2012. március 5., hétfő

A szerelmes démonok


Március 22-én jelenik meg magyarul Richelle Mead Georgiana Kincaid-sorozatának első része, A szukkubusz dala. De mi a pék az a szukkubusz?

Bevallom, foghíjas démonológiai ismeretekkel rendelkezem, s csupán annyit tudtam, hogy az incubusok és a succubusok férfi, illetve női démonok, akik éjszaka bemásznak kiszemelt áldozataikhoz és mindenféle csúfságot művelnek velük, öö, megrontják őket, szemérmesen kifejezve.

Notórius könyvmolyként és javíthatatlan bölcsészként bűntudatom van, amiért nem tudtam felkutatni és átnyálazni az összes ide vonatkozó szakirodalmat, de az efféle gyengédségekre szánható időm véges (grrr), és nem néprajzos hallgató vagyok, így talán megbocsátható eme trehányságom.

Szép, földhözragadt emberek nem nagyon hisznek abban, hogy az éj leple alatt a pokol szülöttei másznak be az ablakon hozzájuk. Az emberi butaság krónikása, Ráth-Végh István A szerelmes ördög című válogatásában az alábbi esetekről számol be:

„Jupiter nem érte be a felhők közötti házasélet örömeivel, hanem leszállt a földre kalandokat keresni. A mennyei szoknyavadász a nőket hol felhő, hol bika, hol hattyú alakjában ejtette meg, ami voltaképpen nem egészen érthető – hol aranyesőként ért el sikert, ami már sokkal érthetőbb.
(…)
 A pogány világ megsemmisültével a keresztény teológia kezdetben elismerte, hogy Jupiter és társai valósággal léteztek. Igen, a mitológia alakjai éltek, de nem mint istenek, hanem mint démonok, az alvilág szülöttei. Le volt hát rakva alapja az incubusról szóló hitnek, amely a XVIII. században terjedt el. Leibniz szerint ez a század volt a legbutább valamennyi között… annyi bizonyos, hogy a legyalázott századnak igen buta képzelgése volt.
 Mi vagy ki az incubus? Maga a Sátán, aki földi nő szerelmét keresi, és akár csábítással, akár erőszakkal, akár lopva és alattomban hatalmába keríti a megkívánt asszonyi testet.
 Hogyan? Akár úgy, hogy férfi alakját ölti magára, akár testetlenül, mint láthatatlan ködalak.”

Ez tehát az incubus, az ördög férfi alakban megtestesülő démona. De hogy jön a képbe a női verzió? Pofonegyszerű: a démon gyereket akar! [Nem lehet vigyorgás nélkül megállni, ugye?]

„Mielőtt mint incubus felkeresné a kiszemelt leendő anyát, női alakot vesz fel, és elcsábít egy férfit, immár mint succubus. Tudniillik ő maga nem lévén képes az emberi nemet fenntartó anyagot termelni, ezt succubus mivoltában veszi meg a földi férfitól, és incubus minőségben továbbítja a földi asszonyhoz.”

A pokol lényei roppant furmányosak, ezt eddig is tudtuk.

Azt viszont a kutatásom, és így személyem elleni támadásnak veszem, hogy a nők itt is háttérbe szorulnak, mi az, hogy kevesebb a női démon?! Ráth-Végh ezt azzal magyarázza, hogy a Pokolban inkább a férfi ördögök vannak többségben, de egy francia orvos szerint a nők piszkosabb fantáziával rendelkeznek, ez az oka a hímek többségének.
Aha. Nézzük inkább a konkrét eseteket:

„ Egy igen csinos és elegáns skót fiatalember azzal a panasszal fordult az efféle kérdésekben jártas férfiakhoz, hogy éjszakánként egy gyönyörű szép lány jelenik meg a szobájában, ágyára telepszik, és ölelgeti, csókolgatja – szóval mindenképpen rá akarja bírni a testiség művére. Márpedig ő efféle bűnös cselekedetre nem hajlandó.”
Miután a fiatalember a bölcs tanácsra másik szobába hurcolkodott, a démoni kísértés megszűnt – a szerző szerint nem volt kulcsa a szobához:D

De olyan esetről is olvashatunk, miszerint egy szerencsétlen flótás negyven évig élt egy succubus-szal, akit az emberek nem láttak, így azt hitték, a pasasnak elment az esze. De nekem az a história tetszik a legjobban, amelyben egy olyan bordélyházról van szó, amelyben női démonok dolgoztak egytől egyig, történt mindez 1468-ban, Bolognában. Van még cifrább: „Párdarabul Burckhardt megemlékezik egy rendes, tisztességes bordélyházról, ennek egy incubus volt a törzsvendége, aki ott garázdálkodott, és kidobálta a többi vendéget az utcára.” Arról nem szól a fáma, hogy az ördög vajon fizetett-e a szolgáltatásokért…


Forrás:

Ráth-Végh István: A szerelmes ördög, Móra Könyvkiadó, 1993, válogatta és szerkesztette: Szathmáry Éva, 132-140. oldal.




1 megjegyzés: