2013. március 31., vasárnap

Szörnyek keringője

"... Más szavakkal, a tiszteletből fakadó kellemes érzés, meg ez a furcsa érzés sehogy se esett bele, ahhoz pedig, hogy ez utóbbit más, tiltott és lehetetlen érzéssé fordítsa át, nem volt elegendő bátorsága és képzelőereje. Még belegondolni se mert sose, csak elkergette magától ezt a kísértést, de megpróbálta kinevetni magát. Elkergetni még csak sikerült, de nevetni magán, azt már soha. Valami határ volt ez, amelyet elért ugyan, de nem lépett át. Olyan végső pont volt ez, amit mindenki elől eltemetett; Némó kapitány titokzatos szigete, amely Jules Verne-nek a Mirszkijek emeleti dolgozószobájából elvett regényében volt leírva."


Grigorij Rjazsszkij: Példaértékű ház
Értékelés: moszkvai szecessziós ablakkeret az 5-ből
Kedvenc karakter: Róza Markovna


Sokáig halogattam ennek a könyvnek az elolvasását, és nem mondhatni, hogy megkönnyebbült sóhaj hagyta el rózsás ajkamat, amikor kezdtem belemélyedni a történetbe.
Ez a könyv engem majdnem megölt.

Hiába hasonlítják Ulickaja stílusához - talán azért is, mert unokatestvérekről van szó, akik még együtt is dolgoztak -, nekem ez sokkal jobban felhorzsolta a lelkem, mint Ulickaja, ő inkább csak elszomorított. Kíméletlenül őszinte, kendőzetlenül mutatja meg... nem, nem az emberi lélek sötét oldalát, hanem magát az embert. A kétszínűségét, az aljasságát, nemtörődömségét, önzését. Hogy miképpen kapaszkodnak fel a mocsokból a férgek, és hogyan fonódik-érintődik össze többszörösen a lakók sorsa generációkon keresztül, sok esetben az elődök tetteit, hibáit ismételve. Kiderül, hogy a Trjohprudnij köz 22. egyáltalán nem példaértékű ház, mindenki romlott, legjobb esetben is gyarló. Szörnyű volt olvasni, mennyire nyomorultak ezek az emberek, mennyire elcseszett az életük, tele sivársággal, szeretettelenséggel - olyan ízű lesz tőle az ember szája, mint a hamu, amely lassan a lelkét is elborítja. És akkor értem el a nyomorult hangulat csúcspontjára, amikor elgondolkodtam rajta, vajon az én életem beilleszthető-e ebbe a paradigmába.
Kivéve Róza Markovnát.

Róza Markovna Dvorkina Mirszkaja a házat építő Szemjon Lvovics felesége, akit építészeti kémkedésért ítélnek el és visznek lágerbe. Rengeteg csapás éri ezt a nőt hosszú élete során, de azt a csendes derűt, amely az érzéketlen, gátlástalan embereket is elvarázsolja, nem veszíti el. Bizonyos fokú naivság van ebben a (részben Ahmatovát idéző:) bűbájban, az emberek jóságába, ártatlanságába vetett hit, amelyen én csak a fejemet ingatom, de hát nem jobb-e Róza Markovnának lenni, mint Amadeának? Hát dehogynem.
Úgy is lehet mondani, hogy ez az asszony "kívül rekedt reális tudása zárójelén", de a szereplők közül ő az egyedüli, aki képes szeretetet érezni mások iránt, ezért vonzódnak hozzá az emberek. A történelem halad a maga útján, emberek születnek és halnak meg a Trjohprudnijon lévő házban, de Picasso és Chagall festménye a falon, a hófehér abrosszal terített asztal, amelyen magától megáll a kikeményített szalvéta, a Napóleon-torta, a kobaltkék szegélyű kistányér az ezüst étkészlettel és a vékonyra vágott citromszeletekkel örök és rendíthetetlen.

Olvasás közben nem csodálkoztam el azon, hogy szeretnék egyszer  Róza Markovna vendége lenni. Vagy
inkább a barátja, hogy kicsit elhalványítsa a lelkemben a sivár feketeséget. Ha jobban belegondolunk, ez önzőség. Már ha józanul szemléljük az életet.


Ui.: Nagyon szép kiadás egyébként, imádtam olvasás közben a borítót simogatni.
Ui.2.: Imádnivaló ez a hasonlat: "Úgy néz az emberre, mint a villamoson a jegyellenőrök."


Eredeti cím: дом обpaэуo Na, jó, nekem ehhez nincs most türelmem
Kiadó: GABO
Kiadás éve: 2010
Fordította: Goretity József
Ár: 3990 Ft




2013. március 27., szerda

Fraktálherceg infók

Kész a gyönyörűséges borító (a hátoldalán van cici, mert ez kell a népeknek):

Hannu Rajaniemi: Fraktálherceg


A kötet már előrendelhető a kiadó webshopjában, így 2095 Ft az ára, a normál ár pedig 2990 Ft.
 
Megjelenés: 2013. április 18. (Könyvfesztivál)
 
További információk itt.
 
 

Na, berakom nagyban is, hogy szebb legyen:

 
 
 

2013. március 26., kedd

"Nóra, te csak asszony maradsz!"

"Helmer Nóra, én örömmel dolgoznék érted éjjel-nappal, elviselnék gondot és ínséget. De nincs senki, aki a becsületét áldozná fel azért, akit szeret.
Nóra Asszonyok százezrei teszik meg."


Henrik Ibsen: Nóra
Értékelés: 5 mandulás csók az 5-ből
Kedvenc karakter: Lindéné

Aligha sikerül újat mondanom a méltán népszerű drámáról, ezért ez tipikusan olyan bejegyzés lesz, amit csak a magam kedvéért írok - cöh, igen, itt felfedezhető némi önellentmondás, de ezt a művet nemigen fogom kommentben megbeszélni valakivel.
Ha valaki esetleg eljutott a második bekezdésig, teljesen felborogatom az erkölcsi egyensúlyát: még nem olvastam a Nórát, a suliban kecsesen átsiklottunk néhány anyag felett, így aztán azt se tudtam, mire fog kifutni a rövid történet. Adott Helmer és a felesége, Nóra. Azt szeretem annyira a drámában, hogy hiába áll kevesebb eszköz és szó az érzelmek, a jellemek és a leírások érzékeltetésére, mint egy regény esetében, annyira jól ábrázolják ezeket a drámaírók, hogy felér több oldalnyi prózával. Olyan, mint egy könnyen, mégis biztos kézzel felvázolt skicc [látszik, hogy régóta olvastam a Hattyútolvajokat]. Helmerrel kapcsolatban elég hamar arra a következtetésre jutottam, hogy kedvem lenne istenesen pofán csapni, legszívesebben azt mondanám rá, hogy kicsit perverz; úgy bánik a feleségével, mint egy eleven játékbabával, fegyelmezi, utasítgatja és undorító leereszkedéssel viszonyul hozzá. Nóra pedig megfelel ennek a rá kényszerített szerepnek, mindent "kimondhatatlanul mulatságosnak" vagy "szörnyen csúfnak" talál, szertelenül csacsog és úgy játszik a gyermekeivel, mintha nem az anyjuk, hanem a testvérük lenne. Érdekes volt megfigyelni ezt a házastársi esettanulmányt, hogy hogyan reagálnak egymás megnyilvánulásaira a felek, milyen reakciókat váltanak ki egymásból - és hogy a valós kép mennyire egyezik vagy nem egyezik az általuk elképzelt képtől.

Nóra a táncot gyakorolja, amelyet a bálon fog előadni
(Kép innen.)
Irtó nagy pofára esés tud lenni, amikor a dédelgetett ideál - ami legtöbbször nem más, mint hazugságok garmadája - összetörik a valósággal való találkozástól. Nórával ez történik; keserű csalódása kataklizmaként rengeti meg lelkivilágát, olyannyira, hogy a "ránövesztett" tulajdonságai, az egész jelleme tojáshéjként repedezik szét. Kicsoda Nóra valójában? Milyen ember, mit szeret, mitől fél, mit utál? Kitartó vagy lusta? Kedves vagy mogorva? Őszinte, vidám, komor, zárkózott, udvarias, nyitott, ábrándozó, hajthatatlan?
Fogalma sincs. Nyolc éve házasságban él, van három kisgyermeke, de önmagát sem ismeri. És szerintem Nóra tudta ezt a lelke mélyén, de nem akart vagy nem mert vele szembenézni. Most viszont egy akkora ütést kapott a hosszú évek alatt kiépült világa - amelyért nemcsak ő, hanem a családja és a férje is felelős -, hogy nem maradt ürügy, amibe tovább kapaszkodhatott volna.

"Nóra (...) Sok igazságtalanságot követtetek el ti ellenem. Először a papa, azután te.

 Helmer Mi? Mi ketten?... Mi ketten, akik jobban szerettünk, mint mindenki más?
 Nóra (megrázza fejét) Sosem szerettetek. Csak úgy találtátok, hogy mulatságos szerelmesnek lenni belém."

Szerintem ez a nő bátor ember. Maradhatna a skatulyában, egy férjjel, akinek (immár) biztos állása van, a gyerekeivel, a szobalánnyal, a dadussal, gondtalanul végigtáncikálhatná a kényelmes, biztonságos életét, de ő az ismeretlent, a teljesen homályos jövőt választja. Egy fiatal nő. Egyedül.

A mű további kérdéseket is feszeget, engem Lindéné csöndes, kitartó alakja jobban megragadott, mint Nóra  látványos átváltozása, ott van még az erkölcs kérdése és szerencsétlen Krogstad is, de ilyen mértékben nincs kedvem kivesézni a drámát - valahol félúton állok az analitikus és a hangulatteremtő recenzor között -, a többit inkább megőrzöm magamban, elraktározom, és inkább elolvasom Ibsen többi alkotását is.

Nóra, szívből remélem, hogy sikerült.

Eredeti cím: Et dukkehjem (A babaszoba)
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1974
Fordította: Németh László
Ár: pár száz forinttól





2013. március 24., vasárnap

Édes, mint a bűn

"Olyan magányosnak és elhagyatottnak érezte magát! Még egy nagy bankett után a tálcán felejtett diómártásos chili sem érezhette nála nyomorultabbul magát. Hányszor kellett egyedül megennie a konyhában ezeket az ínyencségeket, nehogy kárba vesszenek. Ha senki sem eszi meg az utolsó chilit, annak általában az az oka, hogy az emberek el akarják kerülni a falánkság látszatát, s noha legszívesebben rávetnék magukat, nem mernek hozzányúlni. Így történhetik meg, hogy visszautasítanak egy töltött chilit, amely pedig minden elképzelhető ízt magába foglal, a cukrozott citromhéj édességét, a chili csípősségét - egy csodálatos diómártásos chilit! Amely bensejében egyesíti a szerelem összes titkát, ám amelynek illendőségből senki sem fog a mélyére ásni."

Laura Esquivel: Szeress Mexikóban!
Értékelés: 4.8 cukrozott citromhéj az 5-ből

Ez is azon könyvek egyike volt, amit sokáig várattam a sorára, igaz, csak tavaly szereztem be - méghozzá a régi kiadást, a Rukkoláról, amely olyan elmondhatatlanul ocsmány, mint egy penészes kelkáposzta (ha már kajás könyvről beszélünk), ezért inkább újraköttettem. Nem nagyon foglalkozom azzal, ki mit gondol a kezemben tartott könyvről, de ha ez nem néz ki egy latin-amerikai (bocsánat, mexikói) szappanopera könyves átiratának, akkor semmi. Ezt még az Ulpiusnak is nehéz lett volna alulmúlni, lásd balra a borítót.:)

Azért kerülgettem ennyi ideig a regényt, mint macska a nevezetes kását (eszik a macska kását? A mieink nem.), mert tudtam, akkor kell olvasnom, amikor nagyon női olvasmányélményre vágyom, és mikor van itt az ideje, ha nem néhány agytágító sci-fi után? Hihetetlenül ellazító hatása volt rám, az orromban éreztem a karácsonyi kenyértorták és a rózsaszirmok illatát, és sokat megadtam volna azért, hogy Tita elém varázsoljon  egy csokoládéitalt és egy (vagy inkább kettő) koronakalácsot.
A történet különlegessége, hogy receptekbe bújtatva ismerhetjük meg, a főszereplő Tita élete annyira összefonódik a főzés-sütéssel, mint életének regénye ezzel a receptes kötettel. Együttéreztem ezzel a szegény teremtéssel - jobb szót nem tudok rá használni - kész röhej, hogy mostanában milyen aktuális könyveket olvasok. Nem is női regény ez, hanem asszonyi, olyan asszonyok könyve, akik a család motorját alkotják, főzés közben erős csípőjükön megtámasztják legkisebb gyermeküket, izmos vádlijukba két másik kapaszkodik, vastag, kontyba tűzött hajfonatuk alá a férjük csúsztatja kezét, miközben széles válluknak támaszkodnak. Erősek, két lábbal állnak a földön, és a családjukért mindent képesek túlélni. Ők a tűzhely, az otthon melege, csak a szerelmüket és a gyermekeiket ne vegyék el tőlük, különben örökre kihuny bennük az akarat lángja, és a fagyos hidegtől elpusztulnak.

"Tita akkora erővel szorította a melléhez a rózsákat, hogy mire a konyhába ért, az eredendően rózsaszín virágok vörösekké változtak a Tita kezéből és melléből csepegő vértől.
(...)
A leszedett szirmokat az ánizzsal együtt mozsárban megtörjük. Ezzel egyidejűleg az agyaglemezen megsütjük a gesztenyéket, majd leszedjük a héjukat, és vízben kifőzzük őket. Ezután pürét készítünk belőlük. A fokhagymát apróra vágjuk és vajban pirítjuk; cukrozott citromhéjjal hintjük meg, hozzáadjuk a gesztenyepürét, a mézet, a rózsaszirmokat, és ízlés szerint sózzuk. Hogy a mártás jobban összesűrűsödjék, bele lehet keverni két evőkanál kukoricakeményítőt. Végül mindössze két csepp rózsaesszenciát adunk hozzá, nem többet, mivel fennáll a veszély, hogy akkor túlságosan illatos lesz, és az elveszi az ízét. (...)
A fürjek napján azonban nem mosogatott, Titát kérte meg, hogy helyettesítse. Gertrudis valóban furcsán érezte magát, egész testéről csak úgy szakadt a verejték. A verejtékcseppek rózsaszínűek voltak, s kellemes, átható rózsaillatot árasztottak.
(...)
Csak a reá frissítő fürdő illúziója tartotta benne a lelket, ám ezt sajnos nem tudta kiélvezni, mert a zuhanyozóból hulló cseppek el sem jutottak a testéig: elpárologtak, mielőtt akár csak hozzáérhettek volna. Olyan vad forróság áradt a testéből, hogy a deszkák recsegni-ropogni kezdtek, majd lángra gyúltak."

Érzéki, mágikus realista regény, amelyben az ételek íze megváltozik az ételt főző ember hangulatától (helló, Aimee!), egy horgolt takaró beborítja az egész birtokot, olyan forróság tombol, hogy elkábítja az ember józan ítéletét és hirtelen dolgokra ragadtatja magát, és a gyufakészítést is elsajátíthatjuk. Valamiért a Száz év magány női párjának érzem ezt a könyvet - Nokedli, helytálló egy ilyen párhuzam? -, remélhetőleg nemsokára Márquez regényére is sort kerítek.

Ui.: Készült film is.
Ui2.: az angol nyelvű borító nagyon tetszik.

Eredeti cím: Como agua para chocolate
Kiadó: Pesti Szalon
Kiadás éve: 1993
Fordította: Dobos Éva
Ár: ha jól tudom, nem nagyon lehet kapni


2013. március 23., szombat

Paprikás kalandok Isztambulban

"- Ki veled, te szörnyű fűszer!"

Scott Westerfeld: Behemót
Értékelés: 5 szultánmazsola az 5-ből
Kedvenc karakter: Deryn

Tavaly év végén olvastam a Leviatánt, Scott Westerfeld trilógiájának első részét. Tetszett, tetszett, jó kis olvasmány volt, de nem lettem rajongó [mondjuk, kevés olyan könyv vagy szerző van, amitől-akitől totál bezsongok].
De ez! Na, ez már valami!

Lehet, hogy mostanában jobban szükségem volt Sándorék szellősen szedett kalandjaira, de az is szerepet játszott a magasabb tetszési indexben, hogy ez a rész jóval mozgalmasabbra sikeredett.
A Leviatán végén úgy búcsúzunk el a szereplőktől, hogy azok Isztambul felé tartanak a hatalmas hidrogénfújó fedélzetén. Az író gyakorlatilag ott folytatja a történetet, ahol az előző kötetben abbahagyta. Hőseink megérkeznek Konstaninápolyba, és a város egzotikus kavalkádjában Derynék annyit bajt csinálnak maguknak, amennyit csak tudnak.

Néhány dologban más volt ez a rész, mint az előző. Érezhető benne egyfajta komolyodás, a háború erősen érezteti a hatását, egyre több ember leli halálát abban a világméretű csatában, amely két ember meggyilkolásával kezdődött. Érdekes volt látni, ahogy a két tinédzserkorú főszereplő hogy viszonyul a körülöttük változó világhoz és hogyan próbálják megőrizni a lelki egyensúlyukat, miközben tudják, hogy lehet, a mellettük ülő embert holnap eltapossa egy lépegető vagy lelövik. Olyan rugalmasságot kíván tőlük az élet, amit nem biztos, hogy képesek tolerálni, ellentétben az egyik új szereplővel.
Meglepő volt, mennyivel szimpatikusabbnak találtam Derynt most, mint korábban. Anno éreztem benne némi hebehurgyaságot, túl nagyszájú volt nekem, de ezt már alig lehet érzékelni a viselkedésében.

Keith Thompson illusztrációja
Ami számomra új volt a történetben, az egyre kibontakozó... monumentalitásnak tudnám a leginkább nevezni, főhajtás a nagyság, a fenség előtt. Ez már a Leviatánban is érezhető volt, de itt már jobban érvényesül a Godzilla-elv (avagy a méret a lényeg). Néha csodálatot ébreszt az emberben az óriások csatája - fogalmam sincs, a góliát mi lesz, de.. de mi a fene lehet ennél nagyobb? Oké, van egy tippem, és a nagyeszű Dr. Barlow bizonyára képes kivitelezni.

Nagyon szerettem az egzotikus helyszínt, a könyvtárat és kütyüjeit különösen, és persze a történet fordulatosságát. A regény végén körvonalazódik a Góliát kezdete, te jó ég, mit fog ez a két eszement kölyök művelni?:)

Eredeti cím: Behemoth
Sorozat: Leviatán 2.
Illusztrálta: Keith Thompson
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2013
Fordította: Kleinheincz Csilla
Ár: 3990 Ft
Az író honlapja





2013. március 22., péntek

Behemót infók

Könyvfesztiválra jelenik meg Scott Westerfeld Leviatán-trilógiájának második része, ilyen a ruhája:

Scott Westerfeld: Behemót
 
További információ itt található. Én már olvastam, írni is szándékszom róla, csak idő kellene hozzá.
 


2013. március 21., csütörtök

Közelegnek

a Könyvfesztivál megjelenései, azt hiszem, lassan véget fog érni a jókislányságom (négy könyvet szereztem be idén), oldalt gyűjtögetem a vágyott könyveket, de majd tervezek gyűjtőpostot is írni.
Egyelőre ezt a két könyvet írom fel magamnak a korábbiak mellé:

Emylia Hall: Nyarak könyve

Ez a fülszövege:
"Mindegyik nyár tökéletes volt. Kivéve az utolsót.
Elisabeth Lowe váratlanul csomagot kap.
Egy albumot, tele réges-régi, Magyarországon készült fényképpel, és egy kísérőlevelet, melyben arról értesítik, hogy édesanyja, akivel több mint egy évtizede megszakított minden kapcsolatot, meghalt.
A képek nézegetése felidézi a fájdalmas múltat, amikor a kilencéves kislány a szüleivel a Balatonnál töltött egy hetet, és édesanyja úgy döntött, nem tér vissza a szigetországba. Beth az apjával maradt, de minden nyáron meglátogatta az édesanyját Magyarországon. Éveken át ezek a nyarak tartották benne a lelket, de tizenhat éves korában valami visszafordíthatatlanul megváltozott.
Azóta Beth egyszer sem engedte meg magának, hogy azokra a varázslatos nyarakra gondoljon.
A csomag érkezése azonban felkavarja a múltat és átrendezi a jelent."

A Park kiadónál jelenik meg, 3500 Ft lesz a teljes ára, de már előrendelhető.


A következő könyvnek nagyon-nagyon örülök, eredetileg úgy volt, hogy nem folytatják a sorozatot:

Carol McCleary: A gyilkosság illúziója

További információt egyelőre nem találtam, de gondolom, Könyvfesztiválra jelenik meg.


2013. március 20., szerda

Hogy készül egy könyv magyar kiadása?



Az Ad Astra kiadó blogján indult egy cikksorozat, amely a könyvkiadás folyamatát mutatja be. Itt olvasható az első rész, benne a jogok megvásárlásáról, itt pedig a második, ami a fordításról szól.




Nagyon várós megjelenés

Ugyan már olvastam Az utolsó egyszarvút és a Két szív c. novellát is, majd szeretném beszerezni az új kiadást (és persze elolvasni):

Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú

A kötet várhatóan az április Könyvfesztiválra jelenik meg, Kleinheincz Csilla fordításában, aki ebben az interjúban mesél magáról a könyvről is.
A könyv ára 3000 Ft lesz (háháá, csak ennyi).



2013. március 18., hétfő

A hét borítója

Pedig nem is szeretem a tejet.





Mr. Mentacukor és Ms. Nekem-Van-Igazam

"Egyebek között megtudtam, hogy Sadie Kate két napot töltött a betegszobában; betegsége, a doktor diagnózisa szerint, fél üveg piszkelekvár és csak az ég tudja, hány fánk volt. Távollétemben ugyanis Sadie Kate-re bízták a mosogatást a testületi tálalóban, és törékeny erénye összeroppant ennyi egzotikus csemege láttán."


Jean Webster: Kedves Ellenségem!
Értékelés: 4.7 níluszöld krepdesin az 5-ből
Kedvenc karakter: Sallie

Ha emlékezetem nem csal, tavaly olvastam [igen, megnéztem] Judy Abbott roppant szórakoztató kikupálódásáról és kalandjairól, és olyan tündérbűbáj (copyright by tataijucc) volt, hogy meg akartam ismerni az írónő többi művét is. Úgy látszik, nekem ő a babos-bájos szerzőm, ami másoknak Montgomery - nekem ő túl cukros volt -, az nekem Jean Webster.
Azt hittem, szó szerint a Nyakigláb Apó folytatásáról van szó, de nem szomorodtam el, hogy Judy helyett barátnője, Sallie McBride energikus stílusában íródott leveleket olvashatok. Szegény Sallie, szánalomra méltó helyzetbe jut: az öntudatos, ám léha társasági életet élő fiatal nő Judy egykori intézete, a John Grier Otthon élére kerül. A végkifejlet borítékolható, pláne, hogy egy mogorva, skót orvos is dukál a gyermekotthon mellé.
"Van egy majmunk! Jávának hívják. A gyerekek már meg se hallják, ha szól az iskolai csengő. Amikor ez a teremtmény megérkezett, az egész intézet sorba állt, elvonult előtte, és megrázta a kezét. Szegény Szing kiment a divatból. Kénytelen vagyok fizetni, hogy megfürösszék!"
Annyira röhögtem, miközben elképzeltem Sallie megérkezését abba a lehangoló, lélekszomorító intézetbe; egyik oldalán a komornája, lábánál a Szingapúr nevű palotapincsije, vörös üstökű fejét ellentmondást nem tűrően felszegi. "Egy ilyen intézet vezetője legyen fiatal és izmos és erélyes és erős és ügyes és vörös hajú és galambszelíd." - sorolja a követelményeket iskolai barátnőjének, és milyen igaza van! Olyan igazgatóra van szükség, aki estélyi ruhában vacsorázik, a kellemetlen felügyelőbizottsági tag elől a szekrénybe bújik (ha a helyzet úgy kívánja), nyuszifüzért festet az ebédlő falára és leszámol a kék kartonruhával. Aligha létezik olyan gyermekotthon, mint amilyet Sallie teremt (talán nem is lehet kivitelezni), de néha jó rábólintani arra, legalább képzeletben, hogy létezhet olyan árvaház, ahol a gyerekek majommal játszhatnak, van tizenvalahány macskájuk és személyre szóló veteményeskertjük. A fagyi pedig szerintem is feltétlenül fontos momentuma a gyereknevelésnek.:) Miss McBride természetesen megváltozik az ott töltött idő alatt, előtérbe kerülnek pozitív tulajdonságai, és amellett, hogy megőrzi életvidám természetét, illő mértékben megkomolyodik.

Annak ellenére, hogy azért voltak durva dolgok a történetben (amelyeken se erőm, se kedvem nincs most elgondolkodni), alapvetően bájos könyv és istenien jólesett az olvasása. A következő kiszemeltem a Patty a kollégiumban.


A könyvet nagyon köszönöm Zenkának és közvetve Neelának!:)

Eredeti cím: Dear Enemy
Sorozat: Csíkos könyvek
Kapcsolódó kötet: Nyakigláb Apó
Kiadó: Móra
Kiadás éve: 1989
Fordította: Borbás Mária
Ár: pár száz forinttól




2013. március 15., péntek

Plagizálás

Heloise írta a blogján, hogy egy észlény lány rengeteg postot lopott tőle. A blog hol nyitott, hol törlődik, Heloise kommentjét kitörölte, pedig nem egy ömlesztett dühroham volt, holott a csaj nagyon is megérdemelné.
A blog nagyrészt Heloise és Zizz bejegyzéseiből van összetákolva, de tőlem is ott díszeleg egy gyöngyszem, A boszorkányok elveszett könyve. Főleg a másik két blogger miatt vagyok felháborodva a dolgon, a saját postom miatt csak röhögök, leginkább amiatt, hogy Gordon Dóra (igen, kiírom a nevét, tehetek én róla, hogy a saját nevével nyitott blogot?) ezt biggyesztette az írásom végére:

"Húú. Összességében annyit tudok mondani, hogy... NE OLVASÁTOK EL..Pénzt ki adni érte tök fölösleges inkább tegyétek félre és gyűjtsetek másra. Kész borzalom ez a könyv komolyan mondom...ennél még a kötelező házi olvasmányok is érdekesebbek..

ÉRTÉKELÉS: 5/1,5
Letöltés : Én meg mondom őszintén semmi kedvem nem volt utána keresgélni, mert nem éri meg..de ha valaki kedvet kapott rá az keresse meg és töltse le."


Látod, Dórika, én használok forrásmegjelölést, sőt, még hivatkozást is. Semmit nem értél el az összetákolt blogod titkosításával, a tárolt változatnak köszönhetően mindenki nagyon jót fog röhögni. De az valamennyire szomorú, hogy ezek után valószínűleg más címen, más néven nyitsz egy új oldalt, és ott folytatod, ahol abbahagytad.

Ez az egész plagizálás, függetlenül attól, hogy ki csinálja, rohadt idegesítő. Az még hagyján, hogy én végigszenvedtem azt a 800 oldalas, borzalmas könyvet, utána írtam róla kétszer (halló, Dóri, az ekultos postom nem tetszett?), elég sok időm telt el a hülyeségek kijegyzetelésével, de Heloise-nak és Zizznek sokkal több munkája fekszik a blogjában (és a másolt blogéban is:D). Jelen szempontból lényegtelen, objektíve kinek mennyire "értékes" a bejegyzése, mert munkája van benne. Időt, energiát szánt rá, örömmel töltötte el, kigondolta, leírta, áthúzta, formázta, és talán mondhatjuk azt, hogy az egyéniségét tükrözi. Ő maga van írásában, és ebbe belerondítani két kattintással undorító.

Ui.: amúgy könyves bejegyzés írására készültem, köszi, Dóri, hogy elcseszted az időmet.






2013. március 11., hétfő

Az egymást keresztező sorsok kastélya

"- Mi van, ha az idő nem az, aminek képzeljük? Ha nem egy sima, folyamatos abszolútum, ami mindenkinek egyforma?
 - Úgy érti, mint a tény, hogy a föld másik oldalán most éjjel van?
 - Nem egészen. Talán mint az indiai isteneknek, az időnek is több arca van.
 Az abbé szórakozottan kopogott az ablakon.
 - Talán valójában minden egyszerre történik. Mi van, ha az idő olyan, mint az eső? Átmegyünk rajta, pár csepp megérint, és ezt nevezzük életnek. De ha el tudnánk siklani a cseppek között, vagy összegyűjteni mindet, mint vizet a kútban..."


Thomas Wharton: Szalamandra
Értékelés: 4.7 libabőrbetű az 5-ből

Szegény könyvvel elég mostohán bántam; évekig hagytam a polcon savanyodni, most meg két hónap elteltével írok róla postot, ami nem lesz olyan, amilyet megérdemelne.
Furcsa történettel állunk szemben. Azt hittem, egy zafóni hangulatú, gótikus regényt fogok olvasni, és mi tagadás, erre is vágytam, és minden jel ebbe az irányba mutatott; adott egy őrült ember, aki valóságos csodák palotájává alakítja át a kastélyát, egy vasfűzőt viselő, morvaországi grófnő, Nicholas Flood, a szenvedélyes nyomdász, aki visszaváltoztatja életté a halált, és persze a kastély, az utazó ágyaival, forgó könyvespolcaival, eltűnő, majd felbukkanó reggeliző asztalaival, automaták, kígyóhajlékonyságú nő és rengeteg tiktakoló óra, naná, hogy egy magamfajta könyvmoly lázba jön egy ilyen mesétől. De ez a várt hatás csak egy része a kötetnek, valójában több rétege van, aminek szerintem én egy jó részét nem kaptam el - a történet nem volt hálás, amiért előre begyömöszöltem egy skatulyába. Van egy elintézetlen ügyünk, amelyet bizonytalan időre elnapoltunk, egészen addig, amíg megérek az újabb elbeszélgetésre.

"A könyv újabb könyvet talál ki. Hébe-korba megpillantjuk ezt a másik könyvet, amelyik minket akar olvasójának. Ott van, mielőtt a könyvet kinyitjuk, és ott van, miután becsukjuk. A fehér papíron a tintabetűk egy-egy pillanatra árnyaknak tűnnek, melyeket ragyogása vet, ahogy áthalad a világ hálóján. A bölcsek a Négy Nemes Könyvről beszélnek: Anyag könyv, Folyékony könyv, Tüzes könyv, Láthatatlan könyv. S ahogy mind összekeverednek, megszületik az Olvasatlan könyv. Hallani a kötés recsegésében, érezni a papír rostjaiban, egy pillanatra megragadhatni egy lapozott oldal szélén. Vannak, akik azt mondják, hogy a nyomdagép, akár a tükör, mely csak hamis képeket ad, az Olvasatlan könyv ellensége. Mindazonáltal ne feledjük, hogy még a legközönségesebb kötet is rész az Anyag könyv elemének. Ebből a finom vonzásból sok mindent megálmodtak már. Hallottam szent bolondokról, akik úgy olvasnak, hogy meztelen lábbal nyúlnak el a porban. A talptól felfelé olvasnak, a fej búbjától lefelé. Szerintük a könyv köröm, fog, bőr, ín, velő, szív és tüdő, máj, lép és vese, gyomor és belsőség; lélegzet-tűz és bélszél; izzadság, nyál, könny, nyálka, vizelet, epe, nyirok, kenőolaj és nemzőfolyadék. Belemerülnek a kezükben tartott meleg, eleven könyvbe, lehámozzák, akár a húst, míg végül egy ürességhez érnek, a csontlaphoz."

Ha azt kérdeznétek, mégis mi ez a könyv, azt mondanám, a befejezetlen történetek félbemaradt labirintusa. A világ végtelensége van ebben a könyvben, az élet van a betűkbe öntve.

De vigyázzatok!
Mert...
... a nagyok igenis felfalják a kicsiket.

Ui.: Ez alapján szerintem mindenki el tudja dönteni, kell-e neki ez a könyv, vagy sem.
Ui2.: Piros pont illeti a Palatinust, a történettel harmonizáló kiadás miatt; iniciálék alkotják a fejezetek első betűit, metszetekben gyönyörködhetünk és a kötet végén van egy pár soros megjegyzés az alkalmazott  betűtípusról.

Eredeti cím: Salamander
Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2003
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 1890 Ft
Az író honlapja



2013. március 10., vasárnap

A kezdet és a vég, a szajha és a szent*


"Aznap éjjel a megölt rómaiak vére a felhőkbe párállott és esőként hullt alá. A véreső követte harcosainkat sátraikba, patakokban zúdult alá. Embereinek megrettentek és el akartak futni, de Ben Ya'ir parancsban tiltotta meg a menekülést. Képes volt uralkodni harcosain; a rabszolga a saját szemével látta, ahogy Ben Ya'ir a tekintetével uralkodott. Bátran kijelentette, hogy a véreső nem átok, hanem ígéret. Ezzel a jövővel kell szembenéznünk, ahogy végül minden embernek szembe kell néznie a halállal. Tehetik ezt gyáván és Isten híveként is. Övék a választás.
(...)
Reggel, amikor eloszlott a sötétség, az égből hullott vér tűzvirágfákká változott."




Alice Hoffman: Galambok őrizői
Értékelés: 5* tűzvirágfa az 5-ből
Kedvenc karakter: Shirah

Bármilyen hihetetlenül hangzik, csak második nekifutásra sikerült elolvasnom ezt a könyvet. Tudtam, hogy ez a regény más, mint az eddig általam olvasott Hoffman-művek, de vágytam arra a leheletfinom mágikus realizmusra, ami inkább már konyhakerti boszorkányság vagy háztáji mágia.
Nos, a Galambok őrizői nagyon, nagyon nem ilyen. Egyszerre simogat és vért fakaszt, örömet és fájdalmat okoz, harmóniát és zaklatottságot. Olyan ősien női regény, benne van a nők ezer arca, mindazon miriád érzelem és indulat, amely őket vezérli, a bimbózó szépség nyughatatlansága, a bölcs asszonyi belenyugvás, a szerelmes tombolása, az anya szívfájdalma. Fájdalmasan gyönyörű történet. Nem hittem volna, hogy Alice Hoffman képes fájdalmat okozni nekem, de ezzel a könyvével számosszor megtette. És nagyon remélem, hogy még sokszor megsebez.

Miután jól előttem a muníciómat, megpróbálom elmondani, mi is ez a borzalmas szépség.
Az írónő jócskán kilépett a komfortzónájából [hangsúlyozom, hogy csak a négy, magyarul megjelent regényt olvastam ezen kívül, amikor összegzősdit játszom, csak ezekről a könyvekről beszélek], az eddigi megszokott környezetből, az amerikai kisvárosból áthelyezte a történetet az ókori Izraelbe. Négy nő életét ismerjük meg négy éven keresztül, váltott nézőpontok szerint. Valamennyien a társadalom peremén egyensúlyoznak, akiket egy hajszál választ el a kitaszítástól (vagy éppen a halálra kövezéstől, máglyán elégetéstől). Mind olyanok, mint a megperzselt fa, úgy ég a lelkük, akár a tűz, és nem tudni, nem emészti-e el őket végleg. Fájdalmukat csont és vér táplálja, a saját testük táplálja a félelmet, a haragot, a fájdalmat, a bosszúvágyat.

"Ahogy növekedtem, nagyon sűrűn eszembe jutott, milyen lenne az életem, ha olyan apám lenne, aki nem fordul el láttomra, aki azt mondja, hogy szép vagyok, bár hajam színe a lángvörös furcsa árnyalata, és bőrömön földszínű szeplők vannak, mintha sáros lennék. Egyszer hallottam, ahogy apám egy másik férfinak azt mondja, ezek a foltok anyám véréből maradtak. Próbáltam kikaparni őket, körömmel vájtam bőrömbe, vér serkedt saját húsomból, de bátyám meglátta a vörös szegélyű szeplőket karomon, lábamon, és megtiltotta, hogy ezt tegyem. Azt mondta, egészen biztos, hogy a szeplők az égből hullott csillagport nyomai."
Yaelt látjuk először, ahogy a bátyja hívja, Yayát, az orgyilkos vérben született lányát. Édesanyja belehal a szülésbe, apja pedig képtelen elviselni a látványát, úgy bánik vele, mint egy megtűrt kutyával. Amíg az ő gondolatait olvastam, azt hittem, szétfeszít az a kín, ami ezt a láncra vert oroszlánt pusztítja. Valamennyi főszereplővel kegyetlen kézzel bánik az élet, de úgy éreztem, Yael az, aki a legjobban szenved. Nagyon szűk helyet szabtak ki neki és nem kevés lelkierő kell ahhoz, hogy szétverje a köré épített falakat.

Maszada erődje. Forrás: mult-kor.hu

"A férjem mindhárom fajta pék volt egyben; jámbor és sokat imádkozó, de nagyon érdekelte a tészta kelésének misztériuma, a csoda, ahogy a víz és búza keveréke életre kel a kezében. Olyan finom kenyereket sütött, hogy a vándorok gyakran a kovászos illat nyomán találtak rá pékségünkre a faluban; a dús illatot követték, ami az éheseket vezette. Férjem minden reggel meghagyott egy adag tésztát; azt mondta, Adonai tiszteletére. Cserébe áldásai elértek Istenhez, és megadatott nekünk minden, amit ezen a világon akarunk."
Revka más. Ismeri az árnyékokat, beszéli a csend nyelvét, érzékenységét szúrós zsémbesség alá rejti. A bűne elemészti őt, ha nem kap feloldozást - és ezt egyedül önmagától kaphatja meg. Róla sokkal könnyebb volt olvasnom, mert a külvilág előtt páncélt visel és még az olvasók előtt is ritkán ereszti szabadjára azt, ami benne munkálkodik.


"Irigyek voltak, mert akárhová ment Aziza, a férfiak mindig megfordultak utána, mert a haja éjszínű volt, mosolya bájos, bár ő nem beszélt volna róluk olyan gyűlölettel, ahogy ők beszéltek róla. (...)
- Vigyázz a boszorkány lányával - figyelmeztetett Naomi. Nyilvánvalóan azt hitte, hogy barátnőre vágyom. - És meg ne próbáld megérinteni. A sheydeknek szárnyuk van.
Azt is mondta,  hogy Aziza szárnya hollófekete, és úgy hírlik, énekével jelenti be a Halál Angyalának érkezését. Valahányszor harcosaink elhagyják az erődöt, ott ül Heródes falán, és ezüstszín szemével nézi a tájat."
A következő Aziza, a vas és tűz leánya, akit sheydnek neveznek, ember és angyal gyermekének. Neki is az útkeresés nehezebb verziója jutott, mint Yaelnek, mivel néhányszor átírták a sorsát, de az ő eleme a vas, nem könnyű megtörni.

"Azt mondják, a mágiát gyakorló nő boszorkány, és hogy minden boszorkány a földből veszi erejét. Élt egyszer egy nagy bölcs, aki azt tanácsolta, hogy a boszorkányt fel kell emelni, így meg lehet fosztani erejétől, tehetetlenné lesz. De az ilyesmi rám nem lenne hatással. Az én erőm vízben lakozik, tehetségemet a víz tartja a felszínen. Azon a napon, amikor a Nílusban úsztam, és tintakék mélyén megláttam sorsomat, anyám azt mondta, nekem saját hatalmam, erőm lesz; pontosan úgy, mint ahogy neki. De egyben figyelmeztetett: ha valaha túl messzi földre utazom, távol a víztől, elvesztem erőmet és vele életemet. Ezt mindig észben kell tartanom; nem szabad megadnom magamat a vágynak, mert az asszonyok a vágyba fulladnak bele."
Shirah, Aziza anyja igazi hoffman-i nőalak, a moábita varázslónő, a víz szülötte. Szörnyű terhet cipel magával, amelyet jóslatok, a végzet és a balsejtelem szőtt. Nála éreztem azt, hogy valami feltartóztathatatlanul közeleg, és nem lehet megállítani. Talán meg volt írva, Ámen Ámen Szelá. Az ő végzete a szerelem.

És most érzem úgy, hogy kifogytam. Számomra erőteljes élmény volt, nem volt könnyű olvasni, megélni, és most mindezt felidézni. Alice Hoffman csodálatos író, és nagyon remélem, hogy a kiadó nem felejti el őt.

Ui.: a kiadás nagyon jó minőségű, öröm volt az illatos lapok közé bújni, és Bozai Ágota olyan fordító, akinek jól áll Hoffman stílusa.
Ui2.: két cikk az erőddel kapcsolatban.

Eredeti cím: The Dovekeepers
Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2012
Fordította: Bozai Ágota
Ár: 4000 Ft
Az írónő honlapja

_______________
* A cím Antoinette May: Pilátus felesége c. regényéből származik.


2013. március 9., szombat

Ugrás a múltba

Szeretnéd a szakmai gyakorlatod a középkori Oxfordban tölteni? Jelentkezz a történettudományi szakra!


Connie Willis: Ítélet könyve
Értékelés: 2.8 bubó az 5-ből
Kedvenc karakter: Colin

Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, elsősorban az időutazás miatt, de olyan keserveset csalódtam, mint... mint amikor Pistike beleharap a péksütibe, és rádöbben, hogy nem meggyes táskát kapott, hanem mákosat. És ki nem állhatja a mákot.
Akárhogy gondolkozom, egy jó szót nem tudok írni a történetről. Nem idegesített fel annyira, hogy páros lábbal ugráljak rajta - képletesen és átvitt értelemben egyaránt, bár csak a tankönyveket teszem ki fizikai megpróbáltatásoknak -, de jelentékeny mértékű értetlenkedés várható a postban.
Kezdjük ott, hogy hiába 500 oldal a könyv, a történések kb. az oldalszám felét teszik ki, elég röviden össze lehet foglalni, kik és mit csinálnak, valamint mit akarnak. Mr. Dunworthy és Kivrin, a tanár időutazó tanítványa több, ill. egy személlyel akar mindenáron beszélni, de ezt folyamatosan megakadályozzák. Rengetegszer a felesleges és az ismétlő elem, Connie Willis hétköznapi, ám a cselekmény szempontjából érdektelen részletekkel, mellékhajszálerekkel halmozott el engem. Kedves Connie, elárulom, nem érdekel, hogy Mary bevásárlószatyrát ki és hányszor állítja fel, felőlem meg is lovasíthatták volna, bár jobb, hogy mindig szem előtt volt, valószínűleg plusz ötven oldalt jelentett volna.
A szereplők érdektelenek voltak számomra, Dunworthy kifejezetten idegesített, a Kivrin iránti mérhetetlen aggódása miatt szinte azt vártam, kiderül, hogy ők valójában apa és lánya. A 2054-ben játszódó szál volt a rosszabbik, valóságos zenebona szólt a fejemben a harangjátékosok miatt (sose heverem ki az Ó, Jézus, te Világ Interfésze címet, még ha szándékos túlzás is, ráadásul a zenészek totál érdektelenek, csak nagy hangsúlyt kapott pici mellékszereplők). Olyan érzésem volt, mintha az összes, elvileg érett gondolkodású, felelősségteljes ember kicsit megkergült volna, az egyetlen, aki képes normálisan gondolkodni, egy tizenhárom éves gyerek, Colin, akivel mellesleg senki nem törődik, ellenben mindenki ugráltatja.
Kivrin szála egy fokkal jobb, bár erre sem jellemző a fordulatosság, de a középkori élettel kapcsolatos részletekről jó volt olvasni, vannak koszos kezek és arcok, szuvas fogak, ellentétben az ekkor játszódó filmek többségével.:) Sajnos az időutazás mikéntjéről kevés szó esik, ennél a motívumnál lett volna szükség az írónő elaprózó szöszölésére, tök izgi lehet egy olyan egyetemre járni, amely elrepíthet a múltba, még ha el is kell szenvedni egy sor fájdalmas védőoltást, meg kell tanulni ófranciául és kézzel kell ruhát festeni a hitelesség érdekében.

Sajnos magával a kiadással kapcsolatban is voltak problémáim, tele van hibával, elütésekkel, betűfelcseréléssel, a "fölmarta" ige pedig nagyon sokszor előfordul, a nevezetes szatyortól a köpenyig mindent így szereznek meg. A borító ellenben nagyon tetszik, elég sokat nézegettem olvasás közben.:)

Eredeti cím: Doomsday Book
Sorozat: Oxfordi időutazók 1.
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2012
Fordította: Sohár Anikó
Ár: 3990 Ft
A szerzőről a Wikipédián





Akció

Az Agave webshopjában minden készleten lévő könyvre 35% kedvesség van nőnap (és Zoltán-nap:) alkalmából, vasárnap éjfélig.


Nem kellene azt a Birodalmat megvenni, de lehet, hogy nem bírom ki.


2013. március 5., kedd

A hét borítója

Valamennyire érdekel ez a könyv (vajon a Chalion átkától függetlenül lehet olvasni? Nem sok jót hallottam róla.), és nagyon tetszik a kinézete:



Ui.: Szegény Lois, nem tehet róla, de magamnak Mekk Mesternek hívom.



2013. március 3., vasárnap

Roppant szórakoztató és iszonyúan illetlen

"- Egyébként tegnap este egy vámpír is megtámadott - tette hozzá.
 Ivy ájulást színlelt, Alexia a karjánál fogva tartotta meg.
 - Ne játszd meg magad! - utasította rendre barátnőjét. - Egyetlen fontos ember sincs a közelben, hogy elkapjon."


Gail Carriger: Soulless - Lélektelen
Értékelés: 4.8 hajtőr az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): mindenki, de legfőképpen Lord Akeldama. Imádom az alapvámpír típus ilyetén kifigurázását

Azóta kíváncsi voltam erre a regényre, amióta megjelent, ami, valljuk be, nem mostanában volt, főleg a hype akadályozott abban, hogy elfogadjam Miss Tarabotti meghívását egy ismerkedő teázásra. Bizalmasan megsúgom nektek, hogy szerfölött kellemes csalódásban volt részem, Miss Alexia, bár nem felel meg a korabeli társadalmi igényeknek - miszerint a kívánatosnál nagyobb az orra, sötétebb a bőre, olasz származású, és ún. természeten túli, azaz lélektelen, pejoratíve kifejezve. Ám személye elbűvölő, gondolkodása imponáló, a modora pedig, bár kicsit extrém, szerintem teljességgel elfogadható.

Na, jó, ezt abbahagyom, mielőtt megbolondulok tulajdon édeskés bájolgásomtól.

Ez a nő totálisan, abszolút lökött. Jó értelemben.
Olyan ez a könyv, mintha összeeresztették volna Jane Austent és Karen Marie Moningot. Az eredmény fölöttébb imponáló kuss legyen, vagány és kisasszonyos egyszerre, csajos és illedelmes. A pararománcot ilyen formában kedvelem, a nyűgös, horzsolásos időszakokra megfelelő gyógyír, pedig istenbizony, Lord Maccon és Alexia, akiknek megismerkedésében kulcsszerepet játszott egy sündisznó (szegényke csöppet sem volt elegáns ezúttal), állandóan enyelegnek, ó, és persze vitatkoznak, amolyan parázs módra, értitek, a szócsaták csak úgy izzanak a visszafojtott, mindenféle szenvedélyektől. Alapvetően ez engem nagyon taszít, de Ms. Carriger olyan gunyorkás humorral és szórakoztatóan adja elő a történetét, hogy nem váltott ki belőlem berzenkedést meg szemforgatást. Pedig a karakterek se olyan egyediek, Alexia az öntudatos, a korabeli szemléletet meghaladó nő (szerintem Dávid Veronnal nagyon jól megértenék egymást), akiből a kellő vérmérséklet sem hiányzik felforgató egyéniségéhez. A káromkodások grófja meg, aki mérgében kifejezetten skótnak tűnik (mint ahogy az is), olyan, mintha Darcy és Barrons karakterét összegyúrták volna, tipikus alfahím és még tipikusabb pasi. Nekem ez a fortyongó típus nem tetszik, de élvezettel olvastam, ahogy Tarabotti kisasszony aláássa a tekintélyét, magyarán komplett idiótát csinál belőle.:)

"- Az vagyok?- Hogy micsoda? - Miss Tarabotti zavart tettetve lesett ki rá kusza fürtjei mögül. Nem, szó szem lehet róla, hogy megkönnyítse a gróf dolgát.- A szerelme?- Nos, ön farkasember, skót, mezítelen, talpig véres, és én mégis fogom a kezét."

A történetről nincs nagy ingerenciám mesélni, mert a könyvmolytársadalom rogyásig olvasta ezt a kötetet, de a szűkszavúság oka az, hogy ez a regény inkább az olvasós, mint az elemzős kategóriába tartozik. Ill. írhatnék még egy kövér bekezdést az alternatív múltról, hogy még a természetfeletti lények is illedelmesen támadnak, az újszülött vámpíroknak pedig gratulálnak az átalakuláshoz és történelmi létet kívánnak, a steampunkos beütésről, a kötelező léghajótól a spektakuláréig és a kurblis vízmelegítőig a homokfutóban, de feleslegesnek tartom. Olvasni kell, befogadni, röhögni, felvidulni és jó szívvel megtartani emlékezetünkben. Meg persze beszerezni a folytatásokat.

Ui.: nekem is kell egy Alexia-ernyő, bocsánat, paraplé!

Eredeti cím: Soulless
Sorozat: Napernyő Protektorátus 1.; Arany Pöttyös Könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2012
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja