Az első mondat

A kezdőmondat rém fontos, legalábbis nekem, a regény azonnali olvasására késztethet (pl. Kazuo Ishiguro: Ne engedj el), vagy épp az ellenkezője, hosszas várakozás kell, hogy túl tudjak lépni egy unszimpatikus első mondaton (Dennis Lehane: Egy pohárral a háború előtt). Milyen ironikus, az első könyvet ennek ellenére vegyes érzésekkel fejeztem be, az utóbbiba meg teljesen beleszerelmesedtem.

Nézzétek ezt, milyen szép:

"A vigasztalásukra kimunkált számtalan dolog közül egyedül a pirkadat működik: amikor puha pernyeként felszűrődik a sötétség, és keletről lassan elömlik a fény, csak az emberiség leggyarlóbb példányai nem kapnak új életre. Mi, halhatatlanok élvezzük ezt a látványt, ezt az apró, mindennapos feltámadást, és gyakran összegyűlünk a felhősáncon, hogy letekintsünk rájuk, a mi kicsikéinkre, ahogy felbolydulnak, hogy üdvözöljék az új napot. És a csend, amely lehull ránk ilyenkor, bizony irigységünk szomorú csendje. Sokan még alszanak persze, nem törődnek Aurora kuzinunk elragadó hajnali bűvészmutatványával, de mindig ott vannak az álmatlanok, a nyughatatlanok, a betegek, a magányos ágyukon hánykolódó, reménytelen szerelmesek, no meg persze a korán kelők, a szorgosak, a térdmerevítőikkel, a hideg zuhannyal és a cicomás bögrékbe töltött fekete ambróziájukkal. Igen, szinte mindenki örömmel üdvözli a pirkadatot, kivéve persze a halálraítélteket, akikre aznap ragyog fel utoljára a hajnal."

(John Banville: Végtelenek, Geopen Kiadó, 2011 fordította: Pordán Ferenc, 6. oldal.)