Trója

"- De én nem félek a haláltól!

 - Nem - hagyta rá Patroklosz. - De az anyádtól félsz.

 Akhilleusz elvigyorodott, és barátságosan belebokszolt barátja karjába.

- Messze nem annyira, mint te."

Stephen Fry: Trója 

Részben azért olvasok újra rogyásig ismert történeteket - mint amilyen Marie Antoinette élete, Romeo és Júlia szerelme, vagy a trójai háború -, mert a lényem egy része mindig reménykedik, hogy ezúttal máshogy fog történni. Ezúttal máshogy végződik, senki nem hal meg valamilyen ostoba hiba, az emberi büszkeség, a kapzsiság vagy valamilyen fatális véletlen miatt. Ilyenkor imádom a pasiknak azt a vonását, hogy szeretik kikorrigálni az életben bekövetkező hibákat és az általuk megálmodott feldolgozásban minden úgy történik, ahogy az ember igazságszeretete, vagy inkább vágyálma diktálja azon mesei szentencia alapján, amit szinte az anyatejjel szívunk magunkba; a jótett elnyeri jutalmát, a gonosz a méltó büntetését, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ezt az elégtételt adta meg nekem Dan Simmons az Ílionban (és Quentin Tarantino a lángszóróval).

Stephen Frynál (sajnos) ez nem történik meg, csupán újrameséli az ezerszer hallott történetet a maga barátságos, közvetlen stílusában, tudva, hogy az olvasónak hamar keresztbe áll a szeme a szövevényes antik családfáktól és kedvesen biztat, hogy csak még egy kicsit tartsunk ki. Nyugodtan képzeljünk eme történetmesélés mellé néhány csésze teát és uborkás szendvicset, akár a kényelmes fotelt is magunk alá vizionálhatjuk.

Hogy őszinte legyek, nekem az angol humor vajmi kevéssé jött át, szerintem kulturális beágyazottsága miatt nem is nagyon értelmezhető jelen kontextusban, bár kellemetes elképzelni, hogy Akhilleusz ropogós keksszel a szájában fényesítette csodás vértjét. (Earl Grey teát aligha fogyasztott, bár jót tett volna a természetének.) Simmons és Gemmell ügyesebben interpretálta a humort a történetbe - már amennyire lehetett -, egyébként az ő feldolgozásaik állnak hozzám a legközelebb.

Ennek ellenére egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam Fryét, sőt, jólesett találkozni az ismerős részletekkel, feleleveníteni az ismereteket és magamba szívni az újdonságokat, mert a szerző ezzel is tudott szolgálni; látszik, hogy nemcsak lerittyentett valamit egy Word fájlba, hanem alapos kutatómunka előzte meg az írását, hiába egy unásig ismételt sztoriról van szó. Az emberi részletekre is kitér, hogy közelebb hozza hozzánk ezeket a rég (vagy egyáltalán nem) élt embereket, akik annyira más kultúrával és gondolkodásmóddal bírtak, hogy akár a Marsról is jöhettek volna, bár kíváncsi lennék, hogy ha bedobnának pár száz 21. századi embert egy hasonló szituációba, vajon mi kerekedne ki belőle (gondoljunk A Legyek Urára). Lehet, hogy ugyanez, csak nem olyan hévvel dobálnák a dárdákat.

Habár szeretek Trójáról olvasni, mindig mérhetetlenül elcsigáz a pusztítás és a vad, őrjöngő erőszak, ami porig rombolta ezt a páratlan várost és ami annyi életet elpusztított és tett tönkre; és nem feledhetjük, hogy ez nem egyedülálló eset. Ugyanakkor lenyűgöző, hogy a 21. században még mindig foglalkoztat minket ez a történet; ezek az emberek tényleg halhatatlanok lettek.

Eredeti cím: Troy

Kiadó: Kossuth

Kiadás éve: 2021

Fordította: Kisantal Tamás

Ár: úgy látom, ennek már árfolyama van, 5-6 ezer között mozog az eredeti ára

Nehéz istennek lenni - Kirké története

Madeline Miller: Kirké

Ez a könyv is a kvzs-féle járványpakkban érkezett, ha Vera nem adja kölcsön, könnyen lehet, hogy sose olvasom el - valahol a képzeletbeli várólistám "majd egyszer" szekciójában várakozott, azaz a franc tudja, mikor került volna sorra - , amit nagyon-nagyon bánnék, mert szuper könyvről van szó.

Kevés könyv képes elérni, hogy a zizzent, iszonyúan dekoncentrált hétköznapokon a kanapéhoz/ágyhoz szegezzen és ne jusson eszembe mást (valami "hasznos" dolgot) csinálni, mint olvasni. Madeline Millernek ez már az első oldallal sikerült.

Mindig szerettem az ókorban játszódó történeteket - a középkor az, amit rettenetesen rühellek -, biztos annak is köszönhető, hogy zsenge középiskolásként másfél nap alatt kétszer olvastam el az Odüsszeiát [az Íliászt még egyszer sem - a magyar oktatás csodái]. Ha az ember a kádban is leleményes Odüsszeusz kalandjairól olvas, valahol mélyen kénytelen csodálni megszállottsága tárgyát - amúgy nem Homérosz zsenije volt a katalizátor, hanem a dolgozattól való félelem [a magyar oktatás csodái 2.]

Kirké egy igazi introvertált istenség, aki átokként éli meg halhatatlanságát. Magányos, a számtalan nimfagyerek - az istennők pár óra alatt túl vannak terhességen, a szülés után kb. azonnal visszanyerik karcsú alakjukat és rózsás arcukat, a gyerekek is rögtön felnőnek, szóval annyi van belőlük, mint a pelyva - által megkínzott lélek, akire a saját anyja is selejtként tekint; azt mondja férjének, gyere, csináljunk egy jobbat. A nimfák iránt támasztott elvárásokban nem nehéz felismerni a nőkkel szembeni időtlen kritériumok egyikét: szépnek kell lenniük. Egy csúnya nimfa semmit sem ér. Kirkét is csúnyának találják Héliosz birodalmában - ami egy buja, hedonista udvartartásra emlékeztet -, de ő sem találja a helyét, nem vonzza a folyamatos pletykálás, ki-mikor-kivel és milyen alakban kavart, ki kinek a szeretőjét akarja elorozni, kinek van a legszebb hajdísze, amivel egy estére a lakoma csillaga lehet.

Számtalan viszontagságos év után kiderül Kirké tehetsége: képes varázsolni, legnagyobb ereje az átváltoztatásban rejlik. Egy félelmetesen sikeres kísérlete után Kirkét egy lakatlan szigetre száműzik. A kezdeti félelem és kétségek után az újsütetű varázslónő nekiáll felfedezni a képességét és a sziget flóráját - ahol minden növény neki suttog, hogy felfedezze erejét.

Nagyon érzékeny, az elmúlás szomorkás fájdalmával telített írás ez, ami ironikusnak tűnik annak fényében, hogy Kirké halhatatlan, de, ha jobban belegondolunk, óriási teher, ha valaki nem kedveli a saját fajtája társaságát, ellenben megszállottan érdeklik a halandók; Madeline Miller nem fest hízelgő képet az istenekről, olyanok, mint a teljhatalommal bíró huszonéves partiarcok, akiknek tényleg nincs holnap. Hisztisek, szeszélyesek és puszta unalomból vagy hirtelen dühből megölnek egy embert, akikre szánalmas, értelem nélküli, nyomorult kis véglényekként tekintenek. Csak kevesen képesek felkelteni az istenek érdeklődését és általában annak sincs jó vége. 

Kirké azonban más. Amikor apja szekerén utazik, aggódik, hogy nem időben indulnak haza, ezért a Héliosz pályáját figyelő csillagászok feje a porba hullhat. Amikor meghal egy számára kedves ember, mély fájdalom önti el és meggyászolja. Nem a csillogó felszín érdekli, hanem az alatta megbújó érzelmek, amelyeket magában elemezget és elraktároz. Habár igazi introvertáltként végre kibontakozhat Aiaié szigetén - mondhatni, megtalálja önmagát -, nincs állandóan szem előtt és nyugodtan turkálhat könyékig a földben, több száz vagy ezer év egyedüllét még őt is megviseli és vágyik a társaságra, amely rendszertelenül be is toppan, szóval mindenféle (jó és rossz) kalandok történnek vele, és persze Odüsszeusz is beesik egyszer, miközben próbál hazajutni Ithakába.

Izgalmas volt ezt a könyvet olvasni, mert (szégyen vagy sem) sok mitológiai történetet elfelejtettem, és csak az események közepén jutott eszembe, hogy valószínűleg mi fog történni. Kirkével nagyon könnyű azonosulni, jókat lehet mosolyogni, ahogy nulla ismerettel nekiáll főzeteket kotyvasztani - és mérgében kihajítja a makkot az ablakon, majd egy másikat lédús eperré változtat -, és hosszú élete alatt végig megőrzi az emberien esendő oldalát, egy olyasfajta naivitást, ami képtelenné teszi az istenek közti játszmázásra. Kiszolgáltatott velük szemben, mert nincs nagy hatalma, kegyvesztett, mert képtelen a hízelgésre; nincs más fegyvere, csak az egyedül, küzdelmesen megszerzett tudása és az önsorsrontó makacssága - ami, mint kiderül, sok mindennel szemben elegendő.

Ui.: Mivel mostanában ez a fixa ideám, szeretném elmondani, hogy a fordítás nagyon jól sikerült és csak elvétve találtam benne gépelési hibát, valamint a borító is szépen illik a történethez.

Eredeti cím: Circe

Kiadó: General Press

Kiadás éve: 2019

Fordította: Frei-Kovács Judit

Ár: 4990 Ft

Kasszandra

Christa Wolf: Kasszandra

Minden bizonnyal a témája miatt vettem meg valamikor a pici NDK-s olvasmányt, valamelyik trójás korszakomat élhettem - vicces, hogy ez már elmúlt, ehhez képest idén ez a második, témával kapcsolatos könyvem, és lesz egy harmadik is, mert szeretném David Gemmell olvasatában is megismerni, meg magát Gemmellt is végre. Egyébként azért esett a Kasszandrára a választásom, mert úgy emlékeztem, beleraktam a Várólistacsökkentésbe - hát a nagy lópikulát, bizonyára csak akartam, vagy valamelyik szűkített listán szerepelt, hogy aztán kiszórjam. Persze, tragédia nem történt, de alig bírtam rávenni magam, hogy VCs-s könyv közelébe menjek, mire jól pofán csapott a saját lustaságom.

A trójai háborúnak vége, a csodás várost elpusztították, lakóit, harcosait rabszolgasorba kényszerítették vagy megölték (a néhány túlélő pedig elmenekült Aineiász vezetésével). Kasszandra többedmagával Mükénébe hajózik, a kíváncsi tömeg sorfalai között szekéren viszik a hírhedt jósnőt az oroszlános kapu felé. Tudja, hogy nemsokára meg fog halni. Ő, és a gyerekei is. Ebben a rövid szakaszban ismerjük meg a történetét, ill. kusza visszaemlékezését az életére.
Felmerült bennem a kérdés, hogy az ide-oda kapkodó stílus vajon az írónő sajátja, vagy csak a jelenlegi főhős miatt alkalmazza, akit ködösen körülírt különféle rohamok, eszméletvesztések (látomások?) gyötörnek. Egyfajta homályos tudatfolyam-technikát alkalmaz, amit nem egyszerű követni, és megkönnyíti az olvasó életét, ha a trójai háború eseményeivel és szereplőivel tisztában van. Gonoszul hangzik, de Kasszandra monológja meglehetősen... öregasszonyos volt, az pedig halálra idegesített, hogy a kérdőmondatok, felkiáltások ponttal vannak lezárva, nagyon monotonná tette a szöveget.
Ha nem lett volna ilyen rövid, biztos, hogy nem olvasom végig, rettenetesen untatott a főhős/az írónő összefüggéstelen karattyolása gondolatmenete. Egyetlen érdekes momentum volt benne, de spoiler, úgyhogy kisatírozom fehérrel: Helenét Egyiptomban elragadják a mamlasz Párisztól, Trójában egy fantom Szépségért küzdenek - amit valószínűleg a görögök is tudnak... Fene a nagy büszkeségbe. Az, hogy ebben a változatban Kasszandrának a trójai férjétől (bár úgy emlékszem, eredetileg végig hajadon marad) születnek gyerekei, nem Agamemnóntól.

Ui.: Elég nagy baki, hogy egy ókori görög időben és környezetben játszódó történet akkor élet szereplője azt mondja, hogy leszedték róla a keresztvizet. Kasszandra tényleg nagy jós volt.

Eredeti cím: Kassandra
Sorozat: Világkönyvtár
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1986
Fordította: Gergely Erzsébet
Ár: Antikváriumokban olcsón elérhető

Ílion

Dan Simmons: Ílion

Hat évvel ezelőtt olvastam a Hyperiont - talán ez volt az első sci-fim -, nagyon sok mindent elfelejtettem belőle, de a lényeg, a spiritusz megmaradt; ez a lenyűgözően intelligens, mégis humoros-játékos stílus, a logikátlannak tűnő, mégis teljesen helyénvaló irodalmi párhuzamokkal megtömködött szöveg az Ílionban ugyanaz, és hasonlók miatt szerettem meg a Napok házát Reynoldstól. Imádom az összetett, rafinált "fúziós" regényeket (csak ezt a kifejezést nem, bűnronda), és Dan Simmons ennek mestere.
Hogy fér össze a kvantumfizika, a trójai háború és Shakespeare - mindez a Marson? Nagyszerűen, ha valaki olyan író-polihisztor, mint Simmons, aki három, elsőre széttartónak tűnő szálon indítja el eposzi regényét; a trójai síkon kezdünk, ahol egy hamvaiból feltámasztott-összefércelt tudós, Hockenbarry a (meglehetősen vicces) nézőpontkarakter, ott szaladgálnak körülötte az egész földi életében tanulmányozott homéroszi hősök, akikkel úgy játszanak a nanotechnológiát magas szinten alkalmazó istenek, mint kislányok a babáikkal. Aztán megismerkedünk az ún. ódivatú emberekkel, akik faxolással (vártam a távnyelőkapukat, de hiába - a Hyperion világa technológiailag jóval fejlettebb) jutnak el nagyobb távolságokra, és olyan gépek szolgálják ki és védik őket, amelyeknek az eredetét nem ismerek, és nem is érdekli őket. Az általunk ismert világ olyan régen elpusztult, hogy az olvasásnak már az alkalmazása sem elérhető, nemhogy maguk az emberek olvassanak, nem tudják, mi a kutya vagy a Földközi-tenger. A bonyodalom ott kezdődik, hogy egy idős, extravagáns fickó túl kíváncsi, és mindenáron szert akar tenni egy űrhajóra, hogy eljuthasson a poszthumánokhoz, akikhez haláluk után társulnak az emberek - nektek is gyanús, ugye? A harmadik szálon a Mahnmut nevű moravec, félig gép, félig szerves a főszereplő, aki Fekete Hölgy nevű tengeralattjáróján Shakespeare szonettjeit olvassa és értelmezi, mígnem néhány másik fajtársával küldetést kap és a Marsra kell utaznia.
A legizgalmasabb a trójai hadszíntér volt, a butácska, egy mai négyéves gyerek tudásszintjével bíró emberek és a moravecek - habár dínók és krakenek is feltűnnek! - kevésbé izgattak, de engem a múlt mindig jobban érdekelt, mint a jövő. Hockenbarry, minden halmozott tudós-teszetoszasága ellenére nagyon vicces és vagány, az pedig, hogy a daliás hősök vérmocskosan, tetves ruhában (el tudtok képzelni egy tetves Akhilleuszt?!), mégis pátosszal telve ölik egymást és gyönyörű hexameterek helyett ordítva káromkodnak, még viccesebb. Valahányszor eszembe jutott ez az idézet, rám tört a röhögés. És még ilyen is van! A kedves szerint engem tulajdonképpen szórakoztat a trágár beszéd, és lehet, hogy neki van igaza, mert más nem indokolja az önkéntelen vihogást. Simmons olyan jól ötvözi a saját elképzeléseit a jövőbeli technológiáról, a valószínűsíthető valóságot és a ránk maradt emlékeket a múltból, hogy olyan lenyűgözve olvastam, mint gyerekként a görög regéket.
Persze később az emberekkel és a moravecekkel is csupa izgalmas dolog történik, apránként kiderül, mi történt az emberiséggel és mi a színfalak mögött rejtőzködő valóság. Minden részletre nem derül fény, ahogy a csodás végkifejlet is elmarad - az utolsó oldalaknál döbbentem rá, hogy a történet nem ér véget, hanem kb. egy év múlva fog folytatódni, amikor az Olympus megjelenik magyarul. Nagyon remélem, hogy ennyit nem kell rá várni, mert addigra még a főszereplők nevét is elfelejtem, nemcsak a lényeges apróságokat.

Eredeti cím: Ilium
Sorozat: Ílion 1.
Kiadó: Agave Könyvek
Fordította: Huszár András
Ár: 4680 Ft

Egy ceruza kardjával

"Látni akarod, hogy megtanultam-e a leckét, Achille? Hogy megtanultam-e nyitott szemmel járni, hogy mindig tisztelni fogom-e a mozdulatlan csöndet, melynek mélyén csodálatos könyvek születnek, amiket soha senki sem fedezhet fel?"

Stefano Benni: Gyorslábú Achille

Kis, a könyvhöz kapcsolódó magánéleti bénázás: na, ki olyan hülye, hogy nem nézi meg a könyvtár nyitva tartását, hanem a legnagyobb lelki nyugalommal elrongyol Újpestre? Munka után? Szombaton?!
Azzal próbáltam magam vigasztalni, hogy kb. 20 perc kiesés volt az egész, de végül az nyugtatott meg, hogy így van időm kiírni az idézeteket.

A harmadik önégetés; fogalmam sincs, mit fogok írni erről a könyvről tíz másodperc múlva, csak annyit tudok, hogy iszonyúan lekötött, egyhuzamban elolvastam belőle kb. 170 oldalt. Végigröhögtem az egészet, sose hittem volna, hogy egy abszurd regény nekem tetszeni fog. Vagy posztmodern. Vagy abszurd posztmodern, mit tudom én, mi ez a halas kis könyv.

Ulisse (barátainak csak Lello) furmányos öllelő és pékinszomniában szenvedő kiadói lektor, akinek az élete minden területen zűrös; nappali bóbiskolásai közben a gépiratok (mert manapság csak a dinoszauruszok írnak kézzel) elkövetőinek miniatűr változatai zaklatják, kapcsolata az aranyvállú Penelope Pilarral válságban van és első megjelent kötete után képtelen írni. Ám egy nap jön (pontosabban levelet ír) a különös Achille, a ragyogó elmével, groteszk lélekkel és torz testtel született hős, aki felforgatja, kétségbe ejti, elképeszti Ulissét - nem mellesleg ráhozza a frászt egy félelmetesből komikusba váltó jelenetben -, és mindezt egyszerre.

"- Nahát! - szólt Virgilio professzor irigyen, édességre éhesen.- Ami ízlik az embereknek, nem biztos, hogy ízlik a kacsáknak is - felelte sértődötten a Dido nevű főkacsa.- Például?- Például a narancsos kacsa."

A történet elvileg egy modern Odüsszeia. Azért mondom, hogy "elvileg", mert szerintem ez a metafora, allegória, vagy mi a fene elvész három szürreális bóbiskolás, két tüntetés, néhány erotikus fantazmagória és pár szellemi diskurzus között, pedig még a rózsás ujjú hajnal is feltűnik! Kacsák (vezetőjük becses neve Didó, egyik társáé Omphalé) beszélnek az emberekhez, Vulcanus a csőd szélén tántorgó könyvkiadót vezet, a buszbérlet pedig Greta Garbo hangján szólal meg. Azon talán senki nem lepődik meg, hogy Circe dögös titkárnő zebramintás miniszoknyában, az embereket felfaló, dühösen villogó szemeket meresztő sárkányhernyó pedig az egyszerű, mezei busz.
Ha ezek után nem arra gondoltok, hogy "Mi a szar ez?", akkor nyugodtan megpróbálkozhattok vele, valószínűleg olyan jól fogtok szórakozni, mint én.
Ez a könyv vicces, abszurd, borzalmas, szatirikus, gyönyörű és borzasztó, társadalomkritika és fricska, eposzi küzdelem és apoteózis. Nemcsak Ulisse, hanem Achille története is egyben; összeköti őket homéroszi nevük és a szenvedély. Ennyi elég, hogy a két, homlokegyenest eltérő személy között kapcsolat jöjjön létre, ami mindkettőjüket túllendíti a holtponton - kilépnek a világ repülőteréről és szárnyalni kezdenek.

Eredeti cím: Achille piè veloce
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2013
Fordította: Nádor Zsófia
Ár: 2950 Ft

Zeusz éneke

"A három elválaszthatatlan, átölelik egymás vállát, egyikük mindig éppen ellenkező irányba néz, mint a másik kettő, ami nem kevéssé bizonyítja, milyen csekély bennük a vállalkozó kedv és a tettvágy. Ők a Gráciák; szépségükkel csak a lustaságuk vetekszik.
Megpróbáltam rájuk bízni néhány feladatot. Néha segítenek az Évszakoknak és a Heszperiszeknek, és a növényzettel foglalatoskodnak. A Múzsák irányításával megszőtték - de milyen lassan! - Harmonia ruháját. Csak sok mérgelődés árán lehet elérni, hogy részt vegyenek a házi munkában. Igaz, szépen kötnek virágcsokrokat."

Maurice Druon: Zeusz emlékiratai

Gyerekkoromban sokszor olvasgattam Trencsényi-Waldapfel Imre görög mitológiáról szóló kötetét - igen, tudom, hogy valószínűleg nem a legjobb tájékozódási felület, de zsenge, enyhén türelmetlen érdeklődésemnek tökéletesen megfelelt -, még az istenek családfáját is próbáltam girbegurba rajzba önteni. Néhány regény formájában a felületes, csapongó érdeklődés velem maradt az évek folyamán, a Zeusz emlékiratai is így került az olvasmányaim közé.
Már megint szentségtörő, trehány olvasó leszek, mert nem szerettem a könyvet. Könnyen lehet, hogy az értékítéletembe belejátszik, hogy csak ki ki akartam tölteni két-három üres napot, amíg a kezembe kaparintom Card Bűvöletét, nem túl hosszú, várólistacsökkentő, ráadásul férfi író, belekukkantva nem tűnt imkompatibilisnek az aktuális világérzeményemmel, de annyira türelmetlen nem voltam, hogy ilyen felejthető élményt formáljak a regényből.
Untam Zeuszt. Ha egy történet egyes szám első személyben íródott, és az eseményeket kizárólag a főszereplő szemén keresztül látjuk, és unjuk a fecsegését, azt szívásnak nevezzük. Ez a szőke, pocakos pogány istenség kihozta belőlem a vérfeministát - elég sokszor előkerül az, hogy valamiért a nő a hibás, véletlenül sem ő -, a testvérszerelem szépségeinek ecsetelésétől forgott a gyomrom, a kényelmes, betokosodott világképéből legszívesebben kirugdostam volna. Vannak olyan emberek (istenek), akik, néha erősen elferdítve a dolgokat, kialakítanak egy szemléletet, és mindent képesek belepasszírozni, mert olyan nincs, hogy valami nem úgy van, ahogy elképzelik - pedig a világ és az emberek túl változékonyak, képlékenyek ahhoz, hogy egyetlen elméletbe beférjenek és ne legyenek kivételek. Általában kivételből van a legtöbb.
A beígért humor számomra csak néhol csillant fel (lásd a fenti idézetet), ellenben a Coelhói, öregemberes bölcsességek csak úgy záporoztak:

"... akit  mindenki a legerősebbnek ismer el, még annál se lehet biztosra venni, hogy nem követ el valami gyávaságot. Mert hazudni annyi, mint félni; a hazugság a gyengeség bevallása, és a hazugság következményei jóformán mindig súlyosabbak, mint az őszinteségé."

Természetesen erre is van magyarázat, hiszen a közhelyek se léteztek mindig, és valamikor újnak számítottnak, elbeszélőnk pedig egy hosszú álomból felébredt antik isten - de aki az istenek és emberek világát kormányozta, elvártam volna némi eredetiséget, vagy legalább egy élvezetesebb stílust.
A hab a tortán az volt, amikor az apjával, Kronosszal való mindent eldöntő, isteni háborúzás közben megjegyezte: "Úgy vélem, szép lehettem." Ezen nevettem, mert kínomban mást nem tehettem. A ráaggatott dicsérő jelzők mintha egy másik Zeuszra vonatkoztak volna.

Nagyon nem tetszik az idei év közepes olvasmányélményeinek - Fahrenheit 451, A nagy Gatsby és most a Zeusz emlékiratai - aránya, úgyhogy egy ideig hanyagolni fogom a klasszikus(abb) művek olvasását. Az elátkozott királyok továbbra is érdekel Druontól, de idén aligha kerül sorra, részben a fenti okok, részben a kilométeres várólista miatt.

[Ezt a könyvet a Lobo által vezetett 2014-es várólistacsökkentésre olvastam el.]

Eredeti cím: Les Mémoires de Zeus
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2010
Fordította: Philipp Berta
Ár: 2900 Ft

A korlátok és a vágy

"A múlt és a jövő  vonzereje olyan hatalmas, hogy összeroppantja. Tehetetlenül viseljük a megörökölt és a saját viselkedésünk által újjáélesztett minták súlyát. A teher elviselhetetlen."

Jeanette Winterson: Teher
Értékelés: 4 aranyalma az 5-ből
Kedvenc karakter: Atlasz

Ezt a kis könyvet a Könyvhéten zsákmányoltam, ha jól emlékszem, 500 Ft-ért és a témája miatt. A Mítosz-sorozatból korábban olvastam Atwood Pénelopeiáját, és a többi kötete is érdekel.*

Nem nagyon tudom hova tenni magamban ezt a... még csak nem is regény szerintem. Szól Atlaszról, szól Héraklészről, Jeanette Wintersonról és elsősorban valamennyiünkről - mert a világ összes embere terhet cipel. Egyesek keresztnek nevezik, másik sorsnak, végzetnek, karmának, a lényeg az: hordozni kell, ahogy Atlasz tartja hátán a Kozmoszt.
Vagy mégsem? Miből áll egyáltalán a sorsnak nevezett izé? Miért kell Atlasznak karikává görnyednie a világ súlyától? Miért kell Héraklésznek teljesítenie az istenek parancsát?
Mikor és hogyan tanuljuk meg elengedni azt, ami korlátok közé szorít minket?

Nem megy ez nekem. Értem - illetve azt hiszem, hogy értem - a tanítás lényegét, ráadásul nekem is számtalan, nyomasztó terhem van, de a részek nem kapcsolódnak össze egésszé, a durva stílusú szexualitás, a csillagászati eszmefuttatások, az antik istenek és hősök emberiessége és a háttérben megbúvó írói vallomás. A néha felvillanó önmegmutatást élveztem a legjobban, a kötet fülén olvasható az az idézet, ami miatt azt hittem, imádni fogom ezt a könyvet:

"Kiskoromban, az éjjeli lámpám egy világító földgömb volt. Accrington nem volt ott a térképén, még Anglia is alig, de a világ tengerei végtelennek tűntek és úgy hittem addig hajózhatnék rajtuk, míg egy jobb helyre nem érnék, olyanra, ami az igenek, nem a nemek helye.
Mikor még a kicsinél is kisebb voltam, az árvaházban, a szobám ablakán túl a világ egy nagy  szuvenír glóbusz fényébe borult, mely fehér porcelánból lehetett. Olyan volt, mint a hold. Olyannak tűnt, mint egy másik világ.
Addig-addig néztem, amíg a képe álommá olvadt, amíg a gumiredők concertója szólt az útkanyarulatnál és az utolsó villamos is elsuhant.
A glóbusz és a villamos a társaim voltak, és a bizonyosságuk, hűségük tette elviselhetővé a savanyú tej szagát, a kiságy magas rácsait, a léptek keltette zajt a kopott linóleumon, a mindig távolodó léptekét.
Távolodásban én is jó vagyok. Az elutasítás megtanít rá, hogyan utasíts el te magad is. Elhagytam a szülővárosom, elhagytam a szüleimet, elhagytam az életem. Maradtam menekülő. Miért tűnt mégis elviselhetetlennek a teher?
Mit is cipeltem valójában?"

Ezért is villanyozott fel, amikor a Park kiadó honlapján megláttam, hogy kiadják az írónő önéletrajzi könyvét (meg más érdekes dolgokat is, de erről egy másik postban), és az oldalon található részlet alapján ez az a hang, ami a Teherben nekem nagyon megtetszett - és a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? talán esélyt ad rá, hogy jobban megérthessem ezt a művét.
Egyébként még A szenvedély címűje is megvan, egyszer sorra kerül, csak tépnie kell egy számot.

Szegény könyv, szegény én. Képtelen vagyok róla mit mondani, szerintem túl rövid is volt ennek a témának a kifejtéséhez. Remélem, egyszer jobban megértem.
És egyszer leteszem a terhemet.

Jegyzet: a könyvet olvasva ismét kedvet kaptam Arthur Cotterell Képes mitológiai enciklopédiájának lapozgatásához... és tulajdonképpen miért is ne?:)
Jegyzet 2.: további, görög mitológiával foglalkozó regényeim:
- John Banville: Végtelenek
- Marie Phillips: Csintalan istenek
- Maurice Druon: Zeusz emlékiratai
- Lindsay Clarke: Trója (elolvasva)
- Lindsay Clarke: Visszatérés Trójába
- Christa Wolf: Kasszandra

Eredeti cím: Weight
Sorozat: Mítosz
Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2008
Fordította: Lengyel Tamás
Ár: 2100 Ft [én 500-ért vettem a Könyvhéten]





___________________
* A Mítosz-sorozat kötetei:
Karen Armstrong: A mítoszok rövid története
Viktor Pelevin: A rettenet sisakja
Margaret Atwood: Pénelopeia
Alexander McCall Smith: Álom Angus
Jeanette Winterson: Teher
David Grossman: Oroszlánméz

A hangok hiánya

"Este volt, odakint minden fagyos és mozdulatlan, a ferde háztetőket szürkésbíborra csípte a dér, jégszilánkokként szikráztak a csorba csillagok, mintha még a csillámló kékesfekete égbolt közepén magasan trónoló hold is összement volna a hidegtől."

John Banville: Végtelenek
Értékelés: 4.9  selyemkimonó az 5-ből
Kedvenc karakter: Rex... neki van a legtöbb esze;)

Recseg a vonal.
- Mi volt ez?
Nevettem. - Biztos az istenek hallgatóznak.

Mert a görög istenek már csak ilyenek, semmit nem változtak az elmúlt évezredek alatt. Nincs miért izgulniuk, hiszen a szerelmet és a halált, az emberek legfőbb mozgatórugóit nem tapasztalják meg, ezért az emberek életét figyelik enyhén eltompult tekintettel – hiszen a halandók egyformák. Egyformán reagálnak a veszteségre, a szerelemre, a sikerre, a bánatra. A Godley család azonban - emberi mértékkel nézve - különbözik az átlagtól.
Az idős családfő, Adam (imádom a beszélő neveket) egy szélütést követően kómába esik, feleségén, Ursulán kívül senki nem hisz benne, hogy bármit érzékelne a körülötte levő világból. Pedig Adam tudatánál van, elméje hibátlanul dolgozik, az anyagi világtól elszakadva, ő az egyedüli, aki tud az istenek létezéséről. Gondolatai akadálytalanul kanyarognak, a matematikában elért eredményétől a végtelenekkel kapcsolatban az első felesége halálának okáig. Fia, az ifjabb Adam - esetlen mozgásával, lomha testével szöges ellentéte apjának, aki fekete hajával, hegyes szakállával olyan, mint egy halott fáraó - érzékien szép feleségével, Helennel érkezik a családi házba, Ardenbe.
Rajongok a furcsa, érdekes házakért, és Arden a körülötte lévő birtokkal kimagaslik közülük ódon, sötét hangulatával, a zöldes árnyalatú üvegablakokkal és a fekete-fehér csempés előterével; az egyik fürdőszoba parányi ablakából látszó erdőt és mezőt a házból kilépve nem lehet megtalálni. Mintha az istenek is szeretnék ezt a gyakorlatilag a vasúti sínre épített helyet: ott vannak az elnyűtt faburkolat mögött, a recsegő telefonvonalban, láthatatlanul borítják ránk szárnyaikat. És láthatatlanul szövik körülöttünk nemtörődöm játékuk fonalait.
A többi szereplő és kapcsolathálóik is hasonlóan jól megrajzoltak, finoman árnyaltak; Petra, a második gyermek, a késpengeszerű hajával és rágcsálókra emlékeztető arcával, akiről még az idősebb Adam is elismeri, hogy valami máshogy működik benne, mint a többi emberben. Roddy, aki színpadias mozdulataival és hercig öltözködésével inkább tűnik áruházi próbababának, mint élő embernek. A szolgálók: Ivy Blount, a bukott patríciusok leszármazottja és Duffy, a haszontalan béres. És persze az istenek, bár sajnálatos módon csak ketten látszódnak a háttérből: az, akit mi Hermésznek nevezünk, ő narrálja a történetet (roppant jó mesélő), Zeusz és a bíbor-ezüst ruhájú Maia nimfa gyermeke; és maga az istenek atyja. No meg a kecskepatájú, csavart fülű Benny Grace, akinek a közelében páni félelmet éreznek az emberek. A kutya, Rex szemszögéért külön hálás voltam.
A történet középpontjában ez a néhány ember és a közöttük feszülő bonyolult kapcsolatrendszer áll, egymáshoz való viszonyuk nincs világosan ábrázolva, szinte balladai homály kendőzi el a szemünket. A szereplőket az intuíció, sejtések, gondolatok, impressziók vezetik, nem pedig konkrét tények vagy megállapítások; nehéz megmondani, pontosan mit éreznek egymás iránt – de még ők sincsenek mindig tisztában az érzéseikkel, például Ursula úgy érzi, Helen el fogja hagyni Adamet, de a pontos okot nem képes megnevezni. Ezt az egyébként sem egyszerű helyzetet bonyolítják tovább az istenek, bár, meg kell hagyni, van érzékük a szálak bonyolításához.
Talán a leírásokért rajongtam a leginkább; ez a regény bátran megpályázhatná „A legszebb első mondat” díját. Nem hiszem, hogy sok író lenne a világon, aki „indigókéken csillogó sárfoltok”-ról lenne képes szavakat zongorázni.

Valószínűleg ez az egyik legszebb könyv, amit valaha olvastam, egyedül a befejezés rontott az összképen, mintha a víztiszta üveg felületébe egy apró homokszemcse került volna…

Magyarán, én olyan hülye vagyok, hogy még nem olvastam el A tengert.

Ui.: nekem sokkal jobban tetszik a magyar borító.

Eredeti cím: The Infinities

Kiadó: Geopen

Kiadás éve: 2011

Fordította: Pordán Ferenc

Ár: 3490 Ft

Az íróról