Cameron Post kálváriája

"Arra gondolok, hogy a kopogtatás előtt még voltak szüleim, utána már nem. Mr. Klauson is tudta; fel kellett emelnie kérges kezét, és el kellett vennie tőlem a szüleimet este tizenegykor egy június végi, meleg éjszakán: nyári szünet, tonik, lopott rágó, lopott csókok - egy tizenkét éves gyerek remek élete, amikor már majdnem mindent sejtettem, arról pedig, amit még nem ismertem, úgy éreztem, simán megy majd, csak ki kell várnom, de Irene amúgy is mindig ott lesz velem, és ugyanazt várja."

Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése

Cameron Post egy virgonc tinilány egy amerikai kisvárosban.

Cameron Post és a barátnője egy forró nyári napon megcsókolják egymást.

Cameron Post tudja, hogy ezt más lányokkal is megtenné, de fiúkkal nem tudja elképzelni.

Cameron Post szülei ugyanezen a napon halálos autóbalesetet szenvednek.

Cameron Post gyámja a mélyen vallásos nagynénje lesz.

Cameron Post az Isteni Ígéret nevű bentlakásos iskolába kerül, ahol hozzá hasonló, szexuális elhajlásoktól szenvedő fiatalokat gyógyítanak, hogy Istennek tetsző életet éljenek.

Hozzáteszem, a közel tízezer dolláros tandíjat a Cameron Post taníttatására szánt összegből fizetik. Ezen a ponton nagyon szerettem volna az eszméletvesztésig verni az ájtatos nagynénit - de ez a könyv nem ilyen egyszerű.

Sokáig kerülgettem, mert egyszerre vonzanak és taszítanak a hasonló történetek, olvasás közben is evett a stressz, hogy szerencsétlen lányból mikor kezdik el kiűzni az ördögöt, de ez nem a szokásos szadista szektás történet (SzSzSzSz, éljen az immár négyszeres alliteráció - bár úgy néz ki, van ilyen verzió is). Tulajdonképpen borzasztóan frusztráló, hogy az iskolában-gyógyítóközpontban az egyik vezető végig abszolút szimpatikus figura marad, attól függetlenül, hogy nyíltan bevallja, korábban homoszexuális volt, aki rátalált a helyes útra. A nagynéni otthagyja a munkahelyét és Cameronhoz és idős, beteg nagymamájához költözik, hogy gondját viselje az unokahúgának, akit alig ismer. Zokogva hagyja ott Cameront a gyógyítóközpontban és a neki írt levelekben kifejezi, mennyire bántja rossz viszonyuk és hogy Cameronnak igaza van, ő is hibás - igen, a nagynéninek (aki egyébként egy fiatal, csinos nő, nem egy besavanyodott matróna) viszolyogtató elképzelései vannak az emberi természetről, mi számít jónak vagy rossznak, de erőszakossággal nem lehet vádolni, max. némi sunyisággal. A regény vége felé válik igazából szimpatikussá, ami kényelmetlen kettős érzést keltett bennem. Cameron persze gyűlöli őt, és egyetlen alkalmat sem hagy ki, hogy ezt ne éreztesse vele, ami miatt a későbbiek fényében a bennem lévő kettős érzés tovább erősödött.

Ha csupán a regénybeli viselkedését vesszük alapul, a nagymamájára Cameron még inkább dühös lehetne, de egyszerűbb mindenért egy ismeretlen rokont hibáztatni, akinek a személye összekapcsolódik a tragédiával - hiszen ezután semmi nem lesz ugyanolyan, Ruth, a nagynéni nem tudja korrigálni ezt az óriási törést Cameron életében, és a lány (aki még csak tizennégy-tizenöt éves) ezért is neheztel rá. De a nagymamával szemben magában tartja minden kikívánkozó megjegyzését, aki semmit nem tesz, hogy ne tegyék ezt az unokájával (és haragszik rá a viselkedése miatt), és eszébe sem jut, hogy Cameron talán nincs jól és kevés megnyugvást ad, hogy az évfordulón kimennek a temetőbe. "Jól megvagyunk, nem igaz, Prücsök?" Nem, nincsenek jól. És soha nem is lesznek - nem úgy, mint azelőtt.

Nagyon érett hangvételű regény a Cameron Post rossz nevelése, árad a sorokból a gondtalan, nyári napok hangulata, a mindent tompa szürkeségbe öltöztető depresszióé, amikor Cameron csak van, dolgozik a babaházán és lehalkítva nézi egyik kikölcsönzött filmet a másik után, és csak próbálja túlélni a napokat. Amikor érzi, hogy Ruth és a vőlegénye az ő életéről hoznak döntéseket és csak hagyja. Amikor tudja, hogy rossz döntést hoz, de szándékosan erre az útra lép.

Nagyon pozitívan csalódtam ebben a könyvben, érzékeny, sokszínű, elgondolkodtató tartalommal, a young adult jobbik végéről.

Eredeti cím: The Miseducation of Cameron Post

Kiadó: Athenaeum

Kiadás éve: 2019

Fordította: Todero Anna

Ár: 4000 Ft

Csak a velejét!

"A racionális emberi gondolkodás képzete, szokta mondogatni, csak azért tűnik olyan meggyőzőnek számunkra, mert annyira meg akarjuk győzni magunkat. A tárgyilagos megfigyelő számára, ha létezne ilyen, nyilvánvaló volna, hogy ez puszta önámítás. Minden döntésünknek, cselekedetünknek, egész értékrendünknek és világszemléletünknek az érzelem és az ösztön az alapja. A józan ész és a racionalitás csupán vékony festékréteg a durva felületen."

Karen Joy Fowler: Majd' kibújunk a bőrünkből

Mivel a főszereplő Rosie-t, a gyerekkorában cserfes lányt folyton arra próbálják rávenni, hogy a dolgok lényegét mondja el, én rövid leszek: ez a könyv nem tetszett.
Megtörtént az, amitől könyvmoly-létem tudatalattija mindig félt; adott egy értékes, jó regény, de nekem nem jön át a zsenialitása, mert kevés vagyok hozzá. És ez esetben nem ócska, egósimogatást igénylő nyavalygásról van szó, hanem tényről.
Mondanám, hogy a Majd' kibújunk a bőrünkből egy fontos, intelligens, érzékeny könyv több fontos témáról, ami objektív szempontból abszolút igaz, de én csak a saját szubjektív szűrőmön keresztül szoktam értékelni (a hal se fog jobban ízleni, csak azért, mert mások azt mondják, hogy finom). Maradva az ételmetaforánál, kiköptem, mint kisgyerek a krumplipürét. Olyan izginek nézett ki, de ocsmány íze volt.
Rendkívül izgatott voltam, amikor felfedeztem, hogy megjelent magyarul, alig bírtam a Könyvhétig várni. Magamhoz képest szinte rögtön belekezdtem az olvasásába, azt akartam, hogy lehengereljen, átverjen, elámítson és bevigyen néhány gyomrost. Az utóbbi sikerült is, sajnos, csak egyszer, amikor a tulajdonképpeni nagy titok kiderül. Utána, ahogy haladtunk előre, szétesett az egész, nem volt több drámai csúcspont.
Pedig a témának is klappolnia kellett volna, abszolút testhezálló számomra. Arra jutottam, hogy az elbeszélővel, Rosie-val volt a probléma, valamint azzal, hogy nem erre számítottam. Persze, a borító alapján már lehet erre-arra következtetni, és hajlandó voltam módosítani az elképzeléseimen, de nem erre a féktelen nyavalygásra és fetrengésre kalibráltam magam, amikor kinyitottam a könyvet. Az a bajom, hogy Rosemary nem csinál semmit. Nagyon, nagyon sokáig tapicskol a gödör alján. Az élete olyan, mint egy bakelitlemez, amin megakadt a tű; ugyanazt a szólamot játssza le újra és újra. Biztos vagyok benne, hogy Rosie újra és újra elmeséli magának az eseményeket, hogy próbálja helyre tenni magában, de mindig máshogy, hogy felmenthesse magát - ki tudja, nekünk melyik verziót meséli el. De tenni nem tesz érte, gúzsba köti a bűntudata, a vágy, hogy tovább léphessen, pedig tudja, hogy csak egyféleképpen válthatja meg magát.
A történet ezen része nagyon megfogott, mert ugyanezt a lelkiállapotot éltem-élem meg, de legalább nem az egész életemet rombolta le. El se bírom képzelni, hogy lehet így élni több mint tíz évig. Azt se, vajon mire számítottak a szülők, hogy mit tesz a gyerekeikkel az, ami őket is alaposan összetörte, pedig felnőtt, intelligens, szilárd érzelmi alapokkal (?) rendelkező emberekről beszélünk, normál társas kapcsolatokkal és identitással. Vannak dolgok, amikbe nem szabad belenyúlni, mert olyan katasztrofális következményekkel járnak, amiket semmi nem tud helyre hozni. Általánosan és sziruposan hangzik, de többet nem árulhatok el, mert akkor kimarad az első gyomros, és ettől az érzéstől senkit nem szeretnék megfosztani.

Mint látható, rengeteg érzelmet kiváltott belőlem, sokat beszéltem róla a kedvesnek és még többet gondolkodtam róla. Akárcsak Kevinről [Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről], erről a témáról sem lehet eleget beszélni. A Majd' kibújunk a bőrünkből egy fontos, intelligens, érzékeny könyv több fontos témáról - nemcsak objektíven, hanem szubjektív perspektívából is.
Ui.: Érdekes, hogy nemcsak a naplóírás, hanem a könyvekről szóló szöszmötölés (mondhatnám, hogy belső monológ, de ehhez minimum irodalmi hősnek kellene lennem) is segít elrendezni bennem néhány vitás dolgot. Eddig bűntudatom a regény miatt, most már végre nem zavar tovább, amiért elmaradt a katarzis.
Ui2.: A fiktív polcon az Én, Charlotte Simmons mellé került, és kicsit befigyel a Jessie Lamb testamentuma is - mindhármon felhúztam magam és sokáig a gondolataim között maradnak.

Eredeti cím: We Are All Completely Besides Ourselves
Kiadó: Tarandus
Kiadás éve: 2015
Fordította: Hegedűs Péter
Ár: 3490 Ft

"Nóra, te csak asszony maradsz!"

"Helmer Nóra, én örömmel dolgoznék érted éjjel-nappal, elviselnék gondot és ínséget. De nincs senki, aki a becsületét áldozná fel azért, akit szeret.

Nóra Asszonyok százezrei teszik meg."

Henrik Ibsen: Nóra
Értékelés: 5 mandulás csók az 5-ből
Kedvenc karakter: Lindéné

Aligha sikerül újat mondanom a méltán népszerű drámáról, ezért ez tipikusan olyan bejegyzés lesz, amit csak a magam kedvéért írok - cöh, igen, itt felfedezhető némi önellentmondás, de ezt a művet nemigen fogom kommentben megbeszélni valakivel.

Ha valaki esetleg eljutott a második bekezdésig, teljesen felborogatom az erkölcsi egyensúlyát: még nem olvastam a Nórát, a suliban kecsesen átsiklottunk néhány anyag felett, így aztán azt se tudtam, mire fog kifutni a rövid történet. Adott Helmer és a felesége, Nóra. Azt szeretem annyira a drámában, hogy hiába áll kevesebb eszköz és szó az érzelmek, a jellemek és a leírások érzékeltetésére, mint egy regény esetében, annyira jól ábrázolják ezeket a drámaírók, hogy felér több oldalnyi prózával. Olyan, mint egy könnyen, mégis biztos kézzel felvázolt skicc [látszik, hogy régóta olvastam a Hattyútolvajokat]. Helmerrel kapcsolatban elég hamar arra a következtetésre jutottam, hogy kedvem lenne istenesen pofán csapni, legszívesebben azt mondanám rá, hogy kicsit perverz; úgy bánik a feleségével, mint egy eleven játékbabával, fegyelmezi, utasítgatja és undorító leereszkedéssel viszonyul hozzá. Nóra pedig megfelel ennek a rá kényszerített szerepnek, mindent "kimondhatatlanul mulatságosnak" vagy "szörnyen csúfnak" talál, szertelenül csacsog és úgy játszik a gyermekeivel, mintha nem az anyjuk, hanem a testvérük lenne. Érdekes volt megfigyelni ezt a házastársi esettanulmányt, hogy hogyan reagálnak egymás megnyilvánulásaira a felek, milyen reakciókat váltanak ki egymásból - és hogy a valós kép mennyire egyezik vagy nem egyezik az általuk elképzelt képtől.

Nóra a táncot gyakorolja, amelyet a bálon fog előadni
(Kép innen.)

Irtó nagy pofára esés tud lenni, amikor a dédelgetett ideál - ami legtöbbször nem más, mint hazugságok garmadája - összetörik a valósággal való találkozástól. Nórával ez történik; keserű csalódása kataklizmaként rengeti meg lelkivilágát, olyannyira, hogy a "ránövesztett" tulajdonságai, az egész jelleme tojáshéjként repedezik szét. Kicsoda Nóra valójában? Milyen ember, mit szeret, mitől fél, mit utál? Kitartó vagy lusta? Kedves vagy mogorva? Őszinte, vidám, komor, zárkózott, udvarias, nyitott, ábrándozó, hajthatatlan?

Fogalma sincs. Nyolc éve házasságban él, van három kisgyermeke, de önmagát sem ismeri. És szerintem Nóra tudta ezt a lelke mélyén, de nem akart vagy nem mert vele szembenézni. Most viszont egy akkora ütést kapott a hosszú évek alatt kiépült világa - amelyért nemcsak ő, hanem a családja és a férje is felelős -, hogy nem maradt ürügy, amibe tovább kapaszkodhatott volna.

"Nóra (...) Sok igazságtalanságot követtetek el ti ellenem. Először a papa, azután te.

 Helmer Mi? Mi ketten?... Mi ketten, akik jobban szerettünk, mint mindenki más?

 Nóra (megrázza fejét) Sosem szerettetek. Csak úgy találtátok, hogy mulatságos szerelmesnek lenni belém."

Szerintem ez a nő bátor ember. Maradhatna a skatulyában, egy férjjel, akinek (immár) biztos állása van, a gyerekeivel, a szobalánnyal, a dadussal, gondtalanul végigtáncikálhatná a kényelmes, biztonságos életét, de ő az ismeretlent, a teljesen homályos jövőt választja. Egy fiatal nő. Egyedül.

A mű további kérdéseket is feszeget, engem Lindéné csöndes, kitartó alakja jobban megragadott, mint Nóra  látványos átváltozása, ott van még az erkölcs kérdése és szerencsétlen Krogstad is, de ilyen mértékben nincs kedvem kivesézni a drámát - valahol félúton állok az analitikus és a hangulatteremtő recenzor között -, a többit inkább megőrzöm magamban, elraktározom, és inkább elolvasom Ibsen többi alkotását is.

Nóra, szívből remélem, hogy sikerült.

Eredeti cím: Et dukkehjem (A babaszoba)
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1974
Fordította: Németh László
Ár: pár száz forinttól

Te rongyos élet!

"SIPOS (keserűen maga elé) Szép lakodalom. Itt állok, szerelmeskedem a cseléddel.
IRMA (egyre lelkesebben) Én tündércseléd vagyok! Látod, szegény hamupipőke voltam, mégis eljöttem a bálodba, ahol a királyok táncolnak... itt marad az üvegcipőm, amit a tündértől kaptam, mezítláb megyek haza... de megtetszettem neked... majd jössz utánam a cipővel... keresel majd az egész világon, amíg megtalálsz és szerelmesen borulsz rám, te Lajos király, reám borulsz, te Sipos király, te drága Lajos király, miért nem halok meg mostan mindjárt ott, a te erős kebleden?!"
(Az üvegcipő)

Molnár Ferenc: Liliom / Az üvegcipő / Játék a kastélyban
Értékelés: 5* citrom (jahahaajj:D) az 5-ből
Kedvenc karakter: Turai (Játék a kastélyban)


Tavaly karácsonyra kaptam ezt a zimádnivaló kötetecskét Andiamótól, neki az az extra specialitása, hogy olyan könyveket küld, amelyek boszorkányos intuíciója szerint tetszenének a kiszemeltnek. És milyen igaza volt!
(Zárójel: már azzal sokat nyertem a Várólistacsökkentésre való jelentkezéssel, hogy ezt a kötetet végre elolvastam - 2011-hez hasonlóan olyan könyveket válogattam össze, amelyekhez tulajdonképpen mindig van kedvem, csak állandóan elébük furakszik valami más. Hát most eljött az ő idejük!)

A kötet három színművet tartalmaz, a Liliom a legszomorúbb, a Játék a kastélyban a legvidámabb. Az első esetében a Liliom gúnynévvel felcímkézett városligeti szélhámost ismerjük meg, Muskátné segédjét, és Zeller Juli mindenes cselédlányt - annyira különbözik ez a két esendő ember, az életük mégis összekapcsolódik. Juli a vidékről jött fiatal lányok mintapéldánya, naiv bája láttán összeszorul az ember szíve, szinte elkerülhetetlen, hogy valami vagy valaki nem zúzza darabokra ábrándos lelkivilágát. A lelkiereje és a jósága viszont csodálatra méltó, akárcsak a hite. Valószínűleg ezek együttes keveréke vonzza hozzá Liliomot (csupán két betű választja el őket, mégis mennyire más, mint Liliomfi...), akinek az önző csirkefogó külseje alatt, mélyen, de valami nagyon mélyen egy elhagyott gyermek rejtezik. Kettejük kapcsolatáról szól a dráma, szerintem nem nehéz kitalálni a végkifejletet, szinte elkerülhetetlen ez a befejezés, egyikük se tud keresztüllépni a korlátain ahhoz, hogy megtörje ezt az iszonyú folyamatot.
Kicsit falhozvágós, szívaszaló darab, tulajdonképpen tipikus, de nagyon örülök, hogy az életem része lett.

Az üvegcipő valamivel vidámabb és pozitívabb végkifejlettel kecsegtet, van valami édes hiszékenység ebben a zárlatban. Egy józsefvárosi panziószerűség a helyszíne ennek az érdekes Hamupipőke-átiratnak. A főszereplő itt is cselédlány - nem akarok gonosz lenni, de Irma annyira szeleburdi kis kelekótya, hogy már én is arra gondoltam, tényleg bolond egy kicsit, vagy csak meggárgyult a nagy szerelembe' -, van mostoha is, de gonosznak nem nevezném. Korlátolt és önző, amiért galádul bánik Irmával, de a többi szereplővel ellentétben élesen látja, mi történik vele, ha az adott úton halad tovább, megijed a jövőtől és kétségbeesetten rúgkapál a nyakán érzett kötél miatt, menekülés közben pedig mindenkibe belerúg. Császár viselkedése azt sejteti, hogy talán nem olyan feketén vészterhes a helyzet, ahogy Adél látja, de én pesszimista és hitetlen vagyok, hinni nem tudok a boldog befejezésben, csak remélni. Sipos, az éltes, zsémbeskedő, szokásaihoz végletesen ragaszkodó bútorrajzoló első ránézésre a tipikus skatulyaember, de a véreres szemek és a pohár bor mögött értelem szikrázik, amely vagy tisztességesen felszínre kerül valaki hatására, vagy visszasüllyed lelke legmélyére és az életük pokollá válik - szívből remélem, hogy nem az utóbbi történik egy nem is annyira távoli valóságban.
Szerencsére Molnár Ferenc itt már könyörült szegény, elgyötört lelkemen, és némi humorral oldotta eme semmi kis életek abszurd szomorúságát.
Az idézethez annyit illik tudni, hogy Roticsné asszonyság foglakozását tekintve madám.

TANÁCSOS Mondja, Roticsné. Miért van maga gyászban?
ROTICSNÉ Mert meghalt a férjem.
TANÁCSOS Mikor?
ROTICSNÉ Ezerkilencszázkilencben.
TANÁCSOS És tizenöt év óta gyászolja?
ROTICSNÉ Kérem, én kénytelen vagyok gyászban járni, mert másképp nem kapok sehol tiszteletet.
TANÁCSOS Kitől?
ROTICSNÉ Az emberiségtől.
TANÁCSOS És minek magának tisztelet?
ROTICSNÉ Pardon. Én több adót fizetek, mint a Gerbeaud.
TANÁCSOS Na de több segéddel is dolgozik.

Jöjjön a kedvencem, a Játék a kastélyban. Arra se emlékszem, mikor nevettem utoljára könnyfakasztóan egy könyvön, de tuti, hogy nem egy zsúfolt vonatkupéban volt ildomos újra elkezdeni ezt a tevékenységet. Összeharaptam a számat, mélyeket lélegeztem, az összeszorított számra szorítottam a kezem, még a könyvet is a fejem elé emeltem, de az utóbbi sajnos nagyobbnak bizonyult az előbbinél és nem palástolhatta fékevesztett viselkedésem, valószínűleg az illetlenségemnek köszönhető, hogy a néni térden vágott a bőröndje kerekivel.
Egy, az olasz tengerparton álló kastélyban járunk, hol nagyobb társaság vigadozik a nagylelkű házigazda jóvoltából. Ide érkezik Turai és Gál, a neves operettszerzők és Ádám Albert, az ifjú, szegény, de roppant tehetséges zeneszerző, az előbbi két úr pártfogoltja. Van továbbá egy önérzetes lakájunk, egy kapuzárási és hiúság pánikban szenvedő öregecske amorozónk, egy fiatal díva, aki Ádám jegyese, valamint egy izgága, büszke titkárunk. Az egész bagázsból egyedül Turai és a lakáj normálisak, illetve a legkevésbé bolondok. A kedvessel nemrég megnéztük ezt az előadást, és annyira nem bírtam cérnával, hogy már akkor vinnyogni kezdtem, amint Márkus megemelte a szemöldökét. Bizonyos értelemben szerencse, hogy nem élőben láttuk, valószínűleg kivezettek volna a színházból.

A szereplőkből szerintem már sejteni lehet, mi lesz a nagy bonyodalom, de ahogy megoldódik, az egyszerűen kolosszális, kérem! Hogy kerül egy darabba Sardou, egy barack, huszárkapitány, beteg ló, felhőkarcoló és egy szép, klasszikus fej? Hát, kérem, úgy, ahogy Molnár úr elképzeli, mert ilyet csak ő tud, az hótt ziher! Soha többé nem fogok tudni normálisan nézni a citromra. Ja, és közlöm, hogy valahányszor eszembe jutott az a mondat, hogy "Te, én úgy szenvedek, mint egy beteg ló!", kitört belőlem a röhögés. Órán. Alvás előtt. A villamoson. Evés közben.
Hihihiihihihiiiii!!! Na, tessék, már megint.
Elsősorban azoknak ajánlom ezt a vígjátékot, akik ódzkodnak a dráma műnemétől, remek barátkozási indulókör.

A kötetet pedig mindenkinek ajánlom szíves figyelmibe, legszívesebben megcsókolnám az Osiris szép, klasszikus fejét, amiért megjelentette ezeket a színdarabokat. Nagyon kíváncsi vagyok a Színművek c. válogatásra, állítólag nem lehet kapni, nem, nem fogok rákeresni, mert biztos találok egy ágrólszakadt példányt és szigorú böjtön vagyok!


Kiadó: Osiris
Sorozat: Osiris diákkönyvtár
Kiadás éve: 2012
Ár: 920 Ft