Akkor megkértem a testvéreit, hogy beszéljenek nekem róla, meséljenek nekem. Felvettem őket, őket is és másokat is, akik ismerték Lucile-t meg a mi vidám és sorstépázta családunkat. Többórányi digitalizált anyagot raktároztam el a számítógépemen, emlékekkel, csöndekkel, könnyekkel és sóhajokkal, nevetésekkel és bizalmas vallomásokkal teli órákat.
Megkértem a húgomat, hogy hozza fel a pincéből a leveleket, írásokat, rajzokat, kerestem, kutattam, előkapartam, kihantoltam, exhumáltam. Órákat töltöttem azzal, hogy olvastam és újraolvastam, filmeket, fotókat néztem, újra és újra feltettem ugyanazokat a kérdéseket és más kérdéseket is.
És aztán, ahogy előttem több tucat szerző, megpróbáltam megírni az anyámat."
Mind így kezdjük - jelenti ki a Fangirl kreatív írás tanára a regény főszereplőjének, Cath-nek. Minden író a saját anyjánál kezdi az első sort. Delphine de Vigan-nek nem ez az első könyve, de ahogy minden korábbi (és későbbi) írását át meg átszövi az anyja, Lucile vibrálása, az ő lényének is szerves része - és amitől soha, senki nem szabadulhat. Az írónő végül megadta magát a hangtalan neszezésnek és megalkotta Lucile papírkoporsóját, vagy inkább papír mauzóleumát, emlékművét.
Anyaregényt mindig fájdalmas olvasni, talán azért, mert aki így próbál megérteni és feldolgozni, elengedni a túl jutni, annak kevés esetben harmonikus a viszonya az édesanyjával. Az én anyám nem volt depressziós (csak a vége felé, de az élete végén talán mindenki depressziós), ebből a szempontból Romain Gary: A virradat ígérete sokkal közelebb áll hozzám és sokkal jobban fáj, de Delphine-nek is sikerült jó pár heget megkapargatnia.
Ezért meglepő, hogy valahányszor belepillantottam a könyvbe, úgy éreztem, a szöveg idegen marad, szinte "kilök" magából. A random olvasás tuti módszerét is dobhatom a szemétbe.:) Az egyik elmebajos olvasási attitűdöm (a sok száz közül) leküzdése után elképesztően magába rántott a könyv atmoszférája, a gyerekkori emlékek édes-bús patinája, a mediterrán hangulatú családi emlékek és a vádaskodások, bűnök között feszülő ellentét ereje. Érthetetlen nosztalgiát érzek egy olyan miliő és egy olyan család iránt, ami nem az enyém és nyomokban se hasonlít a saját családi hátteremre. Ezek alapján a Semmi nem áll az éjszaka útjába sokkal jobban megfogott, mint A virradat ígérete, aminek a kedélyes kalandregény látszata alól nehéz kivakarni a kemény, fájdalmas igazságot. Persze lehet, hogy nem így van, hiszen azon még pityeregtem is, újra kellene olvasni, de az életösztönöm nem engedi, hogy ilyen rövid időn belül kétszer döngöljem magam a földbe.
Ez a könyv leginkább Delphine de Vigan szembenézése, feldolgozás-szerű próbálkozása az édesanyjával, a betegségével és az ebből fakadó számtalan sérüléssel és problémával, mementó Lucile-nak és terápia Delphine-nek. A fejezetek közé ékelődő személyes megjegyzések, a megtorpanások - amikor hirtelen egy adag szennyes ruha kimosása sokkal fontosabbá válik, mint farkasszemet nézni a képernyővel -, az elfelejtettnek hitt, váratlanul megrohanó emlékek elmesélése... hogy bír ennyire őszinte lenni annak tudatában, hogy vadidegenek fognak olvasni a történetéről? Nem fél a bírálattól, a vádaskodástól? Nem tudom elhinni, hogy nem.
Ezzel együtt nem szabad elfelejteni, hogy a történet egy része fikció, csak kevés részét teszik ki tények; az események többségéről az életben maradt családtagok mind máshogy számolnak be, csak különböző nézőpontok léteznek, objektív igazság nem. Bizonyos dolgokat pedig az írónő képzelete töltött ki; senki sem tudhatta, mi jár Lucile fejében, mikor fészkelte bele magát a sötétség és milyen pusztítást végzett benne. Csak sejteni lehet, mi játszódott le benne.
"Pierremont-ban az étkezések alkották a legfőbb elfoglaltságot és a fő beszédtémát: mit ettünk előző nap, mit fogunk enni másnap, mit fogunk majd legközelebb főzni és milyen recept alapján. Egyébként a napot a konyhában töltöttük előkészületekkel, főzőcskézéssel, asztalleszedéssel, a mosogatógép ki-és bepakolásával, torták, piték, szószok, krémek, édességek készítésével, nem győztünk lelkendezni Liane házi fagylaltjain, amit legalább tizenhárom-tizenöt ízben állított elő, pihenőt tartottunk, hogy igyunk egy teát, egy kávét, egy aperitifet, egy kis gyógyteát, gyúrtunk, kevertünk-kavartunk, lassú tűzön pároltunk, közben hol ezt emlegettük fel, hol azt, beszéltünk tanulásról, betegségekről, esküvőkről, születésekről, válásokról, munkahely elvesztéséről, ellentmondást nem tűrő hangon mondtunk ki igazságokat, helyreigazítottunk, vitatkoztunk, könyökkel bökdöstük egymást, hajba kaptunk azon, hogyan kell elkészíteni a tengeri herkentyűkkel töltött leveles tésztát."Utólag visszagondolva, furcsának találom, hogy Delphine nem haragszik az anyjára - ó, saját magára, vagy a többiekre igen. Mondjuk, én se haragszom az enyémre (csak néha, de akkor eléggé). Az esti ködök kertjében hangzik el a mondat, hogy a gyűlöletet el kell engedni, különben felemészt és nem hagy élni.
Ha létezik terápiás célú írás, akkor terápiás olvasásnak is lennie kell. Ez a könyv mindig velem lesz, és biztos, hogy többször elolvasom.
Ui.: Halálra rémültem, amikor rájöttem, hogy a borítón lévő képen nem Delphine de Vigan, hanem az anyja, Lucile látható. Hülyén hangzik, de sokkal valóságosabbá tette az eseményeket.
Eredeti cím: Rien ne s'oppose à la nuit
Sorozat: Arany pöttyös könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Burján Mónika
Ár: 3000 Ft
A borítón lévő fotó engem nagyon megragadott, igen, nagyon valóságos és ettől nagyon erős. Ez nem egy beállított fotó, hanem egy titokban elkapott kép. Ezt írtam anno: "A nem feltétlenül átlagos családi sztori is érdekelt, de ennél is jobban megragadott a borítón lévő nő fotója. Van valami titokzatos, valami fájdalmas a pillantásában, valami, amitől úgy éreztem, hogy olyan, mint én..." Súlyos könyv volt, a mai napig emlékszem a sötétségére.
VálaszTörlésIgen, emlékszem az írásodra.
VálaszTörlésDöbbenetes ez a sok családi tragédia. Azóta is foglalkoztat, hogyan történhettek.