Bruno Schulz & Dolly Alderton

(Tudok ám párosítani, de ezekről volt kedvem írni.) 

Bruno Schulz: Fahajas boltok

Nem sokat (vagy inkább semmit se) tudtam Bruno Schulzról, mielőtt levettem a könyvtári polcról ezt a könyvet, csak annyit, hogy pár ember, akinek megbízom az ízlésében, elismerően nyilatkozott róla, és merem állítani, hogy most se tudok róla sokkal többet, ami a tényeket illeti. A belső világáról már annál inkább.

Olyan ez a szöveg, mint egy... folyó. Vagy inkább labirintus, rengeteg átjáróval, tükörteremmel, a semmibe nyíló ajtókkal, a kinézetüket állandóan változtató szobákkal. Felesleges ellene küzdeni, a koherens cselekmény korhadt csontváza után kapirgálni benne, mert nincs ilyenje. Olyan, mint egy álom, ahol egyik snittből a másikba lebegünk, tehetetlenül sodródunk és csak reménykedhetünk, hogy a piskáló figyelem lángját nem veszítjük el. Egyszerre a mágikusan ősi és a gyermeki fantázia végletekbe tartó szintézise. Egyben fogyasztva rettenetesen fárasztó ezeket a burjánzó mondatborostyánokat olvasni, szemenként kell morzsolgatni őket, ha nem akarunk visszapattanni róluk és mérgesen a kapun kívül toporogni.

Nagyon régen olvastam ilyen magával ragadó mondatáradatot, amíg nem került a szemem elé, el is felejtettem, mennyire hiányzik. Gyönyörűség volt elmerülni benne, erőlködni se kell a megértéséhez, annyira magába tud rántani, csak néha szusszanni kell egyet, mert több mint 500 oldal még a legjobbakkból is sok tud lenni.

Eredeti cím: Sklepy cynamonowe

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2016

Fordította: Galambos Csaba, Kerényi Grácia, Körner Gábor, Körtvélyessy Klára, Reiman Judit

Ár: most 690 Ft a Könyvudvarban! (Eredetileg 4000 Ft)

Dolly Alderton: Minden, amit tudok a szerelemről

Van, amikor egy könnyed, szórakoztató élményre vágyunk, amelyen nem kell különösebben gondolkodni, csak élvezni, ez pedig tipikusan ilyen könyvnek tűnt.

Igen, annak tűnt. Általában nem szokott zavarni, ha egy szereplő gyökeresen más világnézettel bír, mint én, de Dollyéval nagyon nem tudtam mit kezdeni. Mindig emlékeztetni kellett magamat, hogy egy fiatal lányról olvasok, akinek kevés dolgot lehet a javára írni, de azt igen, hogy rendkívül bátor, amiért ezeket a gondolatokat, érzéseket és rosszabbnál rosszabb döntéseket arccal és névvel ország-világ elé merte tárni. Sose írnám le, hogy egyik este annyira részeg voltam, hogy leestem a buszról és ez kb. megszokott történés az esetemben (józanon előfordulhat, a botrányos mozgáskoordinációmat ismerve), vagy azt, hogy milyen önértékelési zavart és iszonyú féltékenységet okozott az, hogy a legjobb barátnőm szerelmes lett és összeköltözött a pasijával.

Persze nincs igazi nőimagazinos szentencia fejlődéstörténet nélkül; Dolly nagyon nehezen, nagyon apránként eljut az önismeret egy szintjére és ekkor válhatott volna izgalmassá a történet, de sajnos nem derül ki, hogy mi volt ennek az egésznek az eredője, hogyan lett egy átlagos angol középosztálybeli lány ilyen féktelen, alkoholmámoros, pletykafészek partiállat, aki a számtalan randiappja segítségével csak egyéjszakás kalandokat tud elképzelni.

Azt se igazán értem, miért könyvformátumban kellett ezt megjelentetni, a stílusa, a felmerülő témákból adódó töredezettsége folytán egy személyes hangvételű életmód-önismeretrovathoz jobban illett volna. Számomra ez egy borzasztó töltelékkönyv.

Eredeti cím: EveryThing I Know About Love

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2021

Fordította: Palásthy Ágnes

Ár: 3500 Ft

Leporolt, kallódó rövidkék

 

Luis Alberto Urrea: A bukott angyalok háza

A szépiaszín borító, a csábító cím és fülszöveg, és persz a családregény műfaja elegendő volt, hogy értékelések nélkül bizalmat szavazzak ennek a könyvnek. Lelövöm a poént: nem kellett volna.

A bukott angyalok háza az a könyv, ami (nekem) annyira jellegtelen, hogy ha kimarad az életemből, nem veszítek semmit. Az egész történet nagyon haloványka volt, a témák - a mexikóiak integrálódása és helyzete az USÁban, az értékrendjük megőrzése, a generációk és a családtagok közötti konfliktusok, a tragédiák lassú megismerése - hidegen hagytak, pedig nálam ezek elég tekintélyes hívószavak az olvasásra. Mintha Urrea elolvasott volna egy tucat hasonló könyvet - amelyek között jelentősen kidomborodik a Száz év magány - és megpróbálta volna az általános panelekre ráhúzni a saját családja történetét, csak elfeledkezett a tényről, hogy nem tudja mágiával feltölteni a sorokat, amelyek odaszögezik az olvasót a fotelhez. Ha ki kell jelentened magadról, hogy te vagy a pátriárka, akkor az a pátriárkaság annyit ér, mint halottnak a csók.

Borzasztóan érződik, melyik az az anekdota, amelyiknek van igazságtartalma - hiába, sokkal könnyebb valós alapokról építkezni, mint képzeletből -, mert itt megcsillant valami szikra; a papagáj importálása Mexikóból az USÁba és El Yndio fellépése az a két momentum, ami megmutatta, milyennek kellett volna lennie ennek a regénynek, és amilyen őszinte sajnálatomra nem lett.

Gail Carriger: Időtlen

Anno nagyon szerettem olvasni a Napernyő Protektorátus első részét, a Soulless-Lélektelent, ami - már amennyire az emlékezet morzsái engedik felderengeni a folytatások eseményeit és színvonalát - érzésem szerint a sorozat legjobb darabja. A hosszú évekig elhúzódó magyar kiadás nem tett jót a kapcsolatunknak, ami odáig fajult, hogy az utolsó epizódot az érdeklődés leghalványabb jele nélkül nyammogtam végig, sőt, félbeszakítottam Az Aranypinttyel, ami szintén nem tett jót szerencsétlen könyvnek. Igazság szerint úgy jártam volna el tisztességesen, ha az elejétől újraolvasom a sorozatot, de ezt akkor sem tettem volna meg, ha a birtokomban vannak. Elszállt felettünk az idő, kedvesem.

Ali Smith: Ősz

Már nem is tudom, milyen indíttatásból vásároltam meg ezt a könyvet, valószínűleg csak meg akartam ismerkedni a szerzővel, tetszett a fülszövege, izé, miért is ne?

Nem igazán tudom hovatenni ezt a kisregényt, ha nem a két ünnep között olvasom, hanem égő szemmel, kifacsart aggyal, ahogy hétköznaponként szoktam, biztosan kedvezőtlenebb véleménnyel lennék róla és aligha szeretném elolvasni az Évszak-kvartett következő részét, a Telet.

Kicsinysége ellenére sok témát felvillant a könyv, még azt se mondanám, hogy hanyagul, zagyván, mert mindent egy érdekes kompozícióba gyúr össze; Brexit-helyzet azon melegében, elmúlás, útkeresés az út közepén és végén, anya-lánya kapcsolat, a nők és a művészet egymáshoz való viszonya. Kétségkívül Daniel és Elisabeth beszélgetései voltak (számomra) a történet csúcspontjai, de nem tudtam megszeretni.

Temetési rítusok

Hannah Kent: Rekviem egy gyilkos asszonyért

Hosszú évek óta a képzeletbeli várólistámon tanyázó könyvről van szó, tipikus "majd egyszer"-kötetről. A "majd egyszer" márciusban jött el, amikor az egyik könyvtári forgóállványon csábítóan felém kacsintgatott, én pedig egy közönyös vállrándítással magamhoz ragadtam, mondván, miért is ne, legfeljebb félbehagyom - ehhez képest alig bírtam letenni.

Kétféle ember van: aki az északi nyomort, és aki a déli nyomort preferálja. Én az utóbbi csoportba tartozom, mert délen legalább meleg van, és a melegben mindent könnyebb elviselni, és lehet tésztát meg paradicsomot enni. Északon viszont nincs más, csak sós víz, szél, poshadt hínár, meg szárított tőkehalfej. Ja, és a sötétség.

Ennek okán igen limitált mértékben tudom elviselni a szárított tőkehalfejet, de Hannah Kentét - aki az Utószóban roppant aranyosan és érzékletesen mutatja be a történettel való vajúdását, amely izlandi cserediákságával kezdődött - élvezettel befaltam. Nehezen tudom pontosan megfogalmazni, mi fogott meg annyira a regényben; egy, a nagyvilágtól elzárt, szűk közösség, amelyet sóval bevont és megkeserített a természettel való küzdelem a puszta túlélésért, ahol éjszaka jégréteg képződik a takarón, az eget hollóraj feketíti el, amely megmutatja a jövőt. Fekete fellegek, kavargó hóvihar, az égő fa felszálló füstje. A vér. Ahol olyan erősen fúj a szél, mintha lidérc ostromolná a házat. Egy férfi, aki a Sátántól kapta a nevét. Egy nő, aki ért a madarak nyelvén.

A regény valós eseményeket dolgoz fel; Agnes Magnusdóttir áll a középpontjában, az utolsó ember, akit Izlandon kivégeztek. A szájhagyomány ravasz, számító vagy éppen őrűlt nőként őrizte meg, az írónő arra tesz kísérletet, hogy a rendelkezésre álló tények és a fantázia révén egy másik Agnest mutasson be, azt az Agnest, aki hozzá hasonlóan magányos kívülálló volt, aki a képzeletében elevenedett meg a kutatásai során. Nagyon szeretem az irodalom és az írók azon empatikusságon és kíváncsiságon (vagy bármin) alapuló képességét, hogy képesek és mernek szembemenni az általános (elő)ítélettel, hogy a világ elé tárják az érem másik oldalát is.

Agnes törvénytelen lánygyermek, ami a 19. századi Izlandon nem előnyös belépő az életbe. Édesanyja kiskorában elhagyja (azt hiszem, hat évesen), először rokonoknál lakik, majd az egyházközség gondoskodónak nem mondható szárnyai alatt tanyáról tanyára kerül, oda, ahol éppen szükség van egy plusz pár dolgos kézre. A tragédiák, a szívtelen bánásmód, a gyökértelenség elidegenítik az emberektől Agnest, akik gyanakodva figyelik, mert nincstelensége, számkivetettsége ellenére intelligens, művelt beszédű - ezek elegyétől mindenki idegenkedik, főleg a basáskodó férfiak, akik már akkor is fenyegetve érezték magukat az okos, erős nőktől.

Tulajdonképpen egy klasszikus esetet láthatunk: adott egy ide-oda hányódó, senkihez sem kötődő ember, aki egy karizmatikus manipulátor hálójába kerül - mert, bármennyire is baljós kisugárzással is bír Agnes, ő is vágyik a szeretetre, az elfogadásra, hogy végre tartozzon valakihez, tartozzon valahová. Hogy otthona legyen. Hogy legyen valaki, aki végre látja őt. Natan, a titokzatos gyógyító, füvesember, állítólagos látnok, aki a rossznyelvek szerint a Sátán szülötte, ellenállhatatlan vonzerővel bír az ilyen magányos emberek számára (is); annak ellenére, hogy nem mondható vonzó férfinak, delejes kisugárzása sokakat megbabonáz és kiváltságnak érzik, ha valaki hozzá tartozhatnak - ugyanakkor ő is kívülálló, hiszen olyan praktikákat ismer, amelyek a halál küszöbéről rántják vissza a betegeket. A gyógyítókat mindig valami félelemmel, távolságtartással vegyes tisztelet övezte, amely könnyen átfordulhatott erőszakba, Natan pedig előszeretettel játszik rá erre a szerepre, imád játszadozni az emberek érzelmeivel, ráadásul a vagyona is tovább szítja az emberek iránta való ellenszenvét.  

Csak idő kérdése, hogy az eleve meglévő és szándékosan táplált feszültség eszkalálódjon és magával rántson mindenkit, aki az epicentrumában van - így Agnest is.

Nagyon lebilincselő, a legelemibb érzelmekre ható történetről van szó, ami sokáig elkíséri az embert - sziruposan hangzik, de így van; szomorú tabló az emberi gyarlóságról és a mindenféle értelemben vett nyomorban kivirágzó jóság fájdalmas ellentétéről.

Eredeti cím: Burial Rites

Sorozat: Arany pöttyös könyvek

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2016

Fordította: Lengyel Tamás

Ár: 3400 Ft (de sokkal olcsóbban hozzá lehet jutni)

Rövidkék

David Gemmell: Jon Shannow (Árnyékok farkasa + Az utolsó Őrző)

Tulajdonképpen már említettem a véleményem lényegét: szeretem Gemmellt, de évente-kétévente egy sorozatot szabad tőle olvasnom. Idén négy kötetével (két rövid sorozattal) ismerkedtem meg, a Jon Shannow volt az egyik, a Makedónia a másik. Az utóbbit júniusban olvastam, és csak az unalom halvány árnyéka vetődött ránk, de alapvetően szerettem, míg Jon Shannow egyáltalán nem érdekelt - nem, nem azért, mert posztapokalitikus western, egyszerűen... untam. Nem is voltam részese a szövegnek, mint amikor egy üvegfalon keresztül nézed, hogy főzőcskéznek, de az illatok nem jutnak el hozzád.

A fordulatok és bizonyos szereplők is túl ismerősek voltak, kilátszottak a panelek, amelyeket Gemmell alkalmaz. Vajon azért érzek egy erős stílusbeli különbséget ezen könyvek és a Trója között, mert azt még tavaly olvastam? Valószínűleg nem; az a sorozat jóval több szereplőt vonultat fel, a misztikus vonal nagyon halovány, a másik kettőben viszont központi szerepet tölt be, mondhatni, ugyanaz a mágiarendszere, ami négy kötet után már kezdett a könyökömön kijönni.

Még A hatalom kövei c. sorozat van meg tőle, de egy darabig várok vele, kicsit sok volt a Jó és a Rossz örök harcából meg a szipsztrasszokból. Alighogy befejeztem Az utolsó Őrzőt, felbukkant a Molyon a harmadik Jon Shannow, a Vérkő, neeem, köszi, ő is várni fog a sorára.

Delphine de Vigan: No és én

Baromi régen szereztem be ezt a regényt. Mindig néztem a polcon, hogy milyen kis vékony, az írónő Semmi nem áll az éjszaka útjába c. könyvét nagyon szerettem, ez se lehet rossz. Nos, nem is az, csak már én vagyok hozzá öreg, ill. túl cinikus. Lou majd egyszer megtanulja, hogy van, akit nem lehet megmenteni, mert ő sem akarja. Őt magát kedveltem, magányos, szorongó kislány, de a többi szereplő az én ízlésemnek nagyon fekete-fehérre van festve; az ügyeletes vágy tárgya-szépfiú kb. mindenből bukásra áll, de nem lusta ám vagy buta, hanem megveti a rendszert és valójában baromi éleslátó srác, a szülők meg szülők, nem értenek ők ugyan semmit - szerintem az, amit Noért tesznek, baromi nagy segítség, a többség gondolkodás nélkül nemet mondana.

Ahhoz, hogy ennyi idősen szeressem ezt a kis könyvet, több őszinte és valóságközeli mozzanat kellett volna, de lehet, hogy az én elvárásaim voltak magasabbak a kelleténél.

Colson Whitehead: A föld alatti vasút

Egyértelműen a legjobb könyv a hármasból.

Nagyon örültem a 21. Század kiadó Kult sorozatának, az ilyenekre szokás mondani, hogy "öröm kézbe venni"; szép, igényes kiadások, keményfedéllel, őrületesen tapizható védőborítóval, szemet gyönyörködtető orcával, legszívesebben velük aludnék, pedig ezt csak szemfestékpaletták esetén szoktam érezni - a könyvek nagyobbak és élesebbek a sarkaik.

Jó pár Délen játszódó, a rabszolgaság témáját tárgyaló-érintő könyvet olvastam már, de A föld alatti vasút magyar megjelenésének azért is örültem, mert eddig csak női szerzőktől olvastam a témában, és kíváncsi voltam, egy férfi máshogy ábrázolja-e a rabszolgaságot - érdekes volt, hogy ő is egy nőt tett meg elbeszélőnek-főszereplőnek. Olyan igazán "újat" Whitehead se tud mondani, de a szenvedés és a fájdalom, amit az emberek egymásnak és az élővilág többi tagjának okoznak, nem is lehet ennek a témája. Az se új, hogy a feketék és fehér segítőik folyamatos űzöttségben élnek, a boldog, kiegyensúlyozott életet előbb-utóbb porig rombolják (megint) és minden kezdődik elölről, ez a történet befejezésen is érződik. Létezik-e tényleges szabadság? Megszabadulhatunk-e minden kötöttségtől és leszámolhatunk-e valamennyi előítélettel?

Jó kis könyv ez, pörögnek a lapok, van egy-két meglepő dolog - pl. a tényleges földalatti vasút, fájó fordulatok, de nem tudott hozzám közel kerülni. Az ötös skálán egy erős négyes, ha háttérbe szorítom a szubjektív nyavalyámat és az objektív erényekre koncentrálok.

Tavalyi elmaradások

Annak következtében, hogy szinte órára pontosan egy hete tüdővészes angol ladyt játszom, és fő tevékenységem - a fulladás és a százas zsepi emelgetése mellett -, az olvasás, ismét hatra duzzadt a referálatlan könyvek száma. Mivel ezeknek a fele még tavalyi olvasmány, nem húzom tovább a saját idegeimet, és egyben lerendezem őket.
Elmélyültebb értekezésre még nem vagyok képes, de remélhetőleg a héten már sikerülni fog.

Gail Carriger: Szívtelen

Alexia Maccon nálam sokkal kevésbé hitelesen alakítja a klasszikus angol lady szerepét, azaz roppant szórakoztatóan. Ismét dúskálunk a cselszövésben, a teázásban, a kifacsart szófordulatokban, miközben nagy izgalommal várjuk, hogy végre megtörténjen valami, amit spoilerveszély miatt nem szeretnék leírni, fene tudja, ki hol tart az olvasásban.
A sorozat nekem a második kötetnél kicsit megbicsaklott, de azóta vérszomjas gépkatica módjára süvít a könyvmoly-éterben, és amint megjelenik az új rész - egy lajhár hamarabb mászik fel egy fa tetejére -, igyekszem sort keríteni az elolvasására. Az utóbbi időben ritkán olvasok ennyire könnyű szórakoztató regényt, ezért szinte semmin nem akadok fenn, és marad a könnyed, elvárások nélküli tapicskolás. Jólesik néha az érzés kedvéért lubickolni. A borítók viszont egyre szörnyűbbek.

Jo Nesbø: Vörösbegy

Embertelenül régen vásároltam ezt a kötetet, kétszer is beleraktam a VCs-be, de egy újabb évnek kellett eltelnie, mire rávettem magam az elolvasására - taszított a téma, de azt hittem anno, hogy ez a Harry Hole-sorozat első része, ezért esett rá a választásom. Kiderült, hogy a harmadik. Értitek, a harmadik részt tologattam kb. öt éven keresztül, nagyon fasza.
Egyáltalán nem volt ez rossz, nácik ide vagy oda. Hole az általam olvasott nyomozók közül a legesendőbb (vagyis legemberibb), olyan hétköznapian tud bénázni, főleg, ha egy szép nő közelébe kerül. A humora egyenesen rettenetes, és le vagyon írva, hogy nem az erőssége az összefüggések felfedezése, ami nem tudom, nekem miért esik olyan jól, mert az elkeseredésnek soha nem jutottam el ama fokáig, hogy rendőr akarjak lenni. Ettől függetlenül a cselekmény kellően szövevényes, tele van undorító alakokkal, szomorú dolgok esnek meg (még egy fát is megölnek), szóval, kellően lekötötte a figyelmem, de nem érzem, hogy sürgősen el kell olvasnom a sorozat további részeit. A fiúra kíváncsi vagyok, azaz bekerült a tízéves tervbe, de ennyi. Valami hiányzott, hogy rákattanjak.
Egyébként nem igazságos, hogy ez a faszi alapvetően focista volt, felcsapott katonának, aztán közgazdaságból diplomázott, utána pedig rocksztár lett. Remélem, legalább fél a sötétben vagy imádja a disznósajtot.

William Golding: A Legyek Ura

Öld meg a szörnyet.
Vágd el a torkát.
Ontsd ki a vérét.
Sok mindenre fel voltam készülve, de arra, hogy körömlerágósan izgulni fogok, na, arra nem. Hátborzongató utazás a sötétség mélyére, az ősi félelmek otthonába, ahol csődöt mond a józan ész, kifacsarodik minden logika, és nem marad más, csak az ember, minden civilizációs biztonsági máztól megfosztva. Nagyon erőteljes olvasmányélmény volt, bevallom, nem hittem volna, hogy ennyire jó lesz.

2:1 magyar

Az egyik könyvnél nagyon elhúzódott az írás, és ezzel arányban fakultak az emlékek, a másikról meg csak pár mondatban tudok beszámolni.

Szabó Magda: Régimódi történet

Akik jól ismerik az életművet, valószínűleg nem ezt javasolták volna, hogy felújítsam az ismeretségem Szabó Magdával; nagyon sok idő - több mint tíz év - telt el azóta, hogy a Für Elise-t olvastam, de olyan nagy hatással volt rám, hogy makacsul ragaszkodtam a párjának tekintett Régimódi történethez.
Nem tudom, mi az, ami SzM írói hangjában annyira megfog, hogy faljam a sorokat, még a szokatlanul hosszú fülszöveget is úgy olvastam, mintha egy lebilincselő regény része lenne. A hangneme lendületesen tanáros - könnyű lehetett jegyzetelni és tanulni -,és néhol öregasszonyos (a köveket postán kérem). A történet rettenetesen tömény, és, bevallom, a legelején lévő környezeti jellemzőknél arra gondoltam, ha ez végig ilyen lesz, én visszateszem a polcra, eszem ágában sincs 500+ oldalon keresztül földrajzkönyvet olvasgatni.
Elég keserű ez a történet, de cseppet sem régimódi - sajnos. Az emberek, a családtagok nemzedékektől függetlenül ugyanígy képesek egymás életét és lelkét megnyomorítani és tönkre tenni. Felejtés, megbocsátás nincs. Sokáig nem vitt rá a lélek, hogy írjak erről a könyvről - túl ismerősek voltak a felvázolt érzelmek és helyzetek. Mindig elkeserít, hogy az emberek érzelmileg mennyire visszamaradottak, mennyire képtelenek túllépni a saját sérüléseiken - ill. mennyire képtelenek arra, hogy a saját sérüléseik miatt ne okozzanak életre szóló traumákat a következő generációknak. És ezt nemcsak tudattalanul, hanem a hibát totálisan felismerve teszik. Miért okozzak fájdalmat egy szerettemnek? Miért jó az, ha ő ugyanúgy mázsányi terhet cipel egész életében, mint én? Ettől a saját fájdalmam nem fog enyhülni. Persze, tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, de ebben a történetben oly mértékben művelik ezt a szereplők, hogy csak ilyen dühös kifakadásra telik tőlem.
Egy másik dolog, ami émelyítően ismerős volt: a másik családdal fennálló, engesztelhetetlen neheztelés és gyűlölet. Tovább tetézni a feszültséget és mindenáron szétzúzni a törékeny békét. Mit tehet arról egy kisgyerek, hogy kik a szülei és azoknak mi a neve?
Soha el nem múló fájdalmam, hogy az anyám azt mondta, gyűlöli bennem az apám vérét.

Bizonyos értelemben nagyon megrázó és fájdalmas volt nekem ez a könyv. Szabó Magda néha azt érzékelteti, végzetes sorsszerűség játszott közre az anyai nagyszülei találkozásában, amiben én nem hiszek. De, még ha így is volt, emberileg lehetett volna úgy alakítani, hogy ne egy görög tragédiára hasonlítson.

Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten

Evezzünk egy kicsit könnyedebb vizekre.:) Sokáig berzenkedtem ettől a regénytől, a Dávid Veron-sorozat kópiájának gondoltam, de éppen benn volt a könyvtárban és a kalapos hölgy rám kacsintott, hogy ismerkedjünk meg uzsonna alatt, úgyhogy szerény hajlékomba invitáltam.
Nem tudok róla sokat mondani; a várakozásaimhoz képest meglehetősen szórakoztató, korrekt mű. Olvastatta magát, a cselekmény gördülékeny volt, általában cuki. Mili néha idegesített, de ezen hamar túllendültem, hála egy-egy fordulatnak. Piros pontot azzal szerzett nálam a regény, hogy nem rózsaszín vattacukorfelhőbe burkolózó lezárása volt, hiába, én már csak ilyen pesszimista dög vagyok. Az utánzat-érzés nem múlt el teljesen, mert vannak átfedések, de ez elég sok krimire elmondható, másrészt a Leányrablás érzésem szerint inkább fiatalabbaknak íródott, más a helyszín és Mili helyzete, kalandjai is különböznek Dávid Veronétól, habár mindketten elég kíváncsiak.:)
Valószínűleg a folytatást, A Rudnay-gyilkosságokat is elolvasom, ha egy könnyed, kortárs magyar krimire vágyom.

A sötétség mélyén

"Már nem tudom, mikor adtam be a derekam, talán aznap, amikor rájöttem, hogy az írás, az én írásom mennyire kötődik hozzá, az ő fikcióihoz, azokhoz a tébolyult pillanatokhoz, amikor az élet annyira súlyosan nehezedett rá, hogy muszáj volt elmenekülnie, amikor a fájdalma már csak a mesén keresztül juthatott kifejezésre.
Akkor megkértem a testvéreit, hogy beszéljenek nekem róla, meséljenek nekem. Felvettem őket, őket is és másokat is, akik ismerték Lucile-t meg a mi vidám és sorstépázta családunkat. Többórányi digitalizált anyagot raktároztam el a számítógépemen, emlékekkel, csöndekkel, könnyekkel és sóhajokkal, nevetésekkel és bizalmas vallomásokkal teli órákat.
Megkértem a húgomat, hogy hozza fel a pincéből a leveleket, írásokat, rajzokat, kerestem, kutattam, előkapartam, kihantoltam, exhumáltam. Órákat töltöttem azzal, hogy olvastam és újraolvastam, filmeket, fotókat néztem, újra és újra feltettem ugyanazokat a kérdéseket és más kérdéseket is. 

És aztán, ahogy előttem több tucat szerző, megpróbáltam megírni az anyámat."

Delphine de Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába

Mind így kezdjük - jelenti ki a Fangirl kreatív írás tanára a regény főszereplőjének, Cath-nek. Minden író a saját anyjánál kezdi az első sort. Delphine de Vigan-nek nem ez az első könyve, de ahogy minden korábbi (és későbbi) írását át meg átszövi az anyja, Lucile vibrálása, az ő lényének is szerves része - és amitől soha, senki nem szabadulhat. Az írónő végül megadta magát a hangtalan neszezésnek és megalkotta Lucile papírkoporsóját, vagy inkább papír mauzóleumát, emlékművét.
Anyaregényt mindig fájdalmas olvasni, talán azért, mert aki így próbál megérteni és feldolgozni, elengedni a túl jutni, annak kevés esetben harmonikus a viszonya az édesanyjával. Az én anyám nem volt depressziós (csak a vége felé, de az élete végén talán mindenki depressziós), ebből a szempontból Romain Gary: A virradat ígérete sokkal közelebb áll hozzám és sokkal jobban fáj, de Delphine-nek is sikerült jó pár heget megkapargatnia.
Ezért meglepő, hogy valahányszor belepillantottam a könyvbe, úgy éreztem, a szöveg idegen marad, szinte "kilök" magából. A random olvasás tuti módszerét is dobhatom a szemétbe.:) Az egyik elmebajos olvasási attitűdöm (a sok száz közül) leküzdése után elképesztően magába rántott a könyv atmoszférája, a gyerekkori emlékek édes-bús patinája, a mediterrán hangulatú családi emlékek és a vádaskodások, bűnök között feszülő ellentét ereje. Érthetetlen nosztalgiát érzek egy olyan miliő és egy olyan család iránt, ami nem az enyém és nyomokban se hasonlít a saját családi hátteremre. Ezek alapján a Semmi nem áll az éjszaka útjába sokkal jobban megfogott, mint A virradat ígérete, aminek a kedélyes kalandregény látszata alól nehéz kivakarni a kemény, fájdalmas igazságot. Persze lehet, hogy nem így van, hiszen azon még pityeregtem is, újra kellene olvasni, de az életösztönöm nem engedi, hogy ilyen rövid időn belül kétszer döngöljem magam a földbe.

Ez a könyv leginkább Delphine de Vigan szembenézése, feldolgozás-szerű próbálkozása az édesanyjával, a betegségével és az ebből fakadó számtalan sérüléssel és problémával, mementó Lucile-nak és terápia Delphine-nek. A fejezetek közé ékelődő személyes megjegyzések, a megtorpanások - amikor hirtelen egy adag szennyes ruha kimosása sokkal fontosabbá válik, mint farkasszemet nézni a képernyővel -, az elfelejtettnek hitt, váratlanul megrohanó emlékek elmesélése... hogy bír ennyire őszinte lenni annak tudatában, hogy vadidegenek fognak olvasni a történetéről? Nem fél a bírálattól, a vádaskodástól? Nem tudom elhinni, hogy nem.
Ezzel együtt nem szabad elfelejteni, hogy a történet egy része fikció, csak kevés részét teszik ki tények; az események többségéről az életben maradt családtagok mind máshogy számolnak be, csak különböző nézőpontok léteznek, objektív igazság nem. Bizonyos dolgokat pedig az írónő képzelete töltött ki; senki sem tudhatta, mi jár Lucile fejében, mikor fészkelte bele magát a sötétség és milyen pusztítást végzett benne. Csak sejteni lehet, mi játszódott le benne.

"Pierremont-ban az étkezések alkották a legfőbb elfoglaltságot és a fő beszédtémát: mit ettünk előző nap, mit fogunk enni másnap, mit fogunk majd legközelebb főzni és milyen recept alapján. Egyébként a napot a konyhában töltöttük előkészületekkel, főzőcskézéssel, asztalleszedéssel, a mosogatógép ki-és bepakolásával, torták, piték, szószok, krémek, édességek készítésével, nem győztünk lelkendezni Liane házi fagylaltjain, amit legalább tizenhárom-tizenöt ízben állított elő, pihenőt tartottunk, hogy igyunk egy teát, egy kávét, egy aperitifet, egy kis gyógyteát, gyúrtunk, kevertünk-kavartunk, lassú tűzön pároltunk, közben hol ezt emlegettük fel, hol azt, beszéltünk tanulásról, betegségekről, esküvőkről, születésekről, válásokról, munkahely elvesztéséről, ellentmondást nem tűrő hangon mondtunk ki igazságokat, helyreigazítottunk, vitatkoztunk, könyökkel bökdöstük egymást, hajba kaptunk azon, hogyan kell elkészíteni a tengeri herkentyűkkel töltött leveles tésztát."

Utólag visszagondolva, furcsának találom, hogy Delphine nem haragszik az anyjára - ó, saját magára, vagy a többiekre igen. Mondjuk, én se haragszom az enyémre (csak néha, de akkor eléggé). Az esti ködök kertjében hangzik el a mondat, hogy a gyűlöletet el kell engedni, különben felemészt és nem hagy élni.
Ha létezik terápiás célú írás, akkor terápiás olvasásnak is lennie kell. Ez a könyv mindig velem lesz, és biztos, hogy többször elolvasom.

Ui.: Halálra rémültem, amikor rájöttem, hogy a borítón lévő képen nem Delphine de Vigan, hanem az anyja, Lucile látható. Hülyén hangzik, de sokkal valóságosabbá tette az eseményeket.

Eredeti cím: Rien ne s'oppose à la nuit
Sorozat: Arany pöttyös könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Burján Mónika
Ár: 3000 Ft

A barackfa átka

"- Willa azt mondta, hogy a boldogság veszélyes üzem. És ha nem félsz, akkor sütheted.
 - Hát akkor nincs miért aggódnunk - nevette el magát a férfi, azzal előrehajolt, hogy megcsókolja a lányt. - Gyere, rettegjünk együtt!"

Sarah Addison Allen: A barackfa titka

Tudom, hogy a magyar kiadás címe végül "A barackfa titka" lett, de én inkább éreztem átoknak, mintsem titoknak.

Soha nem hittem volna, hogy utálni fogok egy SAA-regényt, de bekövetkezett a lehetetlen. Remélem, hogy csak egyszeri esetről van szó, és nem arról, hogy végzetesen kiöregedtem ebből a műfajból, ahogy a kedves felvetette. Arra tippelek, hogy az írónő egyik gyengébb regénye találkozott a kimerültségből fakadó türelmetlenségemmel és érzéketlenségemmel - igen, tényleg ezt írtam le. Az elmúlt egy hónap olyan volt, mintha üveglap mögül "figyeltem volna" az eseményeket, és ez sajnos az olvasott könyvekre is igaz volt. Nem jutott el hozzám a beléjük szőtt milliónyi érzés. Borzalmas volt. [Mellesleg az is borzalmas, hogy már megint letört két három körmöm, de ez egy másik fajta borzalom.]

A barackfa titkánál viszont jöttek érzések. Csőstül, csak éppen negatívak.
Nem hiszem el, hogy ezt a könyvet ugyanaz a nő írta, mint aki A csodálatos Waverley-kertet - utóbbi se a világirodalom remeke, de volt története, annak egy szerkezete, és ami a fő, hangulata, nevezetesen a háztáji mágia, az édes-varázsos-bús hangulat, a mágikus realizmus lektűr kistestvére, és ami engem olyan jól elringat. Ez egy az egyben kimaradt A barackfából, kb. két mondat erejéig idéződik fel. Mi van helyette? Mondvacsinált problémák tömkelege és párkapcsolati nyűglődés. Meg egy puha, szürke kanapé, a legmagasabb IQ-val és EQ-val bíró szereplő.
Nem kellene ennyire sárba tipornom ezt a szerencsétlen könyvet, de nem hiszem el, hogy a négy főbb szereplő azon picsog, hogy milyen skatulyába tartoztak a középiskolában, ami még mindig a lényük része, és ezt el is kell fogadni. Érett, harmincas felnőttek még mindig berezelnek, ha egy volt osztálytársuk a gúnynevükön szólítja őket? Továbbá a szülővárosunkban kell maradni, mert oda kötnek a gyökerek, de közben szenvedek a múltbéli problémáktól? El kell menni, szükségtelen 250 oldal keresztül nyavalyogni. Paxton (akiről a fülszöveg alapján azt hittem, hogy férfi) végképp kikészített az anyjától való rettegéssel és a szerelmi tragédiájával, ami hihetetlenül nevetségesen oldódik meg.
Tulajdonképpen ez a szembenézés és az elfogadás regénye, de olyan gagyi és összecsapott, hogy képtelen vagyok komolyan venni. A múltbéli szál valamennyire érdekes volt, de Allen pár sorra elintézte az egészet, mintha Colin jóképű arca fontosabb lett volna.

Zárásként néhány mondat, amitől bármilyen könyvben kibokrosodik a hátam:
"... továbbra is szomorúfűzként hajolt a lány fölé." - Sírok.
"Életében nem volt dolga ilyen magas férfival." - Fantasztikus, rém izgalmas részlet.

A magyar kiadás is tartogatott egy-két gyöngyszemet - ilyesmik bárhol előfordulhatnak, de ha már kijegyzeteltem, ide is leírom:
"Georgie Jackson a lénynek sem tudna ártani."
"Gondosan végigfutott magán."

Eredeti cím: The Peach Keeper
Sorozat: Arany Pöttyös Könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2014
Fordította: Molnár Edit
Ár: 2700 Ft

A halál angyala

Viccesek ezek a régi postok, olyan, mintha valaki felelevenítene egy kínos gyerekkori emléket. A következő a sorban Ward egyik könyve lenne, aminek ugyan nem tagadom le az olvasását, de nem feltétlenül szeretném látni, ahogy a blog tetején díszeleg.

***

"Hópelyhek hullottak sűrűn a szemére, hunyorgott, pislogott. Az ember a tetőn széttárta, majd a feje fölé emelte a karját. A karja és a teste között feszült valami hártya... valami membrán."

John Ajvide Lindqvist: Hívj be! (Engedj be!)
Értékelés: 4.989 játéktojás az 5-ből
Kedvenc karakter: Ávila:)

Oskar több-kevésbé átlagos fiú, néhány osztálytársa folyamatosan terrorizálja, anyja szinte megfojtja gondoskodó szeretével. Egy nap új lakók érkeznek a szomszédos lakásba, és Oskar megismerkedik Elivel, az átlagosnak csöppet sem mondható fiatal lánnyal.....

Még tavaly nyáron láttam a filmet egy barátommal, az se volt egy vidám menet, de a könyv már a falhozvágós kategória közelében lebzsel, a maradék életkedvet kiszívta a csontjaimból.
Nem, nem szomorús-sírós könyv, de a hangulata annyira átütő, hogy szinte látszódik a betűk mögött. Ez nem az a Svédország, amit mutogatnak a tévében és az aranyélet Mekkájának neveznek, ahol kolbászból fonják a kerítést. Blackebergben panelházak, nyomor és sötétség uralkodik. Megismerkedünk egy alkoholista ötvenesekből álló baráti társasággal, a szodomita Håkannal, és persze Oskarral és Elivel.
A legfőbb dolog, amit ki kell jelenteni: ez nem elsősorban vámpíros könyv. Eli "állapota" jóformán másodlagos a barátságuk és személyiségük alakulása mellett; Oskar Eli miatt tér vissza a lassan, de biztosan az őrület és/vagy öngyilkosság felé tartó útról és kezd kiállni magáért, s meglepő módon ez a sérült lelkű kiskamasz is hatással van egy több száz éves lényre, aki perverz módon örökre 12 éves marad, és, ahogy egy ízben Oskar kifejti, valószínűleg nemcsak testi értelemben. Feltétlen bizalmuk és elfogadásuk is érdekes, hiszen Eli bármelyik pillanatban megölhetné Oskart, és a fiú is lángra lobbanthatná Elit, amikor világos van. Eli történetéről nem tudunk meg sokat, feszültségkeltő módon csak apró villanásokat látunk és ezek alapján következtethetünk, mi történt vele. Egyébként erről nincs szó a filmben, így csak utólag értettem meg egy jelenetet. (És ha már perverzitás, Lindqvistnek nagyon érdekes fantáziája van.)
A következő bekezdés a lindqvisti vámpírok jellemzőiről szól, aki akarja, ugorja át, egy szóban összefoglalom: klasszikus, modern korba és környzetebe helyezve (napfény hatására felgyullad, stb.), de a vírus vagy mifene kialakulását nagyon érdekesen, orvosi szempontból meséli el az író.
Természetesen a vámpírista vonások illeszkednek a történetbe (ld. fent), nincs "veszélyes, de szexi"behatárolstsága, sőt, nagyon is naturalista: amikor először találkoznak, Oskar leírja, hogy Eli rettenetesen büdös (nem fürdik), a haján mintha valami enyv lenne. Ne akarjatok vámpírok lenni.
Ezen a könyvön kívül csak Stokernél és Kingnél (Borzalmak városa) találkoztam az engedj be-elmélettel, azaz hogy a vámpírokat be kell hívni az ajtó túlsó oldaláról, ám az előző könyvekkel ellentétben Eli nem próbálja Oskart valami bűbűjjal kicselezni. Ami újdonság, hogy a vámpíroknak friss vérre van szüksége, a halottaké és a beteg embereké viszont kifejezetten ártalmas, vagyis "még friss" kell. A hagyományos fertőzési mód a modern regényekben már nem nagyon dívik, a lindqvisti vérszívóknak viszont elég, ha simán megharapnak valakit, a fertőzésnek nevezett akármi megtámadja a testet és egy-két napon belül átváltoztatja, ezért kell eltörni a "donor" nyakát, mert ha a fertőzés eljut az idegrendszerig, kisvámpír lesz. Persze a történetben sokkal érdekesebben (és érzékletesebben...) van kifejtve, mint ahogy én vázlatosan eldobáltam néhány információt.
Összességében nekem nagyon tetszett, de levert hangulatban, betegen jobb lett volna még egy kicsit félretenni.
Ui.: A borító nem rossz, a film plakátja, de őszintén szólva, a Könyvmolyképzőtől kicsit többet vártam, pl. a Romeo és Júlia is szebb lett, mint az eredeti. Itt az alant (rákatt és nagyobb lesz) lévőt mondjuk el tudtam volna képzelni.
Ui2.: A cím, az nem maradhat ki. Lehet, hogy a Hívj be! logikusabb, de a másik változat valahogy jobban hangzik, mellékesen a filmnek is ezt adták. De ez legyen a legnagyobb baj.

Eredeti cím: Låt de Rätte komma in
Sorozat: Vörös pöttyös, később Sötét örvény
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2009
Fordította: Miszoglád Gábor
Ár: 3500 Ft

A hollófiúk

"Blue Sargent már számon sem tudta tartani, hányszor mondták neki, hogy meg fogja ölni a szerelmét.
Az egész családja jóslással foglalkozott, ám jóslataik nem sok konkrétumot tartalmaztak. Ilyenek voltak, mint: Ma valami szörnyűség történik önnel. A hatos számhoz lesz köze. Vagy: Pénze várható. Csak érte kell nyúlnia. Vagy: Nagy döntés előtt áll, amit nem halogathat tovább.
Az emberek, akik ellátogattak a Róka utca 300. alatt álló kicsi, égszínkék házba, nem akadtak fenn a jövendölések homályosságán. Játékként, kihívásként fogták fel őket, kíváncsiak voltak, felismerik-e a pillanatot, amikor a jóslat valóra válik. Így amikor két órával a jóslás után hatszemélyes furgon rohant bele az egyik ügyfél autójába, a férfi elégedetten bólintott, és rögtön megkönnyebbült. Vagy mikor a szomszéd felajánlotta egy másik kliensnek, hogy szívesen megvenné a régi fűnyíróját, a nőnek rögtön eszébe jutott a jóslat, mely szerint pénz áll a házhoz, és asszal a tudattal adta el a masinát, hogy az ügylet meg volt írva a csillagokban. És midőn egy harmadik vendég felesége így szólt: Ezt a döntést nem halogathatjuk tovább, a férfinak rögtön beugrott, hogy Maura Sargent is pontosan ugyanezt mondta neki a kiterített tarotkártyák fölött, ezért elszánta magát a döntő lépésre."

Maggie Stiefvater: The Raven Boys - A Hollófiúk

Guilty pleasure, lehetne mondani, és így is van. Miután az érdeklődésem megtöltekezett az újmódi ifjúsági regényekkel, óvatosan kezeltem a rajongó véleményeket, még Stiefvatert is, pedig a Shiver szép könyvként él az emlékeimben (a Linger és Forever visszatekintve tök felesleges volt). Van a kiadónál az a karácsonyi kalendáriumos izé, A Hollófiúkba beleolvastam, és tudtam, hogy ez kell nekem, a drága Nita pedig ezzel ajándékozott meg tavaly karácsonykor.:) Egyébként kis társaságunk ajándékkönyvei közül már csak kettőt nem olvastam, olyan büszke vagyok magamra. Ne röhögjetek, vicomte három, pat két kötetet ajándékozott nekem, mert olyan önmegtartóztató voltam (75 könyvvel zártam a 2013-mas évet). fezer se úszta meg, szegény sokkot kapott.:D Ekkor vezettem be a négy könyves szabályt.

Jaj, elkalandoztam. Szóval a könyv. Hm. Úgy gondoltam, négy nehezebb olvasmány után megengedhetek magamnak egy ilyen kis semmiséget, ami nem fáj, nem kell rajta gondolkodni, csak sodródni a sorok mentén. Haj, de jólesett, pedig bőven lett volna min bosszankodni. Ám jobb röhögve elengedni ezeket.
Ez a könyv elsősorban néhány srácról szól, akik kínjukban nem tudnak mit csinálni. Kicsit sarkos vélemény, de akkor is ez volt az első reakcióm, mert annyira laposra csépelték már a halott szülőkkel/testvérekkel/barátokkal kapcsolatos elemet, hogy abszolút nem tud meghatni. Tudjátok, a főszereplő kislánynak/srácnak meghal mondjuk az apja, mire elköltöznek egy kisvárosba, ahol unalmas az élet, meg ugye fáj minden, de jön egy titokzatos idegen, aki mindent felbolygat. Olyan természetes, nem?
Szerencsére itt nincs költözés, az események végig a Virginia állambeli Henriettában játszódnak, ahol titokzatos energiák működnek. Ennek köszönhetően az itt élő Látók (látnokok, boszik, ilyesmik) is erősebbek, mint pl. a Róka utca 300. lakói.
A ház és a Sargentek, továbbá a tevékenységük volt az, ami elolvastatta velem a könyvet, lásd a fenti idézet. Ezek a sorok picit felidézték bennem egy Másik Írónő stílusát (nem írom le a nevét, mert már mindenki unja a mániám), és szerencsére Mauráék elég sokat szerepelnek a regényben ahhoz, hogy Stiefvater megetesse velem a fő témát is - Gansey egy gyerekkori baleset miatt megszállottan kutat a walesi hős, Glendower sírja után. A legenda szerint a király örök álmát alussza rejtett helyén (itt eszembe jutott A Pendragon legenda), és aki felébreszti, nagy-nagy jutalomban részesül. Képbe jönnek még a Ley-vonalak, egy entitás vagy mi, ami meg a Mitágó-erdőt idézi fel, tiszta crossover volt ez a könyv. Még jó, hogy a fenti idézettel kezdődik a történet, mert ha azt a részt olvasom, amikor Blue és Gansey a magas energiaszintet keresi egy bizgentyűvel, nem valószínű, hogy érdekelt volna.

Maga a történet nem nagy szám, megteszi a maga útját, kerekíti az ívét, és bár sorozat, nekem kerek egésznek tűnt. És igen, jön a de - az, hogy olyan kis egyszerű, nekem ez már csak ballaszt, bár a hangulata miatt nagyon kellemes kis ballaszt.

Ui.: ja, azt elfelejtettem, hogy az Aglionby miatt az Urak és játékosok iránt támadt erőteljes nosztalgiám (a guacamole meg a Guru palacsintáját idézte fel, eléggé lehetetlen vágyakozás volt vonatozás közben), talán mondanom se kell, hogy Harris sokkal jobban bánik a témával, bár a két műnek más a fókusza.

Eredeti cím: The Raven Boys
Sorozat: Hollófiúk 1.
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2012
Fordította: Molnár Edit
Ár: 3000 Ft

Kettő (három) könyvről röviden

Kicsit elszaladt velem a ló, meg ezekről nem tudok normál hosszúságú bejegyzést produkálni, úgyhogy csak röviden:

Carson McCullers: Óra mutató nélkül
A sulihoz kapcsolódó olvasmányom volt A szomorú kávéház balladája. Nagyon magával ragadott a hangulata, ezért akartam az író többi könyvével is megismerkedni. Hogy miért pont erre esett a választásom, fogalmam nincs, de a kevés értékelés alapján sikerült pont a leggyengébbet kiszemelnem. Sajnos arra jutottam, amire a többiek: nagyon közepes. Sőt. Az hagyján, hogy a szereplők kurvára idegesítőek, de olyan, mintha légüres térben lebegnének, az egész töredezett, nem egymásra hatnak a különböző érzések, tettek, reakciók, ahogy ilyenkor kellene. Az öreg bíró alakja a legerősebben megrajzolt, egy ósdi, csőlátású idióta, de McCullers remekül ábrázolja a gondolatait, azon se lepődnék meg, ha tényleg létezne ez a személy. A többiek sokkal haloványabbak voltak, néhányuknak már a nevére sem emlékszem... nagyon átfolyt rajtam a történet, ami egyébként egy déli városkában játszódik, de a hangulat minden, csak nem idilli. A perzselő hőség, a rabszolgaság maradványa megvan, de ennyi. Izzania kellene a feszültségtől, de nem.
Azért még próbálkozni fogok, állítólag Az esküvői vendég, a Magányos vadász a szív és az Egy aranyszem tükrében mind jobbak, valamelyik előbb-utóbb eljut hozzám.

Eredeti cím: Clock Without Hands
Sorozat: Carson McCullers-életmű
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2012
Fordította: Osztovits Levente
Ár: 2900 Ft [most féláron van a Szandinál, de inkább a többit vigyétek]

Amélie Nothomb: Ördögi kozmetika
"Az ördögnek mindenre van válasza."
A borító ronda, a fülszöveg gyatra (vagy inkább nincs), a cím fura, pedig szegény könyv elvileg egy csomó támogatásban részesült. A molyos véleményekre alapozva szereztem be a könyvet (asszem, Csengával, vagy talán Neelával cseréltem, ebből is látszik, hogy halogatom egy ideje), és ha nem válogatom be a várólistacsökkentésbe, további várakozásra lenne kárhoztatva. Egyébként ez volt a tizenkettedik VCs olvasmányom, tehát hivatalosan végeztem vele, de reményeim szerint a másik tucatot is elolvasom idén.
Kérem, itt nem arról van szó, hogy a nőknek ördögszarvakat festenek a szépségszalonban. A kozmetika "az egyetemes rend tudománya, a legfelsőbb erkölcsiség, a világ meghatározója", mondja az egyik szereplő.
Egészen a csattanóig (majdnem a befejezésig) nagyon fura ez a kis, egy óra alatt elolvasható könyv. Szinte végig párbeszédből áll, a reptéri késés miatt a váróteremben olvasni próbáló Jerôme Angust és Textor Textel előbb vonakodó, aztán egyre szenvedélyesebb diskurzusa. Angust tűnik az egyszerűbb esetnek, ő csak egy uncsi üzletember, de ki a fene ez a Textel? Kezdetben csupán elmeháborodottnak tűnik, aki véletlenül Angust-t szemelte ki, hogy monológjával felidegelje - de ahogy pörögnek az oldalak, a helyzet egyre szörnyűbb, egyre bizarrabb, aztán húú. Sajnos a spoiler miatt ennyi fér bele.
Tulajdonképpen nagyon elcsépelt az egész, olvashattuk, láthattuk már többször ezt a megoldást, de én bevettem, mert annyira abszurd az eleje, viszolygásomban majdnem félbehagytam. Nem volt olyan ízetlen, mint az Óra mutató nélkül, de a közepes olvasmányok közül nem emelkedik ki. Akkor már inkább az előbbi, utálom, ha az identitásomat piszkálgatják.

Eredeti cím: Cosmétique de l’ennemi
Kiadó: Etoile
Kiadás éve: 2002
Fordította: Margittai Ágnes
Ár: passz, nincs rajta, de olcsón hozzá lehet jutni

Max Brooks: World War Z - Zombiháború
Utólag ezzel a könyvvel is megtoldottam a bejegyzést, mert nincs kedvem hosszan pufogni róla, a millió rajongó ellenpufogását hallgatni meg végképp nem. Régóta el akartam olvasni ezt a könyvet, pont a nagy rajongás miatt, de a WWZ jó eséllyel pályázik Az év csalódása címre, az Éjszakai cirkusszal osztozva.
Fiktív interjúkötetről van szó (ha valaki még esetleg nem tudná), aminek talán az egyetlen erőssége számomra, hogy eteti magát, olyan szemrágógumi, mint a Holtodiglan vagy Az éhezők viadala.
Hogy mi a rengeteg bajom vele? Túl amerikai, túl sekélyes, mindenki nagyon kemény csaj/csávó, és nagyon untatott, hogy milyen fegyverekkel próbáltak védekezni a zombik ellen, jobban érdekelt volna az orvosi része. Leginkább azt nem értem, mi olyan félelmetes benne, ez a helyzet (csak más betegséggel persze) már többször előállt és bármikor újra megtörténhet (lásd ebola-vírus). Emiatt nem kellene meglepődni, hogy vannak, akik hatástalan "gyógyszerekkel" megszedik magukat, hogy politikai/gazdasági/egyéb indokokból információkat hallgatnak el, vagy nem tesznek semmit, milliók halálát okozva ezzel.
Egyedül a pilótalány és a Kanada északi részére menekült család története tetszett, a többi részleteit már el is felejtettem. Mérges vagyok magamra és a könyvre is, grr.

Eredeti cím: World War Z
Sorozat: Hard Selection
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2011
Fordította: Pásztor Zoltán
Ár: 2990 Ft (asszem)

Feddhetetlen

"Lord Maccon megköszörülte a torkát, és dühösen összevont szemöldöke alól ködös, komor tekintettel nézett a másikra.
- Randolph, lehet, hogy ez most meglepetésként éri magát,de én farkasember vagyok.
- Igen, uram.
- Kétszázegy éves.
- Igen, uram.
- Meg kell értenie, hogy az én körülményeimet tekintve a terhesség nem lehetséges.
- Önnek valóban nem, uram.
- Köszönöm, Randolph, ez sokat segített."

Gail Carriger: Blameless - Szégyentelen

Néha egy adott időszak minden könyve kabátkönyv. Nyöszörögve bekúszom a lapjaik közé, magamra húzom őket, mint gyerekkoromban a nagyanyám dunyháját, amibe kettéhajtva belefértem, mint egy kis barlangba, és azt játszottam, hogy nem lát senki. Persze ehhez nem érfelvágósan komoly regények az ideálisak, úgyhogy félretettem minden szankciómat, és kivettem a könyvtárból ezt és Caitlin Moran agymenését, amit nem vagyok hajlandó magyar címén nevezni. Tökéletes dunyhák voltak, egyiket se bántam meg, hogy elolvastam. Éreztem, hogy most rájuk van szükségem. A könyvek néha mankók, amik kicsit a hónom alá nyúlnak, hogy lelkileg helyrepofozzanak. És persze az élvezet sem mellékes szempont.

A Changeless - Változatlant kicsit gyengébbnek éreztem az első kötethez képest, de lehet, hogy csak jobb alkalomra kellett volna tartogatni. A Blamelesshez viszont ideálisak voltak a körülmények, és remekül éreztük magunkat, főleg amikor teadélutánt tartottam, némi keksszel. Angol konyha ide vagy oda, a teázás jó dolog.
Szegény Alexiának alaposan felfordult az élete Skóciában. Kénytelen visszaköltözni borzasztó családjához (ahonnan azonban elég hamar kipaterolják), vélt tettét kikiáltják az évszázad botrányának, Viktória királynő pedig kizárja az árnyékkormányból. Emellett Lord Akeldama nyomtalanul eltűnik a városból, Lord Őmorcossága Maccon benyakalja Anglia formaldehid-készletét (de elsősorban Lyall professzorét) és sündisznók társaságát keresi, Alexiát meg vérszomjas gépkaticák támadják meg. Kedvenc talján lélektelen asszonyságunk egy epileptikus rózsaszín kalapdobozzal felszerelkezve egészen Itáliáig megy, hogy fényt derítsen a testében hordozott rejtélyre, azaz tisztára mossa a hírnevét és hogy jól beolvasson az urának - már ha ugyan szóba áll vele ebben az életben.

A Soulless kötetei azon olvasmányaim közé tartoznak, amikhez vajmi keveset szoktam jegyzetelni, és nincs is nagyon mit. Röhigcsélek a történeten, a szereplőkön, a hírneves angol virtuson, a kissé modoros nyelvezeten. Ja, meg folyatom a nyálam, mert állandóan zabálnak. Le merem fogadni, hogy ez a Carriger nő imád enni. Csak úgy záporoznak a pirítósok, édes teasütemények, vajas croissant, ropogós zsemle paradicsomszósszal, oh, és a pesto, pesto mindenütt és mindenben!
Szerencsére a kajaáradat mellett a cselekmény is a megfelelő mederben áramlik, nagyon kíváncsi leszek, hova fog mindez kifutni az utolsó kötetben.

(Igen, ennyi volt a post.)

Eredeti cím: Blameless
Sorozat: Napernyő Protektorátus 3.; Arany pöttyös könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2013
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Ár: 2990 Ft

Mesék labirintusa

"... a vadgesztenyék szúrós zekéjükben büszkén trónoltak a hideg ágak ujja hegyén."

Kate Morton: Az elfeledett kert

Annak ellenére, mennyire szerettem a Felszáll a köd titkokkal teli, szépiaszín hangulatát - mintha régi, megsárgult fotográfiákat nézegetnék -, elég sokáig vártam az írónő másik könyvével, holott azóta a Távoli órák is megjelent (amit idén szeretnék beszerezni). De végre elérkezett az ő ideje, a Rém hangosan és irtó közel horzsolásai után pont olyan nyüszögős hangulatban voltam, amihez tökéletesen passzolt Kate Morton gyengéd női írásmódja. Szívből remélem, hogy soha nem növöm ki.

A regény, bármennyire is hangulatosan, kicsit lassan indul be. A kezdeti, egyszerűnek látszó történet úgy bomlik ki, mint egy sokszirmú virág, hogy végül bonyolult mintázatot alkosson.

Nagyon megkönnyebbültem, amikor kezdett csavarossá válni a történet és egyre sűrűbben váltakoztak az idősíkok és a nézőpontok - nem véletlenül írtam, hogy remélem, soha nem növöm ki Mortont. Cassandra élete a nagyanyja múltja iránti nyomozást kivéve színtiszta lányregény, a hősnő távoli, ismeretlen helyre utazik, ahol jelentős változások következnek be a sorsában. Ez a szál érdekelt a legkevésbé, bár Cass gyerekkorának volt egy nosztalgikus színezetű hangulata. Mindig a múlt vonzott, és jellemző módon itt is a régi események érdekeltek - hiszen innen indult minden, és annyira érdekes, hogy az utókor a fennmaradt emlékek alapján mennyire más képet vázol fel. A történelmet a győztesek írják.

Rose Mountrachet és Eliza Makepeace ideje teljesen más, úgy érzem, Kate Morton teljesen elemében érezte magát. A nagy, komor, főnemesi ház, a szélfútta vidék, a tengeri levegő, a titokzatos öböl, a látóhatáron feltűnő fekete hajó, a labirintus és ami mögötte rejtőzik. A fallal körülzárt kert szimbóluma, a mágikus almafa, a tündérmesék nagyon is komoly háttere volt az, ami elbűvölt. És a leheletfinom utalások, Frances Hodgson Burnett, hehe. A Dickenst idéző London. Minden emberi nyomorúság ellenére valósággal lubickoltam ebben a közegben, és élveztem, ahogy az írónő szépen, elegánsan összekötötte a szálakat.

Ui.: a fordításra ráfért volna még egy alapos átfésülés... utálom ezt, de a tenyeret nem összecsattintjuk, hanem összecsapjuk, a fű zöldje max. egy atomrészeg embernek józan, az a bizonyos "lélekegyedül" meg engem is az őrületbe kergetett. És tényleg van olyan, hogy "szőke beton"?!

Ui2.: a szekretárius mellett labirintusgondnok is akarok lenni.

Eredeti cím: The Forgotten Garden

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2011

Fordította: Borbás Mária

Ár: 3500 Ft

Az írónő honlapja

Ezt félbehagyjuk

A várólistám megint 271 elemű lett, hála a rengeteg ajándéknak, amit kaptam.:) Jobbnál jobbak, mindegyiket szeretném olvasni egy ideje, szóval nincs ezzel baj, de egy részem annyira szeretne látni egy száz elemű várólistát.:) Na, mindegy, ennél nagyobb bajom sose legyen, ahogy szoktam mondani.
Az ajszikat majd bemutatom legkésőbb a decemberi zárásban, de nem fogom egyenként végiglelkendezni őket nyilvánosan, mert számomra visszataszító. Megígértem magamnak, hogy karácsonykor bontom ki a postán érkezett csomagokat, de valaminek örülni kell, és a régi pótcselekvés nem múlik el nyomtalanul, azaz egy borítékban, dobozban lapuló valami olthatatlan izgatottságot kelt bennem. Igen, a csomagolópapírt tépem (de visszafogottan), és naponta többször megnézegetem a kincseim. Tehát imádom én az ajándékaimat, de a kényszeres mutogatás nem szexi.

Azonban nem erről akartam beszélni, hanem egy könyvről, amit protokollárisan félbehagyok. Libba Bray trilógiájának harmadik részéről van szó, az Az az édes, távoli harangról. 2010-ben olvastam a Lázadó angyalokat (a második részt), és akkor még kevés bajom volt a sorozattal, Gemma önző barátnői maradtak meg bennem negatívumként. Három évvel később ezek a hülye picsák rettenetesen idegesítenek, de még Gemma is, irritál a stílusa, a nyafogása és hogy egy olyan srác után eped, akit alig ismer. Ráadásul elég homályosan emlékszem arra, mi történt a korábbiakban - ilyenkor hálás vagyok az ismétlésekért -, de nincs az az isten, amiért újraolvasnám a Rettentő gyönyörűséget és a Lázadó angyalokat. Az ok ugyanaz, amiért a harmadik részt félbehagyom, pedig nem szoktam ilyet tenni; maradjon meg inkább kellemes emléknek egy másik korszakomból, ezért nem veszem ki a YA-s listából sem.
Emellett: minek kínozzam magam egy nyolcszáz oldalas tinivernyogással, ha egy hadseregnyi könyv áll rendelkezésemre? A várólistáról is leveszem A harangot, mert nem valószínű, hogy később ismét elővenném.

A cukorkirálynő

"Az erős sírás képes elmozdítani a falakat, meghajlítani a fémet és hosszú szalaggá változtatni a teliholdat."

Sarah Addison Allen: The Sugar Queen - Édes élet

Josey Cirrini az észak-karolinai Bald Slope-ban él, huszonhét éves, és életfeladata, hogy idős édesanyját gondozza, illetve, hogy odaadóan gyötörjék egymást. Gyerekkorában iszonyú hisztirohamai voltak, édességet lopott a boltból, sípcsonton rúgta Jake Yardley édesanyját - Jake csokitortáját pedig ellopta -, és ennyi elég is, hogy egész életében e szerint ítéljék meg.

Őszintén, Josey helyében kinek ne lenne kedve néha bebújni a szekrénybe, édességet zabálni és romantikus regényeket olvasni? Na, jó, utóbbi tetszés szerint behelyettesíthető képregénnyel, Hitler életrajzával, a tengerimalacok nagykönyvével vagy bármilyen kiadvánnyal. De volt jó néhány alkalom, amikor pusztán a saját életem elég lett volna ahhoz, hogy nekifutásból bevágódjak a titkos búvóhelyre.
Az Endymion felemelkedése után szükségem volt valami laza, tinglitangli, simogatós könyvre, és, ahogy sejteni lehet, A The Sugar Queen erre tökéletesen megfelelt. Annakidején nagyon szerettem A csodálatos Waverley-kertet, ez egy fokkal kevésbé jött be, sokkal... egyszerűbbnek éreztem - bár kicsit röhejes ilyen hiperkönnyű regények esetében egyszerűségről beszélni -, de ez annak is betudható, hogy nagyon hamar elolvastam, vagyis magamhoz képest gyorsan.

Ui.: diéta mellé nem ajánlott, minden fejezetcím egy édesség, és persze elég sűrűn kerülnek elő különféle nyalánkságok.

Eredeti cím: The Sugar Queen
Sorozat: Arany pöttyös könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2012
Fordította: Szakál Gertrúd
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja

A lélektelen esete Skóciával

"Alexia, lévén mindössze felerészben talján, az is csak születési hibaként, hiszen a csontja velejéig angol neveltetést kapott, képtelen volt eldönteni, a mondat melyik része a leginkább sértő rá nézve. Nemtetszését macska módra fújva juttatta kifejezésre.
Az a visszataszító Channing erre úgy tett, mintha meg akarná érinteni.
Alexia nekiveselkedett, és napernyőjével keményen fejbe csapta a férfit, éppen a koponyája tetején.
Az udvarban egyszerre mindenki abbahagyta, bármit is csinált, és nézte, amint a szoborszerű asszony veri rangban harmadik társukat, a woolsey-i falka gammahímjét és a Coldsteam Gárda külországi parancsnokát egy napernyővel."

Gail Carriger: Changeless - Változatlan
Értékelés: 4 elragadtatott ananász az 5-ből
Kedvenc karakter: Alexia, Ivy (annyira szívderítően butácska)


Ez a könyv nincs meg nekem (még), nem is könyvtárból szereztem, hanem pattől (anyuuu!) kaptam kölcsön, hogy eggyel kevesebb könyvet kelljen hazacipelnie, a segítőkészség az egyik legékesebb tulajdonságom.
Bevallom, nem jegyeztem fel a regényről magvas gondolatokat, a Könyvhét előtti és közbeni hercehurca idején olvastam, nulla agyi kapacitással, de talán pont egy Carriger-féle agylöbbölő történetre volt szükségem.
Alexia, London egyetlen bejegyzett lélektelenje kezdi megtapasztalni a házasélet árnyasabb oldalát - élete hangosabbik fele titkolózik előle, folyamatosan eltűnik, ráadásul szegény Lord Maccon, miközben übecool farkasként Woolsey-ból Londonba vágtat, hirtelen emberré változik és, bár roppant imponáló szatírként, de mégis illetlen toalettben kénytelen a fővárosba osonni. Az emberré válás járványa a többi természetfeletti lényre is kiterjed, az árnyékkormány potentátja és dévánja Alexiát gyanúsítják, ő viszont inkább egy új fegyverre gyanakszik, és a Hypocras Klub árnyéka is hízni látszik.
Miközben ő "szörnyen megveszekedett jegyzetek"-et [egyszerűen imádnivaló] körmöl, férjura Skóciába utazik egy sereg titokkal a puttonyában - Alexiát azonban nem kell félteni; hóna alá csapja vadiúj parapléját, az eljegyzett, idülten kapitális kalapokat viselő Miss Hisselpennyt, kelletlen húgát, és léghajón követi a grófot a "rusnya mellények honába" - természetesen már útközben jelentékeny kalamajkákba bonyolódva.

Mintha régebben olyasféle véleményeket olvastam volna, hogy ez a rész nem olyan szórakoztató, mint az előző... Nos, ha így is van, én, kedélyes zombiállapotomban, nem vettem észre. Alexia továbbra is szoborszerű (értsd: kicsit nagydarab), nagy orral, a megengedettnél sötétebb bőrrel, Mord Maccon továbbra is egy mogorva skót, illetlenül félrecsúszó kvarátlival - mindenki odáig van érte, én azonban nem szeretem ezt az ősember típust, ha engem hívnának minden második oldalon "asszony"-nak, négy esernyőt használnék el szeretett férjem kemény kobakján -, Ivy az Ivy, Tunstell pedig hipercuki a szeplőivel. Elérkezünk a steampunk művek kötelező tárgyi eleméhez, a léghajóhoz, de van étergráf - szörnyen bonyolult a működése, és persze Lord Akeldama már a legmodernebb példány büszke tulajdonosa - és új napernyő! Ideborzolóan gyönyörűséges találmány, Madame Lefoux pedig tetszetős feltaláló, csak ne kellett volna állandóan a gödröcskéiről olvasni, és a neve helyett szinonimaként használt "a francia nő" is idegesített egy idő után.

A történet kicsit Agatha Christie-féle nyomozásra emlékeztetett, ezen kívül nem tudok sokat hozzátenni, elszórakoztatott és kellően megmasszírozta az elfáradt kis lelkemet, szeretem ezt a viktoriánus románcra hajazó, könnyed kis sorozatot. És végre kiderülnek a polipok! Mi meg a befejezésen derülünk, igazán, Miss Carriger, ilyet csinálni... szabotálom a teasütemény-szállítmányát.

Ui.: azért az "összeharapta a fogait" kifejezés már nekem is fájt, a kiadó igazán odafigyelhetne a könyveiben hemzsegő hibákra.


Eredeti cím: Changeless
Sorozat: Napernyő Protektorátus 2.
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja

Puncsmámor és macskadémon

"- Minden tag nyújt valamit a Társaságnak, amitől erősebé válik a szervezet - folytatta Mr. George, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. - És Mr. Giordano képességei rendkívül sokszínűek.
 - Kétségtelenül - mondtam. - Hol találhatnánk még egy férfit, aki önállóan fel tud ragasztani a körmére egy strassz kövecskét?"

Kerstin Gier: Zafírkék
Értékelés: 4.2 kecskerím az 5-ből
Kedvenc karakter: Leslie

Azért is utálom a sorozatokat, mert mire eljutok a következő részig, az első könyv finom momentumai finoman törlődnek a memóriámból, még ezen egyszerű történetnél is jelentékeny fehér foltok jelentkeztek. Ez történt (többek között) az Időtlen szerelem sorozattal is, amelyet magamban csak Idétlen szerelemnek hívok, és hát tényleg az, na.
A helyzetet nehezíti, hogy többnyire nagyon fáradt voltam, amikor a regényt olvastam - azaz este tízkor már olyan álmos voltam, hogy majd' eldőltem, ami szerintem utoljára hatévesen fordult velem elő, és annyira vacogott a fogam, hogy csak betakarózva tudtam olvasni, vagy inkább az olvasást mímelni. Elolvastam a sorokat, az értelmüket felfogtam, de másnap nem emlékeztem semmire, szegény Zafírkék így nem hagyott bennem mély nyomot. De ennél alkalmasabb olvasmányt aligha találtam volna erre a zombiidőszakra, szórakoztatott Gwen esetlensége és állandó hisztizése - mint mondtam, nagyon fáradt voltam, sőt vagyok -, Gideon arroganciája, Charlotte és Glenda néni ostoba gőgje. Bírom a Montrose családot a régi házában, a komornyikjával, a bolondos Maddy nénivel, a kekszekkel, a kandallókkal, és Madame Rossinit a csodás ruháival. Tehát hozta a várt hangulatot, és ennél több elvárásom nem is volt.

Xemerius viszont néha sok volt nekem, azt pedig nem hiszem el, hogy Gwen nem ismeri a "retikül" szót, ellenben a spinéttel. Ja, és nem szeretnék ekkora szünetet hagyni a Smaragdzöld előtt.

Ui.. mint sok más YA-ból, ebből is lesz film, ami meredeken nem érdekel.


Eredeti cím: Saphirblau
Sorozat: Időtlen szerelem 2., Vörös Pöttyös Könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2011
Fordította: Szakál Gertrúd
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja

Roppant szórakoztató és iszonyúan illetlen

"- Egyébként tegnap este egy vámpír is megtámadott - tette hozzá.
 Ivy ájulást színlelt, Alexia a karjánál fogva tartotta meg.
 - Ne játszd meg magad! - utasította rendre barátnőjét. - Egyetlen fontos ember sincs a közelben, hogy elkapjon."

Gail Carriger: Soulless - Lélektelen
Értékelés: 4.8 hajtőr az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): mindenki, de legfőképpen Lord Akeldama. Imádom az alapvámpír típus ilyetén kifigurázását

Azóta kíváncsi voltam erre a regényre, amióta megjelent, ami, valljuk be, nem mostanában volt, főleg a hype akadályozott abban, hogy elfogadjam Miss Tarabotti meghívását egy ismerkedő teázásra. Bizalmasan megsúgom nektek, hogy szerfölött kellemes csalódásban volt részem, Miss Alexia, bár nem felel meg a korabeli társadalmi igényeknek - miszerint a kívánatosnál nagyobb az orra, sötétebb a bőre, olasz származású, és ún. természeten túli, azaz lélektelen, pejoratíve kifejezve. Ám személye elbűvölő, gondolkodása imponáló, a modora pedig, bár kicsit extrém, szerintem teljességgel elfogadható.

Na, jó, ezt abbahagyom, mielőtt megbolondulok tulajdon édeskés bájolgásomtól.

Ez a nő totálisan, abszolút lökött. Jó értelemben.

Olyan ez a könyv, mintha összeeresztették volna Jane Austent és Karen Marie Moningot. Az eredmény fölöttébb imponáló kuss legyen, vagány és kisasszonyos egyszerre, csajos és illedelmes. A pararománcot ilyen formában kedvelem, a nyűgös, horzsolásos időszakokra megfelelő gyógyír, pedig istenbizony, Lord Maccon és Alexia, akiknek megismerkedésében kulcsszerepet játszott egy sündisznó (szegényke csöppet sem volt elegáns ezúttal), állandóan enyelegnek, ó, és persze vitatkoznak, amolyan parázs módra, értitek, a szócsaták csak úgy izzanak a visszafojtott, mindenféle szenvedélyektől. Alapvetően ez engem nagyon taszít, de Ms. Carriger olyan gunyorkás humorral és szórakoztatóan adja elő a történetét, hogy nem váltott ki belőlem berzenkedést meg szemforgatást. Pedig a karakterek se olyan egyediek, Alexia az öntudatos, a korabeli szemléletet meghaladó nő (szerintem Dávid Veronnal nagyon jól megértenék egymást), akiből a kellő vérmérséklet sem hiányzik felforgató egyéniségéhez. A káromkodások grófja meg, aki mérgében kifejezetten skótnak tűnik (mint ahogy az is), olyan, mintha Darcy és Barrons karakterét összegyúrták volna, tipikus alfahím és még tipikusabb pasi. Nekem ez a fortyongó típus nem tetszik, de élvezettel olvastam, ahogy Tarabotti kisasszony aláássa a tekintélyét, magyarán komplett idiótát csinál belőle.:)

"- Az vagyok?- Hogy micsoda? - Miss Tarabotti zavart tettetve lesett ki rá kusza fürtjei mögül. Nem, szó szem lehet róla, hogy megkönnyítse a gróf dolgát.- A szerelme?- Nos, ön farkasember, skót, mezítelen, talpig véres, és én mégis fogom a kezét."

A történetről nincs nagy ingerenciám mesélni, mert a könyvmolytársadalom rogyásig olvasta ezt a kötetet, de a szűkszavúság oka az, hogy ez a regény inkább az olvasós, mint az elemzős kategóriába tartozik. Ill. írhatnék még egy kövér bekezdést az alternatív múltról, hogy még a természetfeletti lények is illedelmesen támadnak, az újszülött vámpíroknak pedig gratulálnak az átalakuláshoz és történelmi létet kívánnak, a steampunkos beütésről, a kötelező léghajótól a spektakuláréig és a kurblis vízmelegítőig a homokfutóban, de feleslegesnek tartom. Olvasni kell, befogadni, röhögni, felvidulni és jó szívvel megtartani emlékezetünkben. Meg persze beszerezni a folytatásokat.

Ui.: nekem is kell egy Alexia-ernyő, bocsánat, paraplé!

Eredeti cím: Soulless
Sorozat: Napernyő Protektorátus 1.; Arany Pöttyös Könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2012
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja

G-dúr akkord

"Nem értettem, hogy lehet valaki egyszerre isten és ördög. Hogyan pusztíthat el, és menthet meg ugyanaz az ember. Amikor minden, ami voltam, jó és rossz, az ő tetteinek fonalával volt összekötve, honnan tudhattam volna, hogy szeressem-e vagy gyűlöljem?"

Maggie Stiefvater: Forever - Örökké
Értékelés: 4.5 felcsipeszelt lehetőség az 5-ből
Kedvenc karakter: Sam, Isabel


Végre én is eljutottam a Mercy Falls farkasai harmadik részéhez, illetve végre megjött hozzá a kedvem, pedig ez azon kevés YA sorozatok egyike, amit szeretek. De annyi rosszat hallottam a befejező részről, hogy csak halogattam és halogattam, nem akartam elrontani a Shiver és a Linger adta élményt. Szerencsére pozitívan csalódtam a történetben, komolyan, minden rosszra felvérteztem magam, ehhez képest szuperül teljesítettek Grace-ék:)
Ettől függetlenül fenntartom azt, hogy ha Stiefvater nem írja meg a folytatásokat, az még jobb lett volna, szép kerek, lezárt történet volt az első rész, a másik kettő már csak cifrázás, vagy az olvasók idegeinek húzgálása, ha úgy tetszik - ugyanis új dolgok nem nagyon jelennek meg, inkább csak a fennálló szituációt színezi tovább az írónő, itt satíroz egy kicsit, ott árnyékol, amely jelen esetben azt jelenti, hogy Cole tovább folytatja az önpusztítást, kísérletezik magán, Isabel duzzog és hepciáskodik, Grace-szel az van, ami a Linger végén történik, Sam pedig bezárkózik, nagyon máshol jár, semmivel nem akar foglalkozni. Sam és Grace szerelmi szála már nem rejt magában erős potenciált, Cole és Isabel huzavonája már érdekesebb, de... na, nem cinikuskodom, mert nem akarok spoilerezni.

Isabel apját rettenetesen utáltam, de Grace szülei is nagyon felmérgesítettek a hanyagságukkal, majd a hirtelen fellépő, elkésett szigorúságukkal. Az anya a saját gyerekkorával magyarázza viselkedését - Grace-t ők öt kilométeres, őt azonban öt centis pórázon tartották a szülei -, de ez nem indok ahhoz, hogy valaki ennyire nem foglalkozzon a gyerekével. Persze ez is szinte klisé a YA regények között, de van valami, ami számomra kiemeli ezt a sorozatot az ifjúsági dömping tömegéből - az, hogy a szavak mögött lélek is rejlik, nem tudom máshogy megmagyarázni, nem csupán egymás mellé pakolgatott suta szavakról van szó, hanem egységes szöveget alkotnak, amely harmóniát sugároz, és azt az őszies, szomorkás hangulatot, ami miatt annyira szeretem a szériát.

"- Hol találom az önsegítő könyveket? - kérdezte. Abszolút nem zavarta, hogy egy rendőr áll előttem. Talán teljesen hétköznapi dolog egy rendőrrel beszélgető ember. Nehéz volt ezt hinnem.
 Ha Koenig nem lett volna ott, azt mondtam volna, hogy minden valaha írt könyv önsegítő könyv, és legyen egy kicsit konkrétabb. Aztán egy helyett négy könyvvel távozott volna, mert én ezt csinálom."

Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam, de nagyon remélem, hogy nem lesz több rész:) A Könyvmolyképző Kiadó majd megjelenteti az írónő tündéres sorozatát is, Borostyán írt az első részről.

Ui.: ha jól vettem észre, a lábjegyzet megint lemaradt, és mindenki "istenkém"-et sóhajtozik, Isabel esetében határozottan vicces.

Eredeti cím: Forever
Sorozat: Mercy Falls farkasai 3.
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2011
Fordította: Gazdag Tímea
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja