Ne engedj el

"... de aztán Curtis Schoenfeld bunkó volt velem. Ráadásul pont most, amikor megpróbáltam ultrakedves lenni vele. Hazudós! Bárcsak ne kellene vele egy gyűlésre járnom! Nem járhatnánk máshová, ahol nincs ott?
 Hosszú, nagyon hosszú idő telt el, mire Grace anyja felelt
 - Például melyikre? Nem mindegyikre vihetünk gyereket, te is tudod.
 - Például az Anonim Alkoholistáknak arra a kellemes gyűlésére a szabadidőházban.
 - Most nagyobb szükségem van az Anonim Drogosok összejöveteleire.
 - Ó!"

Catherine Ryan Hyde: Számíthatsz rám!
Értékelés: 5 lehangoló feketekávé az 5-ből
Kedvenc karakter: Jesse, Grace

A tétova kopogtatásra résnyire nyitom az ajtót, a biztonsági lánc csörrenve feszül meg a tokjában. Senkit nem látok a folyosón, aztán a tekintetem lefelé irányul és észreveszem a rettenetesen kócos, szakadt könyökű pulóverben álldogáló kislányt. Rám néz. - Csak én vagyok az, Grace - mondja szinte kiáltva, ami az ő normál hangerejének felel meg. Kiakasztom a láncot és kitárom az ajtót.
Kicsi Grace, mit tudnék én neked tanítani?

Már a könyv fülszövege is felkeltette az érdeklődésem, de amikor rájöttem, hogy egy társasházban játszódik, teljesen bezsongtam, részben ezért szerettem annyira A sündisznó eleganciáját, nagyon szeretem az efféle lakóhelyeken játszódó történeteket, ahol (az esetek többségében) egymástól nagyon különböző emberek élnek.

A történet adta társasház meglehetősen lepukkant, olyan környéken áll, ahová még a zsaruk se szívesen mennek ki.a folyosói ablak olyan koszos, hogy ki se lehet látni rajta, magát a folyosót kopott fapadló borítja, a lakások nagy részében pedig lyukaktól tarkállik a megviselt szőnyeg. Az ott lakók mintha tükröznék a ház szomorú állapotát, valamennyien sérült emberek, sajgó sebekkel, akik beleragadtak életük egy pillanatába és képtelenek továbblépni, lakásuk pedig a rájuk záródó kagylóhéj. Nagyon megkedveltem a szereplőket, az írónőnek sikerült érdekes egyéniségeket alkotnia, akik - a felszín alá pillantva - másodjára, de legfeljebb harmadjára megkedvelhetők. Itt van az idős Mrs. Hinman, a tipikus megkeseredett öreg néni, akit már csak az egyre szaporodó testi panaszai érdekelnek; Rayleen, a gyönyörű, zárkózott afro-amerikai lány, aki talpraesettsége ellenére fél az emberekkel való kapcsolattól; a mexikói Felipe, akinek nehéz beilleszkednie az előítéletek miatt; az istentelenül mogorva, mizantróp Mr. Lafferty, és Billy. Ó, Billy, ne tudd meg, mennyire hasonlónak éreztelek magamhoz, és mennyire félek, hogy egy adott pillanatot fogok választani az egész élet helyett! Billy Shine, született Donald Feldman egyébként híres táncos volt, született tehetség, de a pánikrohamai és a kialakuló agorafóbiája elkoptatták a csillogást, és a tündöklő művész már nyomokban sem emlékeztet régi önmagára, több mint tíz éve ki se tette a lábát a lakásból.

És itt van Grace. Grace, aki nevéhez méltón áldás ezeknek az embereknek. Egy mindössze tízéves kislány, az alagsorban lakik drogos anyjával, de több életerő és bátorság szorult belé, mint szomszédaiba együttvéve. Grace lassan valamennyiüknél megtöri a jeget és elindítja a változás rég megrekedt folyamatát. És még azt is képes elérni, hogy egymást támogassák, egy csésze kávétól a meghallgatáson át a bevásárlásig. Egy nagyon okos kislányról van szó, aki azonban mégiscsak gyerek, és nagyon szomorú volt olvasni, hogy mennyi és mekkora terhet cipel a vállán, ráadásul ekkor mosolyog magára először a tükörben - előtte soha.

Kicsit tartottam tőle, hogy giccsbe hajlóan édeskés véget fog érni a történet, de a fordulatok és maga a befejezés is sallangmentesek voltak, a néhány klisé ellenére is. Nagyon szerettem olvasni ezt a regényt, az ilyenek miatt tudok néha abban hinni, hogy a hétköznapokban is előfordulhatnak apró csodák.

Remélem, az írónő többi regényét is kiadják.
 

Eredeti cím: Don't Let Me Go

Sorozat: Pipacs könyvek

Kiadó: Pioneer Books

Kiadás éve: 2011

Fordította: Hollósy Éva

Ár: 2990 Ft

Az írónő honlapja