasas egyszerre régimódi úriember és kemény macsó, bájosan esetlen és nagyon profi, nem lehet nem szeretni.
Mivel sorozatról van szó - azon kevés esetek egyike, amikor nem bánom ezt -, az író által teremtett világ még nincs teljesen bemutatva (kezdésnek el lehet olvasni @Noro karcát), de kapunk pizzázó tündéreket, rondábbnál rondább démonokat és persze mindenféle varázslást dögivel, mi szem-szájnak ingere. A krimiszál is elnyerte szerény személyem tetszését, az utolsó harminc oldal alatt pedig idegességemben megettem az összes maradék Pilóta kekszemet.
Összességében nagyon-nagyon örülök, hogy elolvashattam ezt a könyvet, és repesve várom a következő részt (Bolond hold).

Ui.: készült ám filmsorozat is.

Eredeti cím: Storm Front
Sorozat: Dresden akták 1.
Kiadó: Wizard Books - Ad Librum
Kiadás éve: 2011
Fordító: Hoppán Eszter
Ár: 2690 Ft
Az író honlapja

A könyvet köszönöm a Wizard Booksnak!


2012. március 10., szombat

Amika filozofál

Az a jó a betegségben [avagy nézzük-a-dolgok-jó-oldalát című fejezetünk következik, ami általában kérészéletű szokott lenni, úgy két perces], hogy az ember, legalábbis én, nyugodtan tud olvasni. Nemrég dicsekedtem el Lanának, hogy én egy évben egyszer vagyok beteg, de akkor néhány napig az ágyat nyomom, hát, úgy tűnik, most nyomom le az idei statisztikát. Emlékszem, néhány éve milyen jó volt így olvasni A tizenharmadik boszorkányt, teljesen átadtam magam a hangulatának és sokkal inkább a történetben léteztem, mintsem a saját valós időmben. Most is valami ilyesmi történik, csak nem éppen arra a szomorkás atmoszférára lenne szükségem, amit a Végtelenek vált ki belőlem - erősen kacsintgattam a Vörös Pöttyös könyveimre, a Stephanie Plumokra és Fable is eszembe jutott, de még a szoba túlfelén lévő polc is messze van, nemhogy az emeleten lévő, és utálok könyvet félretenni, pláne, ha jó.
Ráadásul olyan vagyok, mint egy japán gésa, a méteres sálam a derekam köré tekerve, a macis hálóingem kéretik kimonónak nézni, és a hajam, bosszúból az utóbbi idők kifésüléséért [mert anya szerint iszonyatosan néz ki hátul], a tegnap kamillás fürdő hatására összeugrott, és azóta is boldogan rugózik, ill. csak rugózna magának, ha nem tekertem volna valami roppant látványos frizurába, mert most még a hajamhoz sincs türelmem. És nem, nem volt annyi erőm, hogy kifésüljem.
Nagyon informatív vagyok, mit mondjak. De a relevancia érdekében elárulom, hogy töröm a fejem a sablonon, mert ez így nagyon szar.
Egyébként 27-en szavaztatok arra, hogy imádtok, cukik vagytok, szeretlek benneteket.

Ui.: kárpótlásul meg akartam dézsmálni a nőnapra kapott bonbont, de elsőnek richtig egy piásat sikerült választani, utána jött három marcipános (szeretem a marcipánt, macskát is neveztem el róla, de vágytam némi változatosságra, ezért döntöttem a bonbon mellett), úgyhogy mérgemben belöktem az ágy alá.

Ui2.: irtózatosan vágyom egy A Szent Johanna Gimire, vagyis az első részre. Csak úgy mondom, ha a Mikulás, a Jézuska, a Nyuszi vagy bármilyen ajándékkompetens entitás meglátná...

Ui3.: 19 napja nem vettem könyvet. Kemény vagyok, mint a krumplicukor, rákerestem a konyvar.hu-n az Elizabeth-re és a Szeretők és házastársakra, mindkettőből találtam óccsót, de nem rendeltem meg őket, két nagy kövér piros pontot érdemlek érte, nemde?

2012. március 9., péntek

Erkölcsi szépségtapaszok

"Egy német falu boszorkánya megharagudott a falura, és mérgében minden férfitól elkobozta az említett kelléket. Egyszerre csak az egész férfilakosság ott állt minden nélkül, illetve valami nélkül... Egyik legénynek mégis éppen abban az időben annyi keserűsége volt a hiánya miatt, hogy rászánta magát, és elment a boszorkányhoz. Nagy pénzeket ígért neki, ha visszaadja, ami őt megilleti. A vénasszony ráállt az alkura, és elvezette a legényt az erdőbe egy fa alá. »Másszál fel a fára; ott találsz egy nagy madárfészket; abban van együtt minden, amit elszedtem tőletek. Válaszd ki a magadét.« A legény feltornázta magát a fára, meg is találta a fészket és benne az egész gyűjteményt. Gondolkodóba esett: ha már itt van, miért ne használja fel az alkalmat a válogatásra? Kiszemelt egy minden tekintetben kiváló minőségű példányt, ezt kimarkolta, és iparkodott lefelé. De a boszorkány alulról meglátta és ráripakodott: »Teszed mindjárt vissza! Ez a plébános úré!«"


Ráth-Végh István: A szerelmes ördög

Értékelés: 3 német szerelmi bedekker az 5-ből


Tulajdonképpen a szukubbuszos téma miatt olvastam el ezt a kétszáz oldalas könyvecskét, legalább javítja a magyar olvasmányok - egyelőre siralmas - rátáját. Ráth-Végh ebben a kötetében is az emberi butaság kirívó példáit gyűjti össze, ezúttal a szerelem misztérikus témájában és szövődményeiben. Van szó a csókolózás mikéntjéről, hűtlenségről, a hozomány témakörének furcsaságairól, a házassági hirdetések történetéről, feltűnnek a hetérák, a kurtizánok, felbukkan egy biliárdos templom, a jegygyűrűn keresztül pisilés és egyéb "szerelmi röppentyűk", tehát a gyűjteménynek nem csupán az ördög kujon természete a témája (a borítóról inkább ne beszéljünk).
Nagyon szeretem az író stílusát, de be kell valljam, hogy egy szuszra általában nem esik jól végigolvasnom a könyveit, A könyv komédiáját is több szakaszban húztam le. Lehet, hogy most sem ártott volna ezt tennem... jól szórakoztam, de holmi érdekességnél nem jelentett számomra többet.

Na, ilyen rövid postot is rég írtam már.

Kónyi János, aki strázsamesterségét akasztotta szögre a pennáért, a hiú öregasszonyokról írt cifra korholásán különösen jót nevettem:

"Még a vén banyák is, kiknek haja az olyatén fehér gyapjúhoz hasonló, mely már 70 esztendőkig matrácban peshedett; kiknek a szájukat a ránc úgy által barázdálta, valamint a mag alá való szántás; az orcájuk hasonló a sváboknak bedűlt kemencéjéhez; orrukat vízi mesterség lehet nézni; a szájuk olyan, mint egy vén pinceajtón való rozsdaette kulcslyuk, amely belől olyan, mint az orgona, melynek minden sípjai elvesztek; a nyaka összecsöpörödött, mint egy bőrzacskó, amelyben a gyerekek ősszel madárfogó enyvet tartanak. Mondom, még az ilyen vén banyák is, az ilyen szemétvetőn kojtorgó és seprűn nyargallózó vén dadukák is gyakran tanácskoznak a tükörrel, és minden szeplőt, foltot és rozsdát az ő bocskorbőr orcájukban, mely oly ráncos, mint a baranyai menyecskék pendelye, és oly foltos, mint a nyírfahéj, melyből a cigányok szurkot égetnek, mindezt a tükör tisztátalanságának tulajdonítják. Hogyha az ő tetves őszi pokrócforma szemöldöküket megtépni akarják, hát a tükörbe néznek; midőn reggel az álomból felkelnek, olyanok, mint a cseresznyefán kiaggatott madárijesztők, szemükben olyan csipák hevernek, mint a félöklöm, és mégis azonnal a tükörhöz futnak, megtekinteni, hogy a vén cserzett bőr nem ifjúdott-e meg; s ha felöltöznek is, eleibe állanak, hogy meglássák, az odvas törzsökre miképpen illik az újmódi búbos főkötő."

Mert ugyebár a szottyadt vénemberek nyócvan éves korukban is daliás legények:D Bár ők a tükröt csak suttyomban nézegetik.

Ui.: Az viszont tuti, hogy Valmont Ovidiustól tanulta a levélírás művészetét.


Válogatta és szerkesztette: Szathmáry Éva
Kiadó. Móra
Kiadás éve: 1993
Ár: 248 Ft [eredetileg]



2012. március 8., csütörtök

Az első mondat

A kezdőmondat rém fontos, legalábbis nekem, a regény azonnali olvasására késztethet (pl. Kazuo Ishiguro: Ne engedj el), vagy épp az ellenkezője, hosszas várakozás kell, hogy túl tudjak lépni egy unszimpatikus első mondaton (Dennis Lehane: Egy pohárral a háború előtt). Milyen ironikus, az első könyvet ennek ellenére vegyes érzésekkel fejeztem be, az utóbbiba meg teljesen beleszerelmesedtem.

Nézzétek ezt, milyen szép:

"A vigasztalásukra kimunkált számtalan dolog közül egyedül a pirkadat működik: amikor puha pernyeként felszűrődik a sötétség, és keletről lassan elömlik a fény, csak az emberiség leggyarlóbb példányai nem kapnak új életre. Mi, halhatatlanok élvezzük ezt a látványt, ezt az apró, mindennapos feltámadást, és gyakran összegyűlünk a felhősáncon, hogy letekintsünk rájuk, a mi kicsikéinkre, ahogy felbolydulnak, hogy üdvözöljék az új napot. És a csend, amely lehull ránk ilyenkor, bizony irigységünk szomorú csendje. Sokan még alszanak persze, nem törődnek Aurora kuzinunk elragadó hajnali bűvészmutatványával, de mindig ott vannak az álmatlanok, a nyughatatlanok, a betegek, a magányos ágyukon hánykolódó, reménytelen szerelmesek, no meg persze a korán kelők, a szorgosak, a térdmerevítőikkel, a hideg zuhannyal és a cicomás bögrékbe töltött fekete ambróziájukkal. Igen, szinte mindenki örömmel üdvözli a pirkadatot, kivéve persze a halálraítélteket, akikre aznap ragyog fel utoljára a hajnal."


(John Banville: Végtelenek, Geopen Kiadó, 2011 fordította: Pordán Ferenc, 6. oldal.)

2012. március 7., szerda

A holnap könyve


Hosszú, de nem spoileres;)

"- Élvezem, ha új dolgokat hozhatok létre, Tamara. Mindig meg voltam győződve róla, hogy az alkotói folyamat lelki élmény, melynek során az isteni teremtő szellemmel együtt alkot meg az ember valamit.
Elkerekedett szemekkel néztem. - És ez az isteni teremtő szellem most éppen ebédszünetet tart?"



Cecelia Ahern: A holnap titkai

Értékelés: 4 üvegmobil [de csúnya ez a szó] az 5-ből
Kedvenc karakter: Ignatius nővér

Nem bírom tovább, muszáj megnéznem. Hazardírozzak, vagy menjek biztosra? Égő szemekkel pillantok az órára, majd az előttem magasodó betűkupacra. A keménypapír lapok halkan suhognak, miközben reszkető kézzel kinyitom a bőrkötétes könyvet.
Kedd, január 17.
A macska rúgja meg, megbuktam a mai vizsgán! Ha elolvasom a kiegészítő tanulmányokat a 12-es tételhez, a tanár nem gurult volna be, és nem vág be akkora egyest az indexembe, hogy kilóg a rubrikából a lap tetejére.

Talán nincs olyan ember a Földön, aki nem volt még kíváncsi arra, mit hoz a holnap. Sikerül-e az állásinterjú, vagy kudarcba fullad egy felfutott harisnyaszem miatt? Főzzük meg előre a holnapi ebédet vagy ne, mert különben felrobban a konyha? Menjünk délután korcsolyázni, vagy inkább maradjunk otthon, mert irgalmatlanul hasra esünk és szétlapul az orrunk?

Na, jó, ezek enyhén szélsőséges esetek, de olykor-olykor megesik az ilyesmi. Cecelia Ahern legújabb regényének főhőse, Tamara is extrém helyzetbe kerül; édesapja öngyilkos lesz a tetemes (és természetesen a család elől eltitkolt) adóssága miatt, a bank valamennyi házukat és minden értékes ingóságukat lefoglalja, így anyukájával annak bátyjához, Arthurhoz kell költözniük. Az elkényeztetett lány élete ezzel a változással totális fordulatot vesz; pezsgő dublini élete után kénytelen beérni hallgatag nagybátyjával, mániákus háziasszony nénikéjével, egy derűs, hetven éves apácával és egy romos kastéllyal. Unalmát egy jóképű srác űzi el, akinek a mozgókönyvtárában egy furcsa, lakattal lezárt kötetre bukkan; első pillantásra régimódi naplónak tűnik, de aztán Tamara döbbenten fedezi fel, hogy valaki az ő kézírásával beleírt a naplóba egy bejegyzést, méghozzá a másnapi dátummal - és a leírtak pontról-pontra megvalósulnak.

Az Ahern regényeivel folytatott viszonyom meglehetősen rapszodikus; imádtam az Ui.: Szeretlek és az Ahol a szivárvány véget ér címűeket, a többi vagy felejthető volt (Bárcsak láthatnál), vagy a közepes kategóriába esett (Talált tárgyak országa), olyannyira, hogy az Ajándékot már el se olvastam. Ennek viszont érdekes volt a fülszövege, pontosabban az automata jósdaként üzemelő napló és a mozgókönyvtár (imádom az olyan regényeket, amelyekben könyvtárak és könyvek szerepelnek, na) mozgatta meg a fantáziámat.

Nem bántam meg, hogy adtam az írónőnek még egy esélyt; a fentebb említett két könyv színvonalát ugyan nem érte el számomra, de meglepő módon lekötött, kellemesen elmasszírozgatta a cafatokban lógó idegeimet (Bridget Jones után szabadon). Amikor felfedeztem, hogy a főszereplő mindössze tizenhat éves, ráadásul egy gazdag, elkényeztetett liba, a hideg végigfutott a hátamon, de a történet előrehaladtával elgondolkodtam, hogy Tamara vajon mennyi idő távlatából tekint vissza - ugyanis a gondolatai nem egy gazdag, elkényeztetett libára vallanak, hanem egy józan, talpraesett lányra, akinek megvan a magához való esze, és nemcsak rózsaszín káposztalé lötyög a fejében, valamint jó a humora. Történnek olyan esetek, amitől lekopik a máz, és előtűnik az ember igazi jelleme, ami a felszín alatt rejtőzik. És persze mindenki változik. Tamara Goodwin-nal is ez történik, bár a szokásos tinédzser reakciók megmaradnak, például a végsőkig feszíti olyasvalakinek a türelmét, aki igazán törődik vele.

Mint Ignatius nővérét, aki nem transzvesztita, ahogy Tamara kezdetben hitte, hanem egy örökifjú apáca. Nagyon kedveltem a nővér szelíd, de határozott jellemét, aki imádkozás mellett fest, méhészkedik és kertet gondoz, türelme pedig végtelen. Cecelia Ahern javára kell írni, hogy a karaktereit mindig színes ceruzával rajzolja; pontosan látjuk magunk előtt az öntelt, egoista vállalkozót, aki büszkeségből inkább whiskyvel öblít le egy marék gyógyszert, mintsem hogy mindenét elárverezzék; az erős akaratú, nagy változáson átmenő kamaszt; a gyászba beleroppanó anyát; és a kedvencemet: Rosaleent. Ez a tisztaságmániás, zabszemes háziasszonyok gyöngye több titkot rejt magában, mint három egyiptomi sírkamra, emellett roppant titokzatos, kellemetes szórakozás volt azt találgatni, mik az indítékai, illetve szándékai a vendégeivel, már ha vannak ilyenek – mert persze előfordulhat, hogy Rosa egy teljesen jószándékú nagynéni (egyébként nagyon szeretnék egy hétig az ő főztjén élni, az almás lepénytől a friss barna kenyérig és fürtös paradicsomig), aki csak jót akar a hirtelen nyakába szakadt rokonoknak!

A fordulatok egy része is az ő hajtóerejének köszönhető, bár egy ponton túl nem nehéz összerakni a kirakóst, és a sztori vége sem okoz meglepetést. De jól van ez így, az ilyen történetek is kellenek a világnak, az én nyúzott kis lelkemnek kiváló balzsam volt a fiatal írónő újabb meséje. Azt viszont kilógó széljegyzetként nem tudom nem hozzátenni, hogy a borító olyan, mint egy összegrafittizett cirkuszi sátor, amire felszögeltek egy könyvet, és hogy sokkal érdekfeszítőbb lett volna az eredeti cím (The Book of Tomorrow) szó szerinti fordítása.


Eredeti cím: The Book of Tomorrow
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2011
Fordította: Kaskóf Sára
Ár: 3490 Ft
Az írónő honlapja


2012. március 5., hétfő

A hét borítója

Nita találta ezt a gyönyörűséget (kattintásra nagyobb és szebb lesz):



A szerelmes démonok


Március 22-én jelenik meg magyarul Richelle Mead Georgiana Kincaid-sorozatának első része, A szukkubusz dala. De mi a pék az a szukkubusz?

Bevallom, foghíjas démonológiai ismeretekkel rendelkezem, s csupán annyit tudtam, hogy az incubusok és a succubusok férfi, illetve női démonok, akik éjszaka bemásznak kiszemelt áldozataikhoz és mindenféle csúfságot művelnek velük, öö, megrontják őket, szemérmesen kifejezve.

Notórius könyvmolyként és javíthatatlan bölcsészként bűntudatom van, amiért nem tudtam felkutatni és átnyálazni az összes ide vonatkozó szakirodalmat, de az efféle gyengédségekre szánható időm véges (grrr), és nem néprajzos hallgató vagyok, így talán megbocsátható eme trehányságom.

Szép, földhözragadt emberek nem nagyon hisznek abban, hogy az éj leple alatt a pokol szülöttei másznak be az ablakon hozzájuk. Az emberi butaság krónikása, Ráth-Végh István A szerelmes ördög című válogatásában az alábbi esetekről számol be:

„Jupiter nem érte be a felhők közötti házasélet örömeivel, hanem leszállt a földre kalandokat keresni. A mennyei szoknyavadász a nőket hol felhő, hol bika, hol hattyú alakjában ejtette meg, ami voltaképpen nem egészen érthető – hol aranyesőként ért el sikert, ami már sokkal érthetőbb.
(…)
 A pogány világ megsemmisültével a keresztény teológia kezdetben elismerte, hogy Jupiter és társai valósággal léteztek. Igen, a mitológia alakjai éltek, de nem mint istenek, hanem mint démonok, az alvilág szülöttei. Le volt hát rakva alapja az incubusról szóló hitnek, amely a XVIII. században terjedt el. Leibniz szerint ez a század volt a legbutább valamennyi között… annyi bizonyos, hogy a legyalázott századnak igen buta képzelgése volt.
 Mi vagy ki az incubus? Maga a Sátán, aki földi nő szerelmét keresi, és akár csábítással, akár erőszakkal, akár lopva és alattomban hatalmába keríti a megkívánt asszonyi testet.
 Hogyan? Akár úgy, hogy férfi alakját ölti magára, akár testetlenül, mint láthatatlan ködalak.”

Ez tehát az incubus, az ördög férfi alakban megtestesülő démona. De hogy jön a képbe a női verzió? Pofonegyszerű: a démon gyereket akar! [Nem lehet vigyorgás nélkül megállni, ugye?]

„Mielőtt mint incubus felkeresné a kiszemelt leendő anyát, női alakot vesz fel, és elcsábít egy férfit, immár mint succubus. Tudniillik ő maga nem lévén képes az emberi nemet fenntartó anyagot termelni, ezt succubus mivoltában veszi meg a földi férfitól, és incubus minőségben továbbítja a földi asszonyhoz.”

A pokol lényei roppant furmányosak, ezt eddig is tudtuk.

Azt viszont a kutatásom, és így személyem elleni támadásnak veszem, hogy a nők itt is háttérbe szorulnak, mi az, hogy kevesebb a női démon?! Ráth-Végh ezt azzal magyarázza, hogy a Pokolban inkább a férfi ördögök vannak többségben, de egy francia orvos szerint a nők piszkosabb fantáziával rendelkeznek, ez az oka a hímek többségének.
Aha. Nézzük inkább a konkrét eseteket:

„ Egy igen csinos és elegáns skót fiatalember azzal a panasszal fordult az efféle kérdésekben jártas férfiakhoz, hogy éjszakánként egy gyönyörű szép lány jelenik meg a szobájában, ágyára telepszik, és ölelgeti, csókolgatja – szóval mindenképpen rá akarja bírni a testiség művére. Márpedig ő efféle bűnös cselekedetre nem hajlandó.”
Miután a fiatalember a bölcs tanácsra másik szobába hurcolkodott, a démoni kísértés megszűnt – a szerző szerint nem volt kulcsa a szobához:D

De olyan esetről is olvashatunk, miszerint egy szerencsétlen flótás negyven évig élt egy succubus-szal, akit az emberek nem láttak, így azt hitték, a pasasnak elment az esze. De nekem az a história tetszik a legjobban, amelyben egy olyan bordélyházról van szó, amelyben női démonok dolgoztak egytől egyig, történt mindez 1468-ban, Bolognában. Van még cifrább: „Párdarabul Burckhardt megemlékezik egy rendes, tisztességes bordélyházról, ennek egy incubus volt a törzsvendége, aki ott garázdálkodott, és kidobálta a többi vendéget az utcára.” Arról nem szól a fáma, hogy az ördög vajon fizetett-e a szolgáltatásokért…


Forrás:

Ráth-Végh István: A szerelmes ördög, Móra Könyvkiadó, 1993, válogatta és szerkesztette: Szathmáry Éva, 132-140. oldal.




2012. március 1., csütörtök

Új Margaret Atwood?

Peti bácsi linkelte be ezt az interjút A vak bérgyilkosról szóló értékelésemhez, amelyben többek között arról siránkozom, hogy a kanadai írónő (is) megérdemelne egy tisztességes életmű-kiadást.
Nos, úgy tűnik, nem hiába sóhajtoztam a Végtelenekhez:

"Sok mindenben friss a fordításirodalmunk, ha van egy óriási világsiker, az nagyon gyorsan megjelenik nálunk, de egy csomó minden továbbra is hiányzik, olyan szerzők is, akik minden kultúrnemzetnél ott vannak, például Margaret Atwood. Ennek részben az az oka, hogy úgy tűnik, ma Magyarországon hiányzik egy erőteljes, viszonylag jómódú, igényes olvasóréteg. A mai világirodalom egyik legnagyobb alakját, Margaret Atwoodot például nem adja ki senki rendesen Magyarországon. Itt-ott ugyan jelent meg pár könyve, remélhetőleg az Európánál most elkezdhetjük sorozatban is kiadni, de korábban nem volt meg Atwood rendesen magyarul, mert nincs meg az a biztos 1500 olvasó, aki az ilyen típusú könyveket megvenné. "


Igaz, hogy már az összes, magyarul kapható regényét beszereztem Atwoodnak*, de iziben nyomnám fel a kívánságlistára őket, és vagy ajándékba kérném, vagy a Könyvmaratonban szipkáznám be az új kiadásokat. A racionális Amadea azt kérdezi, hogy "Mégis minek, te bolond, megvan az összes könyve, egy kivételével mindet olvastad, mi vagy te, nyavalyás irodalom mecénás? És azt hiszed, egyetlen ember vásárlása mennyire lendíti fel az igényes világirodalom helyzetét?"

Azon eltátottam a kicsit számat, hogy nincs 1500 ember ebben az országban, akit érdekelne Margaret Atwood vagy Toni Morrison munkássága, csak veszteségesen tudják eladni az ilyen kaliberű írók regényeit - ez borzalmas.

Nektek mi erről a véleményetek?


*Margaret Atwood Kanadában született, feminista író, költő és kritikus, összesen 13 regénye, 17 verseskötete, 6 gyerekkönyve, 9 novellagyűjteménye jelent meg. Magyarul négy regénye olvasható:

 Margaret Atwood: Fellélegzés Margaret Atwood: A vak bérgyilkos Margaret Atwood: A szolgálólány meséje Margaret Atwood: A szolgálólány meséje Margaret Atwood: Pénelopeia

Fellélegzés (Európa, 1984) - ez az, amit még nem olvastam
A vak bérgyilkos (Jelenkor, 2003) - post
A szolgálólány meséje (Lazi, 2006) - post
Pénelopeia (Palatinus, 2007) - post


Életrajz a wikipédián